Talán végre választ kap az utókor arra a kérdésre, hogy miért hallgatott a katolikus egyházfő a zsidók üldözésével és kiirtásával kapcsolatban a II.világháború idején. Pius ellentmondásos magatartása áll a középpontjában Rolf Hochhut A helytartó című világhírű drámájának, és ennek nyomán készült 2002-ben Costa-Gavras nem kevésbé nagy port felvert filmje, az Ámen.

Ebben a témában hosszú ideje két, egymásnak ellentmondó álláspont uralkodik. Az egyik szerint XII.Pius (Eugenio Pacelli) mindent megtett a zsidók megmentéséért, ugyanakkor óvatosnak is kellett lennie, hogy ne hozza veszélyes helyzetbe Európa katolikus lakosságát. Ennek a véleménynek a képviselői sürgetik a pápa szentté avatását, amelyet mindeddig nem sikerült keresztül vinnie a Szentszéknek. A másik szárny azt állítja, hogy Pius erkölcsi vezetőként megbukott: felemelhette volna a szavát és megállíthatta volna a Holokausztot anélkül, hogy egyházát veszélyeztette volna, amelyet a még a náci Németország is hatalomként tisztelt.

Ugyanakkor kezd erősödni egy harmadik nézet, amely a kérdést nem fekete-fehéren látja és mérlegre teszi a kor minden aspektusát, amelyben XII. Pius szerint kettős harcot kellett folytatni a nácizmus és a szovjet kommunizmus ellen, akiket a római katolikus egyház halálos ellenségnek tartott.

De ebben az összefüggésben figyelembe veszik azt is, hogy a katolikus egyházban elterjedt volt az antiszemita ideológia. (Az „istengyilkosság” vádját csak az 1962-65-ös II.Vatikáni Zsinat törölte az egyház dogmái közül). A Vatikán hivatalos lapjában, a Civiltá Cattolicában hemzsegtek a zsidóellenes hazugságok, és ezek az előítéletek az egyház legfőbb kiemelkedő alakjait is megfertőzték.

Példa erre Maximilian Kolbe lengyel pap, akit II. János Pál avatott szentté. Auschwitz-ba deportálták, ahol feláldozta magát egy fogolytársa helyett, ugyanakkor antiszemita nézeteket vallott, meg volt győződve arról, hogy egy nagy zsidó-szabadkőműves összeesküvés zajlik a világban és ennek hangot is adott.

Ennek a harmadik irányzatnak Piust egyfajta „hamleti” figurának állítja be, akinek nagy dilemmája a „beszélni vagy nem beszélni” volt.

Mindenesetre tény, hogy a II.világháború után a pápa sok zsidótól, zsidó vezetőtől kapott köszönetet a templomok, kolostorok mentési akcióiért. Maga a Vatikán is fogadott be üldözötteket és egy sor pap és apáca kapta meg  a Jad Vásem központtól a „Világ Igaza” kitüntetést. Az is igaz viszont, hogy nem tagadták ki Josef Tiso katolikus papot, aki a szlovák kollaboráns kormány elnöke volt 1939 és 1945 között és akit háborús és az emberiség ellen elkövetett bűnök miatt halálra ítéltek és kivégeztek.

Egy másik kulcskérdés: adott-e a pápa kifejezett utasítást az egyház részére a zsidók megmentésére? Eddig erre vonatkozóan nem találtak dokumentumot a Vatikán belső kommunikációjában.

Olaszországban sem a Szentszék, sem az egyház nem tiltakozott az 1938-ban hozott faji törvények ellen, csak arra szorítkoztak, hogy kegyelmet kérjenek a keresztény hitre áttérteknek és a katolikus polgárok zsidó házastársainak. Ez a hallgatólagos kollaboráció azzal magyarázható, hogy figyelembe vették azt az erős katolikus meggyőződést, mely szerint a zsidókat meg kell vetni, mert nem fogadják el Jézus Krisztust Messiásnak.

Róma zsidó közössége még emlékszik arra, hogy XII.Pius hallgatott, amikor 1943. október 16-án  a nácik behatoltak a gettóba és Auschwitz-ba deportálták az ott lévő férfiakat, nőket, gyermekeket, összesen 1023 embert. Elszállításuk előtt egy katonai kollégiumban tartották őket fogva, nem messze a Szent Péter bazilikától, „a pápa ablakai alatt”, ahogyan azt Ernst von Weizsäcker német követ, a későbbi nyugatnémet szövetségi elnök, Richard von Weizsäcker apja írta Berlinbe.

Most mindezekre a dolgokra, taktikázásokra fény derülhet. „Az egyház nem fél a történelemtől – jelentette ki José Tolentino de Mendonça bíboros, az archívum vezetője – Bizalommal tekintünk a tudományos kutatásra azzal a meggyőződéssel, hogy megérti cselekedeteink lényegét és szellemét.”

A Vatikán ennek kapcsán felhívta a figyelmet arra, hogy rendelkezésre áll egy dokumentum arról a találkozóról, amely a római gettó megszállása idején jött létre Luigi Maglioni bíboros, vatikáni államtitkár és Weizsäcker között. E találkozóról már tudtak a történészek. A korábbi kutatásokból kiderült, hogy a vatikáni diplomácia óvatossággal apellált a nácik „emberiességére”, és arra hivatkoztak, hogy „e szörnyű háború alatt soha nem tett semmit Németország ellen.” Maglione azt mondta, hogy „a Szentatyának fájdalmat okoz, hogy ennyi ember szenvedését látja csak azért, mert egy másik felekezethez tartoznak.” Arra a kérdésre, hogy mit csinálna a Szentszék, ha a dolgok folytatódnának, a bíboros így válaszolt: „A Szentszék nem akar olyan helyzetbe kerülni, hogy nemtetszésének kelljen hangot adni, és ha mégis erre kényszerülne, az isteni gondviselésre bízná magát a következményeket illetően.”

2009-ben pusztított földrengés az olaszországi Abruzzo régióban. A katasztrófában 308 ember vesztette életét, 65 ezren váltak hajléktalanná, ugyanis több ezer épület vált lakhatatlanná. Többek között a L’Aquila-i városi kórház is javíthatatlan károkat szenvedett, ide látogatott el Ben James fotós. Most közzé tette a képeket, amiket a helyszínen készített.

Étel neve	Ár '70-ben, Ft	db/ átlagbér 1970	Mai ár, Ft	db/ átlagbér 2022
Lángos	1,2 - 1,5	1851 – 1481	750 - 1500	450 - 225
Palacsinta	1,7 - 2,6	1307 – 854	400	843
Hekk	6,6 (10 dkg)	336	600 (10 dkg)	562
Szörp	3 (3 dl)	740	300 (3 dl)	1125
Vattacukor	3	740	800	422
Sültkolbász	8 (10 dkg)	277	3100	109
Rétes	3	740	700 - 800	482 - 453
Fagylalt	0,5 - 2,5	4444 - 888	400 - 450	843 - 750
Főtt kukorica	3 - 6	740 - 370	600 - 800	562 - 453

Egykori náci tárgyakat, köztük cigarettákat, óvszereket, kódolt üzeneteket, sőt a Hitler halálát bejelentő feljegyzés egyetlen ismert példányát is megtalálták egy 80 évvel ezelőtt elsüllyesztett tengeralattjáró romjai között – írja a LADBible.

Az 534-es tengeralattjárót 1945. május 5-én süllyesztette el a Brit Királyi Légierő egy dán sziget partjainál. Csak 1993-ban emelték ki a tengerfenékről, azt azonban, hogy miket találtak a romok között, egészen mostanáig nem fedték fel.

A kiállítás ötletgazdája, a Big Heritage nevű szervezet alapítója elmondta, hogy a tengeralattjáróban számos érdekességet találtak, a titkos dokumentumoktól kezdve a személyes levelekig. Utóbbiak közül az egyikben például arról panaszkodnak, hogy a tehenek a farmjukon nem adnak elég tejet.

„Amikor a kilencvenes évek elején kiemelték a tengeralattjárót, a dán csapat gyorsan konzervált és megmentett mindent, amit csak tudott, de nem nézték át dobozról dobozra, miket találtak. Csak biztonságban tartották őket” – mondta Dean Paton.

Hozzátette: sok olyan dokumentumot találtak, amikre egykor azt hitték, üresek, pedig csak nagyon elhalványult a tartalmuk.

– fogalmazott.

Hangsúlyozta, hogy ez az egyetlen ismert papíralapú példánya ennek az üzenetnek a világon.

„Az érdekes dolog az lesz, hogy a következő néhány évben, ahogy egyre több információ kerül napvilágra, hogyan rakjuk össze ezt az egészet. Nem csak a tárgyakról van szó, hanem a mögötte lévő történetről is, amit most először tudunk igazán összerakni” – mondta.

96 éves lenne. Marilyn Monroe halálában minden ott kulminálódott, ami a személyiségében is megvolt, de legfőképp fő vonzereje, a titokzatosság. Ahhoz azonban, hogy Monroe szexszimbólummá és örök amerikai nőiség-ikonná tudjon változni, "szükség volt" a halálát megelőző pár évtizedre, amit a Föld nevű bolygón töltött.

Nem adatott neki sok idő, ami alatt bejárta a legnagyobb filmcsillag és a leginkább félreismert színésznő útját a karrierjében, valamint az egyik legtragikusabb sorsét a show-businessben. 1926-ban született, vagyis tragikusan korán, 36 évesen hunyt el, 1962 augusztus 4-én.

Az egyik kedvenc vígjátékom gyermekkorom óta a Van, aki forrón szereti. Billy Wilder klasszikusában Monroe a bájos szőkét hozta, de azt csak az éles szemű filmbarát látta, hogy a törékenysége mennyire átütött a játékán, és milyen finomságokkal toldotta meg az amúgy naiv szőke cicababa szerepét, valamint hogy milyen ritmusérzékkel és laza humorral oldotta meg a nehéz vígjátéki helyzeteket (a ritmusérzék az egyik legfontosabb, ha a komikus műfajról van szó). A Niagarában is erős volt a jelenléte, ahogy Norman Mailer írta róla gyönyörű, képekben és egyéb forrásokban gazdag életrajzi könyvében: szerelmes volt belé a kamera.

Marilyn olyan jelenség volt, akire nem lehetett nem odafigyelni, érzékenysége, élete tragikus fordulatai, valamint a megfelelő, szerető, támogató háttér hiánya taszították a gyógyszerfüggőségbe. Hogy halála valóban mindennek következménye volt-e, vagy egy nagyobb konspiráció, esetleg egy aljas gyilkosság áldozata lett – máig nincs hivatalos pecséttel ellátva. Három férje közül talán egy volt, aki valamennyire is értette komplex személyiségét, amit platinaszőkeség, vörös rúzs és széles, szexi mosoly mögé rejtett.

Ezzel sok nő azonosulhat, mármint nem a platinaszőke részével: Marilyn a külvilág számára egy jól működő csábjelenség volt, pontosan időzített, gombnyomásra működő mosollyal és a túlzástól milliméterre meghúzott, komponált dekoltázzsal. Hogy belül mi égette, már kevesebbeket érdekelt. Amikor megjelent, Amerikának épp egy ilyen ikonra volt szüksége - nem véletlenül ívelt felfelé a csillaga nagyjából akkor, amikor a zene irányából érkező Elvisnek is, aki szintén szexszimbólummá vált.

Az USA politikai káoszából, a vietnámi háború okozta traumákból, a létbizonytalanságból a lázadásba, a filmek, a rock'n'roll és a fülledt vonzerő irányába menekülni akaró fiatal generáció ezekkel a csillagokkal tudta feledtetni kollektív nyomorát. Mára mindketten állócsillagok, halálukkor talán még hullócsillagnak tűnhettek, de nem véletlenül kapták meg a közönségtől a halhatatlanok státuszát.

Monroe-ról pár hónappal ezelőtt jelent meg magyarul egy könyv, Marylin Monroe utolsó éjszakája - A gyilkos: Bobby Kennedy címmel. A könyv azon a bizonyos éjszakán lejátszódó eseményeket igyekszik felfejteni egy volt nyomozó és egy tényfeltáró újságíró tolla segítségével. Kegyetlenül megdöbbentő olvasmány. A könyv címében sem titkolja, mi az állítása a feltételezett gyilkosról. Szemtanúja is volt az írók szerint az eseményeknek, aki pontról pontra, percről percre a könyv lelkileg legnehezebben feldolgozható szakaszában visszaidézi, mi történt azon az éjszakán. Az éjszakán, aminek másnapján a hivatalos állásfoglalás szerint a színésznőt altató-túladagolás következtében holtan találtak. 

A könyv és az állítólagos szemtanú szerint nem ez történt, hanem a Kennedy-klán feltörekvő tagjának állt útjában Marilyn, aki kóros szeretethiánya miatt elhitte, hogy először JFK, majd az öccse "tényleg" akarnak tőle valami komolyat. Hitt a szavaknak, amiket azért a két fivér közismerten jól tudott forgatni. És amikor szembesült vele, hogy a Kennedy fiúk ígéretei puszta szavak maradnak, elkeseredettségében kapkodni kezdett: ki akarta teregetni a Kennedyk mocskos magánéleti szennyesét.

A leírt gyilkossági jelenet hátborzongató, nem részletezném, akit érdekel, olvassa el a könyvet. A lényeg, hogy  narratíva szerint a Kennedyk sötét oldalát pont a világos hajú, ártatlan kisugárzású színésznő erősíti fel. Mert szerintük nem tudja, hol a helye (az ágyban), és ezért útban van. 

Az is érdekes, az ügyben állhatatosan nyomozó, minden aktát az elejétől végignyálazó nyomozót állítása szerint hogyan próbálták félreállítani. Mégis megszületett ez a könyv, ami elég következetesen és számos megdöbbentő bizonyítékot összegyűjtve tálalja, mire jutott az újságíró és a nyomozó. Utóbbi a könyv alapján örülhetett, hogy élt, amikor papírra vetette, miket ásott elő.

Aki egy picit is otthon van a hatvanas évek amerikai kül- és belpolitikájának, ezek társadalmi vonzatainak súlyos történetében, az sejtheti, hogy a korrupció és az önérdek akkor is mindent átitatott. Ami most már közhely, hiszen a történelem ismétli önmagát. Mindenestre a könyv alapján még inkább gyanakodhatunk, hogy a Kennedyk és a FBI sem feltétlenül a róluk kialakult képnek megfelelően cselekedtek a színfalak mögött.

A könyv szerint ennek áldozata lehetett Marilyn is, aki a szemükben csak útban volt, az állítólagos szemtanú szerint egyetlen mozdulattal ki lehetett iktatni. Csak azért, mert volt igazságérzete, és megpróbált emberként, nőként és egyáltalán, hiteles, nem elsöpörhető entitásként kiállni magáért. Ezért is várhatjuk a Blonde című filmet, és a további, a jövőben kinyíló aktákat, mert Marilynnek is kijárna a hely, ahová tartozik, meg a történetének is. Fontos lenne, hogy ne egy értelmetlenül szétesett, drogos színésznő kisiklásaként gondoljunk a halálára. Hanem úgy, ahogy ténylegesen történhetett, a valós háttérrel, a tényleges okokkal és következményekkel.

De ehhez még nagyon sok mindennek kell megtörténnie. Ha egy gyönyörű nőt nem legitimál a tehetsége és az elért eredményei, sem az, hogy egy Arthur Miller látta benne a spirituszt, sem pedig az, hogy okos volt, mennyi időnek kell vagy kellett eltelnie, hogy a halálából sikerüljön visszaüzennie, nem egy üres ékszerdoboz volt, gyógyszerekkel teletömve?

A Netflix is megragadta az alkalmat, hogy dokumentumfilmet készítsen a témáról. A Marilyn Monroe rejtélye: A soha nem hallott szalagok igényes doksi, amelyben szintén a filmsztár halálával – és azt megelőző rövidke, de annál viharosabb életével – foglalkozik Emma Cooper rendező és főszereplője, az oknyomozó újságíró. Utóbbi az 1982-ben újraindított nyomozás után beleásta magát az ügybe és ennek nyomán több száz órányi hangfelvétel szolgált a munkája alapanyagául. Hogy mire lyukad ki a doksi, nem spoilerezzük el, a könyv esetében ezt már maga a cím megtette, az viszont tuti, hogy érdemes megnézni. Eszköztárában igényes, színészek adják az arcukat az eredeti hangokhoz. Kivéve Marilynét, mert őt lehetetlen lett volna újra életre hívni egy dokumentumfilm keretei között. Az akkori technika vizualitásával irányítja a figyelmünket a mozi - mintha épp akkor és ott lennénk, a korabeli szemtanúkat hallgatva.

Hogy a legfelsőbb köröknek és a Kennedyknek valamiképp köze lehetett Marylin korai halálának minimum eltussolásához, mára ezeknek az állhatatos oknyomozói munkáknak hála, egyre kevésbé kétséges. „Volt benne valami sebezhető, valami, amin érződött, hogy könnyű elpusztítani” – mondja az egyik férfihang a szalagokról. Elpusztítani, mondja a szimpi mellékszereplő hang, miközben egy másik emberi lényről beszél. Erre rímel Marilyn válasza, aki akár önpusztítóan tette tönkre magát, akár gyilkosság, akár egy tragikus baleset áldozata volt, akinek valami miatt elkendőzték a halála körülményeit, tökmindegy: „Az igaz dolgok ritkán terjednek el. A hazugságok annál inkább.” Mondta nem sokkal a halála előtt a "naiv" szőke, aki sokkal többet tudott, mint amit elbírt – vagy amit a többiek elbírtak.

Reméljük, hogy egyszer majd a fordítottja is érvényes lehet annak a szomorú állításnak, ahogy Marilyn látta a világot, és azt, ahogy az őt tükrözi, mert megérdemli, hogy ne úgy gondoljanak rá, ahogy a filmipar a pályája elején beskatulyázta: a butus, szexi, csillogó szemű, jóhiszemű lányként, hanem egy többször elvetélt nőként, aki anya akart lenni, hogy  a sosem volt családját pótolja – meg ragyogó tehetség, ahogy utolsó filmjében, a Kallódó emberekben is láthattuk.