A Rovatból

Tömeghalál önként, parancsra – a Népek Templomának szörnyű végítélete

1978 novemberében jeges iszonyatként száguldott végig a hír a világon: egy baljós szekta több mint 900 tagja követett el egyszerre öngyilkosságot Guyanában.


A Népek Temploma nevű gyülekezet tagjai méreggel végeztek magukkal, köztük nők és legalább 300 gyerek. Vajon mennyire volt ez részükről önkéntes halál, és mennyiben voltak egy fanatikus „vallási vezető” hatalmi tébolyának és manipulációjának áldozatai?

Az 1931-es születésű Jim Jones, akit fiatalon a polgárjogi harc és a társadalmi egyenlőség kérdései foglalkoztattak, éppen az utóbbi hirdetésével alapította meg saját „egyházát”. Előtte azonban még, egy független keresztény egyház felszentelt lelkészeként, mint misszionárius tevékenykedett Brazilában és Guayanában, árvaházakban dolgozott.

Jones később jelentős befolyásra tett szert San Franciscóban, abban a városban, amely az 1960-as évek közepétől az új spirituális élményeket keresők fővárosa lett az Egyesült Államokban.

Ez lett a központja az LSD-kísérleteknek, nem utolsó sorban a beat-költőknek (Allen Ginsberg, Gregory Corso) és az olyan rock-együtteseknek köszönhetően, mint a Grateful Dead, amely körül valóságos kommuna épült ki a rajongókból (Deadheads), miként a Krishna-tudatúak is e városban leltek először igazi otthonra az Egyesült Államokban.

Jones is ide hozta át szűkebb pátriájából a Népek Temploma nevű közösséget, amely kezdetben elsősorban humanitárius tevékenységével vált ismertté. Számos szegénysorsú, idős, segélyeken élő embert, afro-amerikait tudott megnyerni utópisztikus világképével, de akadtak köztük olyan jómódú, művelt emberek is, aki hittek egy ideális társadalomban, az emberi testvériségben.

Az "egyház", amiről még a sajtó is áradozott, pedig a vezetője már ekkor őrült volt

A Népek Temploma az 1970-es évek első felében élte virágkorát. Az „egyház”, amely szaporodó hívei és támogatói révén egyre nagyobb vagyonra tett szert, szociális éttermeket nyitott, drogosoknak, fiatalkorú bűnözőknek indított reintegrációs programokat. A sajtó áradozott róluk, Jones pedig egyre befolyásosabb barátokra tett szert. Közéjük tartozott Kalifornia kormányzója, a későbbi elnök Ronald Reagan is.

Jellemző, hogy amikor a hívek adománygyűjtő útra indultak Los Angelesbe és más nagyobb városokba, egy-egy alkalommal akár 30 ezer dollár is összejött.

A gyorsan jött népszerűségtől azonban Jonesnak nemcsak, hogy fejébe szállt a dicsőség, hanem eluralkodott rajta beteges hatalmi mániája is. Egy idő után már azt képzelte, hogy ő Jézus Krisztus és Buddha reinkarnációja, csodás gyógyításokat tulajdonított magának, amelyekről rendre kiderült, hogy közönséges csalások voltak.

Drogok, nemi erőszak, agymosás, fizikai bántalmazás – mindenre fény derült

Jellemző volt őrületére, hogy megkövetelte híveitől, hogy akár egy egész éjszakán át imádkozzanak érte, és jaj volt annak, aki elaludt. A kritikák azonban leperegtek róla, egészen addig, amíg meg nem jelent róla a New West című magazinban egy cikk, amelyben a szektából kilépettek egyebek között nemi erőszakkal, a hívek agymosásával és fizikai bántalmazásával, valamint nem utolsósorban erős drogfogyasztással vádolták őt.

Kiderült az is, hogy az egyház tagjai kezdetben saját fizetésük 25%-át voltak kötelesek átadni neki, később azonban Jones már elvárta, hogy az utolsó fillérük is az „Atyáé” legyen. Előfordult, hogy egy-egy szektatag „váratlanul” meghalt, de egyik ilyen ügyben sem folytattak alapos nyomozást.

Még ez sem lett volna elég, csakhogy az amerikai adóhatóság is rászállt, már pedig tudjuk, hogy e hivatal már nála nagyobb halat is horogra ejtett – gondoljunk csak a chicagói gengszterkirályra, Al Caponéra.

Embertelen körülmények és gyilkosság Guyanában

Jones ekkor döntött úgy, hogy mintegy ezer követőjével Guyanába teszi át a Népek Temploma székhelyét, itt hozta létre Jonestownt 1977 nyarán. Nem hirtelen elhatározás volt ez, mert a szektavezér már négy évvel korábban kinézte jövendő „városának” helyszínét, és a területet meg is vásárolta a guayanai kormánytól, amely – hivatalosan, vagy hallgatólagosan, ez máig rejtély – „autonómiát” adott neki.

Jones-nak a külvilágtól való elszigetelődés csak arra kellett, hogy még inkább terrorizálja „tanítványait.” Hatalmi tébolyában már odáig ment, hogy megtiltotta a családoknak, hogy maguk neveljék gyermekeiket.

A Népek Templomáról ekkor már terjedni kezdtek azok a hírek, hogy tagjait embertelen körülmények között dolgoztatják és kizsákmányolják. Ennek tisztázására utazott Guyanába 1978 novemberében Leo Ryan amerikai demokrata párti kongresszusi képviselő, a sajtó képviselőivel együtt. A tényfeltárási kísérlet az életébe került.

Leo Ryan, miután értesült a lelkész viselt dolgairól, november 15-én érkezett meg Jonestown-ba az NBC tv-csatorna újságíróinak kíséretében. Találkozott Jim Jones-szal és feleségével, de olyanokkal is, akik már a szökést fontolgatták.

Az első kedvező benyomásuk után rádöbbent arra, hogy micsoda elnyomás uralkodik a kommunában és hogyan bánnak azokkal, akik el akarnak onnan menekülni.

Három nappal később egy szektatag késsel támadt rá. Stábja az azonnali távozás mellett döntött. A repülőtéren azonban állig felfegyverzett fanatikusok rohanták meg őket, megölték a képviselőt, három újságírót és egy velük tartó szektatagot.

Az egész közösségnek meg kell halnia

A leleplezéstől való félelem csak tovább fokozta Jones amúgy is elhatalmasodó paranoiáját: néhány órával Ryan megölése után úgy döntött, hogy az egész közösségnek meg kell halnia: a többség önszántából vette be a halálos mérget és adták be gyermekeiknek is, másokat kényszerítettek, néhányukat pedig egyszerűen lelőtték.

Jones a kollektív öngyilkosság részleteit már korábban aprólékosan kidolgozott. Annyira, hogy előzőleg már tartott „főpróbákat”: mérgezettnek mondott italt kellett híveinek magukhoz venniük, hogy „bizonyítsák hitüket.”

Éppen ezért sokan először azt hitték, hogy ezúttal is csak ilyen próbatételről van szó. Jones előbb beszédet intézett követőihez, amelyben azt állította, hogy a Népek Temploma a nemzetközi titkosszolgálatok összeesküvésének áldozata, hogy hamarosan ejtőernyősök ütnek rajta a közösségen, megölik a gyerekeket, mindenkit megkínoznak, és arra kényszerítik őket, hogy megtérjenek a fasizmus eszméjének.

Először gyermekeket itatott meg személyesen a mérgezett itallal, hogy könnyebben rávegye a szülőket az öngyilkosságra. Végül a szektának mindössze 87 tagja tudott elrejtőzni vagy elmenekülni a kollektív halál elől.

Egész családok vették be együtt a mérget, majd lefeküdtek a földre, egymást átölelve, egyesek összekötözve várták végórájukat.

A 914 szektatag holttestét néhány nappal később a helyszínre érkező guayanai katonák és amerikai rendőrök találták meg. Köztük volt Jim Jones is, aki golyóval a fejében feküdt íróasztala mellett. A halottak közelében még ott hevertek a méregpoharak…

A vérfürdőt 40 év után is úgy emlegetik az Egyesült Államokban, mint a legnagyobb számú veszteséget az amerikai civil lakosság körében 9/11 előtt.

Mi történt a túlélőkkel?

A jonestown-i tömegtragédia után néhány héttel a Népek Temploma ellen csődeljárást indítottak, a szekta pénztárosa 1979 márciusában öngyilkos lett. Ugyanakkor az „egyháznak” számos országban maradtak milliós bankszámlái.

A guyanai túlélők, köztük Jones három fogadott fia, akik a kollektív öngyilkosság idején éppen a Népek Temploma kosárlabda-válogatottjának tagjaiként a fővárosban, Georgetown-ban játszottak a guyanai nemzeti csapat ellen, lassan visszaköltöztek az Egyesült Államokba. Az események után 14 hónappal, 1980 februárjában meggyilkolták azt a házaspárt, akik többedmagukkal a New West-nek leleplezték a Népek Templomát. Az öt gyermekes pár egy fillér nélkül hagyta ott Jones-ékat, és bár a nevüket a riportban megváltoztatták, a gyilkosok mégis rájuk találtak. A tetteseket azóta sem találták meg.

A Népek Templomának szörnyű vége után világszerte gyanakvással figyelték a magukat „független egyházként” hirdető közösségeket és a különböző, zavaros ideológiájú szektákat.

A fekete krónikákba azonban csak 17 évvel később került be egy újabb vallási köntösbe burkolt csoport: a japán Aum Sinrikjo világvége-váró szekta, amely 1995. március 20-án ideggázzal hajtott végre több tucat halálos áldozatot követelő terrortámadást a tokiói metróban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
A nő, aki elsőként fedezte fel, miből áll az univerzum és a csillagok, de hazájában még diplomát sem kaphatott
Cecilia Payne volt az első hölgy a világon, akinek sikerült megszereznie a csillagászati PhD- fokozatot, sőt, a Harvard professzori címét is. Mindezt abban az időben, amikor Nagy-Britanniában a nők még diplomát sem kaphattak.


Eléggé igazságtalan, hogy a legtöbb találmányhoz automatikusan hozzákapcsoljuk a feltalálóját is, akikkel tele vannak a tankönyvek is, míg mások neve a feledés homályába vész. Pedig igazán nem lehet azt mondani, hogy mellékes információ, amire a brit származású amerikai csillagász, Cecilia Payne (1900-1979) rájött: hogy az univerzum legelterjedtebb eleme a hidrogén.

Eleinte még a saját édesanyja sem támogatta az egyetemi tanulmányait, mert nevetségesnek gondolta, hogy nőként tudományos pályát válasszon. Pedig Cecilia a középiskola után elnyert egy ösztöndíjat a Cambridge-i Egyetemre, ami nem volt kis dolog – akkoriban sem. Ott fizikát és kémiát tanult, majd miután elmélyült beszélgetést folytatott egyik professzorával, Arthur Eddington asztrofizikussal az egyetem obszervatóriumának nyílt napján, a csillagászat került érdeklődése középpontjába. Eddington, látva a lány tehetségét, rábízta az obszervatórium könyvtárának gondozását.

Nem meglepő módon Ceciliát még az egyetem alatt a Királyi Csillagászati Társaság tagjává választották, de Cambridge-ben 1948-ig érvényben volt az a rendelkezés, hogy nők ugyan járhatnak az egyetemre, de diplomát nem kaphatnak. Tehát a női hallgatók arról nem is álmodhattak, hogy kutatók lesznek, legfeljebb pedagógusnak állhattak.

Eddington professzor azonban bemutatta őt az Angliába látogató Harlow Shapley amerikai csillagásznak, aki – diploma hiánya ide vagy oda – felajánlott neki egy ösztöndíjat a Harvard Egyetemre, a Radcliffe College-ba a PhD dolgozatának elkészítésére. Cecilia nem csupán élt a lehetőséggel és Amerikába költözött, hanem mindössze két év alatt meg is szerezte a doktori fokozatot. Ezzel ő lett a világtörténelem első nője, aki a Harvardon valaha ledoktorált, méghozzá 25 évesen.

Ebben a dolgozatában mutatta be fő tudományos eredményét: spektroszkópiai módszerrel kimutatta, hogy a Nap tömegének döntő többsége hidrogén. De még jópár alapvető módszertani, illetve tudományos problémát oldott meg benne, sőt a változó csillagok kutatását máig az ő elméletére alapozzák. Óriási megdöbbenést keltett azzal, hogy leírta: a csillagok anyaga nem a Földéhez hasonló, hanem zömmel hidrogénből és héliumból állnak.

A Princetoni Egyetem professzora, akivel a dolgozatot lektoráltatták, az eredményt „nyilvánvaló képtelenségnek” minősítette – de később nyilvánosan belátta a tévedését, miután saját maga is elvégezte más módszerrel az erre irányuló kutatásait, teljesen hasonló eredménnyel. Otto Struve csillagász azonban kapásból így jellemezte a PhD disszertációját:

„A legbriliánsabb tézis, amit valaha írtak a csillagászat területén.”

A sikeres védés után állást kínáltak neki a Harvard Egyetemen, de itt is beleütközött a nemi diszkrimináció könyörtelen üvegplafonjába: nőként csak „technikai asszisztens” besorolást kaphatott, férfi kollégáinál jóval alacsonyabb fizetéssel, miközben az elvárások ugyanazok voltak felé is. Ettől függetlenül kiharcolta magának szakmai munkájával a professzori kinevezést, amelyre 56 éves koráig kellett várnia. Azonban azt a rekordot senki nem vehette el tőle, hogy ezzel ő lett az első professzornő a Harvard történetében. Továbbá később kinevezték a csillagászati tanszék élére is, ezzel pedig ő lett a Harvard Egyetem első női tanszékvezetője is.

Cecilia érthető módon szakmán belül választott magának férjet: 34 évesen hozzáment az orosz származású amerikai csillagászhoz, Sergei Illarionovich Gaposhkinhoz. Közösen is sokat kutattak, főleg a Tejútrendszert és a Magellán-felhők változó csillagait, méghozzá komoly eredményekkel.

A természettudományi szakma immár vitathatatlanul ítélte meg az érdemeit: 43 évesen elnyerte az akadémiai tagságot, 76 évesen pedig kiérdemelte a Henry Norris Russell-díjat, azaz az Amerikai Csillagászati Társaság nagydíját. Köszönőbeszédében ezt mondta:

„A fiatal tudós jutalma az az érzelmi izgalom, hogy ő lehet az első a világtörténelemben, aki látott vagy megértett valamit.”

1979-ben rákban hunyt el, de nem sokkal előbb még megírta az önéletrajzát. A hír hallatán azonban nem robbant fel a gyászjelentés-rovat az újságokban, sőt a tudományos munkássága előtti tisztelgés később kimerült egy egyetemi emléktáblában és egy róla elnevezett díjban. Úgyhogy most legalább a saját elménkbe véssük fel mélyen Cecilia Payne nevét, aki felfedezte, miből vannak a csillagok és miből épül fel a Nap.

(Források: 1, 2, 3)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
A Rovatból
Vincent van Gogh-ot a bátyja felesége tette naggyá
A festő csak egyetlen képet adott el életében, Johanna van Gogh pedig posztumusz emelte őt a legnagyobb művészek közé. Mindezt egyedül egy kisbabával, rengeteg munkával és kitartással.


Te megtennéd az elhunyt férjedért, hogy a szintén elhunyt bátyja életművére teszed fel a saját életed – mindezt alig két év házasság után? Johanna van Gogh megtette, nem is akárhogyan. A fiatal és ambíciózus nyelvtanárnő elég hamar megtanulta, hogy a szerencse forgandó. Házassága a műkereskedő Theo Van Gogh-gal mesebelien indult (ő látható a fenti festményen), hiszen a fiú két találkozás után megkérte a kezét. Az esküvő után Párizsba költöztek, a művészeti elit sűrűjébe, és az elsöprő szerelem közepette hamar jött a gyermekáldás is, ám az ifjú feleség két éven belül duplán gyászolhatott.

Először Vincent, a férje bátyja követett el öngyilkosságot, aztán az emiatt teljesen megtört Theo is követte őt a túlvilágra egy régebben, bordélyházban elkapott szifilisz következtében – mindössze fél évre rá, 33 évesen. Johanna (becenevén Jo, lánykori nevén Johanna Gezina van Gogh-Bonger) nem csupán egy űrrel a szívében és egy félárva babával maradt magára mindössze 28 évesen, hanem sógora, Vincent van Gogh több mint 400 festményével is.

Amelyeket elhunyt férjével együtt rendkívül nagyra becsült, és szeretett volna megismertetni a nagyvilággal – annak ellenére, hogy Theónak minden igyekezete ellenére sem sikerült befuttatnia őt, és Vincent is csak egy képet adott el kudarcokkal tarkított karrierje során.

Érdekesség továbbá, hogy Jo a szintén Vincentnek elnevezett fia születése után látta először sógorát, Vincent van Gogh-ot, amikor babanézőbe érkezett hozzájuk. Az egyre csak romló elmeállapotú festő addigra már megcsonkítva élt, hiszen nem sokkal testvére eljegyzése után levágta a saját fülét, miután veszekedett Gauguinnel.

Joannára teljesen átragadt Theo lelkesedése testvére művészete iránt, ezért haláluk után elszánta magát. Személyes küldetéséhez feladta a párizsi lakást, ahol addig élt Theóval, és egy Bussum nevű holland faluba költözött, ahol otthonából panziót teremtett, hogy eltartsa magát és pici gyermekét. Közben nekiveselkedett a Gogh-életmű feldolgozásának és rendszerezésének. Sőt, a két testvér levelezését is feltárta, amelyből a festő mély érzelmi világa és pszichés betegsége is kirajzolódott. Néhai férje ugyanis megőrizte a Vincenttől kapott összes, pontosan 651 levelet.

Az özvegy beleásta magát a műkereskedelembe, és elkezdett a szakma legjavának nyakára járni. Kapóra jött, hogy tudott franciául, németül és angolul, hiszen így hatékonyabban tudott a berlini, párizsi és koppenhágai galériákkal tárgyalni. Ösztönösen jó érzéke volt a kereskedelemhez: a legjobb festményeket csak kölcsönbe adta a múzeumoknak, de a kiállításokra mindig küldött megvásárolható alkotásokat is.

A fordulópont 15 évvel Vincent van Gogh halála után, 1905-ben jött el Jo életében, amikor egy nagy retrospektív kiállítást szervezett a festő életművéből – majdnem ötszáz alkotással – az amszterdami Stedelijk Múzeumban. Mindent ő szervezett meg a képkihelyezésektől a vendéglistáig, és akkorra már tinédzser fia írta a meghívókat. A bemutatkozó tárlat elsöprő siker lett: felkeltette a gyűjtők, múzeumok és műkritikusok figyelmét, a Gogh-művek árai pedig az egekbe szöktek. 1891 és 1925 között Jo összesen közel 200 festményt és 50 rajzot adott el, de a kedvencein nem volt hajlandó túladni.

Jo bebizonyította, hogy veszteségből is lehet nyereség: eltökélt és kitartó munkájával elérte, hogy Vincent van Gogh tragikusan zseniális munkásságát elismerjék az egész világon. Annak érdekében, hogy Amerikát is meghódítsa, 1915-ben New Yorkba költözött, ahol angolul tanult, hogy lefordíthassa a két testvér levelezését – sőt, még bemutatót is szervezett a Fifth Avenue-n. Az első világháború után, 1919-ben tért csak vissza Amszterdamba.

Bár Jo kétszer is újraházasodott (mindkét esetben festővel, és a harmadik férje is nagyon fiatalon hunyt el), de az első helyen mindig a Gogh-hagyaték állt az életében. Egyik legszebb gesztusa az volt első igaz szerelmének emlékére, hogy Theo maradványait Utrechtből Auvers-sur-Oise-ba költöztette Vincent nyughelye mellé, hogy örökre együtt lehessenek. Jo halála után mérnökké lett fia a műkincsek örököseként megalapította a Vincent van Gogh Alapítványt és az amszterdami Van Gogh Múzeumot – benne az összes olyan képpel, amelytől édesanyja sosem akart megválni.

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Jeanne Calment hihetetlen története: 100 évesen még biciklizett, 114 évesen filmezett, 122 évesen halt meg
A francia Jeanne Louise Calment döntötte meg a leghosszabb igazolt emberi élettartam rekordját. 85 évesen kezdett el vívni, 117 évesen szokott le a dohányzásról, és amikor a 120. születésnapján megkérdezték tőle, milyen jövőre számít, azt felelte: „egy nagyon rövidre”.


Ha bármikor kiejtenéd a szádon, hogy „az én koromban ezt már nem kéne”, gondolj az Arles-ban 1875-ben született Jeanne Louise Calmentre, aki fittyet hányt az efféle sztereotípiákra, és úgy alapvetően az élet törvényeire is, hiszen 122 évet és 164 napot élni nem éppen szokványos. 100 évesen még simán biciklizett, 114 évesen szerepelt az életéről szóló filmben, és 115 évesen rászánta magát egy csípőműtétre is, sőt, a cigiről is majdnem egy évszázad után szokott le – igaz, nem a tüdejével volt gond, hanem csak azért döntött így, mert a megromlott látásával utált tüzet kérni másoktól.

Madame Calment izgalmas korban született Franciaországban, hiszen az Eiffel-tornyot 14 éves korában építették fel, és ezidőtájt találkozott – a nagybátyja boltjában festéket vásárló – Vincent van Gogh-gal, aki a megítélése szerint „koszos, rosszul öltözött és ellenszenves volt”.

A munkahelyi stressz nem rövidített az életén, hiszen 21 éves korában hozzáment másod-unokatestvéréhez (dédnagybátyja unokájához), a dúsgazdag üzlettulajdonos Fernand Calment-hoz, és sosem dolgozott egyetlen percet sem. Helyette leginkább teniszezett, kerékpározott, úszott, görkorcsolyázott, zongorázott és operába járt. Életfilozófiája az volt, hogy amin nem tudsz változtatni, azon ne stresszelj, és soha nem használt szempillaspirált, mert gyakran nevetett sírásig. Híres volt hatalmas életkedvéről, valamint nagy étvágyáról, különösen az édességek iránt.

Jeanne végig megőrizte éles szellemi képességeit, de közben tragikus dolgokat kellett megélnie: hosszú élete során a saját lánya, sőt, unokája is elhunyt. Pedig közeli hozzátartozói is rendkívül hosszú ideig éltek: idősebbik bátyja, François 97, édesapja 93, édesanyja pedig 86 évig.

Amikor Jeanne 90 éves lett, örökös híján leszerződött az akkor 47 éves, André-François Raffray nevű ügyvéddel, aki szerződésben vállalta, hogy havi 2500 frankot fizet az idős hölgynek azzal a feltétellel, hogy a halála után ő örökli a lakást. Raffray azonban a legrosszabb rémálmában sem gondolta, hogy végül nem csak 30 évig fizeti Jeanne-nak az ígért havidíjat, hanem a hölgy még túl is éli őt.
Miután az ügyvéd 77 éves korában meghalt, annak özvegye köteles volt tovább fizetni Calmentnek élete végéig a törvény értelmében.

Jeanne olyan legendás idézeteket hagyott az utókorra, mint például hogy „fiatalnak lenni lelkiállapot, nem a testtől függ. Valójában még mindig fiatal vagyok, csak az elmúlt 70 évben nem néztem ki olyan jól.” Vagy hogy „a mi jó Istenünk elfelejtett engem”. Az egyik interjúja végén az újságíró azt mondta: „Asszonyom, remélem, valamikor jövőre újra találkozunk”. Erre Jeanne azt válaszolta: „Miért ne? Annyira azért nem vagy öreg, még mindig itt leszel!”

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Három hősies lány az ’56-os forradalomból
Bár az október 23-i eseményeket a „pesti srácokhoz” kötik, jócskán vettek részt bátor nők is a forradalomban.


Számos lány és asszony vett részt aktívan az ’56-os eseményekben, különféle szerepkörökben: őrök, harcosok, ápolók, orvosok, röpirat-terjesztők, másolók, szervezők, futárok egyaránt akadtak köztük. Azonban az ő történeteiket jellemzően nem dokumentálták vagy emelték ki utólag, és a korabeli fényképeken is alig szerepeltek. Most a három legismertebb női figurát elevenítjük fel október 23-ra emlékezve.

Tóth Ilonka

A kommunista megtorlás egyik leghíresebb női esete volt az a végzős orvostanhallgató, akinek már csak a szigorlata hiányzott a doktori címhez 24 évesen. A csendes, mosolygós, mindig kitűnő tanuló a forradalom alatt szívvel-lélekkel segített a sebesültek ellátásában az Önkéntes Mentőszolgálat tagjaként: orvosi esküjét annyira komolyan vette, hogy a forradalmárokon kívül az ÁVH-s és szovjet katonákat is zokszó nélkül ellátta. Később a Domonkos utcai kórház vezetője lett, és az ellenállási tevékenység részeként röplapokat nyomtatott az alagsorban éjjel. Amikor emiatt elfogták, egyéb vádakkal is kiegészítették a bűnlajstromát, majd nem sokkal később elítélték és kivégezték – de az ügye máig nagy port kavar. Ugyanis a vád szerint Ilona és társai megöltek egy spiclinek tartott férfit, egykori rabtársai szerint azonban csak rákényszerítették a vallomását, és koncepciós perben mártírhalált halt.

Wittner Mária

Az egyik legtöbbet szenvedett túlélő, aki 19 évesen vett részt az eseményekben: a rádió ostroma közben csatlakozott a felkelőkhöz, de segédkezett a sebesültek ellátásában is, valamint fegyveres összetűzésekben is részt vett, amelyekben meg is sérült. Emiatt felkelőként halálra ítélték (kétszáz napot töltött ennek tudatában a börtönben), aztán életfogytiglani börtönre módosították az ítéletét. Tizenhárom év raboskodás után az utolsó forradalmárokkal szabadult, ráadásul a ’62-es nagy amnesztia idején sem kapott kegyelmet. Nem véletlenül rejtegette őt Kádár, hiszen egy amerikai újságírónak adott interjúban azt nyilatkozta, hogy már nincsenek a börtönben politikai foglyok. Mária a rendszerváltás utáni közélet legendás alakja lett, fideszes országgyűlési képviselőként is ismertté vált, és rendszeresen hangoztatta, hogy „gyilkosoknak nincs megbocsátás!”. A szabadságharcos végül 85 évet élt.

Szeles Erika

Hogyan vált egy tizenöt éves lány véletlenül a forradalom ikonjává? Szeles Erika szakácsnak tanult, amikor belecsöppent a forradalomba. A fénykép, amely híressé tette őt, egy dán magazin, a Billed Bladet 1956. november 13-i címlapján jelent meg. Nem csoda, hogy mindenki megjegyezte a bájos, vörös szeplős, elszánt tinédzser arcát, ahogy kabátban és géppisztollyal dacol az ellenséggel. A fotót készítő Vagn Hansen később elmesélte, hogy teljesen véletlenül talált rá a lányra, aki vállalta a fényképezést. Erika éppen vöröskeresztes karszalaggal segített ellátni a sebesülteket a Blaha Lujza térnél, amikor egy szovjet golyó leterítette – úgyhogy az ominózus címlap megjelenésekor szegény leány már nem is élt. Sokáig nem tudták, ki szerepel a képen, de az alapos kutatások után végül azonosították a kilétét a Kerepesi temetőben.

Források: 1,2,3,4,5


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk