MÚLT
A Rovatból

Mátyás király átka és több kísértethistória is fűződik Árva várához

Vérfagyasztó legendák övezik a káprázatos felvidéki várkastélyt, itt forgatták 100 éve a Nosferatu című horrort is.


Itt van a szomszédos Szlovákiában, mégis kevesen ismerik Felvidék legszebb várát, a történelmi Magyarország északi határán épült sasfészket. Árva várát az 1241. évi tatárjárást követően kezdték építeni egy 112 méter magas, meredek sziklára, majd kezdetét vette a háromrészes erődítmény hányattatott sorsa. Előreugorva az idővonalon, kétszáz évvel később az akkori tulajdonos – egy lengyel rablólovag, Komorowski Péter – negyed évszázadon át fosztogatta gazdátlan zsoldosaival az arra vetődő utazókat és kereskedőket.

Mátyás király büntetése

Ennek a méltatlan korszaknak végül Mátyás király vetett véget, aki elűzte onnan a rablólovagot vezéreivel együtt, bár azért adott neki 8000 aranyforintot is a vár elfoglalásáért cserébe, hogy váltságdíjnak álcázza a kifüstölést. Érdekesség, hogy az ottani védők váltak Mátyás király későbbi, elhíresült fekete seregének keménymagjává, miután a harcedzett várőrséget a király zsoldjába fogadta. Úgy tűnik, jó szeme volt a megfelelő katonák toborzásához.

Mátyás királyhoz fűződik egy helyi legenda is: eszerint az uralkodó 1484-ben az ellene összeesküvő Váradi Péter kancellárt és kalocsai érseket a következő ítélettel záratta be a várba: „Árva voltál, Péter, árva leszel és Árvában fogsz meghalni.”

A história úgy szól, hogy a pap majdnem egy évtizedet töltött itt befalazva, rangjától megfosztva, és csak egy nyíláson át érintkezhetett a külvilággal. Váradi Péter azonban mindeközben megtanította írni és olvasni az akkori várnagy, Meskó Mihály lányát, Katinkát. A lány ezért hálából megszöktette a papot, aki egy galíciai kolostorból újból felajánlotta szolgálatait Mátyás királynak, akinek a fenyegető jóslata így nem teljesült. Az uralkodó éktelen haragra gerjedt, de a bátor Katinka felvállalta előtte a szöktetést, az igazságos uralkodó pedig megenyhült az érveléstől. Sőt, olyannyira szimpatikus volt neki a leány hozzáállása, hogy még gazdag férjet is kerített neki Thurzó István személyében. Innentől számítják a Thurzókat a vár történelmében, de csak hét évtizeddel később lett a család Árva várának birtokosa. Az odáig vezető tulajdonosi lista a következőképp alakult: Mátyás király a fiának, Corvin Jánosnak, Liptó hercegének ajándékozta a fellegvárat, akitől később Szapolyai István főúr orozta el. Majd ezt követően lett a már említett Thurzó családé, akik ismét felvirágoztatták a patinás épületegyüttest, és teljesen át is alakították, elnyerve mai külsejét. A legnagyobb katasztrófa 1800-ban érte a várat, amikor tűzvész pusztította el, és csak a 2. világháború után építették újra.

Horrorfilm és szellemek

Nem meglepő, hogy a gótikusan komor hangulatú, festői helyen magasló épület megmozgatta a filmesek fantáziáját is az elmúlt évszázadban. Pontosan 100 éve, 1922-ben itt forgatták a Nosferatu című legendás horrort, amelyet Bram Stoker regénye, a Drakula ihletett (erről ma egy poszter is megemlékezik a bejárat előtt). De ezen a helyszínen forgatták többek között a Rigócsőr királyt, A hercegnő és a koldust és a Solymász Tamást is.

A horror-tematikához egyébként nem kellett filmes stáb sem, mivel a vár története eleve bővelkedik paranormális fejezetekben. Vegyük például rögtön az építtetés körülményeit, amelyhez nem mást, mint magát az ördögöt társítják. A mendemonda szerint egy helyi tehetős ember azzal bízta meg a sátánt, hogy építsen egy várat. Azt ígérte neki, hogy ha egy éjszaka alatt sikerül megépítenie, cserébe megkaphatja a lelkét. Amikor azonban a gazdag ember rájött, hogy a lelke mégiscsak értékesebb az anyagi javaknál, imádkozni kezdett Istenhez, imája pedig meghallgatásra talált. Szerencséjére az ördög a kakas harmadszori kukorékolására valóban nem készült el a várral, a befejezéséhez ugyanis még három óriási kőtömb hiányzott.

