MÚLT
A Rovatból

10 kegyetlen sorozatgyilkos a történelemből

Hasfelmetsző Jack, H. H. Holmes vagy Báthory Erzsébet nevét talán mind ismerjük, de sok hátborzongató tettesről alig tudnak néhányan.


Ha elképesztő kegyetlenséggel elkövetett, brutális gyilkosságokra kerül a szó, nem csak a filmekből is jól ismert klasszikusokat sorolhatjuk. Vannak ugyanis, akik sajnos ugyanolyan ismertek lehetnének, mint ők, csak valamiért kevésbé kapta fel történetüket a média vagy a művészet.

Ilyen példákkal is szolgál a listverse.com cikke, mely alapján mi is bemutatunk tíz hidegrázós gyilkossági történetet.

10. Ókori római méregkeverők

Miután egyre több vezető tisztségviselő halt meg rejtélyes betegségben az ókori Rómában Kr. e. 300 körül, egy rabszolga bevallotta, hogy cselédek mérgezik a gazdáikat. A nyomozás során kiderült, hogy húszan vettek részt a méreg előállításában. A cselédek megesküdtek rá, hogy a mérget gyógyszernek szánták. Hogy bebizonyítsák, maguk is ittak belőle – de nem a saját álláspontjukat sikerült alátámasztaniuk, ugyanis mind meghaltak tőle.

A későbbi nyomozások során további 170 cselédet találtak bűnösnek, de nekik már nem kellett az életükkel fizetniük.

10

9. Liu Peng-li, Kr.e. 144-116

Liu Peng-li kínai herceg Csing-ti császár uralma alatt volt hivatalban. Rabszolgái segítségével rablótámadásokat és több gyilkosságot hajtott végre.

Állítólag nem a javakra volt szüksége, pusztán élvezetből gyilkolt. Ámokfutásai közel 30 évig tartottak: annyira féltek tőle a környékbeli városlakók, hogy éjszaka nem merték elhagyni otthonaikat.

Végül az egyik áldozat fia gyanúsította meg a gyilkosságokkal. Több mint 100 ember haláláért találták felelősnek. A bírák halálra ítélték volna, de mivel unokaöccséről volt szó, ezt a császár nem hagyta.

Minden hatalmától, rangjától és tulajdonától megfosztották, élete hátralevő részét közemberként élte le.

9

8. Peter Stumpp, 1564-1589

A francia férfi bevallottan 12 éves kora óta foglalkozott fekete mágiával, megölt 14 gyereket (beleértve a saját fiát is) és két terhes nőt. Szavai megkérdőjelezhetők, ugyanis a boszorkányüldözések korában vagyunk – még azt is állította, hogy volt egy öve, ami farkassá változtatta.

Hiányzott a bal keze, amit akkoriban különleges jelként értelmeztek. Egész családját azzal gyanúsították, hogy kapcsolatban álltak a sátánnal.

Kivégzése brutálisan zajlott: tíz darabban húzták szét a testét, fejszével törték el a lábait, levágták a fejét, majd elégették a testét.

Mindent elkövettek azért, hogy elrettentsék a polgárokat a Stumppéhoz hasonló bűnöktől: lányát ugyanabban a tűzben égették el, megnyúzva.

8_lucas_mayer

7. Darya Nikolayevna Saltykova, 1762

Báthory Erzsébethez hasonlóan brutális nő volt. Annyiban talán még félelmetesebb is, hogy állítólag gyakran voltak dühkitörései. Haragja onnan eredhetett, hogy a szeretőjének egy fiatal lánnyal nyílt viszonya.

Összesen 139 ember halálra kínzását kötik hozzá, köztük gyerekeket, terhes nőket és fiatal lányokat is, akikre riválisként tekintett.

Eltörte a csontjaikat, meztelenül dobta ki őket a fagyos orosz mezőkre, de forró vizes égetéssel is kínozta áldozatait. Férfiakat sosem ölt, de a feljegyzések szerint örömmel nézte, ahogy áldozatainak férfi hozzátartozói gyászolják a nőket és lányokat. Miután letartóztatták, nyilvánosan megverték és élete végéig egy monostor cellájába zárták.

7_russiapedia_rt_com

6. Gesche Gottfried, 1813-1827

A német Gottfried 15 év alatt 15 embert mérgezett meg. Indítékai évszázadok után is kérdésesek maradtak. Mentális betegsége volt, a legvalószínűbb magyarázat szerint azzal legitimálta magának a kegyetlenségeit, hogy „ápolta” áldozatait azután, hogy mérget juttatott a szervezetükbe.

Önzetlen és törődő emberként ismerték, még a brémai angyal becenevet is ráaggatták. 43. születésnapján tartóztatták le, ő volt az utolsó ember Brémában, akit nyilvánosan végeztek ki.

6_ndr_de

5. John Lynch, 1835-1841

Lynch szerencsés bűnöző és gyilkos volt – egy ideig. New South Walesből Sydney-be küldték a büntetésére, miután rábizonyítottak egy gyilkosságot. Mielőtt útnak indult, ellopott egy ökörhordát otthonában, New South Walesben. Úton Sydney felé találkozott más farmerekkel, akiktől szintén lopott és meg is ölte őket. Ugyanezen az úton el is adta az áldozataitól lopott javakat. Ezek után megölt egy családot, akiknek tartozott pénzzel, és beköltözött a birtokukra.

Akkor bukott le véglegesen, amikor egy férfi megtalálta az egyik holttestet a birtokon. Dunleavy álnéven élt ekkoriban, és csak azután vallotta be a bűnét, hogy cáfolhatatlan bizonyítékokat mutattak be ellene. Több mint tíz embert ölhetett meg összesen, de csak egy gyilkosságot tudtak rábizonyítani.

5

4. Manuel Blanco Romasanta, 1844-1852

Több pszichiáter szerint Romasanta esete egy elmulasztott lehetőség volt arra, hogy legitim alapokat fektessenek le a pszichiátria tudományának Spanyolországban. Manuel Portugáliából érkezett ide, idegenvezetőként dolgozott. Több ügyfele családtagjainak írt levelet arról: a rokonaiknak annyira megtetszett a kirándulás, hogy letelepedtek és boldogan élnek új otthonukban.

Akkor kezdtek el először gyanakodni rá, amikor – ahogy később kiderült – áldozatai ruháit kezdte árulni, valamint vélhetően emberi zsírból készített házi szappanokat.

Amikor letartóztatták, azt állította, hogy likantrópiában (egy mentális diszfunkció, mely során a beteg farkasnak vagy más állatnak képzeli magát) szenved. Az orvosok a korabeli technikákkal (és a gyógyítási paradigmának köszönhetően) megállapították, hogy beszámítható volt a gyilkosságok idején, nincs mentális betegsége.

Több modern pszichiáter állítja azonban, hogy Romasanta antiszociális személyiségzavarban szenvedett, és a korabeli orvosok hibáztak azzal, hogy nem voltak hajlandók elfogadni, hogy mentálisan nem ép. 14 gyilkosságot vallott be, de csak kilenc esetben találták bűnösnek.

4_alchetron

3. Catherine Wilson, 1855-1861

Wilson haszonszerzésből gyilkolt: közel férkőzött áldozataihoz, és beleíratta magát a végrendeleteikbe. Ápolónőként dolgozott, több mint 30 betegét ölhette meg, de közülük csak egy miatt ítélték el, valamint férje meggyilkolásáért. Volt, hogy 50 halálos adagnak megfelelő kénsavval akart végezni egy áldozatával.

Jó ideig nem tudták rábizonyítani a gyilkosságokat, és amikor sikerült, akkor is csak egyet. Ő volt az utolsó nő, akit nyilvánosan akasztottak fel Londonban.

3

2. Juan Diaz de Garayo, 1870-1879

De Garayo öt nőt és egy 13 éves lányt fojtott halálra, emellett négy másik nőt is súlyosan bántalmazott. Áldozatai javarészt prostituáltak voltak, akik visszautasították, mivel nem volt elég pénze. Ezt megelégelve döntött úgy, hogy megöli őket és a holttestükkel közösül.

Egy időre leállt a gyilkolással, de közben folytak a nyomozások, ezért amikor visszatért szülővárosába, letartóztatták és be is bizonyították a bűnösségét. 1881-ben nyilvánosan végezték ki, tíz óráig közszemlén tartották a holttestét, majd egy jelzés nélküli sírba temették el.

2_wikimedia

1. A bochumi szexgyilkosok, 1878-1882

Nyolc nőt erőszakoltak és öltek meg a németországi Bochumban 1878 és 1882 között. Mezők mellett találták meg a holttesteiket a városon kívül. Egy férfit végeztek ki az eset kapcsán, de az erőszakolásos gyilkosságok ezután négy hónapig folytatódtak.

Ez az ügy számos változást hozott a német igazságszolgáltatásban.

Eltörlése után 15 évvel újra bevezették a büntetést, hogy Bochum lakói biztonságban érezhessék magukat. Új fényt vetett az eset a gyilkosságok osztályozására is: ekkor vezették be a Lustmord (élvezetből való gyilkolás) fogalmát.

1_erenow_com

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
A magyar börtöntörténet legsötétebb napja: Richter Richárd percek alatt végzett három őrrel a szegedi Csillagban
Richter Richárd 1984-ben három embert ölt meg a szegedi börtönben, a tárgyaláson végig tagadta bűnösségét. Az 1985-ös kivégzése lezárta a magyar kriminalisztika egyik legbrutálisabb ügyét.


1984. október 19-én a szegedi Csillagbörtön Alföldi Bútorgyárában a nap úgy indult, mint bármelyik másik. A gépek zaja, a fa illata és a fegyelmezett munka ritmusa töltötte be a teret.

Percekkel később azonban a rendet sikolyok és a halálfélelem kaotikus zaja váltotta fel. Richter Richárd, a börtön egyik legnehezebben kezelhető, „különösen veszélyesnek” minősített elítéltje egy vita után elrejtett késeivel támadt a felügyelőkre.

Az ámokfutás végére három ember haldoklott, többek súlyosan megsebesültek, a magyar börtöntörténet pedig egyik legsötétebb napját élte át. A történet 1985. február 26-án, egy hideg hajnalon, az akasztófa alatt ért véget, de a miértekre adott válaszok nélkül.

A Büntetés-végrehajtás hivatalos közlése szerint a támadásban hét munkáltatási felügyelőt és művezetőt ért támadás. Frank Tibor a helyszínen életét vesztette, Nagy Ferenc október 25-én, Tóth András pedig hetekkel később, november 24-én halt bele sérüléseibe a kórházban. Többen életveszélyes sebekkel élték túl a vérfürdőt.

Az út, amely Richter Richárdot a Csillagbörtön bitófájáig vezette, Budapesten, Angyalföldön kezdődött. 1956 decemberében született egy tízgyermekes, hírhedt család legfiatalabb fiaként.

A család a korabeli Kék fény című bűnügyi műsorban a „Béke tér rémei” néven vált ismertté. A fiú hamar állami gondozásba került, ahonnan rendszeresen visszaszökött.

Bűnözői pályafutása korán indult; 23 éves korára már nyolc évet töltött rács mögött különböző vagyon elleni bűncselekmények miatt. A sorsdöntő fordulat 1979-ben következett be, amikor egy utcai verekedés során hasba szúrt egy férfit. Emberölési kísérletért hét év fegyházra ítélték, büntetését 1980-tól a szegedi Csillagban kezdte meg.

A börtönben sem talált megnyugvást: magatartása kiszámíthatatlan volt, többször került összetűzésbe a felügyelettel, amiért sorozatosan fenyítették. 1983 januárjában kapta meg a „különösen veszélyes” minősítést. Paranoiás félelmek gyötörték, étkezési szokásai rögeszméssé váltak, csak bizonyos ételeket volt hajlandó megenni, mert attól tartott, megmérgezik.

1984 márciusában került a fegyház bútorgyárába, ahol fizikai erejét és kézügyességét kamatoztathatta. Itt, a csomagolóanyagok között rejtette el azokat a saját maga által készített késeket, amelyekkel később a támadást elkövette.

A végzetes napot megelőzően a feszültség már tapintható volt. Október 18-án elvettek tőle egy kést, ami heves vitát szült. Másnap, október 19-én a főművezető irodájában az asztalon meglátott egy gumibotot, amit fenyegetésnek vélt. Pánikba esett, kirohant az irodából, és a műhelyben elrejtett fegyvereiért nyúlt.

Richter villámgyorsan mozgott, több műhelyen és irodán rohant keresztül, és válogatás nélkül szúrta meg az útjába kerülő művezetőket és felügyelőket. Végül a mosdóba szorították, ahol ellenállás nélkül letette a késeket.

Elfogása után elkülönítőbe zárták. Itt is folytatta a dühöngést: a cella kárpitjából puszta kézzel tépte ki a szögeket, melyek egy részét lenyelte, egy másikat a saját hasába szúrta. Hetekig kezelték kórházban, mielőtt az igazságügyi elmeorvosi szakértők megvizsgálták és beszámíthatónak nyilvánították.

„Soha nem adott magyarázatot arra a Richárd, hogy mi történt és miért ölt meg három embert és sebesített meg további hármat” – emlékezett vissza egykori védője, dr. Pálinkó Ilona.

A vádirat 1984 novemberének végén készült el, a nagy sajtóérdeklődés mellett zajló tárgyalás pedig 1985. január 2-án kezdődött a Csongrád Megyei Bíróságon. Richter a bíróság előtt végig tagadott, nem érezte magát bűnösnek. Az ítéletet január 8-án hirdették ki: hivatalos személy ellen, több emberen, visszaesőként elkövetett emberölés miatt halálra ítélték.

A Legfelsőbb Bíróság februárban helybenhagyta a döntést. „Richter Richárdot agresszívnek és elvetemültnek tekintették, pedig ismertem nála sokkal elvetemültebb bűnözőket is. Az ügyvédi beszélőkön is bilinccsel a kezén ült” – mondta a Blikknek dr. Pálinkó Ilona.

A kivégzést 1985. február 26-án, hajnali fél ötkor hajtották végre a Csillagbörtön akasztóudvarán. A 28 éves férfi a beszámolók szerint szótlanul, ellenkezés nélkül ment a bitófa alá.

„Egyébként a halálbüntetés végrehajtása során semmilyen rendellenesség, illetve rendkívüli esemény nem történt” – állt a 24.hu-n egy, a kivégzésen jelen lévő börtöntiszt visszaemlékezésében.

Richter Richárd kivégzése az utolsók között volt Magyarországon. Az utolsó halálos ítéletet 1988. július 14-én hajtották végre Vadász Ernőn. Két évvel később, 1990. október 31-én az Alkotmánybíróság egy történelmi jelentőségű határozatában kimondta, hogy a halálbüntetés sérti az élethez és az emberi méltósághoz való jogot, ezért megsemmisítette azt.

Az áldozatok emlékét a Szegedi Fegyház és Börtön falán márványtábla őrzi, sírjukat pedig az intézmény és a hozzátartozók minden évben megkoszorúzzák.

Via Délmagyar


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
Elmebetegnek tartotta a családja a 79 éves Prielle Kornéliát, mert szerelmes lett a 45 évvel fiatalabb Rozsnyay Kálmánba
A vagyonát féltő rokonai haragjával nézett szembe. Öccse egyenesen a bíróságra ment, hogy elmegyengeségre hivatkozva gondnokság alá vegyék.


Pontosan 120 éve, február 25-én hunyt el Prielle Kornélia, a 19. század ünnepelt színésznője.

Élete utolsó évében olyan botrányos szerelem főszereplője lett, mint kortársa, Jókai Mór.

Az 1826-ban, Máramarosszigeten született Prielle Antónia 15 évesen lépett először színpadra, és 65 éven át tartó pályája során a magyar színjátszás legendájává vált. Déryné Széppataki Róza tanítványa volt, játszott Budapesten, Pécsett, Debrecenben és Nagyváradon is, mintegy 300 szerepben közel 3000-szer lépett fel.

Prielle Kornélia 1881-ben elsőként kapta meg a Nemzeti Színház örökös tagja címet.

A köztudatba akkor égett be végleg „a nemzet nagymamájaként”, amikor Csiky Gergely kifejezetten neki írta a Nagymama című darabot.

Magánélete is mozgalmasan alakult: a fiatal Petőfi Sándor feleségül kérte, de ő a kor ünnepelt színészét, Szerdahelyi Kálmánt választotta, majd több férje is volt.

Aztán 1894-ben megismerkedett Rozsnyay Kálmán íróval, akivel évekig leveleztek, majd a férfi 1902-es londoni hazatérése után kapcsolatuk elmélyült.

1905 nyarán robbant a bomba: a 79 éves díva és a nála 45 évvel fiatalabb, 34 éves Rozsnyay házasodni készült.

A család azonnal cselekedett.

A rokonok tanácskozást hívtak össze Prielle Vas utcai, hatszobás bérelt lakásába, hogy eltiltsák egymástól a jegyeseket.

A színésznő ugyanis évtizedek óta támogatta őket, többen nála is laktak, így a család féltette az egzisztenciáját – írja a Mr. Foster blog. Unokahúga, Láng Ilona a Pesti Naplónak nyilatkozva próbálta megmagyarázni a helyzetet.

„Azt mondják különben, hogy az eset hasonlít a Jókai házasságához. Talán hasonlít, de Jókainak több oka volt a nősülésre, őt elhanyagolta a rokonsága, mi viszont ápoljuk, gondozzuk, féltő szeretettel őrizzük szegény Kornélia nénit, aki a rémes eset óta valóságos búskomorságba esett.”

 

Nézzük meg más oldalról is a kapcsolatot.

Rozsnyay Kálmán másképp láttatta a helyzetet: „A mi gyönyörű és finom viszonyunkról csak annyit mondhatok önnek, hogy Prielle Kornélia melegséget és szivet csak azóta érez maga körül, amióta engem ismer”

– mondta a Pesti Naplónak.

Maga a színésznő sem rejtette véka alá érzelmeit egy Rozsnyaynak írt levélben.

„Meg kell mondanom azt is, hogy bármely pillanatban kikiáltom a világnak, mennyire szeretem, de vigyáznom kell a nőiességemre — magáért is! Minden szeretettel a magáé. Kornélia.”

A pár nem tágított, ragaszkodott a házasságkötéshez.

Ezért a színésznő öccse, Prielle Péter szeptemberben a törvényszékhez fordult, és elmegyengeségre hivatkozva kérte nővére gondnokság alá helyezését.

A sajtó eközben ízekre szedte a színésznőt. „Prielle Kornélia hetven év óta olvassa, hogy ő örökifjú, tizennyolcéves, maga a tavasz és a bájosság... Csoda-e, hogy végre is elhitte ? Szegény színésznők! Annyi maszlagot nyelnek, hogy még nyolcvanéves korukra se képesek kijózanodni” – írta vitriolba mártott tollal a Pesti Napló egyik szerzője.

