10 kegyetlen sorozatgyilkos a történelemből

Párizs, 1962 ősze. A vakufények és a tolakodó újságírók gyűrűjében egy törékeny nő kapaszkodik egy nála majdnem húsz évvel fiatalabb, feltűnően jóképű férfi karjába. A legendás Edith Piaf, a sanzon királynője ekkor már súlyos beteg. Az orvosok többször megműtötték,

Ebben a kétségbeejtő állapotban mutatja be a világnak új férjét, a görög származású párizsi fodrászfiút, Théo Sarapót, polgári nevén Théophanis Lamboukast. A közvélemény és a sajtó azonnal ítéletet mond. A lapok hasábjain és a kávéházak teraszain mindenki biztosra veszi, hogy a fiatalember kizárólag a világsztár hatalmas vagyonára és a busás örökségre pályázik. A kegyetlen pletykák futótűzként terjednek, miközben a valóság, amely a zárt ajtók mögött és a későbbi végrendelet soraiban lapul, egy egészen más, sokkal megrendítőbb történetet rejt.

A provokációnak tűnő kapcsolat 1962 januárjában kezdődik, amikor a zenei karrierről álmodó Sarapo megismerkedik az énekesnővel.

A házasulók a párizsi tizenhatodik kerületben tartják a polgári szertartást, majd a görög ortodox Szent István-székesegyházban tesznek fogadalmat Isten színe előtt. A frigy nem hoz békét, sőt, valóságos sajtócunamit indít el. A korabeli újságírók „a görög gigoló” névvel illetik a férfit, és a gúnyolódás még Piaf közvetlen környezetét is megmérgezi. A házasság előtti hezitálás egyik legmélyebb pillanatában maga az énekesnő is szinte visszakozik.

– mondta Edith Piaf Danielle Bonel titkárnőnek és bizalmasnak a házasságkötés előtti feszült pillanatokban.

Csakhogy a reflektorok vakító fénye és a gúnyolódó címlapok mögött egy egészen más dinamika működik a mindennapokban. A színpadon még egy utolsó, hatalmas fellángolást élnek át együtt. Duóként állnak a közönség elé, és 1962-ben közösen veszik fel Michel Emer szerzeményét, az À quoi ça sert l'amour? című dalt. Szeptember 27-én a párizsi Olympia színpadán is együtt énekelnek, majd 1963-ban a Bobino színházban adnak közös estet. A zenei kémia működik, de a színpadi fények kialvása után Sarapóra egy sokkal nehezebb szerep vár. Piaf állapota drasztikusan romlik. Házaspárként Dél-Franciaországba, először Cap-Ferrat, majd Plascassier térségébe költöznek, ahol bérelt villákban próbálják átvészelni a legnehezebb hónapokat. Sarapo ekkor már nem csupán férj és duettpartner, hanem teljes munkaidős ápoló.

miközben azok a barátok és haszonlesők, akik évtizedekig a tehetségéből éltek, sorra elmaradnak mellőlük.

A végjáték 1963 októberében érkezik el. Edith Piaf október 10-én, a Grasse közelében fekvő Plascassier-ben örökre lehunyja a szemét. A halál pillanata után Sarapo és a legszűkebb baráti kör egy utolsó, kétségbeesett és törvénytelen lépésre szánja el magát. Mivel Piaf mindig is azt hajtogatta, hogy Párizsban szeretne meghalni és onnan akar végső útjára indulni,

A hivatalos bejelentést csak másnap, október 11-én teszik meg Párizsban. Az egész országot mélyen megrendíti a hír. A lemezboltok polcairól a hétvége folyamán a vásárlók az összes Piaf-lemezt elkapkodják.

„Edith Piaf reggel hétkor halt meg Párizsban, és néhány órával később barátja, Jean Cocteau… egy órakor maga is meghalt” – írta Janet Flanner újságíró a gyász napjainak krónikásaként.

A temetés a Père-Lachaise temetőben tízezreket vonz, a tömeg szinte áttöri a kordonokat. Amikor azonban a nemzeti gyász első hullámai elülnek, a család szembesül a hagyatékkal. A pletykák és a rosszindulatú várakozások szerint a fiatal özvegy most teszi rá a kezét a mesés vagyonra. A végrendelet felolvasásakor azonban mindenki elnémul.

Helyette egy gigantikus, felfoghatatlan méretű adóssághegy szakad a férj nyakába. A francia jogszabályok értelmében a házastársi öröklés során a tartozások is automatikusan az életben maradt félre szállnak. Piaf az élete során ugyan rengeteg pénzt keresett, de a bőkezűsége, a hatalmas háztartás fenntartása, a barátok folyamatos pénzelése, valamint az utolsó évek brutális orvosi és klinikai költségei teljesen felemésztették a bevételeit. A közkeletű adatok hétmillió francia franknyi azonnali tartozást említenek.

„A világ azt hitte, mérhetetlenül meggazdagodtam. Szeretném ezt egyszer s mindenkorra tisztázni. Edith halálakor nagyon kevés pénze maradt.

A lemezek után semmit sem kapok, mert a jogdíjakat bérként kezelik; márpedig örökösnek bért nem fizetnek. Így tehát kizárólag a szerzői jogok maradnak” – nyilatkozta Théo Sarapo énekes, Piaf özvegye.

Bár Sarapo megörökli a jogokat és dönthet az életmű felhasználásáról, ez azonnali készpénzt nem jelent az adóhatóság és a hitelezők felé. Ahelyett, hogy lemondott volna az örökségről és új életet kezdett volna, vállalta a teljes adósságállományt, és visszatért a színpadra. Éveken keresztül megállás nélkül koncertezett, turnézott és új dalokat vett fel, hogy minden megkeresett frankot a hitelezőknek és az adóhivatalnak utaljon át.

– mondta Catherine Glavas Lamboukas, Piaf egyik örököse.

A sors azonban nem ad hosszú és békés életet a tartozásaitól végre megszabaduló férfinak. 1970. augusztus 28-án Sarapo a Limoges melletti Panazolnál, a D941-es úton haladt a Citroën autójával, amikor egy ittas sofőr letérítette az útról. A jármű egy fának csapódott. A mentők még élve emelték ki a roncsok közül, de a harmincnégy éves férfi három órával később a limoges-i kórházban belehalt a sérüléseibe. A család a legfőbb kívánságának megfelelően intézte a temetést.

A férjtől aztán a családja örökölte Edith Piaf szerzői jogait. A testvérei ma Amerikában élnek és tovább ápolják az énekesnő emlékét.

Egy maroknyi huszonéves fiatalember ül a híres közvélemény-asztal körül, papírokat szorongatnak, miközben a kinti szürkeséget lassan felváltja a történelem egyik legfényesebb napja. Jókai Mór feláll, és felolvassa a tizenkét pontot, majd Petőfi Sándor hangja zengi be a termet a Nemzeti dallal.

A lelkesedés azonnal az utcára sodorja a társaságot, egyenesen a Landerer és Heckenast nyomda felé veszik az irányt. Amikor a tömeg délelőtt tizenegy óra harminc perc körül megérkezik a nyomdához, cenzúra nélkül kinyomtatják a követeléseket és a verset.

Nem sokkal később a városházán Szepessy polgármester és a tanács tagjai is aláírják a dokumentumot, Rottenbiller Lipót pedig az ablakból felmutatja a friss ívet, amivel hivatalosan is megszületik a szabad sajtó első terméke Pesten.

A márciusi ifjak legszűkebb magjához Petőfi Sándor baráti és irodalmi köre tartozott. A költő mellett Jókai Mór író, Vasvári Pál történész és Irinyi József publicista, a tizenkét pont első változatának megfogalmazója vitte a prímet.

Hozzájuk csatlakozott Irányi Dániel, Degré Alajos ügyvéd, Bulyovszky Gyula újságíró és Vajda János költő, valamint több tucatnyi, ma már kevésbé ismert fiatal.

A kortársak mindenesetre lenyűgözve figyelték őket. „Petőfit hallva az emberekben a kebel mintha lángba csapott volna fel” - mondta Degré Alajos a Visszaemlékezéseimben.

A Pilvax a reformkori pesti kávéházi kultúra lüktető központjaként működött. A napi menü egyszerű és praktikus elemekből állt. Reggelente kávét és tejet ittak, amihez kiflit, kalácsot vagy kuglófot ettek.

Petőfi a visszaemlékezések szerint szinte mindig a legolcsóbb reggelit választotta a kínálatból. A társaság tagjai a kávé mellett előszeretettel fogyasztottak helyi fehér és vörös borokat, csemegeborokat, hideg időben pedig forralt bort kortyolgattak, a sör viszont egyáltalán nem számított divatos italnak a köreikben.

A fiatalok újságokat olvastak, parázs politikai és irodalmi vitákat folytattak, asztaltársaságokat alakítottak, mint például a Tízek Társasága vagy a Fiatal Magyarország.

Ha éppen nem a nemzet sorsát vitatták meg, tekéztek, biliárdoztak, vagy Rózsavölgyi Márk kis zenekarának muzsikáját hallgatták. Az akkori kávéházi hangulatot jól jellemzi egy korabeli leírás, amely szerint azok, akik e mulatóhelyen újságot nem olvasnak, nem tekéznek vagy a játszókat nem nézik, többnyire politikai vagy irodalmi dolgokról szoktak egymás közt beszélgetni.

A nemzeti érzelmek kifejezése a divatban is egyértelműen megmutatkozott. A férfiak magyaros viseletet hordtak: zsinóros dolmányt, nadrágot, vállra vetett mentét, és különösen népszerűnek számított a derékban szabott, testhez álló attila.

A frizurák és a kiegészítők terén a Kossuth-kalap hódított, ami a büszke magyaros tartást szimbolizálta.

A legnagyobb slágernek természetesen a nemzeti színű kokárda és karszalag számított, amelyeket a pesti hölgyek, köztük Szendrey Júlia készítettek a férfiak számára, akik ezeket a mellükön vagy a kabátjukon viselték.

A színsorrend körül ugyan a szakértők a mai napig vitatkoznak, de a múzeumban őrzött eredeti Petőfi-kokárda egyértelműen piros-fehér-zöld elrendezést mutat.

A kávéházi viták végül március idusán értek be igazán, amikor a fiatalok szigorú menetrend szerint vitték végig a napot. A nyomdai siker után délután hatalmas nagygyűlést tartottak a Nemzeti Múzeumnál, majd a tömeg elindult Budára, hogy kiszabadítsa börtönéből Táncsics Mihályt.

Az előadás azonban nem ment le végig, a színházba betóduló hatalmas tömeg miatt a játék félbeszakadt, a helyét pedig spontán ünneplés, éneklés, szónoklatok és ünnepi kórusok vették át.

Ma, márciusi 12.-én, pontosan 36 éve csikordultak meg a vagonok kerekei a Veszprém megyei Hajmáskér vasútállomásán, hogy elindítsanak egy olyan folyamatot, amelyre a magyar társadalom évtizedek óta várt. A laktanya kerítésénél bámészkodó helyiek, a fémcsikorgás, a gázolajszag és a katonai járművek hangja egy korszak lezárásának kézzelfogható pillanatát jelentették. Látványosan és visszavonhatatlanul megkezdődött a szovjet csapatok kivonulása Magyarországról.

A történet gyökerei a második világháború végéig nyúlnak vissza. A Vörös Hadsereg csapatai az 1944-es és 1945-ös hadműveletek során szorították ki a német és nyilas erőket az ország területéről, ám a fegyvernyugvást követően a katonai jelenlétük egyáltalán nem szűnt meg. Ezt előbb az 1947-es párizsi békeszerződés szabályozta, amely a szovjeteknek az ausztriai szovjet megszállási övezettel való összeköttetés fenntartásához engedett csapatokat Magyarországon tartani. Miután Ausztria 1955-ben visszanyerte függetlenségét, és még ugyanabban az évben deklarálta állandó semlegességét, ez a jogalap kiüresedett. A szovjet katonai jelenlétre a Varsói Szerződés biztosított új hivatkozási alapot. A legfontosabb jogi keretet végül az 1957. május 27-én aláírt szovjet–magyar kormányközi megállapodás rögzítette.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után a szovjet erők helyzete és befolyása de facto megerősödött. Bár a forradalom napjaiban, október végén taktikai okokból megkezdték egy ideiglenes kivonulás előkészítését, a november eleji, elsöprő erejű katonai beavatkozás egyértelművé tette, hogy az „ideiglenes” szó a hivatalos kommunikációban csupán egy végtelenített időszakot takar.

A forradalmat követő évtizedekben a szovjet katonai vezetés egy sajátos, zárt világot épített ki Magyarországon. A Déli Hadseregcsoport helyőrségeit szándékosan elrejtették a lakott területektől és a civil tekintetek elől. A laktanyák valóságos városokként működtek a városokban, saját bolthálózattal, kulturális intézményekkel, sportlétesítményekkel és mozikkal. A csapatmozgásokat szigorúan szervezett konvojokban hajtották végre, a mindennapi fegyelem pedig azt a célt szolgálta, hogy a megszállás ténye ne képezze a hétköznapok folyamatos, feltűnő és provokatív látványát. A katonák és a tisztek családjai egy izolált buborékban élték az életüket, elzárva a magyar társadalomtól.

Ez az elszigeteltség azonban a gyakorlatban sosem lehetett teljes. A laktanyák működtetéséhez szükség volt a helyi munkaerőre.

Ezek a munkakapcsolatok hozták létre azokat az apró, informális csatornákat, amelyeken keresztül a két világ érintkezni tudott egymással. Ahol pedig emberek találkoznak és hiánygazdaság uralkodik, ott elkerülhetetlenül megjelenik a kereskedelem is. A szovjet–civil érintkezés legéletszerűbb és legkiterjedtebb terepe a feketepiac és a cserekereskedelem lett. A laktanyák környékén élő lakosság gyorsan felismerte a kínálkozó gazdasági lehetőségeket. A kerítések tövében, az erdőszéleken és a hátsó utakon folyamatosan zajlottak az üzletkötések.

A gázolaj valóságos keményvalutaként funkcionált ebben a szürkegazdaságban. A katonák a hatalmas katonai gépezet készleteiből csapolták le az üzemanyagot, amelynek feketepiaci árfolyama egész települések mikrogazdaságát határozta meg.

Ugyanakkor a szovjet katonai jelenlét makrogazdasági szinten jelentős terhet rótt a magyar államra. Az ország energiaellátása szinte teljes egészében a szovjet importtól függött, és a Magyarországon állomásozó, hatalmas létszámú haderő ellátása is a hazai infrastruktúrát terhelte.

A zárt laktanyavilág és a civil szféra találkozása nem korlátozódott csupán a békés cserekereskedelemre. Az összezártság, a szigorú fegyelem és az alkohol gyakran vezetett súlyos konfliktusokhoz. A legtragikusabb esetek közé tartozott az a hajmáskéri eset, amikor

Az ilyen és ehhez hasonló bűnügyek esetében a magyar hatóságok tehetetlenek voltak. A legsúlyosabb ügyekben kizárólag a szovjet katonai bíróság járt el, a magyar igazságszolgáltatásnak semmilyen joghatósága nem volt a megszálló erők tagjai felett, ami folyamatos feszültséget generált a lakosságban.

