News here

MÚLT

Botrányos szerelmek nagy korkülönbséggel a századfordulón - Jókait és Prielle Kornéliát is szétszedte a korabeli sajtó

Megkapták a magukét a közvéleménytől: a 74 éves író 20 éves lányt vett feleségül, a 79 éves ünnepelt színésznő pedig egy fiatalemberrel házasodott össze.

Link másolása

Mi történik, ha szerelembe esünk, de választottunk 40-50 évvel fiatalabb nálunk? Képesek vagyunk-e ellenállni olyan erős érzéseknek, mint a szerelem, szeretet, vágy, csupán amiatt, mert a külvilág és a családunk mást vár el tőlünk? Meddig lehet bírni a támadásokat és rágalmakat magánéletünkre nézve?

Az alábbi két történetből kiderül, hogy a századfordulós Magyarország két ikonikus alakjának, Jókai Mórnak és Prielle Kornéliának milyen sokat kellett harcolnia a kései boldogságért.

Mr. Foster the Real Voyager (@mr.foster_budapest) által megosztott bejegyzés,

Mr. Foster the Real Voyager (@mr.foster_budapest) által megosztott bejegyzés,

Sorstársak voltak. Prielle Kornélia és Jókai Mór mindketten koruk nagyjai, és mindketten életük vége felé, idős korukban találtak rá jóval fiatalabb szerelmeikre. A történtek mindkettőjük életében óriási port kavartak, és bár kitartottak választásuk mellett, ez nagy lelki megpróbáltatásokat jelentett számukra.

Adott a századfordulós Magyarország és két neves művész, akik munkásságuk nyomán a nemzet büszkeségei, valóságos példaképek, élő legendák. Prielle Kornélia és Jókai Mór is túl volt már élete delén, amikor rájuk köszöntött az új tavasz, a beteljesült szerelem boldogító érzése. A gond csak annyi volt, hogy választottjaik gyermekeik, sőt unokáik is lehettek volna, és ez a tény szinte elfogadhatatlannak tűnt mind az akkori közvélemény, mind családjaik számára.

Mi minden derül ki az akkori újságcikkekből, feljegyzésekből?

Mi történt valójában és mi volt koholmány, rágalom?

Miért akarták mindenáron megakadályozni a házasságok létrejöttét?

Milyen érvek mentén szakadtak két táborra a korszak írói, művészei?

És miként nyilatkoztak a kapcsolatukról maguk a szerelmesek?

Grósz (Nagy) Bella és Jókai Mór szerelme

"Mikor a sorsomat az ő kezébe teszem, mintha az oltárra tenném."

A 72 éves Jókai Mór már 11 éve özvegyként élt (első felesége a reformkor híres színésznője, Laborfalvi Róza volt), az ifjú, kevésbé jómódú családból származó lány 1897 tavaszán felkereste otthonában. A fiatal, ám ambiciózus hölgy arra kérte az akkor már nagy tiszteletnek örvendő és nagy befolyással bíró Jókait, hogyha érdemesnek találja rá, vegye pártfogásába és támogassa, mert leghőbb vágya, hogy színésznő legyen. Azon nyomban elő is adta Arany János "Tetemre hívás" című balladáját, a fáma szerint olyan meggyőzően, hogy az író rögvest homlokon csókolta Bellát, és attól kezdve valóban elkezdte egyengetni a lány útját.

Grósz (Nagy) Bella és Jókai Mór. Az idős írót teljesen megbabonázta a tehetséges fiatal nő, akit színiiskolába járatott, saját darabjaiban szerepeltetett, s nem győzött a közvélemény és az akkori lapok előtt dicsérni. Kép forrása: Erdélyi Mór fotográfus felvétele 1899-ben/wikipedia; Adolf Dauthage litográfiája/wikipedia

Találkozásuk után két év múlva felröppent az esküvő híre: a 74 éves Jókai Móré és a 20 éves Belláé. A neves író rokonsága - Feszty Árpád, Feszty Árpádné Jókai Róza és Hegedűs Sándor - pánikszerűen próbálta megakadályozni az egybekelést, s mindent bevetettek, hogy Jókai jobb belátásra bírjon: "Jókai ekkor is hévvel tiltakozott minden beavatkozás ellen, de Hegedűs Sándor jogot for­mált ahhoz nemcsak, mint családtag, — hanem a nemzet nevében is hathatós szózattal kérlelte: hogy dicső múltját és jövő nagyságát ne csorbítsa egy meggondolatlan kalanddal, a mely egy­ úttal sértő családjára és agg koránál fogva phisikailag múlhatlanul végzetes phisikai követ­kezményű lehet saját személyére." (részlet Dárday Sándor emlékiratából, mely Láng József tanulmányában található)

Az eltántorítás végül sehogy sem sikerült, s a rokonok már az elmebetegség és a cselekvőképtelenség bizonyítását fontolgatták, ám tisztában voltak vele, hogy nehéz lenne olyan szaktekintélyt találni, aki ezt a tényt igazolná. Jókai szomorúan írja visszaemlékezését a házasság körüli napokról "ellenmemorandumában": "A fölött tanácskoznak, hogy lehetne engem az utolsó órában erőhatalommal elszakítani a menyasszonyomtól s mint őrültet, a bolondok házába csukatni? Engemet! Jókai Mórt!"

A neves író végül határozott szándékkal végigvitte elképzelését, nagy befolyása révén pedig az önkormányzattól rögvest megkapta a házasságkötéshez szükséges akkori engedélyeket, s 1899. szeptember 16-án egybekeltek. "Én a mai napon nőül vettem Nagy Bellát. Nem azért, mert a nagy Galeotto öszszekergetett bennünket hanem azért mert nagyon szeretem, s ő is nagyon szeret engem, mert megérdemli a becsülésemet, s hiszem hogy életem alkonyát boldoggá fogja tenni." (Részlet Jókai Mór leveléből, melyet Feszty Árpádnak írt.)

"Tehát megesküdtünk... Úgy éreztem, hogy a sors betöltette velem azt a szerepet, amelyre kiszemelt. Társa lettem egy géniusznak, aki nemcsak hogy a világ egyik legnagyobb írója volt, hanem egyesítette magában a legszebb emberi tulajdonságokat. Jellemes volt, jó, nagylelkű, nemes és megértő. Bár nagy volt köztünk a korkülönbség, ezt soha nem éreztem, ha együtt voltunk. Olyan fiatalos volt a kedélye, mintha pont korombeli lett volna" - állt Nagy Bella idősebb korában készült emlékiratában.

Békét lelni a külvilág támadásaival szemben

A házasság óriási port kavart a közvéleményben is, az újságok kedvelt témája lett a szenzáció . Az író köteteit gondozó Révai Kiadó vezetője emlékiratában így emlékezik vissza erre az időszakra: "... nem hallgathatom el, hogy amilyen katasztrófa volt az " Osztrák-Magyar- Monarchia" című vállalatunkra Rudolf trónörökös halála, épp olyan, sőt a körülményeknél fogva még nagyobb katasztrófa volt Jókai-összkiadásunkra, annak további sorsára a Jókai házassága..." - derül ki Lugosi András társadalomtörténész tanulmányából.

Jókai második házasságának története olyan fordulatos, intrikákkal teli, hogy akár egyik regényének alapja is lehetett volna. Nehéz eligazodni a különböző tartalmú korabeli levelek, nyilatkozatok és feljegyzések között, hogy hol is keressük az igazságot. Láng Józsefnek 1976-os tanulmányában - Dokumentumok Jókai második házasságának történetéhez - végül sikerül egészen árnyaltan láttatni a házasság körüli eseményeket a korabeli dokumentumok alapján, ezen kívül ránk maradt Nagy Bella emlékirata is a közös életükről.

"Egy napon egy különös dolgot tudtunk meg. A szakácsnőm jött be kezében két levelet hozva.

- Tessék nézni, méltóságos úr, milyen leveleket ír a József (az inas)! Az egyik levelet Fesztyné írta az inasunkhoz. Elégedetlenségét fejezte ki az inas eddigi jelentései miatt, és arra intette, hogy éberebben figyelje meg azt, ami házunkban történik. A másik levél József inas válasza volt Fesztynének. Az inas mentegetőzött, hogy ő folyton figyel, és mindenről híven beszámol. (...) Az uram erre az inast elővette, és a követ­kező dolgokat tudta meg tőle: Fesztyné megbízta, hogy mindent kísérjen figyelemmel a házban, kik jönnek, hányszor, mikor, hallgatózzon, mit beszélünk az urammal és a többi. És amit lát és hall, azt jegyezze fel, és levélben küldje el neki."Forrás: Nagy Bella emlékiratai

Viszontagságok és rágalmak az özvegyi sorsban

Jókai Mór és Grósz Bella házassága öt évig tartott, a neves író 1904. májusában nizzai utazásukból hazatérve megfázott, s végül csendesen elhagyta ereje. Végrendeletében kizárólagos örököseként új feleségét, Bellát nevezi meg. Fogadott lánya, Feszty Árpádné Jókai Róza még ebben az évben megtámadja a Budapesti Királyi Törvényszéken a végrendeletet, s arra kéri a bíróságot, hogy az abban lévő rendelkezést az özvegyi jog érdemtelensége miatt tegyék semmissé. Azt állította, s tanúkkal is bizonyítani kívánta, hogy Bella ütötte-verte, éheztette Jókait, s a végrendeletet kényszerítés hatására írta.

Jókai jól érezte, hogy ifjú felesége támadások kereszttüzébe kerül majd halála után, és igyekezett minden tőle telhetőt előkészíteni, hogy jogi úton biztosítsa nyugalmát. 1901-ben létrejött "ellenmemorandumában" így ír: "...nem marad nekem más kötelességem, mint minden lehető módot elkövetni méltatlanul üldözött hitvestársamnak megvédelmezésére, jogainak megoltalmazására s azoknak minden törvényes eszközzel való biztosítására."

Fesztyné végül 1907-ben elállt a pertől, s peren kívüli egyezséget kötött Bellával: évente megkapta a Jókai-jogokból származó bevételek tíz százalékát. Később, a húszas években Jókai Róza újból beperelte az özvegyet, majd ismételten megállapodtak: 12 ezer pengő fejében Fesztyné Jókai Róza örökre lemondott a húsz évvel korábban szerzett részesedésről.

"A támadók vesztesek lettek az egész vonalon. Vesztett ügyük lett a bíróság előtt, a nagy­ közönség előtt, a hercehurca azonban sok keserűség nyomát hagyta lelkemben. Megtanított rá, hogy egyes emberek milyen gonoszak tudnak lenni, ha anyagi érdek vagy kielégítetlen szenvedély hajtja őket"

- írta Nagy Bella később.

"Az egymásba néző szemek beszédében megértett kérdések és feleletek cserélődnek: vers az; a legszebb költemény: rím nélkül, asszonánc nélkül, metrum nélkül. A szív van minden életműszerben; az lát, hall, ízlel, az éhezik, az lakik jól. A földgömb lehull alóluk; elvész az űrben, egyetlen érzés tart fenn a magasban. A múlt eléjük jön, mint jövő; s a percből örökkévalóság lesz."

Részlet Jókai Mór: A lélekidomár c. művéből, amely 1897-ben jelent meg. / Kép forrása: wikipedia

Prielle Kornélia és Rozsnyay Kálmán szerelme

„Engem pedig varrj fel a szívedre, hogy karodban érezve magamat ártatlan szép szemeidben keressem és megtaláljam ami bizonyságot: védőm, megmentőm, mindenem leszel."

A tehetséges Prielle Kornélia (1826. Máramarossziget - 1906. Budapest) 15 évesen lépett először színpadra, és aztán 65 éven át töretlenül játszott; 300 különböző szerepben mintegy 3000-szer lépett fel. Pályája a magyar színjátszás bölcsőjéből indult és belenyúlt a modern színjátszás bölcsőkorába; korának évtizedeken keresztül ünnepelt színésznője és a társadalmi élet meghatározó közszereplője volt.

Eleganciáját, báját és szellemességét nem győzték dicsérni az újságok, példaértékű élete, magasra ívelő karrierje követendő volt minden színésznövendék számára. Csiky Gergely kifejezetten neki írta meg a "Nagymama" című művét, a rendkívüli sikert hozó darab pedig Prielle egész pályájára feltette a koronát, ettől kezdve a köztudatban ő lett a "nemzet nagymamája".

Rozsnyay Kálmán író, színész, műgyűjtő 26 évesen és Prielle Kornélia 70 felett. „Lelkem a sírig a tied marad" - írta Prielle Rozsnyaynak 1905. augusztusában hozzátéve, hogy „a gonosz rágalmak dacára meg fogjuk mutatni, milyen az igazi boldogság".

Kép forrása: kozvilagitas.blogspot.hu A Sárréti Múzeum és az OSzMI fotója.

A "nemzet nagymamájának" elment a józan esze?

Mi történik, nem lehet igaz! A közvélemény még alig heverte ki Jókai Mór esetét, másfél évvel később 1905 nyarán újabb botránytól hangosak a korabeli sajtó: a bálványozott, 79 éves Prielle Kornélia színésznő és a 34 éves Rozsnyay Kálmán író házasodni készülnek.

Az eljegyzés óriási port kavart, az újságok, pletykalapok hónapokig cikkeztek az "idős menyecskéről", akinek talán elment a józan esze és a "csélcsap, szélhámos, hozományvadász és perverz vőlegényről", aki magába bolondította a nemzet nagymamáját. Mindezt tetézte a család reakciója: az eljegyzés hírére azonnali tanácskozást hívtak össze a művésznő lakására a rokonok, hogy eltiltsák egymástól a jegyeseket, valamint előrebocsátották, hogy amennyiben nem sikerülne elfelejteniük egymást, a nagyasszonyt megpróbálják gondnokság alá helyeztetni.

„Azt mondják különben, hogy az eset hasonlít a Jókai házasságához. Talán hasonlít, de Jókainak több oka volt a nősülésre, őt elhanyagolta a rokonsága, mi viszont ápoljuk, gondozzuk, féltő szeretettel őrizzük szegény Kornélia nénit, aki a rémes eset óta valóságos búskomorságba esett. Aztán meg az öreg Jókai remélhette, hogy egy fiatal nő ápolni, gondozni fogja őt, de ebben az esetben szó sem lehet semmiféle előnyről amelyhez Rozsnyay révén jutna szegény Kornélia néni" - nyilatkozta Láng Ilona, Prielle unokahúga a Pesti Naplónak.

Láng Ilona egyike volt azoknak a rokonoknak, akiket Prielle Kornélia segített és aki rendszeresen ott tartózkodott a színésznő Vas utcai hatszobás (egyébként bérelt) lakásában. Otthonát Prielle még Szerdahelyi Kálmánnal (első és harmadik férjével) együtt rendezte be az 1860-as években; könyvtárszobájuk és szalonjuk arra vallott, hogy az igényes berendezés nemcsak a divat, de a műveltség követelménye is volt náluk.

Prielle Kornélia élete során megannyi rokonát támogatta anyagilag és szakmailag. Szerdahelyivel a férfi 1872-es haláláig és utána is legalább nyolc-tíz emberről, közeli hozzátartozóról gondoskodott, akik részben a Vas utcai lakásukban laktak. Mindhárom testvére a színi pályára lépett és Prielle mindannyiukat, beleértve gyermekeiket is állandó jelleggel segítette, így Emilia húgának családjában is ő volt az egyik családfenntartó, ahol Láng Irén mellett a fentebb idézett Láng Ilona színészpályáját is egyengette. A Láng lányokon kívül négy-öt fiúgyermek is volt, akik időnként szintén megjelentek (kosztért, kvártélyért) nála. Öccsének, Prielle Péternek és gyerekeinek a sorsát is szívén viselte. Mindezt figyelembe véve talán jobban érthető, mitől ijedt meg a művésznő családja, amikor Rozsnyay Kálmán befolyása egyszerre mindannyiuknál nagyobbnak tetszett a jegyesség és kilátásba helyeztett házasság révén.

Prielle negyedszer ment férjhez 79 éves korában; 1846-ban majdnem Petőfi Sándor felesége lett, 1847-ben a korszak nagyhatású színészéhez, Szerdahelyi Kálmánhoz ment nőül, a szabadságharc azonban elsodorta őket egymástól, így Kornélia 1849-től pár évig Hidassy Elek földbirtokos huszárkapitány feleségeként próbált felejteni, majd ismét Szerdahelyi felesége lett, akivel a férfi 1872-ben bekövetkezett haláláig együtt éltek és játszottak.

Hadjárat a boldogító igen ellen

„Izgatott, ideges vagyok, a fejem fáj és az eszem nem képes működni! Nem tudom, mit tegyek, beszéljek-e vagy hallgassak. Mivel használok többet a művésznőnek?! A mi gyönyörű és finom viszonyunkról csak annyit mondhatok önnek, hogy Prielle Kornélia melegséget és szivet csak azóta érez maga körül, amióta engem ismer" - nyilatkozta Rozsnyay Kálmán az eset kipattanását követően, 1905 júliusában a Pesti Naplónak.

„Meg kell mondanom azt is, hogy bármely pillanatban kikiáltom a világnak, mennyire szeretem, de vigyáznom kell a nőiességemre — magáért is! Isten vele, édes, hogy van ma? Be szeretném látni és egy kissé beszélgetni. Minden szeretettel a magáé. Kornélia" - írta ugyanebben az időszakban Rozsnyaynak Prielle, akinek ezen levelét az újságok is idézték.

„Tizenkét esztendő óta barátkozunk egymással: ez alatt az idő alatt milliószor ismételte, hogy anya sohasem szerette úgy a fiát, mint ő engem! Éltünk csöndben, egyszerűségben, ahány szabad percem volt, neki áldoztam, ahány mosolyom volt, az ő szépséges öregségére pazaroltam. Közben olvasgattam és rendezgettem az írásait, leveleit. Tizenkét esztendőn keresztül talán semmi szenzáció nem háborgatott bennünket, egész múlt hétfőig, a mikor egyszerre azt az értesitést kaptam, hogy ma ne látogassam meg Kornéliát, mert családi tanácskozásra gyűltek össze rokonai [..]" - így Rozsnyay, aki naplója feljegyzése szerint 1894.04.28-ra datálta megismerkedésük dátumát.

Rozsnyay és Prielle hosszú éveken át csak leveleztek egymással, kapcsolatuk valószínűleg 1902 környékén fordult komolyabbra, amikor Rozsnyay hazatért Londonból. A fiatalember nyilatkozatai alapján ekkoriban kezdte el rendszerezni a színésznő levelezését, vélhetően azzal a céllal, hogy dokumentálja az élettörténetét.

Rozsnyayról érdemes megjegyezni, hogy fiatalon ígéretes képzőművészként indult, Munkácsy Mihály javaslatára beiratkozott az országos mintarajziskolába, azonban színvaksága miatt pályát kellett változtatnia. Ezt követően újságíróként dolgozott, de a művészet és a művészek továbbra is vonzották, ezért elhatározta, hogy színész lesz. Édesanyja barátnőjéhez, Prielle Kornéliához is azért fordult levélben, hogy támogatását kérje, a művésznőről ugyanis tudvalevő volt, hogy örömmel segítette ajánlásaival a fiatalokat.

