"Ha egyszer majd nem veszem fel a kaputelefont, tudni fogják, hogy kampó” – requiem a magyar nyugdíjasért
Amikor arról írtam itt, a Szeretlek Magyarországon, hogy nem akarok anya lenni, nagyon sokan reagáltak úgy, hogy mi lesz velem öregkoromra, ha már munkanélküli, beteg és csúnya leszek, és senki le se sz*r.
Az élet úgy hozta, hogy nagyon sok idős embert ismerek. És az a véleményem, hogy a többségüket tényleg le se sz*rják. Ha van családjuk, ha nincs. Pedig nem ezt érdemlik.
Két éve történt. Egy nagyon kedves, nyolcvan fölötti néni lakásában ültem, épp halottak napján. Régi ismeretség volt ez, közel laktunk, családilag is összefonódtunk kissé, mindig én vettem a kedvenc ránctalanító arckrémjét (imádott szépítkezni), anyák napján anyám vörös, nagymamám sárga, ő törtfehér rózsacsokrot kapott tőlem. Szóval ott ültünk egy kávé meg egy szál égő gyertya fölött, amit a férje emlékére gyújtott, és azt mondta: „Tudod, csak egyvalamit kérek a Jóistentől. Hogy ebben a lakásban halhassak meg, ahol az uram.”
Hát nem fog. Több felnőtt gyereke van (a felismerhetőség miatt még a nemüket sem mondom), a kerületben laknak, kifejezetten jómódúak és jócskán van szabadidejük. Nemrég berakták az anyjukat egy szeretetotthonba. Igen, túl volt már egy infarktuson, szalajtott is néha, csinált meg beszélt hülyeségeket, de jól bírta magát, eltötyörgött a lakásában. Heti egy-két óra odafigyelés, esetleg egy gondozó (a pénz nem volt akadály) mellett maradhatott volna.
De elvitték. Egy szomszéd szerint még nézni is rossz volt, ahogy kivonszolták a kocsihoz.
A gyerekei azt magyarázták, hogy sokat utaznak, elfoglalja őket a saját családjuk (úgy tűnik, ebbe az édesanyjuk nem tartozik bele), a néni meg szerintük éjjel-nappali felügyeletre szorul. A ház egyik kilencven (!) éves lakója erre csak egy szóval reagált: „Gazemberek.”
Az én házamban is sok öreg él. Egy otthonkás idős hölgy (a nevét se tudom) rendszeresen átcsönget, hogy állítsam be a digitális ébresztőóráját, mert véletlenül kihúzta a dugóját, és lenullázódott, ő meg nem tudja, hogy kell. Aztán ha már ott vagyok, kitöltöm az ELMÜ-s kérdőívét, hogy kapjon fizetési kedvezményt, és lefordítom, hogy mi van ráírva a csilivili nyugati tusfürdőre, amit ajándékba kapott, de „fogalma sincs, hova kell kenni.” Ha megkérdezem, kitől kapta, csak legyint: „A gyerekektől meg az unokáktól.”
A nagyszüleim falujában szintén rengeteg az idős ember. Volt egy házaspár, akiket imádtam. A néni mindig rakott kelkáposztát főzött a kedvemért, mert egyszer azt mondtam, olyan jót még soha nem ettem. És a legszebb kávéskészletükből szervírozta a tejeskávét.
Iszonyatos tragédiával kellett együtt élniük, a fiukat meg a lányukat is eltemették, az egyiket autóbaleset, a másikat májbetegség miatt. Mindketten 44 évesen haltak meg, négy év különbséggel. Az asszony szó szerint belerokkant, legalább tízféle betegsége volt, a fél lábát is levágták, aztán két éve feladta a szervezete. A férje 75 évesen egyedül maradt a házban. A városi unokáik, akiknek minden spórolt pénzüket odaadták, feléjük se néznek. A bácsit idén júliusban láttam utoljára. Kérdeztem, hogy van (ő sincs jól, hónapok óta furán imbolyogva jár, az orvosok nem találják az okát), csak annyit mondott:
Ne értsetek félre. Én nem vagyok Teréz anya, és nem is ítélkezem. Biztos vagyok benne, hogy szép számmal vannak öreg emberek, akiket szeret és becsül a családjuk. A szomszéd házban is ismerek egy beteg, idős asszonyt, akinek a 25 éves fia minden reggel főtt ételt hoz munkába menet, és a karjában viszi le a kocsihoz, ha kontrollra megy a kórházba. De többségében sajnos nem ezt látom.
Torzonborz, ócska ruhákba öltözött, mozogni is alig tudó öregeket látok, akikről süt az elhanyagoltság, a szegénység és a magány.
Egy járókeretes néni például minden reggel addig ácsorog a házunk előtt, amíg valaki meg nem szánja, és le nem segíti őt a bejárat előtti pár lépcsőn. Néha én. Az ő nevét se tudom. Hol vannak a rokonok, hol van a szociális ellátó hálózat (ez költői kérdés volt), hol van ez a családcentrikusnak kikiáltott ország?
Ezek az emberek nem „nyuggerek”, ahogy mostanában szokás őket legyintve aposztrofálni, hanem emberi életek. Amelyeket többnyire értünk éltek le. Igen, egy öregember néha idegesítő. Agresszív a buszon (egyébként számtalan öregkori agyi betegség tünete az agresszió, tehát ez sem mindig úgy van, ahogy hisszük), lassú, bogaras, útban van. De ne ezt nézzük, az istenért!
Néha álljunk velük szóba, és hihetetlen, hogy kivirulnak, és milyen bölcsességeket hallunk tőlük.
A 97 éves nagyapám például, amikor a minap hosszan elcsicseregtem neki valamilyen munkahelyi sztorit, felemelte az ujját, és így szólt: „Ha az asszony hallgat, ne szakítsuk félbe.” Az egész család röhögött, de tény, hogy elhallgattam.
Na EZ jut nekem eszembe az öregekről. És nem az, hogy nekem ki fogja a gondomat viselni, ha már csúnya leszek, vén, és le se sz*rnak. Egyelőre még ott tartok, hogy én ne sz*rjam le azokat, akik szeretetet és figyelmet érdemelnek tőlem. És mindannyiunktól.
Képek: Pixabay
