Bennünk él-e még Kádár János és kora?
Úgy gondolom, vannak olyan berögződött szokásaink, mentalitásaink, amelyek még mindig a szocialista időszak, az egykori pártfőtitkár által megalkotott világkép, annak ránk gyakorolt hatásának következményei. Ez annak ellenére is így van, hogy lassan két olyan generáció is felnő, amelyek már nem hallhatták eredetiben Kádár János beszédeit, és már csak mások meséjéből ismerik azt is, amikor azt mondta, hogy a "Krumplileves, legyen krumplileves." Mára már e mondat tartalma is többértelművé vált: szólhat arról, hogy ne hagyjunk ki egy hozzávalót sem a levesből, de jelentheti a tiszta, világos beszédet, egyenességet, illetve azt is, hogy az egyszerű, finom ételek is teljes értékűek. Elvontabban: az egyszerű, puritán élet is lehet teljes értékű: ez szintén egy Kádár János személyéhez köthető mítosz volt, hiszen a pártfőtitkár tyúkokat tartott rózsadombi házának kertjében és félig kész úszómedencéjét sem fejeztette be.
Annak a nemzedéknek, amely még az 1980-as években szocializálódott, mindenképpen van Kádár Jánoshoz kapcsolódó emléke: amint a párt első embere megjelent a televízióban, vagy csöndre intették a gyereket, mert meg akarták hallgatni, mit mond az Öreg, vagy kifigurázták, szidták a diktátornak tartott politikust. Egy visszaemlékezőm sem számolt be arról, hogy Kádár János megjelenése a képernyőn visszhangtalan maradt volna.
Időzzünk el egy kicsit a puritán mentalitásnál. A második világháborúban még gyerekként szocializálódottak számára is természetes volt, hogy spórolni kell, és ennek érdekében akár ki is kell zsákmányolni önmagunkat. 2001-ben, nem sokkal a World Trade Center ikertornyainak leomlása után különös csoportosulásra lettem figyelmes Budapesten, a Flórián téren, az áruház előtt: munkáspárti nyugdíjasok gyülekeztek és a megafonból egy számomra ismeretlen ének szólt:
"nem tudjuk, milyen világ lesz, okos, aki lisztet, cukrot vesz."
A nagy bevásárlási láz felkészülés egy nehezebb, akár háborús időszakra, amelyet akár háborús körülmények között is túl lehet, túl kell élni elég cukor- és liszttartalék és aranyékszer társaságában. A második világháborús tapasztalat továbbörökítése a Rákosi-rendszer padláslesöprései után nem veszített aktualitásából, sőt, a gulyáskommunizmus időszakában sem szűnt meg a felhalmozás: az állampolgárok folyamatos hadikészültségben éltek, a két világrendszer békés egymás mellett éléséről hallottak a médiában, és polgári védelmi gyakorlaton kellett részt venniük. Ez a mélyen beivódott tudás sem olyan, ami egyik napról a másikra megváltozik. "Ha van 1 forintod, tegyél el 50 fillért belőle – mondta édesanyám, aki főiskolán tanított –, nem tudod, mikor és mire lesz jó az az 50 fillér."
Ennek a mentalitásnak másik vetülete az önkizsákmányolás, mely már az 1970-es évek második felében, az úgynevezett téesz-melléküzemágban is megjelent, amikor a dolgozók akár takarítócéget is alapíthattak a téesz égisze alatt. A munkát a hivatalos munkaidőn túl végezték. Ez a jelenség tetőzött a nyolcvanas évek GMK-korszakában, amikor éjt nappallá téve dolgoztak az emberek a vállalati gazdasági munkaközösségekben, hogy olyan szimbolikus fogyasztási javakhoz jussanak hozzá, mint a színes televízió vagy a videomagnó. Ez az önkizsákmányolás élt tovább abban, amikor az 1990-es években az emberek gondolkodás nélkül elszegődtek multinacionális cégekhez rabszolgamunkára az áhított fogyasztási javak megszerzésének reményében. Ekkor még célként lebegett előttük a zöldövezeti kertes családi ház, autó, egzotikus utazások képe, de mára már kiderült, számos dolgot nem sikerült megvalósítani a vágyott törekvésekből, így aztán gyakorivá vált a kiégés és a feldolgozás reményével kecsegtető ezoterikus utak keresése.
Részben ugyancsak a Kádár-kor ateista propagandájában gyökerezik a nem-hívő világnézet széleskörű elterjesztése. Ennek köszönhetően sokan lélektani, lelki kapaszkodók nélkül csöppentek bele az 1989 utáni új világba, és könnyen fogékonnyá válhattak az alternatív világnézetekre is. Nem véletlenül volt népszerű 1989–1990-ben a külföldre szakadt hazánkfia, a kanálhajlító Uri Geller, és nem véletlenül terjedtek el később a televíziós jósműsorok is.
Számos történet szól arról is, hogyan lehetett előnyökhöz jutni a szocialista időszakban. Az egyik kulcsszituáció a lakásszerzés volt a tanácsi lakásosztályon, ugyanis ha a lakáselosztásnál sikerült előnyt szerezni, az megalapozta a család életét. Hallottam történeteket papírban odacsúsztatott Caesar-konyakról, összecsavart szőnyegről, de a lakásért cserébe szexuális szolgáltatást ajánló tanácsi tisztviselőről is. A mentalitás, hogy az előbbre jutás érdekében kisebb vagy nagyobb ajándékokkal megpróbáljuk lekenyerezni az adott pozícióban levő hivatalnokot, szintén továbbél. Ahogyan az is, hogy ügyes-bajos dolgaink esetén először érdeklődünk, tájékozódunk, van-e az adott hivatalban ismerős, aki nem feltétlenül a hivatalos utat követve talán tud nekünk segíteni. Mert a szocialista időszakban azt tapasztaltuk, elengedhetetlen a túléléshez a kiskapuk keresése, a szakértelem pedig sok esetben csak másodrendű.
Más szempontból ugyancsak Kádár János öröksége, hogy gyakran gondoljuk, nekünk bizonyos dolgok ingyen vagy nagyon olcsón járnak. A szocialista időszak munkása hozzászokott ahhoz, hogy a köztulajdon úgy a közé, hogy abból mindenki vehet: a gyárból kilopott termékeket lehet használni, lehet velük fusizni, otthon előállítani dolgokat, vagy akár el is lehet adni őket. Volt olyan interjúalanyom, aki a gyárból kihozott termékekből állított össze úszómedencét a házában. Mivel a szocialista időszakban azzal a célkitűzéssel, hogy a nép legyen művelt, a könyveket nyomott áron terjesztették – így lett meg sok háztartásban a Világirodalom Remekei sorozat –, ezért az emberek ma kevésbé vásárolnak könyvet, mert drágának tartják, annak ellenére, hogy egy könyv árát simán elköltik egy este egy vendéglátóipari egységben.
Bennünk él Kádár János abban a passzivitásban is, hogy inkább nem csinálunk semmit, mert abból nem lesz baj. Ezt szoktuk meg. Aki csinált valamit, ami hivatalosan nem volt támogatott, mondjuk felvonult 1973. március 15-én, azt elvitte a rendőr. Jobb esetben nem az egész életútja tört ketté, de az is előfordulhatott, hogy kiutasították az országból mint nem kívánatos elemet. Aki nem csinált semmit, azzal természetesen nem történt ilyen, tehát egyszerűbb volt passzivitásba burkolózni. Ez a mentalitás benne van a Kádár kori nosztalgia hajtja a magyar internetet című írásban is, amikor népszerű posztként emlegették az alábbi hozzászólást:
"Várunk... és közben szépen... lassan eltelik az Életünk... Várunk... Az idő múlik... De mi csak várunk... A pillanat elmúlik és a múlt része lesz... És mi csak várunk..." Az írás a Magyar Nemzet Magazinban a szerzővel készített interjú egyes állításainak továbbgondolása. A nyitóképen: Kádár János megcsodálja a Habselyem Kötöttárugyár divatbemutatóját (és Sütő Enikőt) 1984-ben (forrás)