Két szellemhistória is kering továbbá a várról. Az egyik szerint Thurzó György nádor második felesége, Czobor Erzsébet szelleme kísért az ódon falak közt, aki állítólag éjszakánként körbejár ellenőrizni, rendben mennek-e a dolgok a hőn szeretett otthonában. A másik az úgynevezett fehér asszonyról szóló monda, aki Dancs mesternek, a XIV. század egyik leghatalmasabb főurának felesége volt.

A történet szerint a főúr egyik éjszaka erősen ittas állapotban tért haza, felszínre törő indulatait pedig egy szolgálólányon akarta kitölteni. Mivel a felesége megakadályozta ebben, Dancs kardja lesújtott rá, és egy suhintással levágta a kezét. Az asszony nem sokra rá belehalt a sérülésébe.

A tragédia óta azt beszélik, hogy a pórul járt feleség a mai napig évente kétszer végigsétál a várban, tetőtől-talpig fehér ruhába öltözve, csak a keze vérzik azon a helyen, ahol Dancs kardja érte. A várat övező babona olyannyira tartja magát, hogy jónéhány éve ismert amerikai szellemvadászok egy csoportja is ellátogatott Árva várába, hogy forgassanak a helyszínen.

Források: Drive, slovakia.travel, Forum Hungaricum


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
300 év után fejtették meg a rejtélyt, hogyan kerültek a kitömött állatok a szűk nyakú üvegekbe
Egy 18. századi francia szerzetes preparátumai évszázadokig tartották lázban a világot. Modern képalkotó módszerekkel jöttek rá a trükkre.


Évszázadokon át izgatta az emberek fantáziáját, hogyan kerültek kitömött állatok szúk nyakú üvegekbe az olaszországi Pármában.

A rejtély főszereplője egy 18. századi francia szerzetes, Jean-Baptiste Fourcault volt.

A minimita rendi szerzetes annak idején a pármai hercegi udvar ornitológusaként dolgozott. Egyébként munkássága a Pármai Egyetem természetrajzi gyűjteményének alapjait is segített lerakni.

A szerzetes különféle állatpreparátumokat helyezett el üvegekben, ám módszerét titokként őrizte.

A gyűjteményt kezelő múzeum pedig egészen a legutóbbi időkig úgy hivatkozott a technikára, mint „megfejthetetlen” rejtélyre.

A Parmai Egyetem kutatói most megfejtették a „szűk nyakú üvegbe zárt kitömött állatok” rejtélyét.

A megoldás nem varázslat, hanem egy rendkívül kifinomult optikai és preparátori trükk, amelyet modern képalkotó eljárások fedtek fel.

A kutatók kiderítették, hogy az üvegek száján eredetileg a bejárat nem akkora volt, mint amekkora most.

A szemlélőt először is az utólag ráillesztett üveg szűkítőgyűrű, egyfajta gallér (olaszul colletto) tévesztette meg, ami optikailag beleolvadt az üveg nyakába.

Ez keltette azt az illúziót, hogy az üvegnek csupán egy rendkívül kicsi nyílása van. A valóságban a nyílás nagyjából háromszor szélesebb volt, így a preparátumok keményebb része, például az állatok koponyája is átfért rajta.

De Jean-Baptiste Fourcault más módszert is alkalmazott a "kompozíciók" elkészítéséhez.

A másik trükkje az volt, hogy az állatok testét úgy preparálta, hogy a behelyezés során összenyomhatók legyen, majd az üveg belsejében visszanyerjék eredeti formájukat.

A kompozíciókban szereplő fa díszletelemeket pedig darabokra szedve juttatta be, és az üveg belsejében állította össze őket.

Az illúzió tökéletességéhez az aprólékos álcázás is hozzájárult.

A gallér és az üveg találkozási vonalát körbetekert zsinórokkal rejtette el, a faelemek illesztéseit pedig ragasztott papírcsíkokkal fedte le, hogy a szemlélő ne jöjjön rá a turpisságra.

Jean-Baptiste Fourcault annyira büszke volt a munkájára, hogy egy 1774-es cédulán egy madár nevében maga üzente meg a kétkedőknek, hogy valóban „az ampulla nyílásán” keresztül került a helyére.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
725 éve halt meg az utolsó Árpád-házi király, és az oligarchák azonnal szétkapták az országot
III. András halála után három trónkövetelő esett egymásnak a hatalomért. A tét nem volt kicsi: a Szent Korona és vele Magyarország sorsa dőlt el a véres küzdelemben.


Január 14-én pontosan 725 éve, hogy a budai várban egy korszak véget ért. Egy kortárs főúr, Ákos nembeli István nádor néhány évvel később egy oklevélben örökítette meg a pillanat drámáját, amikor a hír bejárta az országot.

„Meghalt András, Magyarország jeles királya… az atyai ágon származott utolsó aranyágacska…”

- áll Ákos nembeli István nádor oklevelében. III. András halálával nem csupán egy uralkodó távozott, hanem egy dinasztia háromszáz éves története zárult le. A Szent Istvánnal induló Árpád-ház férfiága kihalt, és az ország a történelem egyik legkaotikusabb évtizedébe zuhant.

Az 1301. január 14-i nap eseményeit egy XIV. századi budai minorita krónika rögzítette. Szavai szerint „… az Úr 1301-ik évében Szent Félix napján András király a budai várban elnyugovék…, és eltemették Szent János evangélista egyházában, a minorita testvéreknél.”

A temetés után azonban nem a gyász, hanem a hatalmi vákuum azonnali és brutális valósága vette át az uralmat.

Az ország lényegében szétesett, a királyi hatalom helyét a tartományurak, vagyis az oligarchák vették át. Csák Máté az északnyugati országrészben, a Kőszegiek a Dunántúlon, Aba Amadé pedig északkeleten épített ki magánállamot. Ebben a helyzetben három trónkövetelő lépett a színre, hogy megszerezze a gazdátlanul maradt koronát: a pápai támogatást élvező Anjou Károly, a magyar urak egy része által preferált cseh Vencel, valamint a bajor Ottó.

A trónért folyó küzdelem tétje nem csupán a katonai erő, hanem a jogi-rituális legitimitás megszerzése volt.

Az Árpád-kor végére kőbe vésett szabállyá vált a „hármas koronázási feltétel”, amely nélkül egyetlen uralkodó sem számíthatott teljes elismerésre.

A királyt Székesfehérváron kellett megkoronázni, az esztergomi érsek közreműködésével, és mindehhez a Szent Koronát kellett használni. Benda Kálmán történész ezt így foglalta össze: „…nálunk a koronázás csak akkor volt érvényes, ha a Szent Koronával történt…”. Az elkövetkező évtized arról szólt, hogy a három jelölt közül ki tudja először teljesíteni ezt a hármas feltételt, miközben a korona kalandos útra kelt az oligarchák kezén.

A versenyfutásban Anjou Károly indult a legkorábban, ő már 1300 nyarán partra szállt Dalmáciában,

ez az aktus minimum megerősíti azokat a véleményeket, hogy III. Andrást valójában megmérgezték.

De Károly első, sebtében végrehajtott koronázása nem felelt meg a követelményeknek. A magyar főurak egy jelentős csoportja eközben a cseh Vencelt hívta meg a trónra, akit 1301 augusztusában Székesfehérváron királlyá is koronáztak, Magyarországon a László nevet használva. A krónikás hagyomány szerint apja úgy adta át fiát a magyar küldöttségnek, mintha egy dinasztikus üzletet kötne: „…fiát átadta a magyaroknak természetes királyukként…” - írja a Székesfehérvár városi portál. A harmadik jelölt, Bajor Ottó is tett egy kísérletet, de rövid uralkodás után Erdélyben fogságba esett, és ezzel végleg kiszállt a harcból. A káosz évei után végül Anjou Károlynak sikerült fokozatosan maga mellé állítania a pápaságot és a hazai erőket, és

1310. augusztus 27-én Székesfehérváron, a Szent Koronával, minden előírásnak megfelelően megkoronáztatta magát, megteremtve az új, Anjou-kori rend alapjait.

De ki volt az az uralkodó, akinek halála ekkora felfordulást okozott? III. András maga is legitimitási viták kereszttüzében találta magát, amikor 1290-ben trónra lépett. Apja, „Utószülött” István herceg volt, akinek törvényes származását sokan kétségbe vonták, ezért Andrásra ráragadt a „Velencei” gúnynév, utalva arra, hogy élete első felét Itáliában töltötte.

Uralkodása alatt folyamatosan küzdött a már akkor is túlzott hatalmú bárókkal, és megpróbálta helyreállítani a központi királyi tekintélyt.

Modernizációs törekvései elsősorban nem gazdasági vagy technológiai értelemben voltak újak, hanem politikai-logikai szinten. Tudatosan próbálta visszaterelni a hatalmat az intézmények felé. Rendszeres országgyűlések összehívását ígérte, megerősítette a rendek szerepét, és kísérletet tett arra, hogy a király és az elit közötti viszony ne kizárólag erőn és személyes hűségen, hanem szabályozott együttműködésen alapuljon. Ez a korabeli Európában már zajló rendi fejlődéshez illeszkedett.

Az 1290-es óbudai és az 1298-as pesti országgyűléseken törvényekkel igyekezett korlátozni az oligarchák hatalmát, de kísérletei csak részleges sikert hoztak. Hirtelen halála kapcsán a kortársak mérgezésről suttogtak, de ezt nem sikerült bizonyítani.

Az Árpád-ház végének oka prózaibb volt: nem született fiúörököse. Első feleségétől, Fenenna hercegnőtől egy lánya született, Erzsébet. Második felesége, Habsburg Ágnes sem szült neki fiút. Az özvegy királyné a férje halála után Bécsbe távozott, és a családi emlékezetet egy kettős kolostor alapításával biztosította.

András egyetlen lányának, Erzsébetnek a svájci Töss domonkos kolostorába kellett vonulnia apácának,

ahol Boldog Tössi Erzsébetként tisztelik. Halálának pontos évét a források eltérően jelölik, a latin sírfelirat 1336-ot említ. Ezzel, hogy a kolostor falai közé kényszerült, elhárult az a veszély a magyar oligarchák feje fölül, hogy az Árpád-ház uralkodása esetleg nőágon folytatódjon.

Amikor 1301-ben kihalt az Árpád-ház, Magyarországon nem egyszerűen trónvita kezdődött, hanem valami mélyebb történt: a hatalom kiszivárgott a központból. A királyi intézmények papíron megmaradtak, de az ország nagy része ténylegesen tartományurak, azaz kiskirályok kezébe került.

Ezek az oligarchák előtti oligarchák nem ideológiákban gondolkodtak, hanem kapacitásokban: kié a vár, az út, a vám, a had, az emberek lojalitása.

Aki ezekkel rendelkezett, az uralkodott – függetlenül attól, mit mondott a királyi oklevél.

Ez a korszak azért érdekes ma is, mert a hatalom működéséről árul el sokat. A kiskirályok világa nem a törvénytelenség világa volt, hanem egy párhuzamos kormányzásé. A mindennapi döntések – adóztatás, bíráskodás, biztonság, gazdasági hozzáférések – helyi hálózatokban dőltek el. A szuverenitás nem eltűnt, hanem feldarabolódott.

Ha innen nézzük, a modern oligarchák és a politikai hatalom összefonódása nem történelmi aberráció, hanem visszatérő minta. A különbség elsősorban technikai. Ma nem várakkal és magánhadseregekkel épül hatalom, hanem szabályozással, közbeszerzésekkel, médiapiaccal, engedélyezési jogkörökkel. A fizikai erőszak helyét az adminisztratív és információs kényszer vette át. Nem karddal, hanem jogszabállyal, hitellel vagy hirdetési pénzzel lehet fegyelmezni.

A párhuzam lényege nem az, hogy „gazdag emberek befolyásolják a politikát” – ez minden korszakban így volt. Hanem az, hogy kialakul egy informális hatalmi réteg, amely a formális intézmények mögött működik.

A törvények megvannak, a piac létezik, de a hozzáférések nem versenyben, hanem lojalitás mentén dőlnek el. Ez a modern állam egyik legnagyobb kockázata: amikor a közhatalom nem közjószágként, hanem hálózati erőforrásként kezd funkcionálni.

