Mi történt az utolsóként leszálló Malév-gép pilótáival?
Leposa Attiláé volt a Malév történetének legszomorúbb feladata. Ő vitte Norvégiába, a Sandefjord melletti Torp repülőterére az utolsó lízingelt Bombardier gépet. Lánya ült mellette, aki mindössze nyolc hónappal korábban tette le a pilótavizsgát. Edina Horváth Charlie - Nézz az ég felé című dalának egy sorával búcsúzott. "Nézz, nézz az ég felé. Lehet, hogy még látod éppen, ahogyan a gépem egy felhőn száll" - énekelte. Aztán minden elcsendesedett a csatornán.
A Magyar Légiközlekedési Vállalat működése 2012. február 3-án állt le - több ezer dolgozó számára egyik pillanatról a másikra. A többség a sajtóból tudta meg, hogy perceken belül az utcára kerül. A Malév csapata tényleg egy összetartó társaság volt. Szinte már egy család. Végtelen összetartásuk és hitük a jövőben ritka érték.
Videó: az utolsó repülőút
Kíváncsiak voltunk, mi történt az utolsó gép pilótáival azóta. Vajon álmodnak-e még a Malévvel? És álmodnak-e még arról, hogy egyszer újra lesz magyar, nemzeti légitársaság? Edinát Svédországban értük utol.
Méltóság, amit mindenki érzett
Hogy érzed magad a mostani munkádat végezve?
Nagyon élvezem. A SAS-nál repülni Malév-szintű. Mielőtt felhívtál, leültem egy kicsit nézegetni az újabb cikkeket a Malév témájában, és épp elérzékenyültem, el is pityeredtem. Nem vagyok megkeseredve, de ez azért egy döbbenetes sztori volt.
Sok minden szűnik meg, ami magyar és értékes, de a Malév megszűnte nagyon megérintette az egész országot. Gondolkodtál már azon, vajon miért?
Persze.
A Malév egy emberközeli szolgáltatás volt. Ott, ha egy stewardess felvette az egyenruháját, azt olyan méltósággal viselte, amit mindenki érzett.
Még azok is, akik csak látták a pilótákat és a légiutas-kísérőket átmenni egyik helyszínről a másikra, érezték rajtuk azt az életérzést. Nagyon sok légitársaságot látok ma, ahol a személyzet csak annyit akar, legyen már vége a munkaidejének.
Nem látsz már olyat, amilyen a Malév volt?
Külföldön még igen. Szerencsés voltam, a megszűnés után két évvel a Base Airlines-hoz kerültem: ott olyan a hozzáállás, mint a Malévnél volt. Ott, ha egy utas fél a repüléstől, akkor a stewardess - persze ha ideje engedi - leül mellé egy percre, és megnyugtatja. Ilyen volt a Malév is. Ezért volt, hogy ha megjelent bárhol a neve, akkor arra felfigyeltek. Külföldön is.
Az utolsó Malév Dash 8 személyzete a Nemzeti Múzeumban
Úgy érzem, gyakran eszedbe jut a mai napig...
Persze, hogyne. Amikor beszállok itt egy gépbe azon a terminálon, ahol a Malév gépe állt, akkor mindig átvillan a fejemen, hogy hú, most ott állok...
Mennyire hiszel az újraépítésben?
Nagyon rajta vagyok. Van egy kis csapatunk, nagyon komolyan gondolkodunk, számolgatunk. Üzleti terveket szövünk.
Lehetne újra Malév a neve?
Úgy tudom, a cég felszámolása befejeződött, kitörlik a cégjegyzékből. Ami probléma, hogy sajnos sok negatív energia kötődik a Malév nevéhez. Ennek utána kell járnunk, hogy mennyire lenne szerencsés. A név és a design nem egyszerű kérdés, de olyasmi kell, ami újra megmozgatja az embereket, és összeköti Magyarországot a világgal.
Nemrég Amszterdamban vártam a járatomra, és találkoztam egy üzletemberrel, aki Budapestre tartott. Azt mondta, két átszállással jut el hozzánk. Ez elképesztő, és emiatt legtöbbször inkább Bécsben, vagy máshol, a közelben tartanak megbeszéléseket Magyarország helyett.
Hiszem, hogy el kell jutnunk és eljutunk majd oda, hogy ilyen panaszokat nem kell hallanunk külföldi üzletemberektől. És lehet, hogy ez pénzbe fog kerülni, de ezek az üzletemberek szerintem visszahozzák nekünk azt a pénzt, ha normális bejutást biztosítunk nekik az országba. A turista eljön, mert kíváncsi Budapestre, mert gyönyörű, de az egy másik téma.
Kép: egekura.blogzona.hu
Mire emlékszel vissza a legtöbbször, a legszívesebben?
Rengeteg mindenre. Nekünk nem volt "munka után" része a napnak: a magánéletünket is egymás társaságában töltöttük. Nagyon szívesen gondolok vissza arra, hogy édesapámmal repülhettem. Az egy hatalmas dolog volt. Az utolsó Dash 8-as visszarepülése nagyon nagy élmény, még ha szomorú is. Megható kavalkád volt az egész: remegő kézzel mentem fel a lépcsőn, de ahogy beléptem a gépbe, azonnal összeszedtem magam, meg kellett csinálni az utat. Majd amikor kiléptem a gépből intézni a dokumentációkat, újra az a hihetetlen érzés lett úrrá rajtam: ennek most tényleg vége van?
Deák Ferenc könyveit olvasgatom mostanában, az az ember egy nagy koponya volt. Kiírtam ide magamnak egy idézetet tőle:
Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.
Szerintem ez ránk annyira igaz! És tudod, mi a jó? Hogy mi erről nem mondtunk le! Akivel erről beszélek, az csillogó szemmel kérdezi, mit segítsen, mit tegyen. Elképesztő energiákat képes mindenki beletenni a tervbe annak ellenére, hogy se fizetést, se mást nem kapnak cserébe.
Edina és édesapja, Attila
Nem dolgozni ment, hanem repülni
Leposa Attila 60 éves pilóta volt, amikor a Malévet felszámolták. Szívesen repült volna még úgy két évet, mielőtt visszavonul. A csőd után egy kicsit repkedett még kisgéppel, de a lelkesedése inkább új hobbijához, a vitorlázáshoz vitte tovább. Őt is megtaláltuk.
A kapitány urat miként érte a hír?
Éppen mentem be dolgozni. A lányom, Edina hívott fel telefonon, hogy hallottam-e, hogy bedőlt a Malév.
Ne hülyéskedj már, mondtam neki, mitől dőlt volna be, hát most megyek épp dolgozni!
Beértem, és a szolgálatvezetőnél már tíz-tizenöten ácsorogtak. Akkor szembesültem vele, hogy valóban ez történt. Nem volt semmi előzménye. És már jött is az utasítás, hogy délelőtt 10-ig mindenki ürítse ki az öltözőjét, mert akkortól nem tudunk többé belépni a reptér területére, csak utasként.
Szörnyen megrázó lehetett, hiszen még hallgatni is az.
Nekem a Malév volt az életem. 33 évet töltöttem itt a 42-ből. 16 ezer repült óra van mögöttem, baleset nélkül. Még csak egy kerék sem durrant ki alattam.
Én sosem azt éreztem, hogy dolgozni megyek. Én repülni mentem.
A hírt megtudva kipakoltuk a holmijainkat, és akkor repültünk egy utolsót, amikor a lízingelt gépeket vissza kellett vinnünk a tulajdonosaikhoz. A lányommal mi vittük vissza a leges-legutolsót a norvég Sandefjord város Torp nevű repterére.
Lesz még magyar légitársaságunk? A lánya elképesztően lelkes, öröm volt hallgatni a szavait.
Edina természetesen lelkes, és ez nagyon helyes. Az én lelkesedésem elmúlt, de azért azt gondolom, ha Albániának van saját légitársasága, akkor egy Európa közepén levő országnak elképzelhetetlen, hogy ne legyen.
Mit gondol az azóta mindenhol elterjedt fapados légitársaságokról?
Ezek már csak a pénzről szólnak. Méltóságát veszítette általuk a repülés.
Régen aki repjegyet vett, az úgy készült, mintha színházba ment volna: felöltözött szépen, elegánsan. Ünnep volt a repülés.
Ma már a repülő egy egyszerű tömegközlekedési eszköz. Nem fontos az sem, hogy a pilóta jól érezze magát. Hajtás van, ami maximumot enged a törvény, azt megkövetelik tőlük.
És ez régen másképp volt?
Igen, a pilótának csak a repüléssel kellett foglalkoznia, minden mást intéztek neki. Például a félévente kötelező szimulációs gyakorlatokhoz lefoglalták neki a szállást és mindent, amit kellett. Ma már saját maguknak kell intézniük az ilyesmit is. Vagy például, anno minden évben volt két hét ingyenes rekreációs üdülés a kapitányoknak. Ma már ez elképzelhetetlen.
Fotó: Tóth Béla
Dönci és a retró Malév felirat
Hajdu Gergely ma az ASL Airlines Hungary nevű áruszállító légitársaságnál első tiszt. Ő volt az a Malév pilóta, aki a légitársaság felszámolása után egy évvel egy sokfelé elterjedt, s azóta is minden évben elő-elővett írásban adta ki magából gondolatait, érzéseit.
Hajdu Gergely írása
2012. február 2-án, Prága felől érkezve, a 825-ös járatszám alatt, helyi idő szerint 21:01-kor landoltam Ferihegy 13R pályáján a HA-LQA jelű Dash 8-Q400-assal a Malév színeiben... utoljára. Legalábbis utasokkal a fedélzeten, s ezt akkor még nem tudhattam.
Négyfős személyzetünk egész úton azon viccelődött, leplezni próbálva idegességünket a Malévval kapcsolatban akkorra már mindennapossá vált, kritikus gazdasági helyzetet taglalva, hogy vajon mennyire komolyak azon feltételezések, miszerint ezen a helyzeten már a csoda sem segítheti át az általunk hőn imádott és ugyancsak általunk gyakran szenvedélyesen ostorozott cégünket. Én, személy szerint – minden belső hanggal szembe szállva – akkor is próbáltam tartani a lelket kollégáimban, az addigra már unalomig csépelt, keserű viccel, miszerint olyanok vagyunk, mint a csótányok – elpusztíthatatlanok.
Ezúttal mindez sajnos nem jött be... Másnap reggel 6-kor hívott legjobb barátom, bizalmasom, támaszom, hogy mindennek vége. Leálltunk.
Most mondhatnám, hogy a jeges rémülettől bénultan ültem az ágyam szélén, a hallottaktól megnémulva, de nem így történt. Dóra folytatta: mindenkinek ki kell mennie, hogy az öltöző szekrényét kipakolja és valószínűleg délelőtt már le is zárják a Crew Centernek nevezett, nem is olyan rég átvett, nagyon szép bázisunkat a 2A terminál oldalában. Nem értettem a „kapkodás” okát és még haboztam is egy darabig. Talán akkor próbált úrrá lenni rajtam a tudatalattim, hogy hátha mégis van még megoldás… Mindig volt, most miért ne lenne?!
De győzött a sok-sok év alatt, kiváló oktatók és mentorok által belém vert fegyelem és szinte parancsra cselekedve indultam a repülőtérre. Semmi sírás, semmi szörnyülködés, kizárólag a feladat végrehajtása. Mintha egy rögtönzött osztálytalálkozóra estem volna be azzal a különbséggel, hogy senki sem volt boldog. Sőt! Az a pár kolléga is, főleg légiutas-kísérők, akik még ekkor is mosollyal próbálták kezelni a helyzetet, belülről haldokoltak.
Persze miért is ne mosolyogtak volna? Ezt tanulták, évtizedeken át erre képezték őket, évről-évre bizonyítva profizmusukat a könyörtelen oktatók színe előtt, amitől a Malév név – többek között – azzá lehetett, ami.
Nem véletlenül éreztem én is eltökélten már 9 éves korom óta, hogy bármit is engedjen meg nekem az élet, a munkáltatóm nem lehet más, csak a Malév! Az érettségi után itt eltöltött majd 18 évem egy újabb felnőtté válással ért fel. Sokan mondják, hogy a Malév egy ’nagy család’ volt és maradt. Én – személy szerint – nem osztozom ezen a véleményen, mert túlontúl rózsaszín ködbe burkolnánk ezzel a valóságot. Sokkal inkább gondolom azt, hogy függetlenül bárminemű személyes ellentéttől, rivalizálástól, mi mindannyian, földiek, légiek, irodisták és az üzemelésben dolgozók ugyanannak voltunk a szerelmesei: a repülésnek. Annak a repülésnek, amit lehet „fapadosan” is csinálni, de igazán csak úgy érdemes, ahogy a nagyok teszik és a Malév ennek illúzióját adta meg kis hazánkban nem csak az utazóközönségnek, hanem nekünk is.
Aznap, a Fekete Pénteken nem akartunk elválni egymástól. A különböző területeken dolgozó kollégák nem csak a rögtönzött állománygyűlésen akartak együtt lenni, de aznap még különböző helyeken is együtt töltötték az időt, késő estig erőt öntve egymásba.
Engem még az sem akart meggyőzni a visszavonhatatlanról, hogy este elindult a 737-es flotta Írországba. A következő napokban is próbáltam erősnek látszani és másokban tartani a lelket, de az első „mécses törésre” akkor került sor, amikor Dombi János típus főpilóta a saját gyermekemként szeretett és tisztelt, HA-LQD kirepülésére felkért.
Annak idején én hozhattam őt haza Koppenhágából, kereszteltem el Döncinek és védtem őt minden jogos vagy jogtalan szidalomtól, érkezzen az utastól vagy kollégától. S amikor nem kis felháborodást keltettem vezérigazgató helyettesünk szemében azzal, hogy tudta nélkül, szinte könyörgő levelet írtam az akkori (az én éveim alatt a 12-ik) vezérigazgatónknak a retro festés elfogadtatása érdekében, kivívtam a lehetőséget, hogy hazahozhassam őt a festő bázisról az új „gúnyájában” 2011. február 3-án, pontosan egy évvel a csődöt megelőzően.
Így amikor az utolsó – malévos – útjára kísérhettem, az nem csak megtisztelő volt, de olyan érzés is, mint amikor az ember szíve számára kedves kutyát vagy macskát el kell altatni és ezt a döntést meghozva, felnőttként viselkedve, az injekció beadását követően az ölében tartja a szeretett társat a legutolsó pillanatig. Aki élt át hasonlót, tudja miről beszélek.
Akkor és ott, 2012. február 10-én, a norvégiai Torp repülőterén 5 perc alatt vették el tőlünk Döncit, s a gép elhagyását követően egyedül maradtam vele a fagyos, norvég éjszakában. Nem tudom, hogy a már akkor is hamisnak érzett ígéretem, miszerint hazahozom őt nemsokára vagy az életem eme csodaszép fejezetének ilyen erőszakos és hirtelen lezárása okán, de akkor sírtam először el és azóta is utoljára magam a Malév elvesztése felett, mialatt az állóhelyről a sötét éjszakába kitolták Döncit.
Egy pilótának minden helyzetet meg kell tudni oldani. Higgadtan, nyugodtan, előírásokat követve, szakszerűen és a lehető legrövidebb időn belül.
Sajnos sokunknak ez a tragédia meghaladta a képességeit. Én magam is keresem még az utat, de egyet biztosan tudok: ahogyan eddig sem adtam fel soha, a hitem most is velem van és tudom, hogy ez az ország és a benne élő repülésért rajongó emberek jobbat és többet érdemelnek. Az aviatika terén különösen!
Hajdu Gergely munka közben
Edinához hasonlóan te is repülsz, továbbra is. Élvezed?
Persze, a repülést mindig. Az, hogy hol repül az ember, mindegy. Az, hogy kikkel, az már nem annyira. Én nagyon szerencsés vagyok, mert csupa volt malévossal dolgozom együtt.
Az írásodban, mondhatni, "majdnem-csótányként" utalsz a Malévre, aminek elpusztítását lehetetlennek vélted, aztán mégis megtörtént. Én mégis azt érzem rajtatok, akikkel most beszélgetek, hogy a Malév nagyon is él...
Élnünk kell, hisz nincs más választásunk. Minden változik, nekünk ezt el kell fogadni, és adaptálni kell magunkat a szituációhoz. Egyébként arra jöttem rá, hogy amit sokszor ismételgettek nekem annak idején a kollégáim, nevezetesen, hogy nem pesszimista, hanem épp ellenkezőleg, egy nagyon is optimista ember vagyok - igaz.
Amikor 2012. február 3-án, hajnali hatkor csörgött a telefonom, és megtudtam a hírt, egyből azt gondoltam: oké, persze, most megszűnik, pár napig így lesz, aztán a kormány mindent megtesz majd, hogy rendeződjön ez a helyzet.
Külföldi példákra gondoltam, mint például a Swissair-re, ami megszűnésből egy felújított, még jobb, még erősebb légitársasággá vált. Aztán persze eltelt öt év úgy, hogy nem történt semmi.
Akkor a jövőt illetően mégsem vagy optimista?
Szeretném hinni, hogy lesz még magyar légitársaságunk. A realitásérzékem azt mondja, hogy a következő 2-3 évben nem lesz még, de utána talán lehet.
Gergely fiatalkori képe
Láttad azóta Döncit? Akár csak egy fotón is?
Nem, de tudom, hogy jól van. Egy norvég légitársaságnál repked, él és virul.
Hogy volt ez a retró átfestéses történet, amiről írsz a bejegyzésedben? Nagyon érdekel...
2008-ban érkeztek hozzánk gépek a SAS-tól, ám a negyedik gép átfestésére már elfogyott a pénz: matricát kapott. Egy évvel később ennek köszönhetően már vállalhatatlanul nézett ki. A Malév kiírt egy átfestési pályázatot művészeknek, de végül az ott készült tervek is túlzottan részletgazdagok, macerásak, drágák lettek volna. Én meg ismertem egy csapatot, akiknek akkor már évek óta kész tervük volt egy retró hangulatú Malév festésre.
Körbekérdeztem a pilótatársaimat, hajlandóak lennének-e összedobni a várható különbözetet azért, hogy az a gép retró Malév feliratot kapjon. Teljesen pozitívak voltak a reakciók.
Ekkor írtam meg a kérvényt a német vezérigazgatómnak (18 év alatt 12 vezérigazgatót fogyasztottam el, azért ez beszédes szám...). Ő meg félt, hogy a minta esetleg valami régi önkényuralmi jelképet tartalmaz, nem akarta magára haragítani a kormányt vagy bárkit... A magyar menedzsment megnyugtatta, hogy nincs benne semmi ilyesmi, ekkor kaptunk zöld utat a festéshez, ami végül olcsóbb lett, mint ha egy sima Malév festést akartunk volna adni neki. Ezért az akciómért egyébként megrovásban akart részesíteni a vezérigazgató-helyettes, mivel kikerültem a szolgálati utat. Akkori osztályvezetőm, az írásomban is említett Dombi János főpilóta állt ki mellettem... így végül ő kapta a megrovást. A mai napig együtt dolgozunk, amiért nagyon szerencsésnek tartom magam.
Gergely Dombi Jánossal és Döncivel
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg!
