Miután a 2019-ben a párizsi Notre-Dame jelentős része leégett, több érdekes dolgot is találtak a romok között. A legkülönlegesebbek közé tartozik két ólomszarkofág, amelyeket valószínűleg évszázadokkal ezelőtt temettek el. Az IFL Science szerint a Toulouse-i egyetem munkatársai biztonságos védőöltözékben végre kinyitották a koporsókat.
Az egyiken szerencsére sírfelirat is volt, így be lehetett azonosítani, hogy egy bizonyos Antoine de la Porte maradványait rejtette, aki 1710-ben halt meg, 83 éves korában.
Jómódú ember lehetett, mivel az ólomból készült koporsókat csak a gazdagabbak engedhették meg maguknak. A csontjai alapján ülő életmódot folytatott, és köszvényre utaló jeleket is találtak a maradványain.
Életében gazdag és befolyásos ember volt, az általa rendelt festmények egy része a Louvre-ban vannak, valamint a katedrális felújítási munkálatait is finanszírozta.
A másik szarkofágon nem volt felirat, így továbbra sem tudni, ki nyugszik benne.
A maradványok alapján egy 25-40 év közötti férfi volt, aki már kiskorától kezdve sokat lovagolt, és valamilyen csontbetegségben szenvedhetett. Valamilyen módon viszont nagy szerepet játszott az egyház életében, de egyelőre azt sem tudták biztosan megállapítani, hogy melyik évszázadban élt. Ha kiderül, hogy a XVI. század második felében vagy a XVII. század elején született, akkor a szakértők össze tudják vetni a birtokukban lévő halotti anyakönyvekkel.
A koponyáját levágták a halála után, a felnyitott mellkasát pedig bebalzsamozták, ami a nemes emberek holttesténél volt szokás a XVI. században.
Addig is a "Le Cavalier", azaz a lovag néven emlegetik.
A nemzeti ünnep környékén elterjedt a közösségi oldalakon, hogy mivel a magyar kokárda piros-fehér-zöld színű, ezért helyesen kívülre kerül a zöld. Egyébként évek óta folyik róla a vita: kívül piros vagy kívül zöld a kokárdánk? Mielőtt lecserélnétek hagyományos kokárdátokat, érdemes meghallgatni erről egy történészt is.
A Facebook kokárdareformerei a következőképp érvelnek a kívül zöld kokárda mellett:
“Az 1848-as pesti forradalom idején a márciusi ifjak még valóban így is (kívül piros) használták, de Than Mór festményein is megfigyelhető, hogy a huszárok csákórózsáján is helyesen szerepel a színsorrend. Téves viszont Szendrey Júlia kokárdája, amit Petőfinek készített, hiszen ezen az olasz színek sorrendje figyelhető meg. Valószínűleg már a forradalom idején is használtak téves kokárdákat, nem mindenki tudhatta hogyan kell helyesen hajtani. Manapság téves történelmi berögződések, és a hagyomány miatt legtöbbször a piros van kívül és a zöld belül”
Továbbá idézik Katona Tamás történész egy beszédét is:
„… Ugye a kokárda úgy készül, hogy egy nemzeti színű szalagot meghajlítunk. Hogyha azt akarjuk, hogy kétoldalt piros-fehér-zöld jöjjön ki belőle, bizony itt a zöld kerül kívülre és a piros belülre. A kokárda mindig belülről kifelé olvasandó. De már 1848-ban a kokárdák többsége fordított volt. Kívül volt a piros, mert úgy csinosabb.”
1848-ból származó pántlikás szalagrózsa/Wikipédia
Milyen érvek hangoznak még el? Egy blog szerint az eredeti szabály szerint a színek mindig belülről kifelé olvasandók. A zászló fölső része kerül a kokárda belsejébe, az alsó része pedig a külső szélére. A magyar kokárda piros-fehér-zöld színű, tehát helyesen kívülre kerül a zöld. (Forrás: Kovácsné Ági)
A kokárda színei: ez a helyes sorrend
A leginkább elterjedt a kívül piros, belül zöld, amely elméletileg helytelen, mivel a szabály szerint a színek mindig belülről kezdődnek. A magyar kokárda tehát az „előírás” szerint helyesen kívül zöld, belül piros kell, hogy legyen. Zászlótörténészek szerint amennyiben külön lelógója van, a kívül piros változat is helyes.
A történész véleménye a kívül zöld kokárda kapcsán
Az Urbanlegends azonban megkereste Hermann Róbert történészt is. Ő is először Katona Tamástól hallott erről a kívül zöld kokárdáról valamikor 1994 körül. Neki pedig Olaszországban mondták ezt egy hivatalos látogatáson. Ami kokárdát viszont Hermann a korszakból ismer, ott mindenhol kívül van a piros, belül a zöld.
Tovább bonyolítja a kérdést, ha van farka a kokárdának. Zászlótörténész kolléganője szerint ugyanis akkor szabályos a kívül piros – belül zöld. Ha nincs farka, akkor viszont a heraldikai szabályok szerint kívül kellene lennie a zöldnek, belül a pirosnak.
Hermann rögtönzött ikonográfiai kutatása során csak két kokárdát is ábrázoló korabeli Vasvári-litográfiát talált. Ezeken azonban nemigen lehet megállapítani a színek sorrendjét.
"De nekem úgy tűnik, hogy inkább a piros volt itt is kívül, s belül a zöld”
– írja Hermann.
Hermann a szabálytól függetlenül saját bevallása szerint az eredeti formánál maradna, ugyanis:
"mégiscsak így hordták-hordjuk 162 éve. No és azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy a ‘heraldikai tévedés’ tudatos volt. Vagyis hogy a kokárdát hordók ilyen módon kívánták kifejezni a rokonszenvüket az olasz forradalmi egységmozgalommal. De ez csak feltételezés, bizonyítani nem tudom”
„A látvány, melyet a holttest nyújt, iszonyú és megdöbbentő egyszerre” – számolt be a Nemzet című lap 1883-ban egy közvéleményt felkavaró rablógyilkosságról. A budai Várban, saját palotájában fojtotta meg brutálisan Majláth Györgyöt – az országbírót, a főrendi ház fejét – egy bűnbanda, színtiszta nyereségvágyból. A bandavezér Spanga Pál volt, akit ezért kivégeztek, de ami igazán érdekes lehet egy budapesti számára, hogy pontosan hol. A XIX. században épült ugyanis a Rákóczi út 66.-ban (akkoriban Kerepesi út 30. volt), a mostani Blaha Lujza tér és a Keleti pályaudvar között egy évtizedeken keresztül működő börtön, belső udvarában egy kivégzőhellyel.
A szóban forgó ingatlan eredetileg nemes Eggendorf József mészáros mester tulajdona volt, akinek halála után az özvegye adta bérbe a városnak a rozoga, földszintes, nagy udvaros házat. Működött benne toloncház és fogvatartottak elemi iskolája is, mielőtt állami fogház lett. Az udvar deszkapalánkkal volt kettéválasztva és a belső részén volt a kivégzőhely, amelyre ráláttak a siralomházból is, de azért letakarták vastag vászonnal az ablakokat, amíg ácsolták a bitófát.
Erre a kivégzésre valamiért fél Budapest kíváncsi volt, az ügyészségnek több ezer belépési kérelmet kellett volna feldolgoznia, holott csak száz fős befogadóképessége volt ennek az eldugott kis udvarnak. Mégis valahogy bepréselte magát a duplája, többek között olyan nézőkkel, mint a Nemzeti Színház színészei, irodalmárok, politikusok, de a kígyózó sor miatt le kellett zárni a Kerepesi utat is. „E tapasztalat talán elég hangos intelem arra, hogy a főváros kellő közepe s legélénkebb forgalmi helye nem a legalkalmasabb vesztőhely” – vonta le a következtetést a Jogtudományi Közlöny felelős szerkesztője. 1888-ban a börtönt el is költöztették innen, kijjebb a centrumtól.
Nem csupán a vesztőhely volt legendás akkortájt, hanem a hóhérja is: Kozarek Ferenc állami ítéletvégrehajtó fiatalon mészárosinas volt, aztán szakmát váltott. A város rettegett kivégzője szalonkabátban és cilinderben tett eleget kötelességének, fehér selyemkendővel eltakarva az áldozatai arcát, hétvégente pedig hintón hajtatott lánya társaságában a Sugárúton. Az említett Spanga-ügy volt a mester utolsó kivégzése a helyszínen. Később egy állami pályázaton a néhai hóhér egyik fia, a boncmesterként dolgozó Antal nyerte el ismét az állami ítéletvégrehajtói posztot. Az utód azonban csak hét alkalommal bizonyíthatta, hogy méltó hírhedt édesapja emlékéhez, ugyanis a kinevezése után nem sokkal egy akasztás közben lesodorta a kalapját a jeges szél, és úgy megbetegedett, hogy pár nap alatt elhunyt tüdőgyulladásban.
Az akasztóhely utóélete
Amikor 1896-ban megnyílt a Kozma utcában a Budapesti Fegyház és Börtön, akkoriban Közép-Európa legnagyobb büntetés-végrehajtási intézeteként, az addig működő két kis börtönre immár nem volt szükség. Az egyik volt a Soroksári – ma Ráday – utcai, a másik pedig a szóban forgó Rákóczi úti épület. A 20. század elejére ezért az utóbbi intézmény eggyel kedvesebb koncepcióknak adott helyet, például itt nyílt meg a Szénsav-, Szifonkupak-, Szikvízgép- és Mechanikai Gépgyár, a cukorka- és viaszgyertyagyár, egy üvegesiparüzlet, egy fényképész műterem, sőt egy Ámor nevű mozi is. Pár évvel később már egészen belakták az épületegyüttest, és olyan szolgáltatásokkal bővült a környék, mint a kocsma, fehérneműtisztító, ékszerészüzlet, kelmefestő és férfikalapos – de ide került a filmkölcsönzéssel foglalkozó Turul film központja is.
A pezsgő szociális élet azonban nem tartott sokáig, mivel 1929-ben az Ingatlanbank vetette ki a hálóját az épületre, mondván, egy hatemeletes bérpalotát álmodott meg az akasztóhelyként elhíresült ház telkére. A bontás gyorsan lezajlott, ám pár hónappal később a bank már a válságra hivatkozva nem vágott bele az építkezésbe, ezért továbbadták a Részvényserfőzdének, de végül ők sem valósították meg nagyívű terveiket.
Az ingatlan parlagon hevert, ameddig 1950-ben el nem kezdődtek a kettes metró alagútfúrásának munkálatai. Ekkor ezen a Blaha és a Keleti közti – addigra ismét – üres telken nyílt meg az egyik munkaállomás, ezért aknát építettek ki alatta. Évtizedek múlva nyúltak csak ismét hozzá, amikor a kétezres évek elején egy nagyszabású építkezés kezdődött a telken. De bő két évtizede ez a betonsziluett is befejezetlenül áll egyfajta sivár mementóként a pezsgő belváros közepén. Úgy tűnik, az akasztott bandavezér emléke nem éppen a legjobb ómen.
Régi áruk, régi árak: étlapok és árcédulák a múlt századi Budapesten
Kiránduljunk egy kicsit a régi árcédulák világába. Hogy néztek ki régen a piacok, vagy egy kisvendéglő étlapjának az árai? Talán pihentető lesz, ha képzeletben kicsit körbe hordozzuk pénztárcánkat a múltban...
2014-ben volt száz éve, hogy létrehozták a Budapest Gyűjteményt, a főváros könyvtárának várostörténeti különgyűjteményét, ahol a főváros helyismereti, helytörténeti anyagait találjátok meg. Folyamatosan gyarapodó gyűjteményükben százezer kötetnyi könyvet, kéziratot, hírlapot és folyóiratot, köztük számos régi, ritka dokumentumot tanulmányozhat bárki.
A fotótárban pedig mintegy százhetvenezer fényképet őriznek, amelyek bemutatják a városkép, az infrastruktúra változásait, a hétköznapok és történelmi fordulatok jeleneteit, a hírességek és mára elfeledett városlakók arcvonásait. Facebook-oldalukon ezeket mutatják be olyan történetekkel, amikről csak nagyon ritkán hallani.
Mostanában egyre gyakoribb, hogy vásárlás közben furcsa meglepetések érik az embert. Ami tegnap még elfogadható áron volt kapható, következő nap már dupla áron kínálja magát a polcon. A vásárlók meglepetten újságolják a mobiljukat szorongatva: „Képzeld, mibe kerül!” Más csak hitetlenkedve csóválja a fejét, és az okostelefonjával meg is örökíti az új árcédulát. Legyen hipermarket, vagy csak egy kisebb abc, mindenütt szokatlan árakba botlik a vásárló.
Gyerekkoromból még emlékszem a kétforintos gombóc fagyira. Vagy akár egy szállodai étterem kínálatára, ahol a legrafináltabb,és legdrágább, nyílt láng fölött forgatott, és a vendég szeme láttára elkészített fogás is épp csak száz forintba került. Magát „olcsó, meleg ételek”- felirattal reklámozó vendéglő is kevés akad.
Nyilván nemcsak az élelmiszerek ára emelkedik, de talán ez a legfájóbb. És ha a hozzávalóért kell a piacra menni, a helyzet ott sem sokkal vidámabb.
A kofa ma is hozzátartozik a piac megszokott képéhez. Legalábbis ott van a kistermelői asztaloknál. De bizony a régivágású fejkendős asszonyságok portékája mellett is több számjegyű árakat látni.
Kiránduljunk egy kicsit a régi árcédulák világába. Hogy néztek ki régen a piacok, vagy egy kisvendéglő étlapjának az árai? Talán pihentető lesz, ha képzeletben kicsit körbe hordozzuk pénztárcánkat a múltban...
Piaci forgatag. Rengeteg árus és vásárló. Fák
Klauzál téri forgatag. Klauzál téri piac, fénykép, 1896 körül.
Kofák a Ferenc József híd melletti piacon, 1932. november. Budapest, 5. kerület, Belgrád rakpart
Kosarak, árakkal. Kolosy téri piac, 1930-as évek.
Mosolygós kofák szőlőt árulnak (de dinnyét esznek). 1934.
Fagylaltárus a templom közelében. Pasaréti tér, fagylaltárus… 1935 körül.
Piac, őszibarack. Ínycsiklandó őszibarackok a piacon, Hollán Lajos felvétele. 1937-1944.
Színes piaci jelenet: árgus szemekkel az árun (és az árakon). Hollán Lajos, 1937-1947.
Fagylaltos kocsi. Budapest, 1945 előtt. Nála tán még két forintnál is olcsóbb volt a fagyi… Forrás: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum (MANDA)
Piac a régi Széll Kálmán téren (jókedvre derítő árakkal). 1952. Fortepan/Lukács Pál
7401. sz. Közért. Részlet a vásárlókkal. Mindenki elégedett! Budapest VII., Rottenbiller u. 12. 1958. Forrás: MKVM
Közért Bolt - Hentesáru, Budapest. Zsír jó áron. Ezért érdemes sorban állni. 1950-65 között. Forrás: MKVM
Forrás étterem étlapja 1966-ból. Csak a Kutasi Duo zenés műsora nyomta föl egy kicsit az árakat. Dohány u. 5. FSZEK Budapest Gyűjtemény Kisnyomtatványtár
A Gólya vendéglő bejárata. A kapu melletti reklámtábla „olcsó magyaros ételek” felirattal csábítja a vendégeket. Budapest, Bókay János u. 34. Forrás: MKVM
Söröző a Két Medvéhez étlapjának címoldala barátságos medvékkel Budapest, IX. kerület, Üllői út 45. FSZEK Budapest Gyűjtemény Kisnyomtatványtár
Söröző a Két Medvéhez étlapjának belső oldal. Kellemes emlékeket idéző árak 1971-ből.
Önkiszolgáló étterem. Egy klasszikus hely a múltból, ahol nemcsak a vendég, de a pénztárcája sem nagyon soványodott.
Bauer Sándor fotója, 1973-ból, egy budapesti önkiszolgálóról/Fortepan
Különlegességi Cukrászda Budapest. A háború után Különlegességi Cukrászdára keresztelt egykori Lukács Cukrászdában osztják a hideg gombócokat. Budapest, VI. kerület, Népköztársaság útja 70. 1985. Forrás: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum
Sztálin meghalt és köszöni, jól van – 70 év után is itt maradt a generalisszimusz szelleme
Tévedhetetlenség, személyi kultusz, önkényuralom, paranoiás ellenségkeresés. Ennek ellenére ma már az orosz lakosság több mint 70%-a úgy véli: Sztálin pozitív szerepet játszott az ország életében.
Két 70 évvel ezelőtti történet jár az agyamban. Az egyiket néhai MTI-s főszerkesztőm és tanítómesterem, Köves Tibor mesélte: 1953. március 6-ra virradóra fiatal újságíróként ő volt az éjszakai ügyeletes, amikor magyar idő szerint hajnali 4 órakor megjött Moszkvából a hír: meghalt Joszif Visszarionovics Sztálin. A hírügynökségi protokoll szerint azonnal magát Rákosi Mátyást, a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkárát, a Minisztertanács elnökét kellett hívnia. Miután jelentette az ország első emberének a gyászhírt, Rákosi egy percig hallgatott, majd csak ennyit mondott: „Köves elvtárs, ezek nem könnyű percek.”
A másik anekdotát Édesapámtól hallottam. Párttaggyűlés valahol Magyarországon ugyanezekben a napokban. A párttitkár bejelenti, hogy meghalt Sztálin elvtárs. „Akkor most mit csináljuk?” – kérdezi egy párttag kétségbeesetten. Mire a párttitkár: „Elvtársak, sírjunk egyet”.
Kétségtelen, mind Rákosinak, mind a párttitkárnak volt oka átérezni a pillanat nehézségét.
Eltávozott ugyanis az élők sorából az az ember, akit szinte istenként tiszteltek – nem képzavar, hiszen az ateizmus azokban az években a kommunista rendszerű országokban egyfajta „államvallás” lett –, akinek útmutatásait vakon követték akkor is, ha azok minden realitást nélkülöztek és nem vettek tudomást a helyi viszonyokról.
És sokan érezhették magukat az egyszerű emberek közül is „árvának”, mert akár elismeri az utókor, akár nem, milliók hittek benne és az általa képviselt eszmében. Jellemző, hogy a halála utáni napokban Moszkvában több ezren taposták egymást halálra Sztálinnak a moszkvai Szakszervezetek Házában felállított ravatala körül. És bár a „nagy leleplezés”, az utód Nyikita Hruscsov beszéde a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusán még három évet váratott magára és alapjaiban rendítette meg a „béketábort”, a Szovjetunióban megindult hatalmi harcok Magyarországon is szinte azonnal éreztették hatásukat, és a diktatúra kénytelen volt némileg – bár nem eléggé – engedni szorításából.
Sztálin halála körül máig több összeesküvés-elmélet kering, amit tekinthetünk a sors fintorának is, hiszen a Generalisszimusz ezeknek rendíthetetlen gyártója volt, és nemcsak az általa uralt népekkel és környezetével hitette el, hanem saját magával is.
Tudjuk, hová vezetett a paranoiája: milliók fizettek életükkel folyamatos ellenség-keresése miatt. Jól ismert az a történelmi tény, hogy 1941-ben a nácik azért tudtak eljutni csaknem Moszkváig, mert néhány évvel korábban Sztálin kivégeztette a szovjet tábornoki kar nagy részét, és alig maradt tapasztalt katonai vezető a Vörös Hadsereg vezérkarában. A tömeges kivégzések senkit sem kíméltek a kulákoknak minősített földművesektől az értelmiségiekig, és ugyancsak milliók kerültek sokszor a legkisebb gyanú alapján a gulágokba, amiket csak a diktátor halála után számolták fel.
Miután 1948 augusztusában főideológusa, Andrej Zsdanov meghalt, az ő kardiológusa, Ligyia Tyimosuk vallomásából kiindulva az orvosok lettek az újabb célpontok, mert Sztálin azt vette a fejébe, hogy a „fehér köpenyes gyilkosok az életére törnek”. Már 1948-ban 28 orvosprofesszor ellen indítottak koncepciós, antiszemita felhangú eljárást, majd 1952 novemberében újabb 15 ismert orvost tartóztattak le.
1953. január 9-én bejelentették a nagyszabású „orvospert”, amelynek fő vádlottja Vlagyimir Vinogradov, Sztálin személyi orvosa volt. A pártsajtóban heteken keresztül naponta közölték a „bizonyítékokat” ellenük, melyek szerint „félrekezelésekkel akarják megrövidíteni” a párt vezetőinek életét. Vinogradov kegyvesztettségének oka az is volt, hogy egy évvel korábban Sztálin visszavonulását javasolta a diktátor előre haladott agyi érelmeszesedése miatt – ez önmagában felért egy „felségsértéssel” a II. világháborús győzelem után még nagyobb személyi kultusszal körülvett, magát tévedhetetlennek tartó Generalisszimusszal szemben.
Ketten nem is élték túl a vizsgálati fogságot és valamennyiük élete egy hajszálon függött volna, ha végigviszik a pert. Csakhogy március 2-án Sztálin agyvérzést kapott és többet nem tért magához.
A 74 éves rettegett vezérrel végezhetett mértéktelen életmódja, de a körülmények máig nem tisztázottak. A legvalószínűbb verziónak az látszik, hogy egy egész éjszakán át nem hívtak hozzá orvost rosszulléte után.
Egykori őrparancsoka szerint ennek oka Sztálin bizalmi embere, az NKVD titkosszolgálat vezetője, a koncepciós perek fő felelőse, Lavrentyij Berija volt, aki a „Gazda” mellett volt rosszullétekor, de mindenkit elküldött arra hivatkozva, hogy Sztálin alszik. Így csak reggel találtak rá eszméletlen, félig lebénult állapotban.
Beriját, aki nem is titkolta, hogy Sztálin helyére tör, és hívei körében dicsekedett azzal, hogy „személyesen fojtotta meg” főnökét, alig 9 hónappal később – a pártvezetésen belüli hatalmi harc jegyében – ugyanolyan koholt váddal végezték ki minden tárgyalás nélkül, mint sok-sok áldozatát: „kapitalista ügynöknek” titulálták. A megkésett segítségnyújtás tehát lehetett szándékos, de az sem zárható ki, hogy az adott körülmények kötött egyetlen orvos sem vállalta a kockázatot, hogy Sztálin a kezei között hal meg.
Egy másik változat szerint viszont Sztálinnal éppen az egyik orvosa végezhetett: megmérgezte. Közel 50 évvel később egy orosz-amerikai történészcsoport arra a következtetésre jutott, hogy Sztálinnak olyan erős patkánymérget adtak be, amely megakadályozza a véralvadást és agyvérzést okoz.
Az 1953-as nagy amnesztiát, majd a sztálini bűnök 1956. február 25-i feltárását csak nagyon lassan követte a „desztalinizáció”, és ebben közrejátszott a magyarországi forradalom és az egész hidegháborús nemzetközi légkör.
A diktátor halálától egészen 1961 októberéig osztozott elődjével, Vlagyimir Iljics Leninnel a moszkvai Kreml falánál lévő vörös márvány mauzóleumon, ekkor helyezték át a bebalzsamozott holttestet a mellette lévő temetőbe.
Igazából az „olvadás” a 60-as évek első felében indult meg, amelyet azonban 1964-ben Hruscsov bukása és Leonyid Brezsnyev hatalomra jutása lefékezett. Bár a sztálini tömeges terror korszaka nem tért vissza, a kommunista párt egyeduralma és irányvonala továbbra is megkérdőjelezhetetlen maradt, és a „másképp gondolkodókat” ugyanúgy ellenségnek tekintették – egészen 1985-ig, Mihail Gorbacsov főtitkárrá választásáig.
És természetesen nem került sor a sztálini törvénytelenségek széles körű kivizsgálására és nyilvánosságra hozatalára sem, a néhai Generalisszimusz személyét is inkább hallgatás övezte, talán csak szűkebb hazájában, Grúziában ápolták „nemhivatalosan” kultuszát.
Mindez alaposan megváltozott a Vlagyimir Putyin vezette Oroszországban. A Szovjetunió megszűnése, majd a Borisz Jelcin elnökségét jellemző kaotikus állapotok után jól jött neki Sztálin példája, először óvatosan a Generalisszimusz II. világháborús szerepét a középpontba állítva.
Azóta nincs olyan év, hogy ne emlékezzen meg a „nagy elődről”, akinek példáját követve felelevenítheti az orosz birodalmi érdekeket és világuralmi törekvéseket, és ugyanúgy hallgatásra ítéli az ellenvéleményeket, akár az ukrajnai háborúról, akár az oroszországi emberi jogokról van szó. Miként azt is elvárja, hogy az általa kijelölt határú „érdekszférában” mindenki úgy táncoljon, ahogy ő fütyül.
A tankönyvekből újra száműzték a gulágok, a kivégzések, a deportálások, a nagy éhínségek történetét. 2021 decemberében feloszlatták a Memorial nevű egyesületet, amely az 1980-as évek óta azon fáradozott, hogy megismertesse az emberekkel a sztálini terrort és elkobozták a szervezet 40 évi munkával összegyűjtött dokumentációját.
A Levada közvélemény-kutató intézet felmérése szerint az orosz lakosságnak több mint 70%-a úgy véli: Sztálin pozitív szerepet játszott az ország életében. Húsz évvel korábban fele ennyien gondolták ezt.
A „népek atyjának” sírját halálának minden évfordulóján virágok borítják el és a zarándokok száma is évről évre nő. Valójában semmi meglepő nincsen ezen, a „jóságos cár atyuska” hagyománya rendkívül erős az orosz népben, mindegy, hogy hívják és kinek, minek a nevében kormányoz.
Szülővárosában, Goriban 2010-ben ugyan eltávolították köztéri szobrát, három évvel később azonban felállították újonnan épült emlékmúzeuma előtt. Hagyománnyá vált itt, hogy március 5-én gyászmisét tartanak a tiszteletére egy helyi pravoszláv templomban – ifjú korában a leendő diktátort szülei pópának szánták – majd a hívei átvonulnak a Joszifhoz címzett szálloda-étterembe, ahol elfogyaszthatják Sztálin kedvenc ételeit, és a szerencsések álomra nyújthatják fejüket abban a szobában, ahol a diktátor hazalátogatásakor megszállt.
Nem véletlen tehát, hogy Putyin 2008-ban éppen Grúzia két szakadár tartományának, Dél-Oszétia és Abházia „függetlenségének” elismerésével, illetve e területeken létrehozott katonai bázisokkal tudatta először a világgal restaurációs törekvéseit. Ugyanazzal a módszerrel, amit Ukrajnával szemben alkalmazott 2014-ben a Krím-félsziget elcsatolásával és Donbasz megszállásával. De ugyanez a szándék állt az Örményországra és Azerbajdzsánra 2020-ban rákényszerített béke Hegyi Karabah ügyében, valamint a kazahsztáni „rendcsinálás” Putyin helyi szövetségesének védelmében. Szakértők szerint Ukrajna sem a végállomás, Moldova lehet a következő áldozat.
A történelmi párhuzamok mellett végül említsünk meg egy családi hagyományt Putyinéknál. Az orosz elnök nagyapja, Szpiridon, aki két nappal Joszif Visszarionovics előtt, 1879. december 19-én született, neves szakács volt. Ifjú korában Szentpétervárott a Hotel Astoriában szolgált, ahol egy alkalommal egy arany rubelt kapott Grigorij Raszputyintól, a cárné gyóntatójától és kegyencétől a remek ételért és a névhasonlóságért. A bolsevik forradalom után pedig Szpiridon előbb Lenin, majd Sztálin séfje lett, az NKVD tisztjeként.
A nagyapa 1965-ben halt meg ágyban, párnák között. Unokája, Vlagyimir ekkor 13 éves volt.
Piaci forgatag. Rengeteg árus és vásárló. Fák
