A Corleone nevet mindenki megjegyezte egy életre, aki csak látta a Keresztapa-filmeket.
A történet szerint a klán alapítója, a szicíliai Corleone településről származó Vito Andolini, a későbbi Don Vito Corleone, amikor gyerekként Amerikába kerül, ezt a vezetéknevet kezdi használni.
A filmben láthatjuk is Corleonét, ahonnan Vito elindult, és ahová a legkisebb fia, Michael egy időre visszatért.
De azt nem mindenki tudja, hogy Corleone valóban létezik, és a városban pont olyan szörnyűségek történtek, mint a filmben.
Corleone a hegyek között épült, középkori alapítású város. Jelenleg körülbelül 11 lakója van. Generációkon át ível véres múltja, amely már akkor a maffiával volt kapcsolatos, amikor a Keresztapa című regényt még meg sem írta Mario Puzo.
Több maffiafőnök is itt született, köztük Salvatore "Toto" Riina, a szicíliai maffia történetének egyik legerőszakosabb figurája, aki éppen 2017. november 17-én, 87 évesen halt meg a börtönben életfogytig tartó büntetése alatt.
Corleone annyira durva hely a valóságban, hogy a Városházát jelenleg Róma belügyminisztériuma által delegált hatóságok működtetik. A város önkormányzatát 2016-ban oszlatták fel a maffia beszivárgása miatt. Kiderült, hogy az önkormányzatban többen is dolgoznak, olyanok, akik elsősorban a maffiához hűek, ráadásul a polgármester testvére is fontos ember volt a Corleone-klánban.
Ami pedig még furcsábbá teszi Corleone városát, az az, hogy innen vándoroltak ki Al Pacino anyai nagyszülei Amerikába. Mi ebben a furcsa? Hát az, hogy Al Pacino játszotta Michael Corleonét a Keresztapában. Amikor Mario Puzo a hatvanas évek végén megírta a Keresztapa című regényt, nem tudhatta, hogy filmet forgatnak a történetből, és azt sem, hogy pont ezt a színészt fogja felkérni az egyik főszerepre Francis Ford Coppola.
A Corleone nevet mindenki megjegyezte egy életre, aki csak látta a Keresztapa-filmeket.
A történet szerint a klán alapítója, a szicíliai Corleone településről származó Vito Andolini, a későbbi Don Vito Corleone, amikor gyerekként Amerikába kerül, ezt a vezetéknevet kezdi használni.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
„Mindenkit megölünk!” – 27 éve történt a Columbine középiskolai mészárlás, az Egyesült Államok történelmének egyik legvéresebb iskolai ámokfutása
A hatóságok két és fél évtizeddel később emberölésnek minősítették Anne Marie Hochhalter halálát, aki 26 évvel élte túl a columbine-i lövöldözést. Az elkövetők a támadás során a könyvtárban azt kiabálták: „Minden sportoló álljon fel!”
1999. április 20-án a Columbine Gimnázium neve örökre egyet jelentett a modern kori iskolai erőszakkal – két és fél évtizeddel később pedig egy újabb áldozat halálával hivatalosan is átíródott a mérleg.
Aznap hunyt el Anne Marie Hochhalter, aki a 27 évvel ezelőtti lövöldözésben súlyosan megsebesült és deréktól lefelé lebénult. A halottkém a halál okát emberölésnek minősítette, mivel a támadáskor szerzett sérülései közvetlenül hozzájárultak a halálához. Ezzel a columbine-i áldozatok hivatalos száma 14-re emelkedett – írta az Associated Press.
A két elkövető, a 18 éves Eric Harris és a 17 éves Dylan Klebold eredetileg nem lövöldözést, hanem egy nagyszabású robbantást tervezett. Két, egyenként közel tíz kilós, PB-gázpalackból készült bombát helyeztek el az iskola menzáján, amelyeket helyi idő szerint 11:17-re időzítettek, amikor a legtöbb diák, nagyjából 500 fő tartózkodott ott.
A tervük az volt, hogy a robbanások után a menekülőket a parkolóból lövik le. A menzában elhelyezett bombák azonban a hibás vezetékezés miatt nem robbantak fel.
Miután a tervük kudarcot vallott, a két diák fegyverrel indult az iskola nyugati bejárata felé. Az első lövések 11:19-kor dördültek el, azonnal megölve egy diáklányt, Rachel Scottot. A helyszínen tartózkodó rendőr, Neil Gardner helyettes 11:22 körül kapott riasztást, és szinte azonnal tűzharcba keveredett az egyik támadóval.
Eközben a bent rekedt tanár, Dave Sanders diákok százait terelte biztonságba, amíg őt is halálos lövés nem érte.
A támadók 11:29-kor hatoltak be az iskola könyvtárába, ahol a legtöbb áldozatukkal végeztek. Szemtanúk szerint az egyik elkövető azt kiabálta:
„Minden sportoló álljon fel! Mindegyikőteket meg fogjuk ölni.”
A mészárlás a könyvtárban alig több mint hét percig tartott, ezalatt tíz diákot öltek meg. Az elkövetők 12:08-kor a könyvtárban öngyilkosságot követtek el.
A speciális egységek 12:06-kor hatoltak be az épületbe, kevesebb mint egy órával az első lövések után, a korabeli protokolloknak megfelelően azonban nem nyomultak be azonnal mélyebbre. A rendőrök nem voltak felkészülve egy ilyen szintű fegyveres támadásra.
A késlekedés miatt a súlyosan megsebesült Dave Sanders tanár délután három óra körül elvérzett, mielőtt a segítség elérhetett volna hozzá. Az eset alapjaiban változtatta meg az amerikai rendőrségi taktikát; ennek nyomán vezették be az azonnali behatolást előíró protokollt aktív lövöldöző esetén.
A tragédia után egy hónappal Bill Clinton akkori elnök és a first lady, Hillary Clinton a közösséghez szólt. „Amerika szívét átütötte” – mondta a first lady. Az elnök pedig a fegyvertartási és fegyvervásárlási rendszer hézagos szabályozására hívta fel a figyelmet.
1999. április 20-án a Columbine Gimnázium neve örökre egyet jelentett a modern kori iskolai erőszakkal – két és fél évtizeddel később pedig egy újabb áldozat halálával hivatalosan is átíródott a mérleg.
Aznap hunyt el Anne Marie Hochhalter, aki a 27 évvel ezelőtti lövöldözésben súlyosan megsebesült és deréktól lefelé lebénult. A halottkém a halál okát emberölésnek minősítette, mivel a támadáskor szerzett sérülései közvetlenül hozzájárultak a halálához. Ezzel a columbine-i áldozatok hivatalos száma 14-re emelkedett – írta az Associated Press.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Amikor 78 éve, 1948. április 11-én a Széchenyi-hegy oldalában megfeszített munkával nekiláttak az Úttörővasút építésének, kevesen sejthették, hogy egyszer Guinness-rekorderré, nemzedékek közös élményévé, s a budai hegyek ikonikus attrakciójává válik.
Ma ugyanazon a pályán, immár Gyermekvasútként, gyerekek irányítják a forgalmat – felelősen, profin, mégis játékos örömmel.
A mai évfordulón ünnepeljük a kisvasutat, amelynek története maga a magyar huszadik század kicsiben, a Rákosi-korszak propagandájától a ma is virágzó közösségépítésig.
Az építkezés 1948. április 11-i megkezdését követően rekordsebességgel haladt a munka: az első, nagyjából három kilométeres szakaszt Széchenyi-hegy és az akkori Előre (ma Virágvölgy) állomás között már július 31-én átadták.
A korabeli sajtó szerint az első szerelvény „pontosan fél tíz órakor indult el”.
