A Tavernánál azonban igen okos emberek ültek, így idejekorán kitalálták és reklámozni kezdték a – főleg vidéki - állami szövetkezetek körében a franchise jogokat. Ők pedig az addigi adatok alapján kapkodtak a lehetőségért, annak ellenére, hogy a Taverna vérfagyasztó árakat állapított meg. A szerződés ellenértéke attól függött, hogy kiszolgálóvonalat létesítettek az étteremben. Ha csak egy helyen kaphatták meg a betérők az ételüket, akkor potom 250 millió forintot kellett a vállalatnak fizetni (összehasonlításként 1994-ben ennyi volt az összes nyeresége a teljes Taverna vállalatnak), míg az újabb vonalak 50-50 millióba kerültek. Ezen felül a Tavernát illette egy vonal esetén a bevétel 3, több vonalnál a 6 százaléka is. Bár ezek még ma is igen durva áraknak minősülnének, az üzleti ötlet bevált.
Mire 1988. április 29-én megnyílt az első McDonald’s a Régiposta utcában (látótávolságban a zászlóshajó Taverna City Grilltől), már több szerződés is tető alá került. A City Grill ügyesen vidékre menekült a frissen érkezett konkurencia elől.
Még 1988-ban üzletek nyíltak Kazincbarcikán Kaposvárott, Ózdon, Balatonszántódon és Sopronban, majd egy évvel később Egerben. Bár ez a taktika még sokáig bevált, valójában már itt elkezdődött a City Grill haláltusája. Egyre több minőségi kifogás érkezett, hiszen az emberek már szó szerint megízlelhették, hogy miként működik egy tökéletesen profi gyorsétteremlánc. Valójában teljesen egyoldalú és reménytelen küzdelem volt ez az első perctől, hiszen a City Grill csak a hazai, hiánygazdaság sújtotta beszállítókra támaszkodhatott, míg az amerikai lánc készlethiány esetén könnyedén beszerezhetett bármit a külföldi leányvállalatoktól, a pohártetőtől a sültkrumplinak valóig (volt is egy időszak, amikor egy teljes évig Törökországból szerezték be az előírt fajtájú burgonyát).
A City Grillnél egyre gyakrabban került szöges ellentétbe a reklámokban látott idealizált állapot és az éttermek rögvalósága. Az ételek íze és minősége folyamatosan hullámzott, állandósult az egyes fogások hiánya, és
gyakran műanyag tető nélkül kapta a vendég az italát, a csukható műanyagdobozokat pedig kettétépték, hogy spórolhassanak az akadozó készlettel.
Ennek ellenére a lánc még sokáig állta a sarat, sőt egy ideig még rendszerválltást követő piacnyitás után is, amikor sorra tűnt fel a többi híres lánc is Magyarországon. A vidékre menekülés taktikája még sokáig bevált, és 1993-ban 20 üzlettel elérte csúcspontját a hálózat. Innen azonban már gyorsan érkezett a vég: 1994-ben már csak négy étterem működött és ezeket is árulták, majd az év végén, novemberben az utolsó City Grill, a Taverna is lehúzta a redőnyt, és helyén a Zsolnay kávéház nyílt meg.
Ha a múlt században imádtál a Balatonnál nyaralni, neked írták a Tó-retró blogot. Ha pedig szeretnéd megtudni, hogy nyaraltak a szüleid, akkor is.
A régi, balatoni nyarak illata Pálma gumimatraccal és bambival, a SZOT üdülők strandján... Ezt mind újraélheted vagy megismerheted a Tó-retro blog írásaiból.
8 év előny a Mekivel szemben
Ha valakit megkérdeznénk, hogy melyik volt az első gyorsétteremlánc Magyarországon, akkor valószínűleg rávágná, hogy a McDonald’s. Pedig koránt sincsen így.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Több mint harminc éven át tartott Ferenc József császár viszonya egy színésznővel.
A kapcsolatról pedig nemcsak tudott, de eleinte még támogatta is a felesége, Erzsébet királyné, a magyarok imádott Sisije.
Ám sértettségében titokban gúnyverset írt a riválisáról.
A császár és Katharina Schratt kapcsolata nyílt titok volt a bécsi udvarban.
1883-ban mutatták be a színésznőt I. Ferenc Józsefnek. Viszonyuk csak két évvel később, 1885-ben bontakozott ki, és egészen a császár 1916-os haláláig tartott, egy rövid, 1900 és 1901 közötti megszakítással.
Katharina Schratt 1853. szeptember 11-én született a Bécs melletti Badenben, egy kereskedő lányaként. Már hatévesen a színház érdekelte, és hiába próbálták szülei eltéríteni, tizenhét évesen szülővárosában debütált. Később a bécsi Burgtheater tagja lett, ahol 1887-ben elnyerte az „udvari színésznő” címet is.
1879-ben férjhez ment báró ittebei Kiss Miklós magyar nemeshez, akitől fia született, de a pár később elvált.
A császári házaspár, Ferenc József és Sisi negyedik gyermekük, Mária Valéria születése után lényegében külön éltek. A császárné sokat utazgatott külföldön, és hogy „kárpótolja” férjét, támogatta annak kapcsolatát a színésznővel.
Olyannyira, hogy Katarina Schrattot sikerült elfogadtatnia a bécsi udvarral is, sőt, előfordult, hogy a császár, Sisi, a legifjabb hercegnő és Katharina négyesben ment nyaralni.
Ferenc József idővel beleszeretett a nála 23 évvel fiatalabb színésznőbe, aki nyugalmat és egyszerűséget biztosított a politikától megfáradt uralkodónak. A szakirodalom egy része ugyanakkor a fennmaradt levelek alapján a kapcsolatot inkább mély, „intim barátságként” értelmezi.
A politikába ugyan az uralkodó szeretőjének nem volt beleszólása, befolyását jól jellemzi egy udvari kamarás mondása, mely a szerepkörét frappánsan így foglalta össze: „Ő volt az ablak, amelyen át a császár a világba tekintett.”
A császár állítólag vagyonokat költött rá, villát kapott a Schönbrunnhoz közeli Gloriettegassén, valamint Bad Ischlben is. Mindemellett az uralkodó fizette Katarina Schratt játékszenvedélyének költségeit is.
A császárné, Vagyis Erzsébet 1898-as meggyilkolása után is folytatódott a továbbra is diszkréten kezelt viszony.
Ferenc József 1916-os halálakor azonban a rokonok nem engedték, hogy a temetésen megjelenjen.
Katarina Schratt a császár halála után visszavonultan élt, mélyen vallásos lett, és visszautasította a memoárírásra tett ajánlatokat. 1940-ben hunyt el.
Schratt ugyanakkor sok mindenben utánozta a császárnét, Sisi pedig, aki híres volt szépségéről, egy gúnyversben kritizálta is őt: „Úgy véli, ő Titánia, / s ligetben pajzánul szökell, / pedig hiú e mánia: / kövér a Schratt, fogynia kell.”
Több mint harminc éven át tartott Ferenc József császár viszonya egy színésznővel.
A kapcsolatról pedig nemcsak tudott, de eleinte még támogatta is a felesége, Erzsébet királyné, a magyarok imádott Sisije.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Pontosan 60 éve, 1966 január 24-én történt az egyik legsúlyosabb légikatasztrófa.
A Mont Blanc oldalának csapódott az Air India 101-es, Bombayból Genf felé tartó járata.
A fedélzeten lévő 117 ember – 106 utas és 11 fős személyzet – közül senki sem élte túl a katasztrófát.
Az áldozatok közt volt Homi J. Bhabha, az indiai atomprogram atyja is.
A hegy és az olvadó Bossons-gleccser azóta is folyamatosan felszínre hozza a tragédia nyomait: leveleket, újságokat, ékszereket és emberi maradványokat.
A Boeing 707-es, „Kanchenjunga” névre keresztelt gép Bombayból indult, majd Újdelhi és Bejrút érintésével közeledett Genf felé, ahol üzemanyagot kellett volna felvennie.
A genfi irányítótoronnyal folytatott utolsó beszélgetés során a pilóta azt hitte, már elrepült a Mont Blanc felett, ezért süllyedést kért és kezdett meg.
Az irányítás jelezte, hogy a gép még a hegygerinc felett van, de a kommunikáció félreérthető volt, és a gép egyik navigációs berendezése már Bejrút óta hibásan működött.
A francia balesetvizsgáló hivatal, a BEA hivatalos jelentése szerint a szerencsétlenséget kontrollált repülés közbeni földnek ütközés okozta, vagyis a működőképes repülőgép a pilóta téves helyzetértékelése miatt csapódott a hegynek. A becsapódás közép-európai idő szerint reggel 8 óra 2 perckor történt a Rocher de la Tournette gerinc közelében, mintegy 4750 méteres magasságban.
Az áldozatok között volt Homi Jehangir Bhabha, az Indiai Atomenergia-bizottság elnöke, akinek halála nemzeti gyászt okozott. Indira Gandhi, India akkori miniszterelnöke így emlékezett meg róla: „Dr. Homi Bhabha elvesztése… súlyos csapás a nemzet számára.”
Kísérteties módon már korábban is ezen a helyszínen történt végzetes repülőgép baleset.
1950. november 3-án szinte ugyanott zuhant le a „Malabar Princess” nevű Lockheed L-749-es gép, 48 ember halálát okozva.
A két roncs közelsége miatt a gleccserből előkerülő leletekről néha nehéz megállapítani, melyik tragédiából származnak.
Az elmúlt évtizedekben a klímaváltozás miatt gyorsuló olvadás egyre több tárgyat és emberi maradványt hozott a felszínre. 2012-ben egy indiai diplomáciai postazsák került elő, amelyet visszajuttattak az indiai hatóságoknak.
2013-ban egy francia hegymászó smaragdokkal, zafírokkal és rubinokkal teli fémdobozt talált.
Mivel az áldozatok örököseit nem sikerült felkutatni, a francia törvények értelmében 2021-ben a mintegy 150 ezer euró (mai árfolyamon körülbelül 57,8 millió forint) értékű kincset elosztották a megtaláló és Chamonix önkormányzata között.
2017-ben egy francia kutató, Daniel Roche emberi maradványokra, egy kézre és egy lábszárra bukkant. „Sohasem találtam még ekkora emberi maradványokat” – mondta a BFMTV-nek. Stéphane Bozon, a chamonix-i hegyi csendőrség parancsnoka hozzátette: „Ezek a maradványok nagy valószínűséggel nem ugyanahhoz a testhez tartoznak.”
2020-ban egy közeli hegyi kávézó üzemeltetője, Timothée Mottin 1966-ból származó, jó állapotú indiai újságokat talált a jégben. „Most száradnak, de nagyon jó állapotban vannak… olvashatók” – mondta a The Guardiannek.
A szerencsétlenség utáni napokban a szétszóródott levelek és könnyű tárgyak miatt felmerült a fedélzeti robbanás gyanúja, de a hivatalos vizsgálat ezt egyértelműen kizárta. A francia hatóságok végleges következtetése szerint a gépet nem szabotázs, hanem a pilóta hibája, a meghibásodott műszer és a félreértett kommunikáció együttesen vezette a hegynek.
Jelentős, a magyarok európai pozícióját befolyásoló fiatal lányként érkezett.
Ám magányosan, egy kolostorban halt meg az a bajor hercegnő, akinek a házassága alapjaiban határozta meg a magyar állam sorsát.
Gizella élete a hatalom csúcsáról a politikai száműzetésbe vezetett.
Ráadásul története tele van bizonytalansággal, mert nem sok feljegyzés született róla, közben ránk hagyott a tárgyi öröksége ma is a magyar államiság egyik legfontosabb jelképe.
Gizella a bajor hercegi udvarból származott, apja a „Civakodó” melléknevű II. Henrik herceg, anyja Burgundi Gizella volt. Családja a Német–római Birodalom legfelsőbb köreihez tartozott, bátyja a későbbi császár, II. Henrik lett.
A hagyomány szerint az 980-as évek közepén, január 22-én született Regensburg környékén,
de a pontos adatok elvesztek a történelem homályában.
Házassága Istvánnal kőkemény politikai alku volt. A magyaroknak a nyugati beilleszkedést, a keresztény állam nemzetközi elismerését és egyházi hátteret jelentette, a bajoroknak az erős keleti-európai szövetséget.
Az esküvőt a legtöbben 996-ra teszik, de a helyszínre vonatkozó későbbi közlések ellentmondásosak, felbukkan Köln és a bajorországi Scheyern is.
Királynéként (1000/1001 és 1038 között) kulcsszerepet játszott a nyugati kultúra meghonosításában, udvari és egyházi kapcsolatai révén papok, lovagok és új trendek jelentek meg az országban.
A későbbi magyar hagyomány következetesen az egyházat bőkezűen támogató, templomokat és kolostorokat alapító királynéként emlékszik rá.
Ennek legfényesebb bizonyítéka a ma is létező koronázási palást, amelyet eredetileg miseruhának készítettek.
A felirata szerint István király és Gizella királyné 1031-ben adományozta a székesfehérvári bazilikának.
Az egyedülálló tárgyon Gizella alakja is látható, és a palást később a magyar királykoronázások elengedhetetlen kellékévé vált.
Gizellát házastársként a gyengéd megértés és az imádságos szentségi élet jellemezte. A krónikások kiemelik vallásosságát, szelídségét, bőkezűségét, jótékonyságát és vendégszeretetét.
Gizella magánélete nem volt könnyű.
Istvánnal közös gyermekei meghaltak. Imre herceg hiába érte meg a felnőttkort, 1031-ben, fiatalon elhunyt.
István 1038-as halála után Gizella élete még nehezebbé vált.
Az országban kitörő trónviszályok és hatalmi harcok közepette, Orseolo Péter és Aba Sámuel garázdálkodása alatt teljesen kiszorították átvitt és fizikai értelemben is a közéletből.
Fogságba vetették, a vagyonát pedig elvették tőle arra hivatkozva, hogy "beszámíthatatlan".
Végül a bajor lovagok kíséretében elhagyta Magyarországot, és a passaui Niedernburg kolostorába vonult vissza, ahol a helyi hagyomány szerint apátnőként tevékenykedett.
A legtöbb forrás 1065. május 7-re teszi halálának napját, bár a pontos évszám körül van némi bizonytalanság. Sírja a passaui Heiligkreuz-templomban ma is ismert zarándokhely, amelyet különösen sok magyar keres fel.
Gizella emlékezete két dologban testesül még ma is. Az egyik a koronázási palást, amely a magyar államiság egyik legfontosabb szimbóluma lett, és amely a nemzeti emlékezetben „alapító királyi párként” rögzítette István és Gizella képét. A másik alakjának tisztelete az utókor által.
A Szentszék 1975-ben engedélyezte a régóta élő helyi kultuszát és saját könyörgés használatát Gizella emléknapján. A házasságkötés ezredik évfordulóján, 1996-ban pedig Passauból Veszprémbe hozták Gizella jobb karcsontjának ereklyéjét, amelyet Szent István Szent Jobbjával együtt mutattak be ünnepélyes keretek között.
Jelentős, a magyarok európai pozícióját befolyásoló fiatal lányként érkezett.
Ám magányosan, egy kolostorban halt meg az a bajor hercegnő, akinek a házassága alapjaiban határozta meg a magyar állam sorsát.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Január 25-e a technológiai kor egyik legbaljósabb évfordulója. Ezen a napon két fontos dolog történt 58 év különbséggel: megszületett a „robot” szó egy prágai színpadon, majd egy michigani gyárban testet öltve először oltott ki emberéletet.
A kettős dátum egy irodalmi ötlet és egy ipari baleset hátborzongató összefonódása, egy történet arról, hogyan vált a kitalált szolga valós veszélyforrássá.
A történet 1921-ben kezdődött, amikor Karel ČapekR.U.R. (Rossum univerzális robotjai) című darabja világhódító útjára indult. A mű mesterséges munkásaira Čapek eredetileg a latin eredetű „labori” szót akarta használni, de bátyja, a festő és író Josef Čapek egy jobbat javasolt. Évtizedekkel később, 1933-ban a Lidové noviny hasábjain Karel Čapek felidézte a pillanatot: a szót valójában nem a R.U.R. szerzője találta ki, ő csak életre hívta. A szerző elmondása szerint
tanácstalan volt, hogyan nevezze a mesterséges munkásokat, mire a bátyja odavetette: „Akkor nevezd őket robotoknak.”
A cseh „robota” szóból – ami kényszermunkát, robotolást jelent – származó kifejezés tökéletesen illett a képbe. Bár a darab világpremierjét egy adminisztratív csúszás miatt valójában január 2-án tartották Hradec Královéban, a január 25-i prágaiNemzeti Színházbeli bemutató tette a szót és a koncepciót világszerte ismertté.
Čapek robotjai azonban nem azok voltak, amivé később a technológia tette őket. Nem fémből, nem fogaskerekekből álltak. Egy 1935-ös írásában külön hangsúlyozta, hogy az ő robotjai biológiai alapon, kémiai úton létrehozott lények, akik külsőre megkülönböztethetetlenek az embertől. Nem gépek voltak, hanem élőlények, akiket munkára teremtettek. Čapek kifejezetten tiltakozott a „bádogember” kép ellen, amely már akkor kezdett ráragadni a robot fogalmára.
A valóság azonban nem követte ezt a finom, morális dilemmákra építő víziót. A valóság egy fémből és fogaskerekekből álló ipari szerkezetet tett meg a történet tragikus főszereplőjévé.
Napra pontosan 58 évvel a prágai premier után, 1979. január 25-én a Ford Motor Company Flat Rock-i gyáregységében a 25 éves Robert Williams dolgozott. Az üzemben egy ötemeletes, nagy sűrűségű alkatrésztároló rendszert egy hatalmas, Litton Industries által gyártott robotkar szolgált ki.
A gép feladata egyszerű volt: a polcokról kiemelni a szükséges alkatrészeket, gyorsabban, pontosabban és fáradhatatlanul, ahogyan azt az automatizálástól elvárjuk.
Amikor a rendszer meghibásodott, Williams felmászott a tároló harmadik szintjére, hogy kézzel vegyen ki egy alkatrészt. Eközben a közel egytonnás, pontosan 907 kilogramm súlyú robotkar nem állt meg. Nem lassított. Nem jelzett. Nem „vette észre” az embert. A programját követte, ahogyan arra tervezték, és hátulról fejbe ütötte Williamst. A férfi azonnal meghalt. Holttestét a kollégái csak körülbelül fél órával később találták meg.
A Guinness az első robot okozta emberi halálesetként tartja számon az esetet.
A balesetet bírósági eljárás követte. Robert Williams családja pert indított a robotot gyártó Litton Industries ellen, azzal érvelve, hogy a gép nem volt felszerelve megfelelő biztonsági berendezésekkel. Nem volt semmilyen hangjelzés, ami a mozgására figyelmeztetett volna, és semmilyen érzékelő, ami leállította volna a gépet, ha ember lép a munkaterületébe. 1983-ban az esküdtszék a családnak ítélt tízmillió dolláros kártérítést, ami mai árfolyamon körülbelül 3,3 milliárd forintnak felel meg.
A tragédiát hosszú bírósági eljárás követte. Robert Williams családja pert indított a Litton Industries ellen, azzal az érvvel, hogy a robotot nem látták el megfelelő biztonsági berendezésekkel.
Nem volt hangjelzés, amely figyelmeztetett volna a mozgására. Nem volt érzékelő, amely leállította volna, ha ember lép a munkaterületére. 1983-ban az esküdtszék tízmillió dolláros kártérítést ítélt meg a családnak – ez mai árfolyamon nagyjából 3,3 milliárd forint.
„A kérdés, azt hiszem, az, hogy »Ki kit szolgál?«” – fogalmazott Paul Rosen, a család ügyvédje. Majd hozzátette: „Nagyon óvatosnak kell lennünk, hogy ne lépjünk vissza az ipari forradalom idején vallott nézetekhez, miszerint az emberek feláldozhatók a termelés oltárán.”
A szakértők igyekeztek lehűteni az érzelmeket. Ronald Arkin, a Georgia Tech robotikai kutatója szerint Williams halála ipari baleset volt, nem több. Szerinte a hangsúly nem a gép „szándékán”, hanem a hiányos biztonsági szabályozáson volt.
És valóban:
a tragédia után világszerte szigorodtak az ipari automatizálásra vonatkozó előírások. Megjelentek a védőkerítések, a fényfüggönyök, a vészleállító rendszerek. A robotok biztonságosabbak lettek.
Csak éppen a kérdés maradt ugyanaz, mint amit Čapek darabja már 1921-ben feltett: mi történik akkor, amikor a munkára teremtett lény – legyen az biológiai vagy gépi – elveszíti az arcát, és puszta funkcióvá válik? És felmerül az a kérdés is, hogy miért vagyunk annyira biztosak abban, hogy mindig mi leszünk azok, akiket szolgálnak.
Január 25-e a technológiai kor egyik legbaljósabb évfordulója. Ezen a napon két fontos dolog történt 58 év különbséggel: megszületett a „robot” szó egy prágai színpadon, majd egy michigani gyárban testet öltve először oltott ki emberéletet.
A kettős dátum egy irodalmi ötlet és egy ipari baleset hátborzongató összefonódása, egy történet arról, hogyan vált a kitalált szolga valós veszélyforrássá.
A történet 1921-ben kezdődött, amikor Karel ČapekR.U.R. (Rossum univerzális robotjai) című darabja világhódító útjára indult. A mű mesterséges munkásaira Čapek eredetileg a latin eredetű „labori” szót akarta használni, de bátyja, a festő és író Josef Čapek egy jobbat javasolt. Évtizedekkel később, 1933-ban a Lidové noviny hasábjain Karel Čapek felidézte a pillanatot: a szót valójában nem a R.U.R. szerzője találta ki, ő csak életre hívta. A szerző elmondása szerint
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