A középkori kiskirályok korát végül egy erős központi konszolidáció zárta le. Károly Róbert nemcsak legyőzte a kor oligarcháit, hanem újraszervezte az állam pénzügyi és katonai alapjait. A királyság intézményrendszere és a Szent Korona köré épülő közjogi gondolkodás túlélte a dinasztiaváltás megrázkódtatását. Ahogy Engel Pál történész fogalmazott: „Maga az államiság léte egy percig sem forgott veszélyben.” Az Árpád-ház kihalása valójában egy korszak végét jelentette, de egyben megnyitotta az utat az Anjouk előtt, akik újjászervezték a királyi hatalmat, és egy új, európai léptékű Magyarországot építettek a XIV. században.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Kőbányáról indult, szexszimbólumot vett feleségül, és Hollywood fénykorában tört a csúcsra Mickey Hargitay
A Magyarországról indult fiú kemény munkával érte el, hogy 1955-ben megkapja a Mr. Universe címet. Sikerei másokat is inspiráltak.


Saját kezűleg épített szív alakú, rózsaszín medencét Hollywood egyik legfényűzőbb villájához, miközben a teste volt a fő tőkéje.

A kőbányai fiú, Hargitay Miklós a semmiből lett Mr. Universe.

Feleségül vette kora egyik sztárját és szexszimbólumát, Jayne Mansfieldet, majd neje halála után három gyermekét egyedül nevelő apa lett.

Hargitay Miklós, vagy ahogy a világ megismerte, Mickey Hargitay idén lenne száz éves.

Története 1926-ban kezdődött Budapesten.

Akrobata volt az apja, ezért a mozgás és a színpad közelsége természetes közeg volt Hargitay Miklós számára.

Mielőtt a testépítés felé fordult volna, gyorskorcsolyában ért el sikereket, 1946-ban közép-európai bajnoki címeket is szerzett.

Magyarországról 1947-ben, huszonegy évesen emigrált az Egyesült Államokba, ahol előbb vízvezeték-szerelőként és ácsként kereste a kenyerét.

A legenda szerint egy edzőterembe betérve, puszta kíváncsiságból, elsőre 215 fontot, vagyis közel 98 kilogrammot nyomott a feje fölé.

Ez a nyers erő és a tudatos edzés 1955-ben hozta meg a gyümölcsét, amikor Londonban elnyerte a Mr. Universe címet. „Amit Eisenhower elnök a golfért tett, azt Mickey Hargitay tette a testépítésért: előtérbe hozta” – értékelte a sportágra gyakorolt hatását Gene Mozee testépítéstörténész a Los Angeles Timesnak.

Diadala inspirációt adott a vasfüggönyön túlról érkező fiataloknak is. Arnold Schwarzenegger, Kalifornia későbbi kormányzója szerint Hargitay reményt adott neki és a hozzá hasonló közép-európaiaknak. „Azt tanácsolta, hogy ne azért menjek, hogy kérjek, hanem azt mondta, kemény munkával elérhetek dolgokat” – idézte fel Schwarzenegger.

A sportvilágból egyenes út vezetett a csillogásba, amikor Mae West, a kor ünnepelt dívája egy magazin címlapján kiszúrta Mickey Hargitayt, és leszerződtette izomemberekkel teletűzdelt revüjébe.

Itt, a New York-i Latin Quarterben látta meg őt 1956-ban Jayne Mansfield, a kor platina szőke szexszimbóluma. A híres történet szerint, amikor a pincér megkérdezte, mit kér vacsorára, a színésznő csak ennyit felelt: „Egy steaket kérek és azt a bal oldali férfit!”

1958-ban házasodtak össze. Közös otthonuk, a Holmby Hills-i Rózsaszín Palota a hollywoodi giccs és a féktelen életöröm szimbólumává vált. A birtokot 76 ezer dollárért vették meg, ami mai árfolyamon körülbelül 25,2 millió forintnak felel meg. A villa ékköve a negyven láb széles, szív alakú medence volt, amelyet a kétkezi munkától sosem idegenkedő Hargitay maga épített. A pár a magánélet mellett a filmvásznon is elválaszthatatlan volt, olyan filmekben szerepeltek együtt, mint a Will Success Spoil Rock Hunter?, a The Loves of Hercules vagy a Promises! Promises!.

1964-ben elváltak, három évvel később pedig Jayne Mansfield egy tragikus autóbalesetben életét vesztette. Gyermekeiket, Mickey Jr.-t, Zoltánt és Mariskát Hargitay és második felesége, Ellen Siano nevelte fel.

Lánya, a Különleges ügyosztály című sorozat sztárja, Mariska Hargitay sosem mulasztotta el hangsúlyozni apja rendkívüli hatását az életére. Amikor 2005-ben átvette a Golden Globe-díjat, könnyek között fordult apjához: „Te vagy a hősöm. Nemcsak a szavaiddal, hanem a példáddal is tanítottál, Apu, és szeretlek” – mondta a CBS News tudósítása szerint. Mickey Hargitay 2006. szeptember 14-én, nyolcvanévesen hunyt el többszörös mielóma következtében.

Tavaly a történet váratlan fordulatot vett, amikor Mariska Hargitay a My Mom Jayne című dokumentumfilmjében a világ elé tárta, hogy egy DNS-tesztből kiderült, biológiai apja valójában nem Mickey, hanem édesanyja egykori partnere, Nelson Sardelli. A felfedezés ellenére Mariska egyértelművé tette, kit tekint apjának. „Mickey Hargitay lánya vagyok – ez nem hazugság” – nyilatkozta a Vanity Fairnek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Az egykor rettegett vezér a végére csak árnyéka maradt önmagának – Lenin haláltusáját máig titkok övezik
A bolsevik forradalom vezére magatehetetlenül feküdt a halálos ágyán, miközben orvosai értetlenül álltak a teste pusztulása előtt. A boncolás után egy sötétebb elmélet is felmerült, ami egészen Sztálinig vezetett.


1924. január 21-én este 18 óra 50 perckor, egy Gorki melletti szanatóriumban halt meg a bolsevik forradalom 53 éves vezére. A halálával nemcsak egy orvosi rejtély, hanem a Szovjetunió vezetéséért folyó kíméletlen hatalmi harc is új szakaszába lépett.

A végkifejletet megelőzően Lenin már hónapok óta csak árnyéka volt önmagának. Az első szélütés 1922 májusában érte, ami átmenetileg beszédképtelenné és jobb oldalára bénulttá tette.

Ezt decemberben egy második követte, 1923 márciusában pedig a harmadik, amely után gyakorlatilag teljesen elvesztette beszédkészségét, és teljes visszavonultságban élt.

Még megpróbált kommunikálni, de keze már nem mozdult, beszéde teljesen érthetetlen volt.

Az utolsó percekben az ágya mellett álló orvosok kétségbeesetten próbálták visszahozni – vagy legalábbis fenntartani az illúziót, hogy még tehetnek valamit. Nem tehettek. Lenin teste feladta.

Mi ölte meg valójában Lenint? A hivatalos verzió kevés magyarázatot ad

A hivatalos boncolási jegyzőkönyv súlyos, általános érelmeszesedést (atherosclerosis) állapított meg, ami a korát tekintve szokatlan volt. Időről időre felmerült a szifilisz gyanúja is, de ezt a boncolás nem támasztotta alá egyértelműen. A The Guardian összefoglalója is arra jutott, hogy ebben a kérdésben „nem, nem lehetünk biztosak”. A mérgezésről szóló feltételezések főként Sztálin személyéhez kötődnek, de toxikológiai vizsgálat híján ez spekulatív maradt.

Lenin halálának pontos oka körül azóta is tartanak a találgatások.

A boncolás során az orvosok megállapították, hogy agyi erei rendkívüli mértékben el voltak meszesedve – ez az állapot szokatlan volt egy 53 éves férfinál, különösen olyannál, aki nem dohányzott, nem volt cukorbeteg, és nem szenvedett magas vérnyomásban.

Az egyik magyarázat szerint örökletes érelmeszesedésről lehetett szó, amelyet a forradalom éveinek extrém fizikai és pszichés terhelése csak tovább súlyosbított. Mások a szifiliszt emlegetik, mint lehetséges kiváltó okot, bár erre a boncolási eredmények nem szolgáltattak egyértelmű bizonyítékot.

És persze ott van a harmadik verzió is, amely a szovjet hatalomgyakorlás ismeretében egyáltalán nem tűnik elrugaszkodottnak: a mérgezés. A kommunista elit belső viszonyait figyelve nehéz lenne azt állítani, hogy az elvtársak különösebben ódzkodtak volna egymás eltávolításától – vagy éppen meggyilkolásától.

Mérgezés, elhanyagolás vagy politikailag kényelmes halál?

Lenin halála már a kortársak számára is nehezen volt összeegyeztethető a „természetes lefolyású betegség” magyarázatával. Az 53 éves kor önmagában is szokatlanul fiatal egy olyan mértékű idegrendszeri és érrendszeri leépüléshez, amelyet a boncolás feltárt, ez már a húszas években is kérdéseket vetett fel az orvosok és a politikai vezetés egyes tagjai körében.

A történészi irodalomban időről időre

felbukkan a hosszú ideig ható, krónikus mérgezés lehetősége, nem mint bizonyított tény, hanem mint orvosilag és történetileg is értelmezhető hipotézis.

A 20. század elején a higany-, ólom- és arzéntartalmú készítmények nem számítottak rendkívülinek: számos idegrendszeri, fertőző és általános gyengeséggel járó állapotot kezeltek velük, jóllehet már ekkor is ismert volt, hogy tartós alkalmazásuk súlyos érfalkárosodást, gyulladásos folyamatokat, valamint visszafordíthatatlan neurológiai tüneteket idézhet elő.

Ezek a hatások lassan, évek alatt bontakoztak ki, és gyakran stroke-okban, fokozódó bénulásban és kognitív leépülésben csúcsosodtak ki – vagyis pontosan azokban a tünetekben, amelyek Lenin utolsó éveit jellemezték.

Közvetlen bizonyíték nincs arra, hogy Lenint szándékosan megmérgezték volna, ugyanakkor több történész is felhívja a figyelmet arra, hogy a kérdés nem feltétlenül aktív gyilkosságként értelmezendő. Sokkal inkább egy olyan hatalmi és egészségügyi környezetben kell vizsgálni, ahol a kezelési döntések politikai felügyelet alatt álltak. Lenin utolsó éveiben gyakorlatilag elszigetelten élt: látogatóit szigorúan ellenőrizték, levelezését korlátozták, és saját orvosai is állandó megfigyelés alatt dolgoztak. Tudták, hogy egy „rossz” döntés – akár szakmai, akár politikai értelemben – súlyos következményekkel járhat számukra.

Nem mellékes körülmény az sem, hogy a sztálini hatalom konszolidációját követő években több, Lenin kezelésében részt vevő orvos eltűnt a nyilvánosság elől, háttérbe szorították őket, vagy később a tisztogatások során estek áldozatul.

Ezek az események önmagukban nem bizonyítják a mérgezést, de jól érzékeltetik azt a félelemkultúrát, amelyben az orvosi autonómia erősen korlátozott volt, és ahol az is döntésnek számított, ha valaki nem avatkozott be.

Ebben a kontextusban egyre több történész jut arra a következtetésre, hogy Lenin halálához nem feltétlenül volt szükség látványos vagy direkt beavatkozásra. Egy politikailag már alig aktív, de szimbolikus értelemben még mindig jelentős vezető esetében elegendő lehetett a status quo fenntartása:

a káros kezelések le nem állítása, a kockázatok figyelmen kívül hagyása, vagy egyszerűen az, hogy a természetes leépülést nem próbálták megállítani.

Így Lenin halála egyszerre maradhatott orvosilag „természetes”, politikailag pedig rendkívül hasznos.

Lenin és Sztálin viszonya az utolsó években egyre feszültebbé vált. Lenin több feljegyzésében is figyelmeztette párttársait Sztálin növekvő hatalmára, és óva intett attól, hogy túl nagy befolyás kerüljön a kezébe. Közvetlen bizonyíték nincs arra, hogy Sztálin köze lenne Lenin halálához – de ha egyszer mégis kiderülne, aligha lepődne meg bárki.

A halál után: hatalmi harc és egy groteszk mauzóleum

Lenin halála után a bolsevik vezetésben azonnal elszabadult a pokol. Az utódlás kérdése már életében is komoly feszültségeket okozott, a halála után pedig nyílt hatalmi harccá vált. Sztálin, aki főtitkárként addigra már stabil pozíciókat épített ki, néhány év alatt módszeresen félreállította riválisait, és megszerezte a teljes hatalmat a Szovjetunió felett.

Lenin testét eközben bebalzsamozták, és a moszkvai Vörös téren felállított mauzóleumban helyezték el, ahol a mai napig megtekinthető.

A forradalom vezére így vált egyfajta groteszk, modern kori fáraóvá: évtizedek óta konzerválva, közszemlére téve.

A mauzóleum történetéhez botrányok is kapcsolódnak. Az évek során többször felmerült, hogy a test konzerválásához használt, rendkívül tiszta etil-alkoholt kezelő orvosok nem kizárólag szakmai célokra használták fel az anyagot, hanem időnként kifejezetten vidám összejöveteleket is rendeztek belőle. Ha van abszurd végkifejlet egy forradalmár életére, talán ez az.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk