Talán végre választ kap az utókor arra a kérdésre, hogy miért hallgatott a katolikus egyházfő a zsidók üldözésével és kiirtásával kapcsolatban a II.világháború idején. Pius ellentmondásos magatartása áll a középpontjában Rolf Hochhut A helytartó című világhírű drámájának, és ennek nyomán készült 2002-ben Costa-Gavras nem kevésbé nagy port felvert filmje, az Ámen.

Ebben a témában hosszú ideje két, egymásnak ellentmondó álláspont uralkodik. Az egyik szerint XII.Pius (Eugenio Pacelli) mindent megtett a zsidók megmentéséért, ugyanakkor óvatosnak is kellett lennie, hogy ne hozza veszélyes helyzetbe Európa katolikus lakosságát. Ennek a véleménynek a képviselői sürgetik a pápa szentté avatását, amelyet mindeddig nem sikerült keresztül vinnie a Szentszéknek. A másik szárny azt állítja, hogy Pius erkölcsi vezetőként megbukott: felemelhette volna a szavát és megállíthatta volna a Holokausztot anélkül, hogy egyházát veszélyeztette volna, amelyet a még a náci Németország is hatalomként tisztelt.

Ugyanakkor kezd erősödni egy harmadik nézet, amely a kérdést nem fekete-fehéren látja és mérlegre teszi a kor minden aspektusát, amelyben XII. Pius szerint kettős harcot kellett folytatni a nácizmus és a szovjet kommunizmus ellen, akiket a római katolikus egyház halálos ellenségnek tartott.

De ebben az összefüggésben figyelembe veszik azt is, hogy a katolikus egyházban elterjedt volt az antiszemita ideológia. (Az „istengyilkosság” vádját csak az 1962-65-ös II.Vatikáni Zsinat törölte az egyház dogmái közül). A Vatikán hivatalos lapjában, a Civiltá Cattolicában hemzsegtek a zsidóellenes hazugságok, és ezek az előítéletek az egyház legfőbb kiemelkedő alakjait is megfertőzték.

Példa erre Maximilian Kolbe lengyel pap, akit II. János Pál avatott szentté. Auschwitz-ba deportálták, ahol feláldozta magát egy fogolytársa helyett, ugyanakkor antiszemita nézeteket vallott, meg volt győződve arról, hogy egy nagy zsidó-szabadkőműves összeesküvés zajlik a világban és ennek hangot is adott.

Ennek a harmadik irányzatnak Piust egyfajta „hamleti” figurának állítja be, akinek nagy dilemmája a „beszélni vagy nem beszélni” volt.

Mindenesetre tény, hogy a II.világháború után a pápa sok zsidótól, zsidó vezetőtől kapott köszönetet a templomok, kolostorok mentési akcióiért. Maga a Vatikán is fogadott be üldözötteket és egy sor pap és apáca kapta meg  a Jad Vásem központtól a „Világ Igaza” kitüntetést. Az is igaz viszont, hogy nem tagadták ki Josef Tiso katolikus papot, aki a szlovák kollaboráns kormány elnöke volt 1939 és 1945 között és akit háborús és az emberiség ellen elkövetett bűnök miatt halálra ítéltek és kivégeztek.

Egy másik kulcskérdés: adott-e a pápa kifejezett utasítást az egyház részére a zsidók megmentésére? Eddig erre vonatkozóan nem találtak dokumentumot a Vatikán belső kommunikációjában.

Olaszországban sem a Szentszék, sem az egyház nem tiltakozott az 1938-ban hozott faji törvények ellen, csak arra szorítkoztak, hogy kegyelmet kérjenek a keresztény hitre áttérteknek és a katolikus polgárok zsidó házastársainak. Ez a hallgatólagos kollaboráció azzal magyarázható, hogy figyelembe vették azt az erős katolikus meggyőződést, mely szerint a zsidókat meg kell vetni, mert nem fogadják el Jézus Krisztust Messiásnak.

Róma zsidó közössége még emlékszik arra, hogy XII.Pius hallgatott, amikor 1943. október 16-án  a nácik behatoltak a gettóba és Auschwitz-ba deportálták az ott lévő férfiakat, nőket, gyermekeket, összesen 1023 embert. Elszállításuk előtt egy katonai kollégiumban tartották őket fogva, nem messze a Szent Péter bazilikától, „a pápa ablakai alatt”, ahogyan azt Ernst von Weizsäcker német követ, a későbbi nyugatnémet szövetségi elnök, Richard von Weizsäcker apja írta Berlinbe.

Most mindezekre a dolgokra, taktikázásokra fény derülhet. „Az egyház nem fél a történelemtől – jelentette ki José Tolentino de Mendonça bíboros, az archívum vezetője – Bizalommal tekintünk a tudományos kutatásra azzal a meggyőződéssel, hogy megérti cselekedeteink lényegét és szellemét.”

A Vatikán ennek kapcsán felhívta a figyelmet arra, hogy rendelkezésre áll egy dokumentum arról a találkozóról, amely a római gettó megszállása idején jött létre Luigi Maglioni bíboros, vatikáni államtitkár és Weizsäcker között. E találkozóról már tudtak a történészek. A korábbi kutatásokból kiderült, hogy a vatikáni diplomácia óvatossággal apellált a nácik „emberiességére”, és arra hivatkoztak, hogy „e szörnyű háború alatt soha nem tett semmit Németország ellen.” Maglione azt mondta, hogy „a Szentatyának fájdalmat okoz, hogy ennyi ember szenvedését látja csak azért, mert egy másik felekezethez tartoznak.” Arra a kérdésre, hogy mit csinálna a Szentszék, ha a dolgok folytatódnának, a bíboros így válaszolt: „A Szentszék nem akar olyan helyzetbe kerülni, hogy nemtetszésének kelljen hangot adni, és ha mégis erre kényszerülne, az isteni gondviselésre bízná magát a következményeket illetően.”

Csütörtökön délután meghalt II. Erzsébet brit uralkodó. A királynőt nemcsak az Egyesült Királyság, hanem az egész világ gyászolja most.

A királynőt és férjét, Fülöp herceget többek között Göncz Árpád akkori köztársasági elnök fogadta, aki díszvacsorát is adott a párnak a Parlament Vadásztermében. Az eseményen a korabeli hazai politikai és szellemi élet színe-java részt vett - emlékeztet az nlc.hu. Ekkor Erzsébet királynő méltatta Magyarországot és a magyar népet:

A királynő halálhíre után az Országos Széchenyi Könyvtár is megosztott néhány archív felvételt arról, amikor II. Erzsébet ott volt férjével. Mint írják, "a királyi pár a könyvtár megtekintése mellett egy kifejezetten a tiszteletükre összeállított kiállítást nézett meg".

Az eddigi legjobb minőségű felvételeket sikerült elkészítenie egy expedíciós csapatnak a Titanicról - számolt be róla a Science Alert.

Ennek köszönhetően pedig újdonságokat is felfedeztek a kutatók: például láthatóvá vált a kikötő horgonyon a gyártó neve.

- mondta Rory Golden, az OceanGate Expeditions Titanic-szakértője.

Azt is kiemelte, hogy a felvételeken látszik az a kazán is, amely az óceán fenekére merült, amikor a Titanic kettévált. Ez volt az a kazán, amelyet először megtaláltak, amikor 1985-ben azonosították a hajó roncsát.

A felvételeken jobban láthatóvá vált részletek segítségével a tengeri régészek tovább tanulmányozhatják a Titanic bomlási sebességét, de a roncsban és környékén élő tengeri élőlények azonosítását is megkönnyítik a tudósok számára.

„Minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő” – tartja a mondás. Ez Széchenyi Zsigmondra, a magyar vadászirodalom ikonikus világutazó-írójára mindenképp igaz volt. Hiába vadászott Európában, Afrikában, Indiában és Alaszkában, itthon bukkant a legértékesebb „trófeára”, Hertelendy Margitra.

A nemesi birtokos családból való Margit nyelvmesteri diplomát szerzett német, francia és magyar nyelvből és művészettörténetet is tanult, de hiába minden álmodozása, a világháború, majd a Rákosi-korszak üldöztetése minden számítását keresztülhúzta. Különféle megpróbáltatások után az államosított, keszthelyi Festetics-kastélyban lett végül a nemes hölgyből egyszerű takarítónő és fűtő. 1955 őszén azonban rámosolygott a szerencse, és megismerkedett (az addigra pár éve Budapestről vidékre telepített, a közeli Balatongyörökön élő) Széchenyi Zsigmonddal. Mivel akkoriban egyikőjüknek sem volt stabil háttere, földönfutóvá tette őket az élet, csak 1959-ben házasodhattak össze, de abban az évben már vissza is költözhettek Budapestre, a VI. kerületi Jókai utca 36. szám alá.

A vadászikon ugyanis kijelentette, hogy a felesége nélkül nem megy sehova. Rengeteget fotóztak is együtt az állatvilágban. Ezeknek az utazásoknak az volt a célja, hogy pótolhassák az ’56-os budapesti harcokban leégett Magyar Természettudományi Múzeum állatpreparátumait.

Széchenyi korai halála után a Művelődési Minisztérium a fegyvereit, majd – a II. világháború után megmaradt hatalmas, élete végéig gyarapított – könyvtárát is megvásárolta a múzeum számára. Mangikát pedig munkatársként alkalmazták, sőt: ő lett a Széchenyi Vadászati Könyvgyűjtemény jogos és lelkes kezelője. Szerette felemlegetni, hogy élete során hányszor költöztette ezt a hiánypótló gyűjteményt, amely az egyik legnagyobb és legértékesebb vadászati könyvgyűjtemény Magyarországon.

A szerencsére a gyönyörű kort, 96 évet megélt özvegyasszony már az 1998-ban – férje születésének 100. évfordulójára – megrendezett Széchenyi Zsigmond kiállítás szervezésében is aktívan részt vett. Ahogyan a gróf születésének 120. évfordulójára készült nagyszabású dokumentumfilm forgatócsoportját is elhalmozta rengeteg segítséggel, naplóbejegyzésekkel és pontos információkkal, méghozzá 93 évesen. Rá következő évben ott volt természetesen a Lerner János rendezte „Vadonvilág – gróf Széchenyi Zsigmond nyomában” című mozifilm bemutatóján is.

Külön érdekesség, hogy e cikk írójának volt szerencséje ellátogatni ahhoz a szenvedélyes gyűjtő-restaurátorhoz, Vágvölgyi Imréhez, akinek 1992-ben Hertelendy Margit eladta a „kacsáját”, azaz az 1969-es Renault 4-esét (a fenti fotó nála készült). A szépen karbantartott, eredeti színében pompázó relikvia – rengeteg old timer motor, traktor és egyéb ínyencség társaságában – máig a mesterember garázsában pihen, és nem eladó, pedig akadna rá vevő bőven.

Források: 1, 2, 3

Szüret utca, Vincellér utca, Badacsonyi utca, Ménesi út, Nagyszőlős utca, Somlói út, Tarcali utca, Villányi út. A Gellérthegy környékén jó néhány utca őrzi történelmi borvidékek és a szőlőtermesztéshez kapcsolódó fogalmak nevét.

Úgy kellene kezdeni, hogy „már a rómaiak is” ismerték Buda vidéke szőlészeti adottságait, ám erről csak erős feltételezések vannak.

Nem sok idő kellett a török hódoltság után hogy a Várnegyed illetve a Víziváros dombocskáin is holdszámra telepítsék a szőlőket. Jobbára vörösbort adó fajtákat. Az egyik ilyen vörös alapja a Szerémség felől a rácok közvetítésével elterjedt kadarka lehetett, ez volt a nemzetközi hírnevet is szerzett sashegyi vörös.

A XVIII. századtól aztán mégiscsak betelepítették - szőlőhegynek füllentve - a pesti oldal lankás határait is, Káposztásmegyertől Szentlőrincig.

A Mayerffy-család eleinte nem is volt annyira boros. Az atya, Franz Mayer, Bajorországból idetelepült sörfőzőmester volt, aki vagyonát ebbéli tevékenységéből szerezte. A Mayerffyaknak a Belvárosban és Lipótvárosban is több sernevelőháza volt.

Mayerffy-birtok volt még állítólag a Sashegy egész naposabbik oldala is, amiből az 1830-as években átengedett néhány hektárt bizonyos Schams Ferencnek, aki az ország első szőlőiskoláját telepítette ide. Schams a főváros története iránt érdeklődőknek elsősorban 1821-ben és 22-ben kiadott városleírása (Vollständige Beschreibung der königlichen Freystadt Pest in Ungarn) miatt fontos, de a szőlészeti munkássága sem lebecsülendő. Annyira nem, hogy kortársai a szőlészet és a borászat apostolának is nevezték.

Szőlőtelepét aztán a Magyar Gazdasági Egyesület vásárolta meg, amely a közelben – a Gellérthegy délnyugati oldalán - vincellérképzőt, amolyan kertészképző iskolát alapított Entz Ferenc vezetésével.

A Mayerffy- illetve Schams-féle terület talajtanilag nem volt kielégítő a szőlőnemesítés céljaira, így Entz a fajta és borvidék szerint osztályozott ültetvényt is áttelepítette ide, a Somlói és Ménesi út közötti területre. A képző iskolaépülete - persze jócskán átépítve - ma is áll a Budai Arborétumban az egykori Kertészeti Egyetem, a mai MATE campusán.