Idén nyáron a Szellemvárosok Magyarországon újra lehetőséget kapott, hogy bejárja az egykori szovjet laktanya területét, amit az ott szolgáló katonák és családtagjaik csak úgy hívtak: Kis Moszkva.

A laktanyát tripla szögesdrótkerítés védte, a középsőbe pedig áramot is vezettek. A szellemváros közelében még ma is látható, több helyen lőállás bújik meg az út mentén és a fák között. Az őrök az illetéktelen betolakodókra kérdés nélkül tüzet nyithattak, jobb esetlen letartóztatták őket.

Egy esetben a környékbeli erdő sűrűjében egy magukat turistának kiadó párt fogtak el. Akkoriban nagyon szigorúan büntették a kémeket, főleg hogy egy kifejezetten titkos objektumról volt szó, így jobb nem belegondolni mi történt velük...

A kivonulás évében akadt olyan család is, aki váratlanul, egyik napról a másikra hagyta el a lakást; cuccait szétdobálva, ételmaradékait, edényeit az asztalon hagyva. A lakásokat és az épületeket 1990. március 28-tól a magyar hadsereg 83 személyes sorállománya tartotta karban és felügyelte az egész terület őrzését.

Ilyen volt az élet egykor Kis-Moszkvában, a "puskaporos hordó" tetején

Magyarországon Nagyvázsony melletti bázison kívül 4 másik helyen tároltak állandó jelleggel atomfegyvereket. Kunmadarason és Kiskunlacházán a légierő, Császáron (a harcászati rakétaosztályok) és Tabon (a dombóvári hadműveleti rakétadandár) a szárazföldi alakulatok részére.

A bázis északi területén található két tároló elhelyezkedése. Jól megfigyelhető a két bunker szögbeli eltérése. Erre azért volt szükség, hogy harci eseménynél egy esetleges találat esetén a rakodónyílásokat tekintve ne sérüljön egyszerre mindkettő.

A nagyvázsonyi objektumot gyakran VII-es típusnak nevezik, de valójában ez a tároló, amit a 7-es kategóriájú/kódú rakétafejek (изделие № 7, Scud-A) részére építettek. Két darab egyforma, egymástól kb. 100m-re elhelyezkedő, földbe ásott, és a kitermelt földdel betemetett téglatest alakú 24,3x40,5m alapterületű bunkerről van szó, melynek közepén keresztben kiemelkedik egy kétszintes csarnok, galériaszerűen kialakítva.

Ennek kétoldali szimmetrikus felső részéről nyíltak a külső nagy rakodóajtók, melyek túloldalán egy hullámlemezzel fedett, álcahálóval borított,egy oldal kivételével körben zárt, rámpás rakodóteret alakítottak ki, ahová oldalanként 4-4 fejszállító teherautó tudott beállni.

Rakodótér a teherautók beállóival kívülről…

…és ugyanez belülről

A dobozos szállítójárművek az objektum déli, az északitól többsoros kerítéssel elválasztott területén levő 36 kapus garázs egy részében álltak. A bázishoz tartozó egyéb gépjárművek szintén ebben a 160m hosszú épületben parkoltak, egymás mögött akár 2-3 is, típustól függően.

A beállók fölé a keresztgerendára kis sárga táblákat rögzítettek, rajtuk a gépjármű típusával, rendszámával és a vezetője nevével (amint az más szovjet bázisokon is bevett szokás volt).

A tárolók környékén az öszes mozgást, rakodást, anyagmozgatást szigorúan csak a műhold átrepülések figyelembe vételével hajthatták végre (leginkább csak éjszaka).

A központi csarnok alsó szintjének egyik oldalából nyílt a 4 darab 21x5,7x2,4m-es tényleges tárolóterem, a másik oldalából pedig a bunker üzemeltetését, működését biztosító helyiségekhez vezető folyosó. Ebben a részben volt a lég- és gázzsilipes személyi bejárat, a dízel aggregátor szoba, a levegőztető, szellőztető rendszerek, szűrők, vezérlő szoba, víztartály, akkumulátorok, munkaszobák, wc, stb.

A tárolóterem, középen a rögzítőkampókkal. Jól látszanak a padlóba süllyesztett leszorító foglalatok.

Központi vezérlőszoba

A központi csarnok falán a levegő hőmérsékletét, páratartalmát, összetételét mérő műszerek

A tároló termekben 4 sorban 42 hornyot/foglalatot szereltek a padlóba. Így 3 sorban tudták egymás mögött elhelyezni a hengeres konténereket amelyekben a robbanófejeket tartották.

Az itt tárolt több generációs töltetek hatóereje 1 kt-tól akár több száz kilotonnáig terjedt. Összehasonlításképpen a Hirosima felett robbant atombomba 13-15 kt. körüli volt.

Mivel a titkosítás miatt nincs erről dokumentum, csak saccolni tudjuk az itt tárolt mennyiséget.Rakétafejek esetében 15-18 darab körül lehetett termenként. A kiskocsikra - mivel állítható nagyságúak voltak - különböző méretű szállítókonténert lehetett rögzíteni a bennük levő atom (biológiai/vegyi) fegyver típusának függvényében.

Egy 9K714,OTR-23 (SS-23,Oka) fej a konténerben. A tapolcai rakétadandár ’87-ben létrejött 3. osztályának kiegészítő törzsét már felkészítették az Oka fogadására

A biztonsági előírások igencsak szigorúak voltak. A konténerek nagy nyomású héliummal voltak feltöltve. Erre többek között a hélium kémiai közömbössége miatt volt szükség, másrészt a túlnyomás miatt nem engedte a nedvességet bejutni a konténerbe, nem gyúlékony és védőgázként tulajdonképpen szigetelte a fejet az esetleges szikráktól, elektromos ívkisülésektől. Töltéskor a központi csarnokban található kijelölt helyre tolták a szerelvényt, és szintén adott helyen végezték a rakétafejek időszakos vizsgálatát és összeszerelését (neutrongenerátor).

A hélium „lecsapolására” is külön csőhálózatot alakítottak ki, ezeket minden terembe külön bevezették, és a konténert egy speciális „pisztollyal” csatlakoztatták a csonkhoz. A kiskocsit a konténerrel csak a földre festett jelek mentén lehetett mozgatni.

Az 5,7 m belmagasságú, 24 m hosszú kétszintes központi csarnok tetejére hosszirányban egy 3,2 tonna teherbírású futódarut szereltek

A daru

"Darukezelő! STOP parancsot végrehajtani,bárki is adja!"

A szállítmány (fej - a szovjetek a "termék" vagy "gyártmány" - изделие nevet is használták) a biztonsági kamrával elválasztott két nagy rakodókapun keresztül jutott be a felső szinten levő balkonra, onnan daruval engedték le a csarnok alsó szintjére.

A masszív rakodókapuk (ВЗГ- ворота защитно-герметические) mérete 219 x 226 x 43cm, súlyuk mintegy 6,5 tonna. A személyzet részére egy külön bejárat volt kialakítva, ezt a bunker dombjának tetején lévő meredek lépcsőjű, szűk lejárón keresztül lehetett elérni. A lejárót jellemzően egy egyszerű, leginkább egy kis kerti fészerre emlékeztető furnérlemezes fülkével álcázták.

A 6,5 tonnás külső rakodókapu. Ha ezt nyitották, a belső zárva volt.

A személyzeti bejárat közel két tonnás ajtaja

Sajnos egyelőre nincs megbízható, pontos adat az itt szolgálatban levők számáról. (Feltehetően legfeljebb 20-an lehettek váltásonként.) Az egyik cseh tárolóban talált fegyverszekrényben 14 névvel jelölt hely volt kialakítva.

Gyakran hívták az atomraktárakban dolgozókat "süketnémáknak", mivel nem beszélhettek senkinek az itt folyó tevékenységükről, de talán hasonlóan találó és némileg konszolidáltabb elnevezés volt a складовщики - raktári munkások is.

A bunkerek mellett említést érdemel az a nagy, zöld gyakorló-oktató épület, ami szintén a bázis északi részén, a tárolóktól kissé nyugatra helyezkedett el. Ebben egy szerelőcsarnok és a hozzá kapcsolódó 3-4 tanterem található. Itt végeztek minden kiképzési feladatot, gyakorolták a fej szét- és összeszerelését, rakodást, mozgatást, rögzítést.

A szerelőcsarnok belülről. Az ajtó fölött Marx, Engels és Lenin figyelte a dolgos kezeket

Az alakulat postafiókszáma 16205 volt, egyenruhájukon páncélos állományjelzővel, amely jellemző volt az atomraktárak fedésére. A bázis a Honvédelmi Minisztérium alárendeltségéhez tartozott, egy esetleges háborús helyzet esetén innen kapta volna a tapolcai 5. Önálló Hadműveleti Rakétadandár az atomfejeket.

Itt azt is elolvashatjátok, hogy mi történt volna egy esetleges atomháború esetén, valamint azt is, hogy kik és hogyan hajtották volna azt a végzetes parancsot, ami végül elmaradt.

A rendszerváltás során, de még jóval a kivonulás előtt a szovjetek kivonták a technikai felszereléseket, természetesen a legnagyobb titokban, az éjszaka leple alatt. Az objektum őrzését a szovjetektől 1990. március 28-án vette át a Magyar Honvédség, állománytábla szerint 83 fővel.

Az objektum jelenleg is katonai terület, amit a honvédség fegyveres szolgálata őriz. A laktanya hasznosítására a mai napig nem született elfogadható ötlet. Egyesek retro parkot, öregek otthonát, mások pedig gyermeküdülőt szerettek volna kialakítani belőle. De vajon melyik szülő adná a gyermekét egy olyan helyre, ahol annak idején tömegpusztító fegyvereket tároltak?

Az idő múlásával, állagmegóvás hiányában a laktanya állapota egyre csak romlik. A valaha pezsgő életű, több száz lelket számláló "kisváros" - azaz Kis-Moszkva - ma egy rideg szellemváros...

Még több elhagyott helyet ITT TALÁLTOK.

Ha tetszett a cikk, nyomj egy lájkot!

2009-ben pusztított földrengés az olaszországi Abruzzo régióban. A katasztrófában 308 ember vesztette életét, 65 ezren váltak hajléktalanná, ugyanis több ezer épület vált lakhatatlanná. Többek között a L’Aquila-i városi kórház is javíthatatlan károkat szenvedett, ide látogatott el Ben James fotós. Most közzé tette a képeket, amiket a helyszínen készített.

Étel neve	Ár '70-ben, Ft	db/ átlagbér 1970	Mai ár, Ft	db/ átlagbér 2022
Lángos	1,2 - 1,5	1851 – 1481	750 - 1500	450 - 225
Palacsinta	1,7 - 2,6	1307 – 854	400	843
Hekk	6,6 (10 dkg)	336	600 (10 dkg)	562
Szörp	3 (3 dl)	740	300 (3 dl)	1125
Vattacukor	3	740	800	422
Sültkolbász	8 (10 dkg)	277	3100	109
Rétes	3	740	700 - 800	482 - 453
Fagylalt	0,5 - 2,5	4444 - 888	400 - 450	843 - 750
Főtt kukorica	3 - 6	740 - 370	600 - 800	562 - 453

Egykori náci tárgyakat, köztük cigarettákat, óvszereket, kódolt üzeneteket, sőt a Hitler halálát bejelentő feljegyzés egyetlen ismert példányát is megtalálták egy 80 évvel ezelőtt elsüllyesztett tengeralattjáró romjai között – írja a LADBible.

Az 534-es tengeralattjárót 1945. május 5-én süllyesztette el a Brit Királyi Légierő egy dán sziget partjainál. Csak 1993-ban emelték ki a tengerfenékről, azt azonban, hogy miket találtak a romok között, egészen mostanáig nem fedték fel.

A kiállítás ötletgazdája, a Big Heritage nevű szervezet alapítója elmondta, hogy a tengeralattjáróban számos érdekességet találtak, a titkos dokumentumoktól kezdve a személyes levelekig. Utóbbiak közül az egyikben például arról panaszkodnak, hogy a tehenek a farmjukon nem adnak elég tejet.

„Amikor a kilencvenes évek elején kiemelték a tengeralattjárót, a dán csapat gyorsan konzervált és megmentett mindent, amit csak tudott, de nem nézték át dobozról dobozra, miket találtak. Csak biztonságban tartották őket” – mondta Dean Paton.

Hozzátette: sok olyan dokumentumot találtak, amikre egykor azt hitték, üresek, pedig csak nagyon elhalványult a tartalmuk.

– fogalmazott.

Hangsúlyozta, hogy ez az egyetlen ismert papíralapú példánya ennek az üzenetnek a világon.

„Az érdekes dolog az lesz, hogy a következő néhány évben, ahogy egyre több információ kerül napvilágra, hogyan rakjuk össze ezt az egészet. Nem csak a tárgyakról van szó, hanem a mögötte lévő történetről is, amit most először tudunk igazán összerakni” – mondta.

96 éves lenne. Marilyn Monroe halálában minden ott kulminálódott, ami a személyiségében is megvolt, de legfőképp fő vonzereje, a titokzatosság. Ahhoz azonban, hogy Monroe szexszimbólummá és örök amerikai nőiség-ikonná tudjon változni, "szükség volt" a halálát megelőző pár évtizedre, amit a Föld nevű bolygón töltött.

Nem adatott neki sok idő, ami alatt bejárta a legnagyobb filmcsillag és a leginkább félreismert színésznő útját a karrierjében, valamint az egyik legtragikusabb sorsét a show-businessben. 1926-ban született, vagyis tragikusan korán, 36 évesen hunyt el, 1962 augusztus 4-én.

Az egyik kedvenc vígjátékom gyermekkorom óta a Van, aki forrón szereti. Billy Wilder klasszikusában Monroe a bájos szőkét hozta, de azt csak az éles szemű filmbarát látta, hogy a törékenysége mennyire átütött a játékán, és milyen finomságokkal toldotta meg az amúgy naiv szőke cicababa szerepét, valamint hogy milyen ritmusérzékkel és laza humorral oldotta meg a nehéz vígjátéki helyzeteket (a ritmusérzék az egyik legfontosabb, ha a komikus műfajról van szó). A Niagarában is erős volt a jelenléte, ahogy Norman Mailer írta róla gyönyörű, képekben és egyéb forrásokban gazdag életrajzi könyvében: szerelmes volt belé a kamera.

Marilyn olyan jelenség volt, akire nem lehetett nem odafigyelni, érzékenysége, élete tragikus fordulatai, valamint a megfelelő, szerető, támogató háttér hiánya taszították a gyógyszerfüggőségbe. Hogy halála valóban mindennek következménye volt-e, vagy egy nagyobb konspiráció, esetleg egy aljas gyilkosság áldozata lett – máig nincs hivatalos pecséttel ellátva. Három férje közül talán egy volt, aki valamennyire is értette komplex személyiségét, amit platinaszőkeség, vörös rúzs és széles, szexi mosoly mögé rejtett.

Ezzel sok nő azonosulhat, mármint nem a platinaszőke részével: Marilyn a külvilág számára egy jól működő csábjelenség volt, pontosan időzített, gombnyomásra működő mosollyal és a túlzástól milliméterre meghúzott, komponált dekoltázzsal. Hogy belül mi égette, már kevesebbeket érdekelt. Amikor megjelent, Amerikának épp egy ilyen ikonra volt szüksége - nem véletlenül ívelt felfelé a csillaga nagyjából akkor, amikor a zene irányából érkező Elvisnek is, aki szintén szexszimbólummá vált.

Az USA politikai káoszából, a vietnámi háború okozta traumákból, a létbizonytalanságból a lázadásba, a filmek, a rock'n'roll és a fülledt vonzerő irányába menekülni akaró fiatal generáció ezekkel a csillagokkal tudta feledtetni kollektív nyomorát. Mára mindketten állócsillagok, halálukkor talán még hullócsillagnak tűnhettek, de nem véletlenül kapták meg a közönségtől a halhatatlanok státuszát.

Monroe-ról pár hónappal ezelőtt jelent meg magyarul egy könyv, Marylin Monroe utolsó éjszakája - A gyilkos: Bobby Kennedy címmel. A könyv azon a bizonyos éjszakán lejátszódó eseményeket igyekszik felfejteni egy volt nyomozó és egy tényfeltáró újságíró tolla segítségével. Kegyetlenül megdöbbentő olvasmány. A könyv címében sem titkolja, mi az állítása a feltételezett gyilkosról. Szemtanúja is volt az írók szerint az eseményeknek, aki pontról pontra, percről percre a könyv lelkileg legnehezebben feldolgozható szakaszában visszaidézi, mi történt azon az éjszakán. Az éjszakán, aminek másnapján a hivatalos állásfoglalás szerint a színésznőt altató-túladagolás következtében holtan találtak. 

A könyv és az állítólagos szemtanú szerint nem ez történt, hanem a Kennedy-klán feltörekvő tagjának állt útjában Marilyn, aki kóros szeretethiánya miatt elhitte, hogy először JFK, majd az öccse "tényleg" akarnak tőle valami komolyat. Hitt a szavaknak, amiket azért a két fivér közismerten jól tudott forgatni. És amikor szembesült vele, hogy a Kennedy fiúk ígéretei puszta szavak maradnak, elkeseredettségében kapkodni kezdett: ki akarta teregetni a Kennedyk mocskos magánéleti szennyesét.

A leírt gyilkossági jelenet hátborzongató, nem részletezném, akit érdekel, olvassa el a könyvet. A lényeg, hogy  narratíva szerint a Kennedyk sötét oldalát pont a világos hajú, ártatlan kisugárzású színésznő erősíti fel. Mert szerintük nem tudja, hol a helye (az ágyban), és ezért útban van. 

Az is érdekes, az ügyben állhatatosan nyomozó, minden aktát az elejétől végignyálazó nyomozót állítása szerint hogyan próbálták félreállítani. Mégis megszületett ez a könyv, ami elég következetesen és számos megdöbbentő bizonyítékot összegyűjtve tálalja, mire jutott az újságíró és a nyomozó. Utóbbi a könyv alapján örülhetett, hogy élt, amikor papírra vetette, miket ásott elő.

Aki egy picit is otthon van a hatvanas évek amerikai kül- és belpolitikájának, ezek társadalmi vonzatainak súlyos történetében, az sejtheti, hogy a korrupció és az önérdek akkor is mindent átitatott. Ami most már közhely, hiszen a történelem ismétli önmagát. Mindenestre a könyv alapján még inkább gyanakodhatunk, hogy a Kennedyk és a FBI sem feltétlenül a róluk kialakult képnek megfelelően cselekedtek a színfalak mögött.

A könyv szerint ennek áldozata lehetett Marilyn is, aki a szemükben csak útban volt, az állítólagos szemtanú szerint egyetlen mozdulattal ki lehetett iktatni. Csak azért, mert volt igazságérzete, és megpróbált emberként, nőként és egyáltalán, hiteles, nem elsöpörhető entitásként kiállni magáért. Ezért is várhatjuk a Blonde című filmet, és a további, a jövőben kinyíló aktákat, mert Marilynnek is kijárna a hely, ahová tartozik, meg a történetének is. Fontos lenne, hogy ne egy értelmetlenül szétesett, drogos színésznő kisiklásaként gondoljunk a halálára. Hanem úgy, ahogy ténylegesen történhetett, a valós háttérrel, a tényleges okokkal és következményekkel.

De ehhez még nagyon sok mindennek kell megtörténnie. Ha egy gyönyörű nőt nem legitimál a tehetsége és az elért eredményei, sem az, hogy egy Arthur Miller látta benne a spirituszt, sem pedig az, hogy okos volt, mennyi időnek kell vagy kellett eltelnie, hogy a halálából sikerüljön visszaüzennie, nem egy üres ékszerdoboz volt, gyógyszerekkel teletömve?

A Netflix is megragadta az alkalmat, hogy dokumentumfilmet készítsen a témáról. A Marilyn Monroe rejtélye: A soha nem hallott szalagok igényes doksi, amelyben szintén a filmsztár halálával – és azt megelőző rövidke, de annál viharosabb életével – foglalkozik Emma Cooper rendező és főszereplője, az oknyomozó újságíró. Utóbbi az 1982-ben újraindított nyomozás után beleásta magát az ügybe és ennek nyomán több száz órányi hangfelvétel szolgált a munkája alapanyagául. Hogy mire lyukad ki a doksi, nem spoilerezzük el, a könyv esetében ezt már maga a cím megtette, az viszont tuti, hogy érdemes megnézni. Eszköztárában igényes, színészek adják az arcukat az eredeti hangokhoz. Kivéve Marilynét, mert őt lehetetlen lett volna újra életre hívni egy dokumentumfilm keretei között. Az akkori technika vizualitásával irányítja a figyelmünket a mozi - mintha épp akkor és ott lennénk, a korabeli szemtanúkat hallgatva.

Hogy a legfelsőbb köröknek és a Kennedyknek valamiképp köze lehetett Marylin korai halálának minimum eltussolásához, mára ezeknek az állhatatos oknyomozói munkáknak hála, egyre kevésbé kétséges. „Volt benne valami sebezhető, valami, amin érződött, hogy könnyű elpusztítani” – mondja az egyik férfihang a szalagokról. Elpusztítani, mondja a szimpi mellékszereplő hang, miközben egy másik emberi lényről beszél. Erre rímel Marilyn válasza, aki akár önpusztítóan tette tönkre magát, akár gyilkosság, akár egy tragikus baleset áldozata volt, akinek valami miatt elkendőzték a halála körülményeit, tökmindegy: „Az igaz dolgok ritkán terjednek el. A hazugságok annál inkább.” Mondta nem sokkal a halála előtt a "naiv" szőke, aki sokkal többet tudott, mint amit elbírt – vagy amit a többiek elbírtak.

Reméljük, hogy egyszer majd a fordítottja is érvényes lehet annak a szomorú állításnak, ahogy Marilyn látta a világot, és azt, ahogy az őt tükrözi, mert megérdemli, hogy ne úgy gondoljanak rá, ahogy a filmipar a pályája elején beskatulyázta: a butus, szexi, csillogó szemű, jóhiszemű lányként, hanem egy többször elvetélt nőként, aki anya akart lenni, hogy  a sosem volt családját pótolja – meg ragyogó tehetség, ahogy utolsó filmjében, a Kallódó emberekben is láthattuk.