A kirendelt orvosszakértők azonban 1905 novemberében egybehangzóan kijelentették, hogy Prielle Kornélia teljesen beszámítható.

„A bizottság konstatálta, hogy Prielle Kornélia olyan friss szellemi erő birtokában van, amely az ő korában ritkaság” – közölte a Pesti Napló. A Budapesti Hírlap szerint pedig „emlékezőtehetségük üdeségét bámulatos módon meg tudták őrizni”.

A támadások közepette kevesen álltak ki mellette, de köztük volt Jászai Mari, aki tíz évig lakott egy házban Priellével.

„Úgy élt fehér musseline függönyei között, mint egy fehér virág. És én most az ő tiszta erkölcsét bizonyítom! Ha úgy ismernék őt, mint én, de megszégyelnék azt az ízléstelen vádat, amivel elborítják” – írta Jászai Mari nyílt levelében.

A jogi eljárás lezárulta után a pár 1905. december 24-én, a színésznő lakásán, szűk körben összeházasodott.

A boldogság azonban nem tartott sokáig. Prielle Kornélia két hónappal később, 1906. február 25-én elhunyt. A Nemzeti Színházban ravatalozták fel, de végül Szabadszálláson helyezték örök nyugalomra.

Via: Mr. Foster blog


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
„Ettől lett minden nő néni a Kádár-korban” - a nejlon pokla: az otthonka
A praktikus háziruha egy egész generáció sorsát és nőiességét pecsételte meg. A rendszerváltás után lassan kikopott a városi divatból, és főként a falusi, idősebb generáció viseleteként maradt fenn.


Színes, virágos, lenge és 100% műanyag – az otthonka nem csupán egy háziruha volt, hanem egy egész korszak jelképe, ami sokaknak máig a nagymama illatát és a gyerekkor biztonságát jelenti. A története azonban jóval a szocializmus előtt kezdődött.

Az „otthonka” szót már a 19. században is használták, de akkor még egészen mást jelentett: Gárdonyi Géza és Jókai Mór műveiben nemes anyagokból, selyemből vagy bársonyból készült elegáns otthoni felsőruhát írt le.

Egy budapesti áruház 1938-ban még le is akarta védetni a nevet, de a kereskedők felháborodása miatt a szó végül közkincs maradt – írta a Sokszínű Vidék.

A ruhadarab a Kádár-korszakban született újjá, és forrt össze a szocialista hétköznapokkal. Parti Nagy Lajos író találóan „szaladgálati asszony-ruha” névvel illette, és az „elnéniesedés” egyik jelképének nevezte. Az otthonka a kötény szerepét vette át, de annál jóval többet takart, így önálló viseletként is megállta a helyét.

A jellegzetes trapézszabású, ujjatlan, elöl gombolós fazon hatalmas zsebekkel készült, amikben elfért a zsebkendő, a kulcs vagy akár egy marék vetőmag is. Praktikusságát növelte, hogy színes mintázatán kevésbé látszott meg a kosz, gyorsan száradt, és nem kellett vasalni. Persze a műszálas anyagnak árnyoldala is volt: Bödőcs Tibor humorista nem véletlenül nevezte „az emberi test fóliasátrának”, mivel nyáron könnyű volt beleizzadni, és a vékony anyag gyakran áttetszett.

A nejlonotthonka tömeges elterjedése az 1960-as évek iparpolitikájának köszönhető. A fellendülő magyar műszálgyártás célja az olcsó, könnyen kezelhető tömegtermékek előállítása volt, amire az otthonka tökéletesen megfelelt.

Az áttörést az 1968-as Budapesti Őszi Vásár hozta el, amikor a Kőbányai Textilművek bemutatta az új műszálas háziruhákat.

Hamarosan több gyár, köztük a Habselyem Kötöttárugyár is gyártani kezdte, a szabásminták pedig megjelentek a Nők Lapjában, így sokan maguknak varrták meg a saját darabjukat. A viselet nem volt magyar sajátosság, a szocialista blokk országaiban mindenhol ismerték, sőt Nyugat-Európa egyes részein is felbukkant.

Fénykorát a hetvenes években élte. A korabeli sajtó a praktikum és a rendezettség jelképeként beszélt róla: a „csinos dolgozó nő” otthon is legyen tiszta.

A valóságban a legtöbben munkaruhaként tekintettek rá, ami főzéshez és takarításhoz ideális volt, de vendégeket már nem fogadtak benne. Léteztek hétköznapi, kisvirágos darabok és ünnepibb, „kimenős” vagy „templomba járós” otthonkák is, gyakran absztrakt mintákkal.

A korszak takarékossági szellemében addig hordták, amíg teljesen el nem kopott, és ha kellett, többször megfoltozták.

A rendszerváltás után az otthonka lassan kikopott a városi divatból, és főként a falusi, idősebb generáció viseleteként maradt fenn. Mára azonban erős nosztalgikus jelentéssel telt meg, amit jól mutat, hogy Szatymazon „Első Magyar Nejlonotthonka kiállítást” is rendeztek a tiszteletére.

Forrás Forrás


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Natascha Kampusch-é lett a ház, ahol 3096 napig fogva tartották: a strasshofi pince titkai 20 év után
A nő nem adta el a házat, hanem mementóként kezeli, hogy ne válhasson "horror-múzeummá".


„Ott álltam a kertkapunál, megszédültem… rájöttem, mennyire gyenge vagyok.” Ezekkel a szavakkal írta le Natascha Kampusch a szabadság első pillanatát, miután 2006. augusztus 23-án kisétált a fogságból, amely tízéves kora óta tartott.

A menekülés napján a tizennyolc éves lány egy új világba lépett ki, miközben a régi összeomlott: elrablója, a híradástechnikai műszerész Wolfgang Priklopil még aznap egy bécsi vonat elé vetette magát.

A történet, amely 1998. március 2-án egy bécsi utcán kezdődött, amikor a tízéves Kampuscht iskolába menet egy fehér furgonba tuszkolták, 3096 nappal később egy új, a nyilvánosság előtt zajló fejezetbe lépett, amelyben a fiatal nő tudatosan vette vissza az irányítást a saját élete felett.

A fogság tere egy precízen megtervezett és kivitelezett rendszer volt. Priklopil a Strasshof an der Nordbahnban álló háza garázsa alatt egy alig hat négyzetméteres, hangszigetelt, ablak nélküli helyiséget alakított ki. Ebbe a földalatti cellába egy nehéz páncélajtóval lezárt csapóajtón keresztül lehetett lejutni. A fogság első hónapjaiban Kampusch egyáltalán nem hagyhatta el ezt a bunkert, később elrablója szoros felügyelet mellett néha felengedte a házba, sőt, ritkán ki is vitte onnan.

A bezártság és az elszigeteltség pszichés terhét a lány saját bevallása szerint úgy próbálta enyhíteni, hogy belső rutinokat alakított ki.

Az első interjúk egyikében elmondta, hogy a klausztrofóbiás rohamok idején vízzel teli palackokat dobált a falhoz, csak hogy érezze, még nem őrült meg. Ebből a zárt rendszerből egyetlen hiba vezetett ki: egy telefonhívás. A szökés napján Kampusch a ház előtt álló autót porszívózta, amikor Priklopilt megzavarta egy bejövő hívás. A férfi pár méterrel arrébb lépett, hogy jobban hallja a vonal túlsó végét, és ez a pillanatnyi figyelmetlenség elég volt. Kampusch eldobta a porszívócsövet, kifutott a nyitott kertkapun, átrohant a szomszédos telkeken, és egy közeli ház lakójától kért segítséget.

A menekülés hírére azonnal rárobbant a világsajtó az osztrák kisvárosra. A történet minden eleme megfelelt egy thriller forgatókönyvének, a média pedig azonnal megkezdte a licitháborút az exkluzív jogokért. Kampusch és tanácsadói stábja azonban a káosz helyett a kontrollált kommunikációt választotta.

Az első, mindent eldöntő televíziós interjút 2006. szeptember 6-án az osztrák közszolgálati televízió, az ORF készítette el. Az adás rekordnézettséget hozott Ausztriában, a nemzetközi értékesítési jogokat pedig szintén az ORF kezelte. A bevételt nem a túlélő kapta meg közvetlenül, hanem egy általa létrehozott alapítványba irányították, amely más áldozatokat segít.

A jogokat több mint száz ország televíziós társasága vette meg, a megkeresések áradatáról pedig Kampusch médiatanácsadója, Dieter Ecker annyit mondott: „Az egyetlen, aki nem jelentkezett, Steven Spielberg.”

A hatalmas érdeklődés azonban egyfajta második fogságot is jelentett, a sajtó folyamatos ostromát, amely elől Kampusch már az első napokban menekülni próbált. „Kérem, hagyjanak egy ideig békén” – üzente a nyilvánosságnak egy pszichológusán keresztül felolvasott közleményben.

Miközben a média a túlélés emberi drámájára fókuszált, a háttérben komoly jogi és politikai vita kezdődött. A közvéleményt leginkább az a kérdés foglalkoztatta, hogy Priklopil valóban egyedül cselekedett-e. Az osztrák ügyészség 2010-ben lezárta a nyomozást ebben az irányban, és hivatalosan is megállapította, hogy nem volt bűntársa. A gyanú árnyéka Priklopil egykori üzlettársára vetült, de a bizonyítékok hiányában a bíróság felmentette a bűnsegédlet vádja alól. A kételyeket azonban ez sem oszlatta el teljesen. 2012-ben egy osztrák parlamenti vizsgálóbizottság elnöke ismét felvetette, hogy nehéz kizárólag egyetlen elkövetőről beszélni, sőt, Priklopil öngyilkosságának körülményeit is vitatták.

A hatósági és közéleti viták közepette Kampusch a saját kezébe vette a története feletti uralmat. 2010-ben megjelent önéletrajzi könyve, a 3096 nap, amely nem pusztán egy memoár, hanem egy tudatos kísérlet a saját értelmezési keretének megalkotására. Három évvel később, 2013-ban a könyvből nemzetközi filmadaptáció is készült a neves német producer, Bernd Eichinger egyik utolsó forgatókönyve alapján, Sherry Hormann rendezésében.

Kampusch a médiában is kipróbálta magát: 2008-ban a PULS 4 osztrák kereskedelmi csatornán saját interjúsorozatot indított „Natascha Kampusch trifft…” (Natascha Kampusch találkozik…) címmel, amelynek első vendége a Forma–1-es legenda, Niki Lauda volt.

A múlt fizikai lenyomata, a strasshofi ház, amely a fogság helyszíne volt, jogilag szintén Kampusch tulajdonába került. A nő sosem akarta, hogy az épületből „horror-múzeum” legyen, de eladni sem kívánta. Időről időre ma is visszatér, hogy ellenőrizze az állapotát, számára az épület egyszerre „átok és áldás”, egy mementó, amely elválaszthatatlan az életétől. A Priklopilhoz fűződő viszonya a mai napig a történet egyik legösszetettebb eleme.

„Teljesen tisztában voltam vele, hogy a szökésem az ő halálos ítéletét is jelenti, mert mindig az öngyilkossággal fenyegetőzött” – mondta az ORF-nek adott első nagyinterjújában. Évekkel később pedig egy nyilatkozatában arról beszélt, hogy bizonyos értelemben gyászolja elrablóját, hiszen a maga torz módján ő is az élete része volt.

Forrás


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk