MÚLT
A Rovatból

Jodie Foster, szeress belém! – 40 éve kíséreltek meg merényetet Ronald Reagan amerikai elnök ellen

Az elnök éppen beszállni készült az elnöki limuzinba, miközben újságírók kérdéseire vetett oda néhány mondatot, amikor a merénylő közvetlen közelről hat lövést adott le rá és a mellette állókra.


1981 a nagy politikai merényletek éve volt. A pápát, az egyiptomi államfőt és az amerikai elnököt vették célba a gyilkosok. Anvar Szadatot megölték, II. János Pál és Ronald Reagan csak megsebesült, de az eseteik nem csupán médiaszenzációk voltak, hanem befolyásolták későbbi tevékenységüket és megítélésüket is.

Az Egyesült Államok 40. elnökét 40 éve, 1981. március 30-án, alig több mint 3 hónappal beiktatása után próbálták eltenni láb alól. John F. Kennedy 1963. november 22-i meggyilkolása óta nem ez volt az első közvetlen támadás a Fehér Ház urai ellen.

1972 tavaszán egy Arthur Bremer nevű fiatalember fejébe vette, hogy megöli az újraválasztásáért induló Richard Nixont, és ezzel beírja magát a történelembe. Az elnöknek azonban nem jutott a közelébe, így második számú kiszemeltjére, George Wallace-ra lőtt rá május 15-én a Maryland állambeli Laurelben. Wallace Alabama fajgyűlölő nézeteiről hírhedt kormányzója volt, aki 1968-tól pályázott az elnökjelöltségre a szélsőséges Amerikai Függetlenségi Párt színeiben. Túlélte a merényletet, de élete végéig tolókocsiba kényszerült, mert deréktól lefelé megbénult. Bremert 53 évi börtönre ítélték, 2007-ben helyezték csak feltételesen szabadlábra, de már egy évvel letartóztatása után megírta emlékiratait Egy gyilkos naplója (An Assassin’s Diary) címmel. Ez a könyv adta az ihletet Paul Schradernek Martin Scorsese Taxisofőr című filmjéhez.

Charles Manson sátánista közösségéhez tartozott az a nő, aki 1975. szeptember 5-én a kaliforniai Sacramentóban megpróbálta megölni Gerald Ford elnököt. Lynette Gromme azt tervezte, hogy a gyilkosság után nyilatkozatot tesz, amelyben azokat kárhoztatja, akik nem hajlandók környezetünk szennyezését megállítani. A helyi törvényhozás épületének parkjában sikerült Fordot néhány lépésre megközelítenie, de már nem volt ideje elsütnie pisztolyát. Lynette Gromme-t életfogytiglanra ítélték, mert közben rábizonyítottak egy 1972-ben elkövetett gyilkosságot – a „család” egyik férfitagját ölte meg, aki állítólag „árulásra” készült – végül 2009-ben helyezték szabadlábra 34 évi börtön után.

Alig 17 nappal a sacramentói eset után ismét egy nő akarta megölni Fordot, ezúttal San Franciscóban. Addigra Ford alelnökből elnökké lépett elő, miután Nixon a Watergate-ügy miatt lemondásra kényszerült. Sarah Gene Moore a limuzinjából kiszálló elnökre 12 méterről két pisztolylövést adott le, de egy Oliver Sipple nevű vietnami háborús veterán hadirokkant elkapta a nő karját, így lövései nem találtak.

Moore, aki 45 éves korára már ötször vált el, a San Franciscó-i ellenkultúra szélsőséges vonalának volt egyik vezető egyénisége: közel állt a Szimbióni Felszabadítási Hadsereghez, amely 1974-ben elrabolta Patty Hearst-öt, a sajtómágnás Randolph Hearst lányát, közben azonban titokban az FBI informátora volt. A szövetségi nyomozó iroda a merénylet előtt négy hónappal szakította meg vele a kapcsolatot. Tíz évvel később Sarah Jane egy interjúban elmondta: azért lőtt az elnökre, mert úgy érezte, hogy így is, úgy is meg kell halnia. Vagy társai ölik meg bosszúból, vagy az FBI, hogy ne tudjon beszélni belső dolgaikról. Gondolta, ha meg kell halnia, ne menjen el egyedül. Esetét 1999-ben a CIA is tanulmányozta, és arra a következtetésre jutott, hogy Moore „a nagyon nyugtalan társadalmi és politikai körülményeknek esett áldozatul”….

Ronald Reagan 1980. november 4-én felcsuszamlás-szerű győzelmet aratott elődjével, Jimmy Carterrel szemben, aki bár tető alá hozta a Camp David-i izraeli-egyiptomi békekötést, tehetetlennek bizonyult az energiaválsággal, a Szovjetunió Afganisztán elleni inváziójával, és nem utolsósorban a teheráni amerikai nagykövetség megszállásával szemben, ahol Khomeini ajatollah által feltüzelt iszlamista diákok 444 napig tartották fogságban a külképviselet személyzetét. Amerika egy „erős emberre” várt, ugyanakkor a világ nem sok jót várt a különös pályát befutó új elnöktől.

Reagan, aki 69 évével az addig megválasztott legidősebb elnök volt, rádiós sportriporterként kezdte pályafutását, majd 1937-től filmezni kezdett. Jó kiállása, fizikuma nem volt arányban tehetségével, így az igazán nagy szerepek elkerülték, legismertebb alakítását a Santa Fé-i ösvényben, Kertész Mihály filmjében játszotta Errol Flynn árnyékában. Utoljára 1964-ben állt kamera elé Don Siegel Bérgyilkosok című filmjében, amely Ernest Hemingway novellája nyomán készült. A II. világháború idején tartalékos tisztként számos kiképző és propaganda-filmben szerepelt, majd 1947-1959 között az amerikai filmszínészek szakszervezetének elnöke lett. Ilyen minőségében élharcosa volt a kommunista szimpatizánsnak bélyegzett színészek tiltó listára helyezésében. 1962-ben kezdett politizálni, konzervatív nézeteire jellemző, hogy 1964-ben a szélsőjobboldali republikánus elnökjelölt, Barry Goldwater kampányszóvivője volt. 1967-ben választották meg Kalifornia kormányzójának, legemlékezetesebb cselekedete e minőségében a Nemzeti Gárda bevetése volt a Berkeley egyetemet elfoglaló diákok ellen 1969 áprilisában.

Reagan 1976-ban jutott el odáig, hogy harcba szálljon az elnökjelöltségért, a szovjet nukleáris fenyegetésre alapozó kampánya azonban akkor kevésnek bizonyult a hivatalban lévő, végül Jimmy Carterrel szemben vereséget szenvedő Gerald Forddal szemben. Négy évvel később azonban már senki sem állhatott a „kiérdemesült cowboy” útjába, ahogy ellenfelei gúnyolták. Úgy tűnt, hogy a „vadnyugati stílust” bevezeti az amerikai külpolitikában is, mindenekelőtt a hidegháború új szakaszának elindításával, a katonai kiadások növelésével, és a „csillagháborúként” emlegetett, soha meg nem valósult űrfegyverkezési tervvel.

1981. március 30-án azonban kis híján az amerikai történelem legrövidebb elnökségének lett tanúja a világ.

Ronald Reagan március 21-én feleségével, Nancyvel ellátogatott a washingtoni Ford színházba, ahol 1865. április 14-én lelőtték Abraham Lincolnt és mint mondta, „különös érzések kerítették hatalmába” az elnöki páholy láttán. Kilenc nappal később Reagan a szintén washingtoni Hiltonban a legnagyobb amerikai szakszervezeti szövetség, az AFL_CIO képviselői előtt mondott beszédét követően éppen beszállni készült az elnöki limuzinba, miközben újságírók kérdéseire vetett oda néhány mondatot,  amikor a merénylő közvetlen közelről hat lövést adott le rá és a mellette állókra egy Röhm RG-14 típusú pisztolyból.

Reagan megsebesült a bal alkarján, a lövedék eltörte egyik bordáját, ami átszúrta a tüdejét, súlyos belső vérzést okozva. Halálközeli állapotban szállították a George Washington egyetemi kórházba, és életmentő műtétet hajtottak végre rajta. A merénylet miatt elhalasztották az aznap estére tervezett Oscar-gálát, amelyen a tervek szerint felolvasták volna az egykori színészből lett elnök üzenetét. Ronald Reagan viszonylag hamar felépült – ez is erősítette imázsát – és április 11-én már ki is engedték a kórházból.

A merényletben nemcsak az elnök sebesült meg, hanem James Brady, a Fehér Ház sajtótitkára, Tim McCarthy, a titkosszolgálat ügynöke és Thomas Delahanty rendőrtiszt is. Mindhárman túlélték a támadást, Brady azonban olyan súlyos agysérülést szenvedett, hogy élete végéig nyomorék maradt. 2014-ben halt meg.

A támadót két járókelő teperte le a földre, és a biztonságiaknak, rendőröknek úgy kellett kiragadniuk a kezükből, hogy agyon ne verjék.  A világ pedig hamarosan megismerte egy zavart elméjű 26 éves fiatalember, John Hinckley jr. nevét.

Hinckley Dallasban nőtt fel, gazdag családban, apja a Vanderbilt energetikai részvénytársaság elnöke volt. Később kiderült róla, hogy szenvedélyesen érdekelte minden, amit Lee Harvey Oswaldról, John F. Kennedy feltételezett gyilkosáról írtak. A texasi műszaki egyetemre iratkozott be, de nem vette komolyan, ezért 1980-ban kirúgták. Közben 1975-ben Los Angeles-be ment, dalszerzői karrierre vágyott, de a siker elmaradt. Kénytelen volt hazaköltözni szüleihez, lelkiállapota egyre labilisabb lett. A nagy fordulatot életében 1976, a Taxisofőr bemutatója jelentette. Ebben egy poszt-traumás stresszben szenvedő vietnami veterán (Robert de Niro) elhatározza, hogy megöl egy elnökjelöltet. Akkoriban Hinckley már elkezdett fegyvereket gyűjteni, és lőni tanulni, az igazi függőséget azonban a filmben egy 12 éves, prostitúcióra kényszerített gyereklányt alakító Jodie Foster okozta neki.

Mániájává vált, hogy megszerzi magának a fiatal színésznőt. Amikor megtudta, hogy Jodie beiratkozott a New Haven-i Yale egyetemre, Hinckley a városba költözött, állandóan követte a lányt, telefonon hívogatta, üzeneteket és verseket csúsztatott be kollégiumi szobájának ajtaja alatt. Amikor rájött, hogy képtelen meghódítani Fostert, egyre őrültebb terveket eszelt ki, hogy a lány felfigyeljen rá: repülőgéprablást fontolgatott, de arra is gondolt, hogy Jodie szeme láttára követ el öngyilkosságot. Innen már csak egy lépés volt az elnök elleni merénylet. Először Jimmy Cartert próbálta elkapni, egy ideig követte minden belföldi útján, de aztán Nashville-ben letartóztatták tiltott fegyverviselés címén. Megint hazatért, pszichiátriai kezelésnek vetették alá, de rögeszméjétől nem tudott szabadulni. Közben megválasztották Reagant, így már Hinckley őt tekintette potenciális áldozatának.

Ekkor újra elővette ihletőnek a Kennedy-Oswald sztorit, és a Reagan elleni merénylet előtt levelet írt Jodie Fosternek. Ebben felidézte, hogy hányszor próbálkozott a lány elbűvölésével, de minden kísérlete kudarcot vallott. Ezért szánta rá magát erre a tette, mert már képtelen tovább várni rá.

Hinckley-t végül 1982. júniusában felmentették elmeállapotára való tekintettel, és egy pszichiátriai intézetbe szállították. Védője szerint a merénylő skizofréniában szenvedett, míg a vád tanújaként beidézett pszichiáter narcisztikus és skizoid, valamint borderline személyiségzavart állapított meg nála. A merénylő ezt követően azt írta, hogy „a világtörténelem legnagyobb szerelmi ajánlatát tette meg” és sajnálta, hogy Jodie Foster nem viszonozta az érzelmeit.

Az eset az amerikai közvéleményben és politikai körökben is felháborodást keltett, melynek következményeképpen több államban is eltörölték azt a lehetőséget, hogy a vádlottak kóros elmeállapotára építsen a védelem.

Hinckley-t az elmegyógyintézet sem változtatta meg. Nem csillapult Jodie Foster iránti szenvedélye, miközben kiderült, hogy levelezésbe kezdett Charles Mansonnal és az akkor már a siralomházban lévő rettegett sorozatgyilkossal, Ted Bundy-val is. Bár őrizetének körülményein fokozatosan enyhítettek, végül 2016-ban helyezték csak szabadlábra. Akkor édesanyjához költözött Williamsburgbe. Szabadulásának feltételei között szerepelt, hogy nem lehet fegyvere, nemcsak hogy nem léphet kapcsolatba Jodie Fosterrel, vagy annak családjával, hanem még róla készült fotók, újságcikkek sem lehetnek a tulajdonában. Ugyancsak távol kell tartania magát minden volt és hivatalban lévő elnöktől, azok családjától, és az elhunytak sírjaitól is.

Ami Jodie Fostert illeti, a kiváló színésznő, aki azóta rendezőként is letette névjegyét, az eltelt 40 évben mindössze három alkalommal tett említést Hinckley-ről: egyszer a merénylet után, egyszer a per után az Esquire-nak írt cikkében, majd másfél évtizeddel később egy tv-s talk-show-ban. Arra viszont jó párszor volt már példa, hogy lemondott interjút, ha megtudta, hogy egykori imádójáról akarnak kérdezni, vagy pedig egyszerűen otthagyta beszélgető partnerét, ha szóba hozta Hinckley-t.

Ronald Reagan pedig a merényletet követően a kezdeti agresszív stílusban vitte végig első elnöki ciklusát, hogy a következő négy évben Mihail Gorbacsov szovjet elnök-főtitkárral közösen véget vessenek a hidegháborúnak, a kétpólusú világnak és lebontsák a Berlini Falat. Ennél nemesebb bosszút nem állhatott volna az elnök szánalmas, ám elszánt támadóján.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
„Hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót” – 30 éve történt az ország legsúlyosabb vonatbalesete, amiben 31-en haltak meg
1994. december 2-án 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat több kocsija is. 31-en haltak meg, az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.


1994. december 2-án szörnyű tragédia rázta meg az országot. 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat második kocsija, majd a kocsik 110 kilométer/órás sebességgel egymásba, illetve az állomásépületbe rohantak.

A balesetben összesen 31-en vesztették életüket, 27-en a helyszínen, négyen a kórházban haltak meg, 52-en pedig megsérültek. Az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.

Később kiderült, a balesetet emberi mulasztás okozta. A vonat érkezése előtt negyed órával az első vágányon tolatást végeztek, csakhogy a váltók ekkor már át voltak állítva a második vágányra, amelyen a gyorsvonatnak át kellett volna haladnia. A tolató szerelvény a kerekeivel átállította a váltót az első vágányra.

A gyorsvonat az egyenes haladásnál engedélyezett sebességgel, azaz körülbelül 110 kilométer/órával érkezett az állomás felé, a kitérő állású váltót ebben az állásban viszont legfeljebb 40 kilométer/órás sebességgel közelíthette volna meg a szerelvény. A mozdony és az első kocsi kitért és haladt tovább az első vágányon, viszont a szerelvény többi kocsija leszakadt, majd kisiklott, és egy része az állomásépületbe rohant.

A mentést a baleset után közvetlenül az állomáson szolgálatot teljesítő vasúti dolgozók és az utasok kezdték meg. Aztán megérkeztek a mentők, tűzoltók, és katonák is. Még ők sem láttak még ehhez fogható katasztrófát, de az első újságírók sem tudták eleinte felfogni, mi történt.

Mészáros János a Szoljon.hu fotóriportere az elsők között ért oda, a szirénák hangját követte.

„Láttam, hogy egymáson vannak a vagonok. Akkor már hallottam zajokat, síró, jajveszékelő embereket a roncsok alól. Néhol mozogtak elemlámpák, a tűzoltók és a mentők ekkor már bemásztak a roncsok közé és próbálták megtalálni a túlélőket, sérült embereket”

– mondta a fotós korábban a XXI. Századnak.

Huszonhét ember a helyszínen meghalt, a holttesteket először a váróba fektették.

„Nem kívánom senkinek azt a látványt, érzést, amit az váróterem látványa nyújtott, ahová korábban a holttesteket fektették. Néhány kolléganőmmel hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót. Az egyik munkatársnőnk épp babát várt, mondtuk neki, ő ne jöjjön, máshol segítsen, ha tud. Borzasztó emlék”

– emlékezett vissza szörnyű tragédiára a Szoljon.hu-nak egy asszony, aki már akkor is a vasútnál dolgozott. Azt mondta, sokan bementek aznap éjjel dolgozni közülük, olyanok is, akik nem voltak szolgálatban.

Kárándi Béla nyugalmazott alezredest is a helyszínre rendelték. Az ő feladatuk a halottak azonosítása volt.

„Csendben dolgoztunk, senkinek nem volt kedve megszólalni. Szavakkal nem is lehet elmondani, milyen érzés volt látni, amikor az egyik fiatal mellé lefeküdt a földre az édesanyja. Átölelte a fiát, és perceken át zokogott. Az áldozatok között volt az ORFK egyik középvezetőjének az anyósa is. Amikor bejött az asszony férje, összetört egy széket. Rajta így jött ki a mérhetetlen düh és fájdalom, hogy elveszítette a feleségét”

– mesélte a tragikus éjszakáról a keleten.hu-nak.

A balesetben hatan életveszélyes, húszan súlyos, tizenketten könnyű sérüléseket szenvedtek. A sérülteket több kórházba szállították. Tizennégy embert elsősegélynyújtás után haza is engedtek, négy ember életét viszont már nem tudták megmenteni. Az áldozatok száma így később harmincegyre nőtt.

A Legfelsőbb Bíróság 1996 februárjában hozott ítéletet a balesetet okozók ügyében. A vasúti közlekedés halálos tömegszerencsétlenséget okozó, gondatlan veszélyeztetéséért Szűcs Ferenc váltókezelőt öt és fél év, Farkas István tolatásvezetőt két év, Illyés Ferenc kocsirendezőt pedig másfél év fogházbüntetésre ítélte a bíróság. Szűcs Ferenc három év letöltése után kegyelemmel szabadult.

A MÁV az elhunytak hozzátartozóinak, a sérülteknek és azoknak, akik anyagi veszteséget szenvedtek kártérítést fizetett. Az esetenkénti összeg 20 ezertől 6 millió forintig terjedt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
A magyar származású Albrecht Dürer az önmarketing mestere is volt, nemcsak a reneszánszé
Elképzelt orrszarvú, forradalmi sokszorosítási eljárás és botrányos önarckép: a németalföldi festészet zsenije Nürnbergből hódította meg Európát. Bejártuk a házat, ahol élt és dolgozott 20 évig.
Tóth Noémi - szmo.hu
2024. november 18.



Tele a történelemkönyv világhírű magyarokkal: a festő-grafikus-könyvkiadó géniusz Albrecht Dürerről is kevesen tudják, hogy aranyműves apja révén magyar vér csörgedezett az ereiben, bár ő már Németországban született 1471-ben. A festőinasnak szegődött fiúban csak úgy buzogott a tudásvágy és az újítási hajlam, és elképesztően pontosan tudta ábrázolni a természetet vagy az emberi vonásokat. Kortársai megítélése szerint ráadásul Dürer csupa meglepő dologra vetemedett. Például humánus témákat választott – gondoljunk csak ’A nagy nyúl’ című akvarellje és önarcképére –, amelyek akkoriban nem voltak divatosak.

1505-ben elkészítette egyik legismertebb grafikáját egy orrszarvúról, amelynek az a különlegessége, hogy Dürer soha nem látott élőben orrszarvút, és egy leírás alapján készítette el a művet. Ez a grafika rendkívül népszerű lett, és sokan csak ezen keresztül ismerték meg az állatot. Azonban nem minden alkotása lett az ismertségen felül sikeres is: az önarcképeit sok kritika érte, mondván, Dürer túlságosan is egoista – főleg az okozott botrányt, amelyen Krisztusként áldja gyakorlatilag önmagát. Önbizalomban és provokációban nem szűkölködött, az biztos…

Viszont szakmai érdemei elvitathatatlanok:

Dürer egyfajta „művész-influencerként” forradalmasította a művészeti alkotások terjesztését. Fametszeteivel és rézkarcaival felfedezte a sokszorosítás újfajta technikáját, amelynek segítségével képes volt műveit széles körben terjeszteni könyvszerű formában, ezzel növelve a bevételét és a hírnevét szerte Európában.
Munkásságának egyik fontos aspektusa volt a könyvnyomtatás iránti szenvedélye, amelyet nagybátyja, Anton Koberger, Nürnberg egyik vezető nyomdásza segítségével fejlesztett tökélyre. Dürer fametszet-illusztrációi, mint az ’Apokalipszis’, jelentős mértékben hozzájárultak a kor művészetéhez.

A Dürer-ház nem csak múzeum, hanem skanzen is

A művész Nürnbergben található otthona, a Dürer-ház ma múzeumként üzemel a bajor város turisztikai központjában, egy gyönyörű téren a vár aljánál. Dürer már eleve százéves házként vásárolta meg az ingatlant, ahol édesanyjával, illetve feleségével élt és alkotott – utódok nélkül – két évtizedig. A festő 1528-ban bekövetkezett halála után még a felesége lakott benne egy évtizedig, aztán több tulajdonosváltás után visszavásárolta a város, hogy közkinccsé tegye a házat. A Dürer-házon szerencsére a II. világháború sem hagyott akkora nyomot, mindössze a tetőt kellett megjavítani rajta, pedig a város nagy részét lebombázták annak idején. Úgyhogy ma is szinte egykori hangulatában tekinthető meg a jellegzetes stílusú, ötemeletes, és belül kissé puritán berendezésű épület.

A termeket róva az ember úgy érzi, időutazásba csöppent, miközben a korabeli technikákkal is megismerkedhet. A házat korhű bútorokkal rendezték be, és rekonstruálták Dürer műtermét is. Jó érzés úgy barangolni a házban, hogy azon ritka, fennmaradt reneszánsz-kori ház Európában, amely egy művész tulajdonát képezte. Még akkor is, ha sok alkotás a tárlaton csak másolat (élén a botrányos önarcképpel), hiszen az eredeti festményeket a világ nívós múzeumai birtokolják.

Albrecht Dürer élete és művészeti tevékenysége nagyban hozzájárult tehát a nyomtatási technikák és sokszorosított grafikák fejlődéséhez. Polihisztor-voltát az is mutatja, hogy nem csupán mint festő, könyvillusztrátor és grafikus, hanem mint író és irodalmár is tevékenykedett: önéletrajzokat és útinaplókat is írt, valamint elméleti könyveket festészetről, méretezésről és várépítésről, amelyek hosszú ideig szolgáltak alapul a művészeti oktatásban és gyakorlatban egyaránt. Dürer munkássága meghatározó része Európa kulturális örökségének, magyar gyökereiről pedig a városligeti Ajtósi Dürer sor emlékezik meg, amelyet halálának 400. évfordulóján neveztek el róla.

Források: 1, 2, 3


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Jeanne Calment hihetetlen története: 100 évesen még biciklizett, 114 évesen filmezett, 122 évesen halt meg
A francia Jeanne Louise Calment döntötte meg a leghosszabb igazolt emberi élettartam rekordját. 85 évesen kezdett el vívni, 117 évesen szokott le a dohányzásról, és amikor a 120. születésnapján megkérdezték tőle, milyen jövőre számít, azt felelte: „egy nagyon rövidre”.


Ha bármikor kiejtenéd a szádon, hogy „az én koromban ezt már nem kéne”, gondolj az Arles-ban 1875-ben született Jeanne Louise Calmentre, aki fittyet hányt az efféle sztereotípiákra, és úgy alapvetően az élet törvényeire is, hiszen 122 évet és 164 napot élni nem éppen szokványos. 100 évesen még simán biciklizett, 114 évesen szerepelt az életéről szóló filmben, és 115 évesen rászánta magát egy csípőműtétre is, sőt, a cigiről is majdnem egy évszázad után szokott le – igaz, nem a tüdejével volt gond, hanem csak azért döntött így, mert a megromlott látásával utált tüzet kérni másoktól.

Madame Calment izgalmas korban született Franciaországban, hiszen az Eiffel-tornyot 14 éves korában építették fel, és ezidőtájt találkozott – a nagybátyja boltjában festéket vásárló – Vincent van Gogh-gal, aki a megítélése szerint „koszos, rosszul öltözött és ellenszenves volt”.

A munkahelyi stressz nem rövidített az életén, hiszen 21 éves korában hozzáment másod-unokatestvéréhez (dédnagybátyja unokájához), a dúsgazdag üzlettulajdonos Fernand Calment-hoz, és sosem dolgozott egyetlen percet sem. Helyette leginkább teniszezett, kerékpározott, úszott, görkorcsolyázott, zongorázott és operába járt. Életfilozófiája az volt, hogy amin nem tudsz változtatni, azon ne stresszelj, és soha nem használt szempillaspirált, mert gyakran nevetett sírásig. Híres volt hatalmas életkedvéről, valamint nagy étvágyáról, különösen az édességek iránt.

Jeanne végig megőrizte éles szellemi képességeit, de közben tragikus dolgokat kellett megélnie: hosszú élete során a saját lánya, sőt, unokája is elhunyt. Pedig közeli hozzátartozói is rendkívül hosszú ideig éltek: idősebbik bátyja, François 97, édesapja 93, édesanyja pedig 86 évig.

Amikor Jeanne 90 éves lett, örökös híján leszerződött az akkor 47 éves, André-François Raffray nevű ügyvéddel, aki szerződésben vállalta, hogy havi 2500 frankot fizet az idős hölgynek azzal a feltétellel, hogy a halála után ő örökli a lakást. Raffray azonban a legrosszabb rémálmában sem gondolta, hogy végül nem csak 30 évig fizeti Jeanne-nak az ígért havidíjat, hanem a hölgy még túl is éli őt.
Miután az ügyvéd 77 éves korában meghalt, annak özvegye köteles volt tovább fizetni Calmentnek élete végéig a törvény értelmében.

Jeanne olyan legendás idézeteket hagyott az utókorra, mint például hogy „fiatalnak lenni lelkiállapot, nem a testtől függ. Valójában még mindig fiatal vagyok, csak az elmúlt 70 évben nem néztem ki olyan jól.” Vagy hogy „a mi jó Istenünk elfelejtett engem”. Az egyik interjúja végén az újságíró azt mondta: „Asszonyom, remélem, valamikor jövőre újra találkozunk”. Erre Jeanne azt válaszolta: „Miért ne? Annyira azért nem vagy öreg, még mindig itt leszel!”

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Új részletek derültek ki a Titanic kapitányáról – annak is híre ment, hogy túlélte a katasztrófát
Egy friss könyv szembemegy a régóta terjedő pletykákkal Smith kapitánnyal kapcsolatban. Feltárult a Titanic első emberének igazi sorsa.


Egy új könyv teljesen más képet fest a Titanic tragédiájának egyik legismertebb szereplőjéről, Edward John Smith kapitányról, mint amit a róla terjesztett szóbeszédek, cikkek, dokumentumfilmek vagy a sok esetben pontos mozifilm alapján sejtettünk.

Dan E. Parkes író A Titanic öröksége: A kapitány, a lánya és a kém című – magyar nyelven egyelőre kiadatlan – könyvében azt állítja, hogy Smith nem lőtte főbe magát, ahogy azt sok pletyka sugallta, és nem is a hajóhídon ölte meg a vezetőfülkébe betörő jeges ár, ahogyan azt James Cameron 1997-es sikerfilmjében láthattuk.

A könyv több korabeli pletykát is cáfol, például azt, hogy a kapitány ittasan vezette a hajót, figyelmen kívül hagyta a jéghegyekre vonatkozó figyelmeztetéseket, vagy felelőtlenül siettette az utazást.

Parkes megemlíti a kötetben, hogy a Titanic elsüllyedése után három hónappal egy Baltimore-i férfi azt híresztelte, hogy Smith életben van és Maryland államban bujkál. Később a Life magazin írta meg, hogy egy ohiói hajléktalan férfi Smith kapitánynak vallotta magát. E történetek egyike sem nyert bizonyítást, és lássuk be, nem is valószínű, hogy bármelyik igaz lenne.

Forrás: Wikipedia

A könyv az Unilad szerint felidézi a tragédia utáni újságcikkeket is, amelyek a kapitány öngyilkosságáról számoltak be. A Los Angeles Express 1912. április 18-án például azt írta: „E.J. Smith kapitány főbe lőtte magát”, míg a Daily Mirror egy nappal később hasonló címmel adott ki szenzációnak szánt írást; azt írták, „Smith kapitány főbe lőtte magát a hídon.” Parkes viszont hangsúlyozza, hogy a szemtanúk ugyan hallottak lövéseket, de ezeket azóta sem sikerült a tiszthez kötni.

A könyv inkább a túlélők beszámolóira alapoz: egyikük, a tragédia idején 27 éves Robert Williams Daniel például azt vallotta, látta a kapitányt a hídon, amikor a hajó süllyedni kezdett, és szerinte „hősként halt meg.”

Frederick Hoyt, egy gazdag utas arról számolt be, hogy visszatért a fedélzetre, ahol találkozott Smith-szel, és megosztottak egy italt, mielőtt ő maga a vízbe ugrott.

Isaac Maynard, egy 31 éves szakács azt mondta, látta, „ahogy a kapitányt a hídon elragadja a víz”. Valószínűleg ezt a vallomást vette alapul Cameron is a film forgatókönyvénél, ám nem teljes egészében, mert a férfi később még úszni látta Smith-t, és biztos volt benne, hogy őt, mert felismerte az egyenruháját és a sapkáját. Ezt a verziót más túlélő is megerősítette, valószínűleg az a személy, aki utoljára látta élve.

Egy tutajhoz kapaszkodó férfi próbálta kimenteni a kapitányt: kezet nyújtott neki, de az nem hagyta, csak azt kiáltotta: „Vigyázzatok magatokra, fiúk”. A szemtanú hozzátette: nem tudja, ezután mi lett vele, mert többé nem került a szeme elé, és úgy gondolta, a vízbe fulladt.


Link másolása
KÖVESS MINKET: