Hátborzongató árnyak emlékeztetnek Hirosimában a Little Boy pusztítására

1952. december 26-án, hajnali 6 óra 39 perckor a budai Császárfürdőnél a fagyos sötétségbe és a sűrű ködbe fülsiketítő csattanás hasított. A Szentendre felől érkező HÉV-szerelvény nem a neki szánt fővágányon haladt át, hanem egy hibásan álló váltó a mellékvágányra terelte, egyenesen az ott várakozó esztergomi személyvonat gőzmozdonyába. A frontális ütközés ereje szétzúzta a HÉV első, favázas kocsiját, a roncsokba szorult utasok sikolyai keveredtek a fém csikorgásával.

A tragédiában huszonhatan vesztették életüket és ötvenheten sérültek meg, de a politikai dráma csak ekkor kezdődött: egyetlen nap alatt kellett találni egy bűnbakot, akit a rendszer példás gyorsasággal küldhet a halálba.

A katasztrófa gyökerei évekkel korábbra nyúltak vissza. Az 1945-ben felrobbantott újpesti vasúti hidat még nem építették újjá, ezért az Esztergom felől érkező MÁV-szerelvények nem a Nyugati pályaudvarra, hanem a szentendrei HÉV budai végállomására, a Császárfürdőhöz futottak be.

ami folyamatos manőverezést és rendkívüli figyelmet követelt. A forgalmi iroda és a váróterem egy közeli sarokház földszintjén kapott helyet, a vágányokat az utasok az Árpád fejedelem útján átsétálva érték el. Ezen a szűk keresztmetszeten kellett a reggeli csúcsforgalmat lebonyolítani.

Azon a végzetes reggelen az esztergomi vonat 6:27-kor érkezett. A menetrend szerint tizenhárom perc volt arra, hogy a gőzmozdonyt „körbejárassák”, vagyis a szerelvény másik végére helyezzék, és a poggyászkocsit is a helyére tolják, mielőtt 6:40-kor befut a szentendrei HÉV. A feladat a váltókezelőre, Molnár Imrére hárult. A bejárati jelzést az állomáson egy egyszerű villanykapcsolóval adták, a váltó helyes állását pedig egy petróleumlámpának kellett volna jeleznie, ami azonban kiégett, nem világított. Ráadásul

A mentés és a helyszínelés még javában tartott, amikor a rendőrség és a MÁV szakemberei mellett megjelentek az Államvédelmi Hatóság nyomozói. Az ügyet azonnal elvették a vasúti szervektől, és a politikai rendőrség Fő utcai központjába szállították Molnár Imrét.

A kihallgatás során a váltókezelő először még tagadott. „A szerencsétlenséget nem szándékosan idéztem elő” – rögzítették első vallomását a Magyar Narancs által később feltárt jegyzőkönyvekben. Tíz órával később, a kimerítő és vélhetően erőszakos kihallgatás után azonban megtört. Egy újabb jegyzőkönyvbe már azt diktálták bele: „Beismerem… mert a népi demokratikus rendszer ellensége vagyok.”

Másnap délelőtt a Budapesti Katonai Törvényszék statáriális tárgyalásra tűzte ki az ügyet. A közveszélyokozás vádját szándékos rongálásra, szabotázsra minősítették át. Az ügyész halálbüntetést kért, a kirendelt védő mindössze annyit tudott felhozni, hogy a bíróság „megfelelő büntetést” szabjon ki.

A sajtó napokig hallgatott. A Szabad Nép csak december 30-án közölt egy szűkszavú hírt a „szabotőr” kivégzéséről, a vasúti katasztrófa részleteiről egyetlen szót sem írtak.

A tragédia áldozatainak családjai és a sérültek magukra maradtak. A kártérítés esetleges és megalázó volt. Egy dunabogdányi özvegy visszaemlékezése szerint 1500 forint egyszeri segélyt kapott, másoknak a kabátjukon esett lyuk befoltozására adtak 20-30 forintot. Molnár Imre családja soha nem kapta meg a holttestet, és évtizedekig a szégyen bélyegét viselték.

– mondta el évekkel később a Magyar Narancsnak Molnár lánya, Petrás Ernőné. A baleset után felgyorsították a HÉV-kocsik favázas szerkezetének acélvázasra cserélését, és létrehoztak egy önálló Forgalombiztonságot Ellenőrző Osztályt.

Sem a családtagok, sem a vasúttársaság nem kapott hivatalos értesítést arról, mi történt Molnár Imrével. Ezzel párhuzamosan azonban a Fővárosi Bíróság Gazdasági Hivatala végrehajtási eljárást kezdeményezett vele szemben.

Mivel nem találtak lefoglalható vagyont – az ítéletben szereplő vagyonelkobzás tehát nem volt végrehajtható –, az ügy súlypontja 419 forintnyi „bűnügyi költség” beszedésére helyeződött át.

1955. december 9-én a hivatal – „Varga” aláírással – szigorúan bizalmas levelet küldött a Fővárosi Bíróságnak. A levélben ez szerepelt:

„Értesítem a Bíróságot, hogy a nevezett a fenti számú ügyben jogerős ítélet marasztaló részének felhívás ellenére sem tett eleget, (...) ezért szíveskedjék a 419 Ft bűnügyi költség behajtása végett végrehajtási lapot kiállítani, s azt hivatalom fenti számának feltüntetésével a nevezett ingó és ingatlan vagyonára és keresetére leendő foganatosítás végett a bírósági végrehajtónak kiadni.”

A dokumentumban említett „nevezett” ekkor már közel három éve halott volt. Valószínűsíthető, hogy a levelet az 1952-ben bejelentett budapesti címére, a XVI. kerületbe küldték, de az irat a hozzátartozókhoz nem jutott el.

miután a Molnárral kapcsolatos házkutatás során két „indexes könyvet” és egy Független Kisgazda Párt-tagsági igazolványt találtak nála.

A helyszíni intézkedés nem hozott eredményt. A végrehajtó jelentésében úgy fogalmazott: „Molnár állítólag elköltözött (!!!) Békésszentandrásra”.

Komjáti csak egy 1956. január 27-én kelt levélből értesült arról, hogy a 419 forint Molnár Imrétől nem hajtható be. Február 17-én ezért azt kérte a bíróságtól, közöljék vele az örökösök elérhetőségét.

Az igazságtételre negyvenhárom évet kellett várni. A rendszerváltás után, a levéltárak megnyitásával lehetővé vált a perújrafelvétel. A Fővárosi Bíróság 1995. június 26-án, a bizonyítékok és szakértői vélemények alapján jogerősen felmentette Molnár Imrét a szándékos rongálás vádja alól. Az ítélet kimondta, hogy a statáriális bíróság által megállapított tényállás nem felelt meg a valóságnak, és a baleset szándékossága semmilyen módon nem volt bizonyítható.

Képzeljünk el egy szobát a pesti belváros szívében. Nem egy palotát, nem is egy miniszteri dolgozót, hanem egy egybenyitott, kéthelyiséges szállodai szobát. Az egyik sarokban egy gyalupad áll, a levegőben „cabanos” szivar sűrű füstje terjeng. A falon költők arcképei lógnak, az asztalon pedig nem államiratok, hanem egy tölgyfa doboz. A díványon egy idősödő, köpcös úr ül, akihez reggeltől estig zarándokol a nemzet színe-java: arisztokraták, politikusok, újságírók. Ez a 72-es szoba az Angol Királynő szállóban, a lakója pedig Deák Ferenc, a haza bölcse. Itt, a forgács és a szivarfüst között születtek meg azok a gondolatok, amelyek elvezettek a kiegyezéshez és egy új korszakhoz.

Deák Ferenc 1854. november 11-én, Szent Márton napján költözött végleg Pestre, hátat fordítva a zalai gazdálkodásnak. Pár nap után az Angol Királynőben telepedett le, amely a mai V. kerületben, a korabeli politikai és társasági élet epicentrumában állt, közel a mai Vigadóhoz. A döntés mögött egy tudatos stratégia húzódott: Deák felismerte, hogy a valódi befolyást csak a központból, a sűrűjéből lehet gyakorolni.

– írta már évekkel korábban. A hotel nem csupán lakhely volt, hanem egy nyitott ajtajú, informális politikai szalon, ahol a délelőtti órákban bárki felkereshette, aki az ország sorsát a szívén viselte. Amikor 1854-ben Pestre érkezett,

A kortársak szerint Deákot a „szinte megdöbbentő józansága” tartotta távol a házasságtól. Nem volt aszkéta, kedvelte a nők társaságát, de hiányzott belőle az a szenvedély, ami egy ilyen kötelékhez kell. Ezt a távolságtartást ő maga is finom öniróniával kezelte. Egy baráti beszélgetés során, amikor a nősülés került szóba, mosolyogva zárta le a témát. „No lásd, ha megházasodtam volna, most vén asszony várna rám a szobában s talán a nyoszolyában is” – rögzítette a pillanatot Eötvös Károly a Deák Ferencz és családja című művében.

A 72-es szoba világa a puritán egyszerűség és a szellemi pezsgés különös egyvelege volt. Nevelt gyámleánya, Széll Kálmánné Vörösmarty Ilona visszaemlékezései szerint a nappali központi eleme az íróasztal volt, amely felett Vörösmarty, Kisfaludy, Kölcsey és Berzsenyi arcképe függött.

A másik meghatározó bútor a dívány volt, amelyen üldögélve fogadta vendégeit. A lakosztály hamarosan fogalommá vált. „Pesten, Deák Ferenc szobája az »Angol Királynő« szálló hetvenkettedik száma alatt, volt az a hely, hova az ország előkelői, a nemzet művelt köre elzarándokolt…” A napirend egyszerű volt: a délelőtt a nyitott fogadóóráké, a délután pedig a bizalmas megbeszéléseké, amikor például gróf Andrássy Gyula érkezett egyeztetni.

Amikor nem dolgozott, a gyalupad mellett talált kikapcsolódást, fafaragással, pipafejek és sétapálcák készítésével foglalatoskodott.

Egy ilyen életforma fenntartása komoly anyagi hátteret igényelt. Deák pénzügyi modellje éppolyan letisztult és racionális volt, mint a politikai stratégiája. Amikor 1854-ben eladta Kehida körüli, ezer holdas birtokát gróf Széchenyi István feleségének 55 000 forintért, az ügylet nem egyszerű adásvétel volt. A vételár egy részéből rendezte adósságait, a fennmaradó tőkéből pedig

Ehhez jött még hozzá az országgyűlési tevékenysége idején kapott évi 2100–2200 forintos képviselői tiszteletdíj.

A korabeli összegek mai értékének meghatározása két eltérő módszerrel lehetséges. Ha a forint vásárlóerejét vesszük alapul, egy 1867-es forint ma körülbelül 4758 forintnak felel meg. Ezzel számolva Deák teljes éves jövedelme mai áron 24–32 millió forint között mozgott, a kétszobás szállodai lakrész becsült éves díja pedig 2–5 millió forint körül lehetett. Egy másik megközelítés az aranyfedezet:

A 72-es szoba azonban több volt, mint egy kényelmes lakhely; a modern magyar politika egyik legfontosabb műhelyévé vált. Itt formálódtak az 1861-es felirati javaslat kulcsmondatai, itt született meg a híres „Húsvéti cikk” koncepciója 1865-ben, és itt zajlottak a kiegyezéshez vezető legfontosabb háttéregyeztetések. Deák a puritán környezetben, a ceremóniákat mellőzve teremtett olyan légkört, ahol a lényegről lehetett beszélni. Jellemző, hogy 1867-ben Ferenc József koronázásának pompáját betegségre hivatkozva kihagyta, és a szobájában maradt.

Élete utolsó szakaszában egészsége megromlott. 1875 közepén elhagyta az Angol Királynőt, és nevelt gyámleánya otthonába költözött. A 72-es szoba csendes lett, a politikai zarándokhely bezárta kapuit. Deák Ferenc 1876. január 28-án hunyt el.

Pontosan 360 éve, március 1-jén fejedelmi esküvő pecsételte meg nemcsak két fiatal, hanem az egész ország sorsát.

A 21 éves I. Rákóczi Ferenc Zborón vette feleségül a mindössze 17 esztendős Zrínyi Ilonát.

A menyegzőt országos jelentőségű eseményként szervezték meg, mely a kereskedelem és a politika közös érdekei mellett az országegyesítés terveit is szolgálta - írja a Rubicon Online. A vőlegény anyja, Báthory Zsófia uralkodói családból származó feleségről álmodozott fia számára, a menyasszony pedig apjával, Zrínyi Péter horvát bánnal és Aurorika húgával érkezett a Sáros vármegyei esküvőre.

1672-ben született lányuk, Julianna Borbála, majd 1676. március 27-én a borsodi Borsi kastélyában a várva várt fiú örökös, a későbbi szabadságharcvezető, II. Rákóczi Ferenc. A családi boldogság azonban nem tartott sokáig.

A tragédia után az özvegy elérte, hogy a gyermekei gyámja maradhasson. 1682-ben feleségül ment Thököly Imréhez.

Második férje elfogása után egyedül védte Munkács várát a császári seregek ellen. Ám 1688-ban kénytelen volt feladni Munkácsot.

A Rákóczi-gyerekek az uralkodó gyámsága alá adattak, azon kikötéssel, hogy a fejedelemasszony velük együtt rangjához illő kísérettel Bécsben fog lakni.

I. Lipót a gyermekek neveltetésének felügyelőjévé Kollonics Lipót akkori németújhelyi püspököt jelölte ki.

Négy nap múlva az ifjú II. Rákóczi Ferencnek búcsút kellett vennie édesanyjától, és elvitték a a csehországi Neuhausba, hogy a jezsuiták ottani kolostorában neveltessék.

II. Rákóczi Ferenc Emlékirataiban így emlékezett vissza az utolsó találkozásra: „bárcsak Uram elibéd vittem volna könnyeimet, melyek anyám utolsó ölelésekor szemeimből ömlöttek. Utolsót mondok, mert többet nem engedték, hogy lássam őt… mert igen nagy volt köztem és néném közt a gyengéd érzelem, amely mindkettőnk részéről anyánkban egyesült, ő pedig viszonozta azt.”

Zrínyi Ilonát Bécsben tartották túszként. 1692-ben Thököly Imrének sikerült egy fogolycserével kiváltania, ekkor hagyta el végleg az országot.

Férjével az Oszmán Birodalomba, Nikomédiába (a mai İzmitbe) költözött, és 1703-ban bekövetkezett haláláig soha többé nem látta sem hazáját, sem a gyermekeit. Hamvait fiával együtt 1906-ban szállították Magyarországra, és a kassai Szent Erzsébet-székesegyházban helyezték örök nyugalomra.

Via Rubicon, Szinnyei József

114 éve született Budapesten Alfonzó, polgári nevén Markos József. Ha létezik a magyar humorban olyan mondat, amely egyszerre idéz meg egy komikus figurát és egy egész nemzet huszadik századi történelmét, az az övé: „Ide figyeljenek, emberek!”. A szállóigévé vált köszönés mögött nem egy poén, hanem egy fogadalom állt: a munkaszolgálat poklában egy emberséges keretlegény szólította meg így a foglyokat, és a fiatal artista megfogadta, ha túléli, ezzel a mondattal köszönti majd a közönségét. A gesztus, amely a színpadon a figyelemfelkeltés eszköze lett, a valóságban a túlélés és az emberség szimbóluma volt.

A humor nála nem pusztán tehetség, hanem kőkemény mesterség és tartás volt.

A pálya a családi baromfiüzletben és egy autószerelő-műhelyben indult. Markstein Józsefként látta meg a napvilágot, ikertestvére, Árpád csecsemőkorában elhunyt. Az iskolával hadilábon állt, a fizikai munka viszont korán a vérébe ivódott. Hamar beszippantotta a pesti Angol Park és a varieték világa, ahol a test és a játékosság végleg egybekovácsolódott.

A húszas évek végétől Joe Stan néven járta a világot, mint artista és pankrátor.

bejárta Bulgáriát, Egyiptomot, Szudánt és Libanont. Ezek a vándorévek nemcsak színpadi rutint adtak neki, hanem egy olyan nemzetközi, soknyelvű közeg tapasztalatát, amely később a paródiáinak univerzális gesztusaiban csapódott le. Nem kellett érteni a nyelvet, amit karikírozott, mert a mozdulatai mindenki számára egyértelműek voltak. A világszínpadon szerzett tapasztalatát azonban a történelem írta felül.

A második világháború alatt egy rendelet megtiltotta az angol és francia hangzású művésznevek használatát, így a Joe Stan név a múlté lett. A magyar kabaré egyik legikonikusabb alakja egy spanyol király halálhíréből merített ihletet: a rádióban hallotta, hogy elhunyt XIII. Alfonz, és 1941-től Alfonzóként lépett fel.

és ekkor született meg a már említett, legendás köszönésének ígérete is. A háború után újult erővel vetette bele magát a pesti éjszakába. A Royal Revü, a Kamara Varieté és a Moulin Rouge színpadai után a Vígszínházban is feltűnt, majd 1951-től a Vidám Színpad meghatározó tagja lett. A színpadi rutin a televízió megjelenésével új nyelvet tanult. 1969-ben Érdemes Művész címmel ismerték el munkásságát, hetvenedik születésnapján pedig a Munka Érdemrend arany fokozatát vehette át.

A televízió országosan ismertté tette, ikonikus számai beégtek a kollektív emlékezetbe. A „Ványadt bácsi” című Csehov-paródiában a nagy orosz lélek fájdalmas pátosza egyetlen mozdulattal vált nevetségessé és szánalmassá. Komolyzenei karikatúrái, amelyekben a pálcáját lengető karmestert vagy a barokk vonósnégyes manírjait figurázta ki – sokszor fiával, Markos Györggyel közösen –, a komolyzene pátoszának udvarias, de kíméletlen kipukkasztásai voltak. A televíziós etűdök és reklámok jelmondatai szállóigévé váltak: „Megvette már az e hetit?”, „Van egy fölösleges százasa?”.

Csukás István 1973-as regényéből, a Keménykalap és krumpliorrból 1974-ben készült tévésorozat. Bagaméri, az elátkozott fagylaltos szerepére eredetileg Major Tamást kérték fel, de végül Alfonzó kapta meg.

A rendező, Bácskai Lauró István hagyta, hogy a színész bevigye a karakterbe artistamúltját és pantomimes tudását, így a figura több lett egy egyszerű negatív hősnél. Az ő Bagamérije egy esendő, groteszk művész, akinek a fináléban is kiemelt szerep jutott. A sorozat és a belőle készült moziváltozat nemzetközi sikert aratott, a figura pedig önálló életre kelt. Csukás István később így emlékezett:

A siker mögött kőkemény műhelymunka állt. A hetvenes években az Állami Artistaképző Intézetben tanította a bohócmesterséget, és rendszeresen visszatért a Fővárosi Nagycirkusz porondjára is. A szakmai szigor a magánéletében is jelen volt. Fia, Markos György visszaemlékezései egy olyan apáról tanúskodnak, aki a teljesítményben hitt, nem a kivételezésben.

– idézte apja szavait a Színház.hu-n. Ez a puritán profizmus mély sebeket is hordozott. Felesége, Weisz Anna 1975-ös halála után hosszú időre magába zárkózott. A róla szóló anekdoták szerint halála előtt fiának csak ennyit mondott: „Ne csinálj pánikot.” - mesélte Markos György a Vaskarika.hu portálnak. 1987. május 31-én, 75 évesen hunyt el.

A kultuszát gyakran mítoszok veszik körül. A kedves családi tréfa, miszerint szökőnapon született, a mai napig tartja magát, de a hivatalos dokumentumok szerint a születésnapja február 28-án van. Művészete a magyar humor térképén különleges helyet foglal el. Kornis Mihály író klasszikus mondata szerint: „Hofi előtt úgy hat, mint Aiszkhülosz Szophoklész előtt.” Ez a hasonlat nem rangsort állít, hanem rámutat, hogy Alfonzó alapokat teremtett. Humora nem avult el, mert a gesztusnyelv, az időzítés és a karakterparódia időtlen.