A következő év júniusában a vonal elérte Szépjuhásznét (akkor Ságváriliget), majd 1950. augusztus 20-án megindult a forgalom a teljes, Hűvösvölgyig tartó pályán. Bár egy várostörténeti forrás szerint április 11-én a nyomvonalat jelölték ki és a munka másnap indult, a hivatalos narratíva ezt a napot tekinti a kezdőpontnak.
A dátumok mögött azonban egyedülálló működési modell áll, amely a vasút igazi szívét jelenti.
A forgalmi és kereskedelmi feladatokat 10 és 14 év közötti gyermekvasutasok látják el, természetesen felnőtt állomásfőnökök és vasúti szakemberek felügyelete mellett.
A fiatalok komoly tanfolyamon vesznek részt, ahol elsajátítják a szolgálati napló vezetését, a jelzési és biztosítóberendezések kezelését, a váltóállítás szabályait és az utastájékoztatás fortélyait.
Ez a rendszer ma is él és virágzik, tavaly júniusban például 155 újonc tett fogadalmat Hűvösvölgyben.
2015-ben a budapesti Gyermekvasút hivatalosan is bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe mint a világ leghosszabb olyan vasútvonala, ahol a forgalmi és kereskedelmi szolgálatot gyermekek látják el.
A hitelesített hossz 11,7018 kilométer. A 760 milliméteres nyomtávú pálya a budai hegyekben kanyarog, 235 méteres szintkülönbséget küzd le, miközben a legnagyobb emelkedője eléri a 3,4 százalékot.
A vonal népszerűsége a hatvanas években érte el a csúcsát, 1961-ben például 800 ezer utast szállított. Ma a teljes menetidő a két végállomás között körülbelül 40-50 perc.
A vonalról csodálatos panorámák nyílnak a környező hegyekre, és számos turistaút csatlakozik az állomásokhoz.
A Gyermekvasút azonban több mint közlekedési eszköz; egyben korszakok lenyomata is. Az ötvenes években a szocialista nevelés és propaganda fontos eszköze volt.
Egy korabeli tudósítás érzékletesen tükrözi a korszak szellemét: „a Pártnak. Rákosi pajtásnak köszönhetjük ezt is!” - írta a Néplap a teljes vonal átadásakor.
Mára ez a narratíva teljesen átalakult. A vasút a közösségépítés, a felelősségvállalás és a pályaválasztás támogatásának színterévé vált, ahol a gyerekek játékosan tanulhatnak bele egy komoly szakmába.
Története tele van apró, érdekes részletekkel is. Kevesen tudják, hogy 1956 és 1973 között a hűvösvölgyi végállomáson mozgólépcső működött, amelyet vasár- és ünnepnapokon, a metró előtti időkben valóságos látványosságként üzemeltettek.
A járműpark is legendás: a „Kis Piri” néven ismert gőzmozdony ma is feltűnik a nosztalgiajáratokon, az egyik jellegzetes Mk45-ös dízelmozdonyt pedig „Bendegúz”-nak keresztelték.
A Gyermekvasút egyszerre időutazás és jövőiskola; a budai hegyek sínpárján 78 éve fut a történelem – ma is, a gyerekek biztos kezű irányításával.
Amikor 78 éve, 1948. április 11-én a Széchenyi-hegy oldalában megfeszített munkával nekiláttak az Úttörővasút építésének, kevesen sejthették, hogy egyszer Guinness-rekorderré, nemzedékek közös élményévé, s a budai hegyek ikonikus attrakciójává válik.
Ma ugyanazon a pályán, immár Gyermekvasútként, gyerekek irányítják a forgalmat – felelősen, profin, mégis játékos örömmel.
A mai évfordulón ünnepeljük a kisvasutat, amelynek története maga a magyar huszadik század kicsiben, a Rákosi-korszak propagandájától a ma is virágzó közösségépítésig.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Egy bányászsztrájk miatt fordult tragédiába a Titanic egyetlen magyar utasának élete.
Eredetileg nem is a végzetes útra tartó óceánjáróra, hanem a Lusitaniára váltott jegyet.
Weisz Lipót, a tehetséges szobrász és felesége, a belga Mathilde Françoise Pëde Kanadában szeretett volna új életet kezdeni.
Szénhiány miatt végül a Titanic másodosztályán találták magukat.
Weisz Lipót magyar származását neve is sejteti, és bár a sírfelirata Pestet jelöli meg születési helyeként, a kutatások szerint Veszprémben látta meg a napvilágot.
A fiatalember 19 évesen Angliába emigrált, ahol a bromsgrove-i Iparművészeti Egyesületnél tanult. Itt ismerkedett meg a varrónőként és énekesnőként dolgozó Mathilde-dal, akit feleségül is vett – írta a Promotions.hu.
A tehetséges fafaragó 1911-ben már áthajózott az Atlanti-óceánon, és Montrealban kapott megbízást a helyi Szépművészeti Múzeumtól.
Később Edward Wren bízta meg azzal, hogy a Dominion Express Building homlokzatára kifaragja a korabeli Kanada kilenc tartományát jelképező kőpajzsokat.
Mivel úgy látta, Quebecben meg tud élni a művészetéből, visszautazott Angliába a feleségéért, hogy együtt kezdjék meg közös életüket a tengerentúlon.
Ám a sors közbeszólt.
A Lusitania első osztályára vettek jegyet, de a brit bányászok sztrájkja miatt a Lusitania nem tudott elindulni. Ezért a Weisz házaspárt átirányították a Southamptonból induló Titanicra, a másodosztályra.
A történet szerint Weisz Lipót felszállás előtt a kabátja bélésébe varrta a család teljes vagyonát: mintegy 15 ezer dollár értékű, 21 kilogramm súlyú aranyat.
1912. április 14-én éjjel, egy kései séta után a házaspár épp visszatért a kabinjába, amikor a hajó jéghegynek ütközött. Mathilde a 10-es számú mentőcsónakban kapott helyet, így megmenekült, ám férje a hajóval együtt a fagyos óceánba merült.
Az özvegy április 18-án, a Carpathia fedélzetén érkezett meg New Yorkba, ahol az a veszély fenyegette, hogy nincstelen bevándorlóként visszaküldik Angliába.
A holttestek után kutató Mackay-Bennett hajó azonban megtalálta a 293-as számmal jelölt, mentőmellényes testet, amit a felsőjébe hímzett „W.L.” monogram alapján azonosítottak Weisz Lipótként.
Előkerült az öltönybe rejtett arany is, amit visszaszolgáltattak az özvegyének. Mathilde végül Kanadában maradt, és később újra férjhez ment.
Weisz Lipótot a montréali Baron de Hirsch temetőben helyezték végső nyugalomra.
Sírja sokáig jelöletlen volt, a fejfát csak a katasztrófa századik évfordulóján, 2012 körül állították fel. A sírkövön ez a felirat olvasható: „Leopold Weisz, született 1880 körül Magyarországon, Pesten. 1912. április 15-én halt meg a Titanic katasztrófájában. Nemrég házasodott, és kezdett új életet Montréalban. Tehetséges és ígéretes szobrász, a bromsgrove-i ipartestület tagja, munkáira Montréalban és külföldön egyaránt csodálattal tekintenek.”
Egy bányászsztrájk miatt fordult tragédiába a Titanic egyetlen magyar utasának élete.
Eredetileg nem is a végzetes útra tartó óceánjáróra, hanem a Lusitaniára váltott jegyet.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Ezzel az egyetlen hívással kezdődött minden, ami ma a zsebedben van
A Motorola mérnöke, Martin Cooper 1973-ban egy New York-i utcáról indította el a mobilkommunikáció forradalmát. A bemutatott prototípusból tíz évvel később lett a piacon is kapható DynaTAC 8000X.
„Joel, itt Marty. Egy mobiltelefonról hívlak – egy igazi, kézben tartható, hordozható mobiltelefonról.” A mondat 1973. április 3-án hangzott el New Yorkban, a hatodik sugárút egyik járdáján, újságírók gyűrűjében.
A vonal túlsó végén Joel S. Engel, a rivális Bell Labs vezető mérnöke hallgatta döbbenten, ahogy a Motorola munkatársa, Martin „Marty” Cooper épp most demonstrálta a világnak, hogy a mobilkommunikáció jövője nem az autókba szerelt monstrumoké, hanem a zsebben hordozható, személyes eszközöké.
A hívás nem csupán egy technológiai bravúr volt, hanem egy hadüzenet is: a verseny a hordozható telefonért eldőlt.
Cooper évtizedekkel később bevallotta, hogy a magabiztos külső mögött komoly feszültség rejlett. „A leginkább csak az aggasztott: ‘Vajon működni fog?’ És működött” – emlékezett vissza egy interjúban.
A történelmi pillanat főszereplője egy prototípus volt. A készülékre joggal ragadt rá a „tégla” becenév: közel 1,13 kilogrammot nyomott, és ormótlan antennája meredt az ég felé. Képességei mai szemmel megmosolyogtatóak voltak: egy tízórás töltéssel mindössze 30-35 percnyi beszélgetést tett lehetővé.
A bemutató sikeréhez a Motorola egy ideiglenes, 900 MHz-en működő bázisállomást is telepített Manhattanben, a New York Hilton szálló közelében.
A prototípusból azonban csak több mint egy évtizeddel később lett piacképes termék.
A Motorola DynaTAC 8000X modellt a hatóságok 1983-ban hagyták jóvá, és 1984-ben került a boltokba. Az ára csillagászati volt: 3995 dollárba került, ami mai középárfolyamon átszámítva körülbelül 1,33 millió forintnak felel meg.
Ezért az összegért a vásárló egy továbbra is nehéz, nagyjából 30 percnyi beszélgetési időt biztosító készüléket kapott, amely körülbelül 30 telefonszámot tudott tárolni.
Mégis, a DynaTAC státuszszimbólummá vált, és elindította azt a forradalmat, amelynek gyümölcseit ma mindannyian élvezzük.
Cooper és a Motorola érdeme pedig az volt, hogy ezt a hálózati logikát egy valóban hordozható, személyes készülékkel párosították.
Martin Cooper, a feltaláló, 1928-ban született Chicagóban. Az Illinois-i Műszaki Intézetben szerzett villamosmérnöki diplomát, majd a haditengerészetnél szolgált a koreai háború idején. 1954-ben csatlakozott a Motorolához, ahol a hordozható kommunikációs eszközök fejlesztésének vezetőjévé vált.
Meggyőződése volt, hogy a telefonszámnak nem egy helyhez – egy íróasztalhoz vagy egy otthonhoz –, hanem magához az emberhez kell kötődnie.
A fejlesztés szellemi tulajdonát a Motorola gondosan levédte. A csapat 1973 októberében nyújtotta be a „Rádiótelefon-rendszer” nevű szabadalmat, amelyet 1975-ben jegyeztek be.
Több mint ötven évvel később egyértelmű, hogy Cooper látnoki víziója győzött. Az egykor 1,13 kilogrammos „tégla” mára a zsebünkben lapuló, mindentudó szuper-számítógéppé zsugorodott, de a lényeg változatlan maradt: a kommunikáció szabadsága, amelyet az a bizonyos 1973-as hívás indított útjára New York egyik járdájáról.
„Joel, itt Marty. Egy mobiltelefonról hívlak – egy igazi, kézben tartható, hordozható mobiltelefonról.” A mondat 1973. április 3-án hangzott el New Yorkban, a hatodik sugárút egyik járdáján, újságírók gyűrűjében.
A vonal túlsó végén Joel S. Engel, a rivális Bell Labs vezető mérnöke hallgatta döbbenten, ahogy a Motorola munkatársa, Martin „Marty” Cooper épp most demonstrálta a világnak, hogy a mobilkommunikáció jövője nem az autókba szerelt monstrumoké, hanem a zsebben hordozható, személyes eszközöké.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