A változást a moszkvai nagypolitika indította el. Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár 1988. december 7-én az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűlésén bejelentette a kelet-európai szovjet haderő jelentős csökkentését. Ez a beszéd nyitotta meg a kaput a tényleges csapatkivonások előtt. Az első fecske a kiskunhalasi harckocsi gárdaosztály volt, amely már 1989. április 25-én elhagyta az országot. A folyamat jogi és diplomáciai mederbe terelése 1990. február 1-jén kezdődött meg Budapesten, ahol a magyar delegációt Somogyi Ferenc, a szovjet felet pedig Ivan Aboimov vezette. A feszített tempójú tárgyalások eredményeként 1990. március 10-én Moszkvában Horn Gyula magyar és Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter kézjegyével látta el a teljes csapatkivonásról szóló kormányközi egyezményt.

A kivonulás logisztikai lebonyolítása gigantikus, a modern magyar történelemben példátlan művelet volt. Tizenöt hónap leforgása alatt mintegy ezerötszáz szerelvény, nagyjából harmincötezer vasúti kocsi mozgatta meg a hadsereget és annak teljes felszerelését. A művelet során a Magyar Államvasutak is óriási feladatot kapott, amelyért mintegy egymilliárd forint árbevételhez jutott. A legkritikusabb pontokat a mándoki és tornyospálcai átrakóállomások jelentették, ahol a magyar, normál nyomtávú kocsikról a szélesebb szovjet nyomtávra kellett átrakodni a hatalmas súlyokat. A számok önmagukért beszélnek, és jól érzékeltetik a megszállás valódi méreteit.

A személyi állomány mellett a haditechnika mennyisége is rendkívüli volt. A vonatok 27 146 darab haditechnikai eszközt szállítottak el, köztük 860 harckocsit, 2269 egyéb lánctalpas járművet, 196 rakétaindítót és 622 tüzérségi fegyvert. A teljes megmozgatott anyagmennyiség elérte az 560 912 tonnát.

Az utolsó szovjet katonavonat 1991. június 16-án lépte át a magyar határt. Néhány nappal később, 1991. június 19-én, pontosan 15 óra 1 perckor Viktor Szilov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka civil ruhában, diplomata-útlevéllel hajtott át a záhonyi Tisza-hídon. Ezzel a szimbolikus lépéssel negyvenhét év után először állt elő az a helyzet, hogy nem állomásozott idegen haderő a magyar állam területén.

A távozó hadsereg azonban súlyos, mérgező örökséget hagyott maga után.

A falakból kitépték a vezetékeket, a mozdítható értékeket elvitték. Ennél is súlyosabb problémát jelentettek a környezeti károk. A budapesti és vidéki bázisokon a kármentesítés során gigantikus méretű talaj- és vízszennyezést tártak fel. Szentendrén, a tankok egykori tisztítóbázisán a talajvíz szennyeződése éveken át visszatérő, súlyos problémát okozott a településnek. A korabeli adatok szerint csak Budapesten több mint egymillió liter szennyezett szénhidrogén-terméket, köztük kerozint, gázolajat és benzint kellett ártalmatlanítani, miközben ötszáznyolcvanhatezer köbméter szennyezett talajvizet szivattyúztak ki és kezeltek a szakemberek.

A legkényesebb titok a nukleáris fegyverek jelenléte volt.

A magyar politikai vezetés sokáig hivatalosan nem tudott a szovjet atomtöltetek magyarországi tárolásáról, amelyet csak egy szűk körben ismert, kézzel írott megállapodás tett lehetővé. A titoktartás szintjét jól mutatja Kárpáti Ferenc volt honvédelmi miniszter visszaemlékezése.

A hátrahagyott romok, a környezeti pusztítás és a felépített infrastruktúra értéke hamar pénzügyi vitát robbantott ki a két állam között. A tárgyalások végül egy pragmatikus, úgynevezett nullamegoldással zárultak 1992. november 11-én Budapesten, ahol

A kivonulás politikai emlékezete a mai napig két markáns, egymással vitatkozó narratívára oszlik a magyar közéletben. A konzervatív, jobboldali emlékezetpolitika a nyílt, bátor szuverenitáskövetelést tartja a folyamat legfontosabb katalizátorának. Ennek csúcspontja Nagy Imre és mártírtársainak 1989. június 16-i újratemetése volt a Hősök terén. Orbán Viktor akkori beszéde történelmi mérföldkőként él a köztudatban. „Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.” Csakhogy ez már javában zajlott a „bátor” beszéd elhangzásakor.

A történészi nézőpont a háttérben zajló, csendes diplomáciai munkát és a geopolitikai realitásokat helyezi előtérbe.

Németh Miklós egykori miniszterelnök többször is felidézte azt a kulcsfontosságú pillanatot, amikor Mihail Gorbacsov világossá tette a szovjet be nem avatkozás elvét. „Ameddig én ebben a székben ülök, 1956 nem ismétlődhet meg.” A szovjet katonai vezetés a maga részéről egy egyszerű, végrehajtott parancsként tekintett az eseményekre. Ahogy Viktor Szilov altábornagy búcsúüzenetében fogalmazott:

Hajmáskér, ahonnan az első szerelvények elindultak, ma is magán viseli ennek a negyvenhét éves ideiglenes állomásozásnak a sebeit. A település, amely már az Osztrák–Magyar Monarchia idején is hatalmas tüzérségi és páncélos központ volt, a szovjet korszakban élte meg a legzártabb időszakát. A monumentális, kastélyszerű laktanyatömb és az egykori tiszti lakótelep ma nagyrészt üresen, romosan áll, sorsa máig rendezetlen. A letört vakolat, a betört ablakok és a gazdátlan infrastruktúra mementóként emlékeztet arra a rendszerre, amely a fegyverek erejével tartotta fenn magát.

Képzeljük el az ország leggazdagabb, legnagyobb hatalommal bíró asszonyát, aki elképesztő méretű birtokbirodalmat irányít, hatalmas vagyonokat mozgat, és még a királyi udvar is súlyos összegekkel tartozik neki. Aztán képzeljük el, ahogy ezt a briliáns, kőkemény üzletasszonyt a történelem és a politika egyetlen tollvonással átírja egy B-kategóriás horrorfilm vérben fürdő szörnyetegévé. Pontosan ez történt Magyarország leghírhedtebb grófnőjével.

A levéltári poros iratok nagyon is beszédesek. Amit feketén-fehéren bizonyítani tudunk, az egy teljesen más történetet rajzol ki, mint a kor vádpontjai. A Magyar Nemzeti Levéltár hivatalos iratanyagai egy szikár, rideg, de annál izgalmasabb hatalmi játszmát mutatnak be, ahol a vérnél sokkal fontosabb szerepet játszott a pénz.

Ami a tények csupasz vázát illeti: Báthory Erzsébet 1560-ban született Nyírbátorban, és 1575-ben ment feleségül Nádasdy Ferenchez, a kor egyik legjelentősebb hadvezéréhez. Házasságukkal a két hatalmas család vagyona egybeolvadt, létrehozva egy olyan birtokbirodalmat, amely várakat, városokat és falvak tucatjait foglalta magába.

Ő irányította a több százezer holdas birtokot, támogatta a külföldön tanuló peregrinus diákokat, jobbágyaival szeretettel bánt. Hitelesnek minősült levelei alapján egyértelműen szociális érzékenységgel megáldott, istenhívő asszony volt. Gyógyítással is foglalkozott, kastélya kórházként is működött.

Mivel nem volt hajlandó újraházasodni, hatalma sokak számára kényelmetlenné vált. 1610 márciusában a grófnő saját rokona, Thurzó György nádor hivatalos vizsgálatot indított ellene. A következő másfél évben, 1611 júliusáig, összesen 317 tanút hallgattak ki, főként a nyugat-dunántúli birtokokon. Az iratokból kiderül, hogy a vallomások döntő többsége hallomásokon alapult, közvetlen, perdöntő bizonyítékot a nyomozók nem találtak. Az 1610. december 29-i, hírhedt csejtei rajtaütés során sem került elő semmi, ami a tömeges gyilkosságokról szóló legendákat alátámasztotta volna. A grófnőt ennek ellenére soha nem állították bíróság elé.

Itt halt meg 1614. augusztus 21-én. Hogy pontosan hol temették el, máig vita tárgya; a csejtei templom kriptájának feltárását sosem engedélyezték, a helyi közösség pedig a mai napig megosztott a grófnő megítélésében.

Ha a 17. századi jegyzőkönyvekben nincs nyoma a vérgőzös szörnyetegnek, akkor honnan ered a kép, amit a világsajtó és a popkultúra annyira szeret? A válasz nem a bírósági termekben, hanem a könyvtárak polcain keresendő.

Turóczi László jezsuita szerző „Tragica Historia” című munkájában egy moralizáló példázatot írt le egy hiú, protestáns asszonyról, aki egy véletlen pofon után fedezte fel, hogy a szolgálólány vérének cseppjeitől kisimul a bőre. Turóczi szerint a grófnő ekkor tette fel a végzetes kérdést: „Micsoda? Ha ilyen kismennyiségű vér ilyen nagy finomságot kínál, mi mindenre lenne képes, ha teljesen átitatna?” Ebből az egyetlen, irodalmi fordulatból nőtt ki a teljes vérfürdő-mítosz.

A modern történetírás ezt egyértelműen legendának tartja. „Ez nyilvánvalóan egy bugyuta mese, ami kapóra jött Turóczinak, hogy befeketítsen egy református asszonyságot” – foglalja össze a vélekedést Szibler Gábor helytörténész a National Geographic magyar kiadásában. A józan ész is a mítosz ellen szól. Tony Thorne, a King’s College London kutatója és a témával foglalkozó könyv szerzője rámutatott:

A mese tehát irodalmi, de a háttérben kőkemény politikai és gazdasági érdekek húzódtak.

A Báthory–Nádasdy-vagyon királyi mércével is hatalmas volt, a bécsi udvar pedig jelentős összegekkel tartozott a családnak. Egy önálló, hatalmas befolyással bíró, újraházasodni nem akaró özvegyasszony, aki a Habsburgokkal feszült viszonyban álló erdélyi rokonokkal is kapcsolatot tartott, komoly politikai kockázatot jelentett. A grófnő protestáns vallása a katolikus ellenreformáció korában szintén támadási felületet biztosított. A vádak,

A modern kutatók is egyre inkább a politikai konspiráció irányába hajlanak. Kimberly L. Craft amerikai ügyvéd és történész, az „Infamous Lady” című könyv szerzője egy podcastinterjúban egyértelműen fogalmazott: „Nem ölt meg 600 embert.” Majd hozzátette: „Meghalt 30 vagy 50? Igen.” Ez a szám már sokkal közelebb állhat a valósághoz, ami egy kora újkori nagybirtokon, a kor kegyetlen fenyítési szokásai mellett elképzelhető, de messze elmarad a ponyvák rémtörténeteitől. A „nő mint szörnyeteg” toposzának túlhajszolása ellen emel szót Annouchka Bayley, a Cambridge-i Egyetem docense is.

A helyiek emlékezete is kettős. „Vannak legendák Báthory Erzsébetről... Az idősebbek hisznek ezekben a mesékben, de a fiatalabbak talán már kevesebbet tudnak róluk” – nyilatkozta egy csejtei gazda.

A legenda életben tartásához persze nagyban hozzájárult a modern popkultúra is. Juraj Jakubisko 2008-as Bathory című filmje vagy Julie Delpy 2009-es A grófnő (The Countess) című alkotása, bár eltérő módon, de tovább formálták a mítoszt. Ezek a filmek, a zenei feldolgozások és a népszerű „true crime” műsorok gyakran a 18. századi irodalmi toposzokat kezelik tényként, ezzel újra és újra megerősítve a vérgrófnő képét a köztudatban, miközben a bonyolult politikai és gazdasági háttér a feledés homályába merül.