„Megfoghatatlan, hogy az emberek és a családom mennyire csodálkoznak és mennyire hihetetlennek találják ezt a regényemet. Pedig én oly egyszerűnek látom - nyilatkozta Prielle Kornélia a kapcsolat napvilágra kerülését követően a Pesti Naplónak. „Hát Istenem, sok gyöngédség láttán az ember szerelmes lesz és azt hiszi, hogy szabad boldogulnia a saját hite szerint. Reményei kelnek az élet felől. Arról, hogy gondoskodnak róla. És van kiről gyöngéden gondoskodnia. Azzal is ijesztgettek, hogy ez az eset megtépázza művészi nimbusomat. Én kételkedem benne. Nem ezért bá­nom, hogy kipattant a dolog, hanem azért, mert a családom megtudta és rögtön fegyverbe állt ellenünk. [...] És a családommal se akarok meghasonlani. De még minden jóra fordulhat. Erről meg is vagyok győződve."

Az események ismeretében talán mondhatjuk, hogy Prielle túlságosan naív volt. Bízott családja megértésében, művészi érdemeiben, nagyasszonyi tekintélyében, hovatovább kollégái támogatásában. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a pár nem szakítja meg egymással kapcsolatát és komolyan gondolják a jegyességet, a színésznő öccse, Prielle Péter szeptemberben a törvényszékhez fordult és elmegyengeségre hivatkozva a színésznő gondnokságba helyezését kérelmezte.

Több hónapig tartó huzavona és sajtóhadjárat után azonban a kirendelt orvosszakértők egybehangzóan kijelentették, hogy Prielle Kornélia sem nem elmebajos, sem nem gyengeelméjű, ezért a gondnokság alá helyezésre semmi szüksége sincsen. Az eljárást megszüntették. „A bizottság konstatálta, hogy Prielle Kornélia olyan friss szellemi erő birtokában van, amely az ő korában ritkaság" - olvasható a Pesti Napló novemberi számában. „[...] A művésznő egyike ama nagy kort elért halandóknak, a kik emlékezőtehetségük üdeségét bámulatos módon meg tudták őrizni" - adta hírül ugyanekkor a Budapesti Hírlap. (Az interneten napjainkban fellelhető források javarésze szintén úgy foglal állást, hogy Prielle Kornélia nem volt beszámítható ebben az időszakban, ezért - és ebben némiképp hasonlatos értelmezést képviselnek, mint Jókai esetében - tkp. bocsánatos bűn, hogy hozzáment Rozsnyayhoz.)

Egy biztos: Kornélia súlyos csalódásként élte meg, hogy több hónapon át ízetlen cikkek tárgya lett, ráadásul kollégái többsége sem állt ki mellette. „Prielle Kornélia hetven év óta olvassa, hogy ő örökifjú, tizennyolcéves, maga a tavasz és a bájosság, hogy az idő vasfoga nem fog rajta, sőt minél kevésbé volt ez igaz, annál határozottabban hangzott az fülébe. Csoda-e, hogy végre is elhitte ? Mert erre vall legalább legújabb szerelme. A természeti törvényeknek alá nem vetett nővé magasztalták s ő valóban a természeti törvényeket megcáfolóan lett szerelmes. Szegény színésznők! Annyi maszlagot nyelnek, hogy még nyolcvanéves korukra se képesek kijózanodni" - citálta például a Pesti Napló 1905 júliusában.

Voltak azonban, akik nemcsak megértették, de nyíltan védelmükbe is vették a művésznőt. Jászai Mari tíz éven át lakott egy házban Prielle Kornéliával, akivel intenzív napi kapcsolatban volt, órák hosszat olvastak fel egymásnak, gyakorolták a szerepeiket. „Úgy tudott felolvasni, mint senki más. Régi énekekre tanított és mesélt-mesélt a ré­giekről úgy, mint senki más elbeszélni nem tud. A lelkiismeretem is ő volt" - írta a Pesti Naplóba küldött nyílt levelében Jászai, aki Prielle Kornélia erkölcsi tisztaságát hangsúlyozta. „Úgy élt fehér musseline függönyei között, mint egy fehér virág. És én most az ő tiszta erkölcsét bizonyítom! [...] Ha úgy ismernék őt, mint én, de megszégyelnék azt az ízléstelen vádat, amivel elborítják."

Remélt boldogság az idő fogságában

A törvényszéki fejezet lezárulta után Prielle Kornélia és Rozsnyay Kálmán végre is összeházasodott, egészen regénybeillő módon: a művésznő Vas utcai lakásában a legnagyobb titokban keltek egybe 1905. december 24-én. Különös módon a házasság ténye csillapítóan hatott a lapokra és a közvéleményre egyaránt. A korabeli beszámolók romantikus színben mesélték el a karácsonyi mennyegzőt, ahol „[..] Kornélia a maga hetvenkilenc évével a legérdekesebb és legbájosabb menyasszony volt, akit emberi szemnek látnia adatik. Prielle Kornélia Rozsnyai Kálmánná lett. Remélhetőleg most már béke borul az ügyre s az érdekeltek, akiknek motívumait az Isten megvizsgálván, akként intézkedett, hogy elhatározásuk tetté válhasson, élvezni fogják a külső világ figyelmetlenségét legprivátabb magándolgaik körében" - írta az eseményről a Budapesti Hírlap.

„Férjéhez pedig nem közönséges, érzéki vágy, hanem tiszta szerelem, szeretetté nemesült hajlandóság fűzi, amely megaranyozta életének leáldozóban levő napját. Rozsnyay Kálmánra az a feladat vár most, hogy zavartalanul kellemessé tegye a Prielle Kornélia öregségét, megvédje butól-bajtól" - összegzett hasonló felütéssel a Tolnai Világlap.

Ám a rágalmak, támadások ekkora már menthetetlenül rányomták bélyegüket a művésznő lelki- és testi állapotára egyaránt. Prielle Kornélia fizikai egészsége végzetesen megromlott. Januárban még egy utolsó kísérletet tettek arra, hogy jó érzésekkel ellensúlyozzák az elmúlt fél év megpróbáltatásait: majd' négy hétre a művésznő szeretett Abbáziájába utaztak, ahonnan még pozitív, az új kezdet reményét sejtető hírekről és az emberek Prielle felé állhatatos szeretetének bizonyítékairól érkeztek a hírek.

Fiúméból jelentik: [...] Tegnap délután búcsúzott Prielle Kornélia Abbáziától, s az ott fürdőző hölgyek elhatározták, hogy nagy ovációt rendeznek tiszteletére. Útja a hajóállomásig valóságos diadalmenet volt. Amerre elvonult, virágok hullottak a kocsija elé, amelyben világos ruhájában, színes, nyári kalapjában, felejthetetleuül bájos mosollyal az arcán ült Prielle Kornélia. Mellette a férje, aki kalaplevéve köszönte meg az ovációkat. Négy órakor indult el hajójuk, amelynek elejét erre az alkalomra elárasztották virággal. Csokrok, koszorúk borították el az egész árbocot... [...]".

Mintha érezték volna, hogy Prielle soha többet nem tér vissza, sem Abbáziába, sem a színpadra. Hazatérése után két héttel ágynak esett és többet már fel sem kelt onnan. Betegségének hírére pályatársai, tisztelői lakásába sereglettek, így többek között Blaha Lujza, Feleki Miklósné, Márkus Emília, Somló Sándor mind meglátogatták, azonban február 20-tól állapota egyre rosszabbodott, több ízben eszméletét vesztette. Férje és legkedvesebb barátnői, így Rákosi Szidi folyton körülötte mozgolódtak, orvosai azonban nem sok reménnyel biztattak, és egy idő után sem mesterséges táplálással, sem éterinjekciókkal nem tudtak javítani állapotán. Halálának napján még egyszer magához tért, egyes leírások szerint ekkor gyöngéden megszorította férje kezét és azt mondta: „A nagyasszony elmegy messze...", mire Rozsnyay félrefordult, hogy előtörő könnyeit elrejtse. „Ne sírjon, az már úgysem segíthet" - tette hozzá Prielle, de a választ már nem várta meg, ismét elájult.

Prielle Kornélia 1906. február 25-én késő este örök álomra szenderült, csöndesen, szinte észrevétlenül hunyt el. Szalonjában valóságos pálma és babérliget társaságában ravatalozták fel, menyasszonyi ruhájában feküdt az érckoporsóban, jobb kezében a Nagymama szerepkönyvével. Harmadnapon átszállították a Nemzeti Színház udvarába, ahol hatalmas gyászpompával búcsúztatták, innen kísérte a szinte beláthatatlan tömeg a Keleti Pályaudvarig. Különös fintora a sorsnak, hogy a nemzet első örökös színésznőjét végül Szabadszálláson a Rozsnyay család sírboltjában helyezték örök nyugalomra március 1-én, az ifjú férj ugyanis hajthatatlan maradt, nem bírták rávenni, hogy Prielle Kornéliát a főváros által felajánlott Fiumei úti sírkert díszsírhelyén temessék el.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


MÚLT
Sírkövek hátára írták a tarifát a temetői örömlányok
Vágy és halál morbid kettőse: az ókori bustuáriák koporsókon háltak egy kenyér áráért, egyes kliensek kérésére akár tetszhalottként.

Link másolása

Egy prostituált, aki a város határában, temetkezési helyeken űzte hivatását” – szól egy 1898-as angol lexikon szócikkelye az ókori Rómában tevékenykedő bustuáriákról. Mielőtt még bárki megrökönyödne, a prostitúció olyannyira volt szerteágazó iparág Rómában, hogy

a Krisztus utáni első században több mint 32 000 szexmunkást tartottak nyilván a városban, és valószínűleg ugyanennyien nem voltak bejegyezve.

Számtalan szavuk is volt a legősibbnek tartott mesterség űzőire: a meretricákat szabályozták és adót fizettek, a prostibulák szabadúszók voltak, az ambulaták az utcán jártak, a delicatae magas rangú kurtizánok fedőneve volt, a famosae pedig a tehetős patrícius családok unatkozásból kéjelgő lányait jelentette. A híres Pompei ásatásokat követően derült fény a virágzó szexuális ökoszisztémára, és a római prostitúció hierarchikus skálájának legalján foglaltak helyet a temetői örömlányok, azaz a bustuáriák.

Ezek a sápadtnak, soványnak és betegesnek leírt – tehát gyakorlatilag halottakra emlékeztető – nők gyéren öltözötten vagy meztelenül kínálták a testüket a temetőkben, mauzóleumokban és a földalatti sírokon, kényelmes ágyak helyett a hideg sírköveken.

Minden zegzugot, titkos járatot, útvonalat és rejtett ajtót ismertek ezeken a helyeken. Bizarr szolgáltatásuk az egész Római Birodalomra, sőt, Londinium (a mai London) külvárosára is kiterjedt. A temetői kéjnők általában krétát használtak a sírkövek hátoldalán, hogy reklámozzák az áraikat.

Vendégkörüket sírásók, illetve érzelmileg labilis gyászolók és özvegyek alkották, de akadtak közöttük álnekrofilok is, akik kifejezetten azért választották a bustuáriákat, mert halottakkal szerettek volna közösülni, és ők megteremtették ennek illúzióját azzal, hogy csendesen és ernyedten adták meg magukat.

Míg egy átlagos római bordélyházban az örömlányok minden ügyfél között megmosták magukat az intim területeken a saját kis szobáikban, a bustuariáknál ez nem történt meg, hiszen nem volt hol. Emiatt a temetői prostituáltak előszeretettel használtak parfümöt, hogy elfedjék a halál és a korábbi találkozások szagát. A morbid éjjeli pillangóknak alkonyattól pirkadatig kellett teljesíteni, és csak utána mehettek reggel a nyilvános fürdőbe – és oda is csak akkor, ha elég pénzt kerestek a belépéshez. Ehhez legalább napi két ügyfelet kellett becserkészniük a megélhetéshez:

az egyik kifizetés egy darab kenyérre, a másik pedig arra volt elég, hogy kifizessék a napi lakhatást vagy a fürdőbelépőt. Máskülönben éheztek, és néhányan ezért eleve a temetőben éltek.

Léteznek legendák néhány kísérteties bustuariáról: ilyen volt például Nuctina, aki szemein egy-egy pénzérmével aludt egy sírban, rajta a nevével. Sajnos ahogy a többi kéjnő esetében, náluk is gyakori volt a nem kívánt terhesség, és az ezzel járó csecsemőgyilkosság.

Bár az ún. bustuarie-t a legalacsonyabb rangú és legszegényebb prostituáltnak tartották, népszerűségük kiterjedt az egész birodalomra, és annak bukása után is folytatódott. A vágy és a halál effajta összefonódása mindenesetre érdekes társadalmi és lélektani kérdéseket vet fel. Az 1880-as években Guy de Maupassant is írt a jelenségről az egyik novellájában. Ebben a történetben a Montmartre temetőben találkozik egy férfi a néhai szeretője sírjánál egy kísértetiesen sápadt, gyönyörű fiatal nővel és viszonyt kezd vele. Annak lezárása után is a névtelen lány megszállottja marad, és így emlékezik meg róla: „Nem felejtettem el őt. Rejtélyként, pszichológiai problémaként kísértett az emléke, azon megmagyarázhatatlan kérdések egyike, amelyek megoldása zavarba ejt bennünket.” A történet szerint egy hónappal később egy másik gyászoló férfival találja őt ugyanabban a temetőben, és a hős megkérdezi magában: „Melyik lényfajhoz tartozott ez a sírvadász? Csak egy közönséges lány volt, aki elment a sírok közé olyan férfiakat keresni, akik szomorúak voltak, akiket valami nő, feleség vagy kedves visszaemlékezése kísértett, és még mindig nyugtalanította az eltűnt simogatások emléke? Egyedi volt? Sok ilyen van? Ez egy szakma? Úgy vonulnak fel a temetőben, mint az utcán? Vagy csak az a csodálatra méltó, mélyen filozófiai gondolat nyűgözte le, hogy kiaknázzák a szerelmi emlékeket, amelyeket ezeken a temetkezési helyeken elevenítenek fel?” Maupassant, a 19. századi írók egyik kiválósága feltehetőleg már tudta a választ.

Források: 1, 2, 3 és Budai Lotti: A női szexualitás története c. könyve


Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
A Rovatból
A lepukkant magyar kísértetkastély, amelyben gyilkosság és kútbörtön is volt
Az Egyed faluban omladozó Festetics-Batthyány kastély hányattatott sorsa mögött több sötét história is lappang.

Link másolása

Aki betéved manapság a Győr-Moson-Sopron megyében található Egyed falu központjába, egy jobb sorsra érdemes épületet csodálhat meg, az egykori Festetics-Batthyány-kastélyt, amelyet gróf Festetics Károly építtetett a majorsági központnak. A 15. század óta jegyzett települést a középkorban a Festetich, majd a Batthyány család birtokolta. Ugyan az egykor szépséges épület állapota nem teszi lehetővé a látogatást, a nyitott parkból körbejárható, és maga az udvar is több érdekességet tartogat.

A birtok utolsó kertésze váltig állította, hogy az ott álló japánakác, azaz közönséges pagodafa annyira öreg, hogy már az eredetileg ide épített 18. századi barokk kastély kertjét is ez díszítette. Ezt az épületet vásárolta meg Stern (később Egyedi) Artúr, és bontotta le 1882-ben, hogy az akkori trendeknek megfelelően egy romantikus-neogótikus stílusút építtessen a helyére. A végeredmény egy lenyűgöző, bástyás sarkokkal díszített, U-alakú épület volt. Az új tulaj mindössze a Batthyány-család címerét őrizte meg a bontás után emlékbe, amit visszahelyeztetett az új kastély főhomlokzatára.

A kastélypark másik érdekessége volt a falu címerében is szereplő, Nagykútnak nevezett kútbörtön, amely egy többcellás föld alatti téglaépítményt foglalt magában. Ehhez hasonló nem volt sem az országban, sem az egész kontinensen. Ezt egészen a II. világháborúig használta az uradalom, bár akkor már élelmiszerraktárnak.

A háborút követő időszakban az új tulajdonos betemette és megszüntette a pincét, amelynek falaihoz bizonyára rengeteg vér tapadt. És nem csak a börtöntöltelékek vérét ontották ki ebben a hátborzongató múltú épületben…

Stern Artúr ugyanis nem élvezhette ki öregkorára az általa újjáépített kastély kényelmét, mivel 1924-ben megölték. Ez a tény elsőre nem volt egyértelmű: egy reggel a szobalány a napi rutinját végezve gyanúsnak találta, hogy a ház urának lakosztálya nyitva van, holott előző éjjel ő maga zárta be az ajtót, ahogyan szokta. Miután Stern nem reagált a kopogtatásra, a szobalány bement, kinyitotta a spalettákat, és a fényben meglátta az öregúr holttestét.

Stern a földön feküdt, nyakán egy lepedőből sodort hurokkal, amely a fürdőszobai mosdóhoz volt kötözve.

A nő ösztönös sikolya felverte a házat, a szobában összegyűlt minden lakó és felsegítették az ágyra az élettelen testet. A kastélyban élt többek közt Stern Artúr lánya is, aki pénzjutalmat ígért a szolgálóknak és a kiérkező doktornak is, amennyiben diszkréten eltussolják az esetet. Arra hivatkozott, hogy az apja elvonultan élt, magába zárkózva amiatt, hogy egyetlen fia odaveszett a világháborúban, úgyhogy nyilvánvalóan öngyilkosságot követett el.

Igen ám, de nem sikerült eltussolni a dolgot, mivel nyomozás indult az ügyben, amelynek során igen hamar kiderült, hogy Stern Artúr nem önkezével vetett véget életének, hanem a saját veje, Froreich Ernő ölte meg. Az indíték az volt, hogy hiába kérték, Stern nem adott nekik több pénzt, és a gyilkossággal azt szerette volna elérni, hogy megkapják a teljes birtokot és vagyont. Tette után Ernő bevallott mindent a feleségének – mondván, közös életüket szerette volna jobbá tenni –, aki megbocsátotta neki édesapja megölését –, de a rendőrség már nem volt ilyen vajszívű, és másnap már el is vitték a bűnöst, hogy elítéljék.

Visszatérve a kastély életútjára, amikor jött az államosítás, iskolát létesítettek az emeletén, a földszintből pedig könyvtár és óvoda lett. 2001-ben ezeket az intézményeket is kiköltöztették onnan, és az anyagi nehézségekkel küzdő önkormányzat ismét magántulajdonba adta, de azóta sem nyúltak hozzá vagy újították fel.

Nagyjából egy évtizeddel ezelőtt 55 millió forintért árulták egy ideig, és pár éve azt is rebesgették, hogy szakemberek nézegették az ódon falakat, hogy idősek otthonát hozzanak létre a kastélyban, de jelenleg nem úgy tűnik, hogy született volna bármiféle egyezség. Valahol érthető, ha nem kapkodnak egy olyan épület után, ahol nem csupán kútbörtön állt egykor, hanem még egy aljas gyilkosság is történt.

Források: itt, itt, és itt érhetők el.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
Az első legendás magyar szakácsnő fél Hollywoodot megetette
Pervich Mária az operettkirálynak főzött fél évszázadon át, teljesen egyedül napi hatszor. Közben olyanok laktak jól a csirkepaprikásától, mint Marlene Dietrich, Greta Garbo és Salvador Dalí.

Link másolása

Hiába tartja magát a toposz ősidők óta, hogy a nők vezetik a háztartást és állnak a fakanállal a kezükben a konyhában, ahogyan a menzás nénik is mindig asszonyok, a 19. századig a szakácsnő kifejezés nem csupán a magyar nyelvből hiányzott, de másutt is ismeretlen volt. Legfeljebb szolgálóként, cselédként vagy a személyzet női tagjaként hivatkoztak rájuk a ranglétra alján, függetlenül a gasztronómiai tudományuktól.

Az egyik első nő, akit érdemben kiemeltek a szakácsok közül, a – 19. századi Osztrák-Magyar Monarchiában – Ferenc Józsefnek dolgozó Therese Teufl volt, akire mint „császári család főzésre alkalmazott személyként” hivatkoztak. Még az étkezésére kényes Erzsébet császárné és magyar királyné, azaz Sissi is elégedett volt a főztjével, amit jól példáz, hogy a szakácsnő három évtizedig szolgálta az uralkodót és családját. Mária Valéria, Erzsébet kedvenc lánya is sokat írt naplójában Therese kiváló főztjéről.

Az első olyan magyar szakácsnő pedig, aki világszintű elismerést tudhatott magáénak, Pervich Mária volt. Őt az operett koronázatlan királya, Kálmán Imre (ld. lenti kép) alkalmazta, akinek olyan klasszikusokat köszönhetünk, mint a Csárdáskirálynő, a Luxemburg grófja és a Marica grófnő. Mária felvidéki magyar asszony volt, aki bár kis termetű volt, de rendkívül büszke és erős, továbbá mindig egyszerűen, de igényesen öltözködött.

Segítséget soha nem fogadott el, ahogyan sokat emlegetett mondása is tanúsítja: „Egy Pervich maga főz!”.

Naponta hat alkalommal tálalt egyedül a családnak, az operettkirály kedvenc fogásait (káposztás cvekedli, kacsasült, libamáj, paprikás csirke, túrós rétes és Napóleon-szelet) gyakran elkészítve.

Mindent egymaga csinált, és fejből főzött: tésztát dagasztott, káposztát savanyított hordóban, lekvárt főzött, galuskát szaggatott és gyümölcsöt kandírozott. Egy óriási asztalon nyújtotta a leheletvékony rétest, valamint a tizennégy lapos dobostortája is egyedülálló volt.

Az Anschlusst követően, 1938-ban az idegen nyelveket nem beszélő szakácsnő is hűségesen Kálmánékkal tartott az emigrációba: Bécsből Zürichbe, aztán Párizsba (ahol rokonnak kellett hazudniuk, mert emigránsnak nem lehetett alkalmazottja), végül New Yorkba költöztek. Az Egyesült Államokban megállapodott család háza pedig valóságos társasági gócpont lett, ugyanis Kálmán Imre felesége, a fiatal Vera az államminiszterektől az eliten át a hírességekig itt is mindenkit meghívott a házukba, ahogyan már Bécsben is tette.

Hamar elterjedt a hír a felsőbb körökben, hogy Pervich Mária milyen csodálatosan főz: nem kisebb nevek adták egymásnak jóllakott örömmel a kilincset, mint Marlene Dietrich, Greta Garbo, Habsburg Ottó, Salvador Dalí, Bartók Béla és a filmcézár Louis B. Mayer. Az elhivatott Máriának mindegy volt, hogy szűkkörű vagy százfős rendezvényen kellett helytállnia séfként. Végül már egész Hollywoodban őt tartották a korszak egyik legjobb szakácsának.

És hogy hogyan találtak rá Kálmánék annak idején erre a közkincsre? Ennek is izgalmas története van: amikor váratlanul felmondott a zeneszerző szakácsa, a nővére kapott egy fülest, miszerint pont kilépett az állásából a Mágnás kaszinó (azaz Nemzeti Casino) híres szakácsnéja, de

már Horthy Miklós ajánlott neki állást, sőt, Gömbös Gyula honvédelmi miniszter is szerződtetni akarta. Kálmán viszont vérszemet kapott, és ráígért ezekre az ajánlatokra: így történt, hogy megérkezett egy idősödő, németül nem beszélő hölgy Pestről Bécsbe a próbafőzésre, aki ráadásul ötször annyit kért, mint az elődje, de az ételei annyira meggyőzőek voltak, hogy egyértelmű befutó lett.

Végül a fáradhatatlan Pervich Mária fél évszázadig főzött a családra, és még Kálmán Imre halála után is gondoskodott annak gyermekeiről, akiket sajátjaként szeretett. Végül hazaköltözött szülőföldjére, és nem kevesebb, mint 102 évig élt – igazolva a mondást, miszerint az vagy, amit megeszel.

Források: 1,2,3,4


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
Miért volt jobb a hot-dog 1980-ban, mint ma?
Ne szépítsük: gyermekkorunk kedvenc KGST-streetfoodjának mai változata inkább csak desszertnek felel meg. Leleplezzük az okokat!
Forrás: Tó-retró blog, címkép: Budapest V. Múzeum körút, az Astoria szálló bejárata előtt. 1979. Fortepan/Bauer Sándor - szmo.hu
2022. október 17.


Link másolása

A régi, balatoni nyarak illata Pálma gumimatraccal és bambival, a SZOT üdülők strandján... Ezt mind újraélheted vagy megismerheted a Tó-retro blog írásaiból.

Először is egy tény: hot-dog függő vagyok. Jobban mondva voltam korábban. Mivel gyakran jártam a Blaha Lujza téren, így a nyolcvanas években standard programnak számított a kerülő a sarkon álló EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) épület irányába. Ugyanis itt, egy üveportálba vágott kör alakú kajütablakon át adták a kedvenc forrókutyámat (angolul hot-dog). Máig érzem a számban az ízét, lett légyen mustáros vagy „kecsapos” (bár akkoriban sokan hívták kecsupnak) verzió. Azután teltek az évek és lassan múlt a virslivel dúsított kifli iránti vonzalom, ugyanis – mint rádöbbentem – a mai, amerikai stílusú, inkább desszertnek tűnő akárminek köze sincs a hot-doghoz. Utána néztem hát, hogy tévesztett annyira irányt a keleti-blokk gasztronómiája, mintha Farkas Bertalan a föld helyett a Marson landolt volna. A cikkben található adatok a korabeli ipari szabványokból és a laboratóriumi vizsgálatok pontos eredményeiből származnak.

Az óriáskifli

Kezdjük is rögtön az alapoknál, vagyis annál a

ropogós, fényes fél óriáskiflinél, amit karóba húztak azért, hogy a virslinek helye, a proletár gyermekének pedig finom uzsonnája legyen.

Aki emlékszik rá, az pontosan tudja, hogy a ma kapható, oldalról kettévágott, inkább kalácsszerű alkalmatosság eleve lehetetlenné teszi a régire hajazó ízek reprodukálását. A mai hot-dog kifli(?) egyszerűen (nekem) túl édes és foszlós. Nos az összetevők egybevetése leleplezi a turpisságot. Gyermekkorunkban a kifliben gyakran volt több só, mint az előírt (1,8 g/100 g) hiszen laboratóriumban többnyire 3,4-3,6 grammot mértek. A szénhidrát tartalom 57 % (57/100 g) volt és a hot-dog alagút vaj és tej felhasználásával lett olyan, amilyen. Ha megnézzük a mai, egyenutánfutónál kapható amerikai hot-dog kiflit, akkor azt látjuk, hogy kevesebb a só (1,3 g) és a szénhidrát is, ami 50 g. Hát ez nem indokolja azt, hogy ma inkább nevezném desszertnek ezt a terméket, mint kiflinek. Igen ám, csakhogy a régi péksütemény szénhidrátjából 2,7 volt cukor, míg ma 7,5-nél tartunk, ami majd háromszoros érték. Ráadásul a mai hot-dog alap vízből, étolajból és lisztekből áll. Semmilyen tejtermék nincs benne. De nem ez az egyetlen oka a mai csapnivaló hot-dogoknak.

1979. Fortepan/Bauer Sándor

Nézzük a virslit!

A magyar nyelvben rengeteg vicc létezik a virslik összetételét illetően, bár éppen a közelmúltban hoztak új szabályokat a rudacska alapanyagait illetően. Ezek után

különösen furcsa, hogy a nyolcvanas évek virslije mennyivel jobban emlékeztetett húsárúra, mint manapság!

Itt elegendőnek érzem két adat kiemelését a kijelentés alátámasztására: az 1980-ban forgalomban lévő virsli (akkoriban nem volt túl sok féle) 100 grammonként 20,9 g fehérjét és 13,2 g zsírt tartalmazott, ami megközelítette a sertéskaraj összetételét (20,8 és 8,3 g). A mai széles kínálatból kettőt kiválasztva (az egyik újra az utánfutós a másik egy magasan jegyzett márka) a fehérje- 11 g mindkét terméknél, míg a zsírtartalom 20, illetve 24 g. Ez szinte pontosan fordítottja gyermekkorom hot-dog virslijének. Ezt pedig a ketchup sem tudja elfedni.

Apropó ketchup... és mustár

Ma egy átlagos paradicsom alapú finomító 63 százalékban készül paradicsomsűrítményből, és a kész termék 100 grammja 21 g cukor mellett 1,8 g sót tartalmaz. Gyermekkoromban az 1967-óta gyártott ketchup volt kapható, melynek idevágó értékei 37 g cukor és 3,8 gramm só, ami tetemes különbség, bár mindkét összetevőben szinte egyforma méretű a növekmény, ám nem ez az egyetlen különbség. Akkoriban a készítmény alapja a jól ismert sűrített paradicsom volt, melynek sótartalma 4,5% volt szemben mai paradicsom sűrítmény 0,09 százalékával ez bizony 450-szeres eltérés. Ráadásul akkoriban 12 féle fűszert használtak az ízesítéshez szemben a mai kettővel (babérlevél, szegfűszeg) szemben. Persze nem mindenki szerette a pirosat, így nézzük meg a mustárt is!

Nos ezen a téren nem lehet a só és cukortartalom mentén feltárni az ízbéli eltérés gyökerét. Ebben az esetben sokkalta prózaibb az ok: az akkori mustár faék egyszerűségű volt a mai szósz mellett. Ma ugyanis így fest az összetétel: víz, ecet, mustármag (18%), cukor, só, fűszerek (kurkuma, koriandermag, szerecsendió, szegfűbors, szegfűszeg, fahéj, fekete bors, kömény), karamellizált cukorszirup, aromák, zöldfűszerek (majoránna, babérlevél). Ebből 1980-ban többnyire csak a víz, az ecet a só és a cukor volt meg, na meg a mustármag, amiben szintén ordító eltérés mutatkozott.

Akkoriban ugyanis a tradicionális erdélyi Magyar Mustár nyomán feketemustár-magot használtak. Ne tessenek meglepődni a helyesíráson, ugyanis a fekete jelenesetben nem a mag, hanem a belőle készült mustár színére utal (ahogyan a ma használt fehérmustár-mag is). Ha valaki csak hasonló ízélményre vágyik annak a Dijoni mustárok polcán érdemes turkálni, lévén ezek ma is ilyen magra épülnek.

Ezek hát a számok nyomán feltárható különbségek, ám ehhez még vegyük hozzá, hogy a nyolcvanas évek magyar gyártási minősége mellett simán előfordulhatott, hogy a szerdai szállítmány nyomokban sem emlékeztetett a hétfőire és virsli, kifli vagy szósz összetétele úgy aránylott egymáshoz, mint a legfinomabb francia habzóbor az ősrettenetfalvi asztali koccintós szikvízzel pimpelt vegyülékéhez. Ráadásul lenne itt még egy dolog. Lehet, hogy akik a nyolcvanas években hot-dogot ettek, azok mára eljutottak a „régen minden jobb volt” időzónájába...?

Ha a múlt században imádtál a Balatonnál nyaralni vagy szeretnéd tudni, hogyan nyaraltak a szüleid, neked írták a Tó-retró blogot. Ha pedig szeretnél visszaemlékezni a 70-es, 80-as évekre, és vannak fotóid, amiket szívesen megosztanál, csatlakozz a Retró Insta-csoporthoz!

Ha szívesen olvasnál további meglepő tényeket, izgalmas, rejtélyes sztorikat a Balatonról, nézd meg a Tó-retró blog szerzőjének új könyvét! További részletek és megrendelés itt.


Link másolása
KÖVESS MINKET: