Az NDK-s lányok hajlandósága, avagy balatoni erotika

Sokan emlékeznek még egy 2000-es, felkavaró bűncselekményre.

Ma, március 9-én, napra pontosan 26 éve történt.

Soproni Ágnes, született Schwartz Ágnes, az 1970-es és 80-as években filmekben, tévéjátékokban, színházban és szinkronban egyaránt foglalkoztatott színésznő volt. A sikeres pálya 2000 márciusában tragikus véget ért.

Ezt követően a 21 éves fiatalember

Fél éven át senki nem tudta, mi lehet a nővel, ám akkor az államigazgatási eljárásból gyilkossági nyomozás lett.

A vallomások szerint L. Zsolt egy kábeldarabbal fejbe verte az alvó asszonyt, aki erre felriadt. Dulakodni kezdtek, s eközben a fiatalember megfojtotta a nőt.

A gyilkosság után a holttest mellett néztek végig egy filmet, hogy miként tüntessék el a maradványokat. A két fiú ezután hajnalig kocsikázott, és 50 ezer forintot azonnal le is vettek az áldozat bankszámlájáról.

Az utolsó üzenet azt tartalmazta, hogy „etesd meg a kutyákat”. Barátja eközben feldarabolta a holttestet, nejlonzsákba csomagolta, majd a Solymár közeli erdőkben együtt ásták el.

A fiút az anyagiasság állandóan feszítette, rendszeresen kért kölcsön, emellett mobiltelefonokkal üzletelt; hajléktalanokat vett rá, hogy a nevükre mobiltelefont vegyenek neki, amelyeket aztán ő pénzzé tett.

A barátjával ellopták Soproni Ágnes Fiat Seicentóját is, amit szétbontottak és az alkatrészeket értékesítették. A fiú úgy gondolta, akkor tud anyagiak terén új életet kezdeni, ha a számára "útban lévő" anyja meghal.

Mivel nem mert kezet emelni az anyjára, 8 millió forintot ígért barátjának a gyilkosságért, amiből végül 400 ezer forintot fizetett ki. Abban a tudatban élt, hogy a gyilkosság után azonnal hozzájut a vagyonhoz. „De magával a holttá nyilvánítási eljárással nem volt tisztában, nem tudta, hogy a vagyonhoz csak öt év múlva fér hozzá. Később ez komoly csalódást okozott neki” – jegyezte meg Petőfi Attila vezérőrnagy a Blikk cikke szerint.

Annak idején a bűnügy tárgyalásakor kiderült, hogy rendőri mulasztás is történhetett.

"A mindvégig zárt ajtók mögött folyt büntetőperről annyit közöltek a hatóságok, hogy a rendőrezredes 2000. február 14-én

A tiszt azonban erről csak Soproni Ágnes meggyilkolása után, március 30-án tájékoztatta elöljáróját" - írta az Index akkoriban.

A Legfelsőbb Bíróság 2003-ban jogerősen életfogytig tartó fegyházra ítélte a tettest és a felbujtót; a döntés szerint L. Zsolt legkorábban 35, P. András 40 év elteltével bocsátható feltételesen szabadlábra.

A színésznő egykori budai villája a gyilkosság óta üresen áll. Mára nemcsak leromlott állapotú, hanem gyakorlatilag romhalmaz. Ami mozdítható és értékes volt, azt már elhordták a házból. A pusztuláshoz egy, az üres ingatlanba beköltözött hajléktalanok által okozott tűz is hozzájárult.

Már csak az urbexesek keresik fel, hogy évről évre bemutassák, hogyan néz ki a ház, mi maradt belőle.

Az ügy a magyar kriminalisztika egyik legbrutálisabb eseteként vonult be a történelembe.

Az alábbi videón az elhagyott villa látható:

Egy maroknyi huszonéves fiatalember ül a híres közvélemény-asztal körül, papírokat szorongatnak, miközben a kinti szürkeséget lassan felváltja a történelem egyik legfényesebb napja. Jókai Mór feláll, és felolvassa a tizenkét pontot, majd Petőfi Sándor hangja zengi be a termet a Nemzeti dallal.

A lelkesedés azonnal az utcára sodorja a társaságot, egyenesen a Landerer és Heckenast nyomda felé veszik az irányt. Amikor a tömeg délelőtt tizenegy óra harminc perc körül megérkezik a nyomdához, cenzúra nélkül kinyomtatják a követeléseket és a verset.

Nem sokkal később a városházán Szepessy polgármester és a tanács tagjai is aláírják a dokumentumot, Rottenbiller Lipót pedig az ablakból felmutatja a friss ívet, amivel hivatalosan is megszületik a szabad sajtó első terméke Pesten.

A márciusi ifjak legszűkebb magjához Petőfi Sándor baráti és irodalmi köre tartozott. A költő mellett Jókai Mór író, Vasvári Pál történész és Irinyi József publicista, a tizenkét pont első változatának megfogalmazója vitte a prímet.

Hozzájuk csatlakozott Irányi Dániel, Degré Alajos ügyvéd, Bulyovszky Gyula újságíró és Vajda János költő, valamint több tucatnyi, ma már kevésbé ismert fiatal.

A kortársak mindenesetre lenyűgözve figyelték őket. „Petőfit hallva az emberekben a kebel mintha lángba csapott volna fel” - mondta Degré Alajos a Visszaemlékezéseimben.

A Pilvax a reformkori pesti kávéházi kultúra lüktető központjaként működött. A napi menü egyszerű és praktikus elemekből állt. Reggelente kávét és tejet ittak, amihez kiflit, kalácsot vagy kuglófot ettek.

Petőfi a visszaemlékezések szerint szinte mindig a legolcsóbb reggelit választotta a kínálatból. A társaság tagjai a kávé mellett előszeretettel fogyasztottak helyi fehér és vörös borokat, csemegeborokat, hideg időben pedig forralt bort kortyolgattak, a sör viszont egyáltalán nem számított divatos italnak a köreikben.

A fiatalok újságokat olvastak, parázs politikai és irodalmi vitákat folytattak, asztaltársaságokat alakítottak, mint például a Tízek Társasága vagy a Fiatal Magyarország.

Ha éppen nem a nemzet sorsát vitatták meg, tekéztek, biliárdoztak, vagy Rózsavölgyi Márk kis zenekarának muzsikáját hallgatták. Az akkori kávéházi hangulatot jól jellemzi egy korabeli leírás, amely szerint azok, akik e mulatóhelyen újságot nem olvasnak, nem tekéznek vagy a játszókat nem nézik, többnyire politikai vagy irodalmi dolgokról szoktak egymás közt beszélgetni.

A nemzeti érzelmek kifejezése a divatban is egyértelműen megmutatkozott. A férfiak magyaros viseletet hordtak: zsinóros dolmányt, nadrágot, vállra vetett mentét, és különösen népszerűnek számított a derékban szabott, testhez álló attila.

A frizurák és a kiegészítők terén a Kossuth-kalap hódított, ami a büszke magyaros tartást szimbolizálta.

A legnagyobb slágernek természetesen a nemzeti színű kokárda és karszalag számított, amelyeket a pesti hölgyek, köztük Szendrey Júlia készítettek a férfiak számára, akik ezeket a mellükön vagy a kabátjukon viselték.

A színsorrend körül ugyan a szakértők a mai napig vitatkoznak, de a múzeumban őrzött eredeti Petőfi-kokárda egyértelműen piros-fehér-zöld elrendezést mutat.

A kávéházi viták végül március idusán értek be igazán, amikor a fiatalok szigorú menetrend szerint vitték végig a napot. A nyomdai siker után délután hatalmas nagygyűlést tartottak a Nemzeti Múzeumnál, majd a tömeg elindult Budára, hogy kiszabadítsa börtönéből Táncsics Mihályt.

Az előadás azonban nem ment le végig, a színházba betóduló hatalmas tömeg miatt a játék félbeszakadt, a helyét pedig spontán ünneplés, éneklés, szónoklatok és ünnepi kórusok vették át.

Kalapács alá került egy ritka 19. századi röpirat, amely a popsztár Kylie Minogue egyik ősének kivégzését meséli el. A dokumentum nem csupán egy korabeli bűneset történetét őrzi, hanem egy meglepő családi szálat is feltár.

A röpirat a 69 éves Dinah Riddiford és a 22 éves John Williams halálának „igaz és részletes beszámolójaként” mutatja be az eseményeket. Mindkettőjüket 1816. szeptember 7-én végezték ki a gloucesteri börtönben.

A bíróság azért ítélte halálra őket, mert több házba betörtek, és különféle tárgyakat, köztük ruhákat, szalonnát és egy rézüstöt loptak el.

A 19. század elején a kivégzésekhez gyakran kapcsolódtak röpiratok, amelyekben ismertették a bűncselekmény részleteit és az elítéltek sorsát.

A szóban forgó dokumentumot valószínűleg a kivégzés napján osztogatták a nézők között, hogy figyelmeztessék őket a bűn következményeire. Werner Freundel, a Chorley's Auctioneers munkatársa szerint az ilyen kiadványokat rendszerint az esküdtszéki tárgyalások idején nyomtatták.

„Nagyon olcsó papírra nyomtatták őket, és időnként néhány fillérért eladták azoknak, akik haza akarták vinni és felolvasni a tágabb családnak” – mondta. Hozzátette, éppen a gyenge minőség teszi különösen ritkává, ha egy ilyen dokumentum fennmarad.

Via BBC

Ma, márciusi 12.-én, pontosan 36 éve csikordultak meg a vagonok kerekei a Veszprém megyei Hajmáskér vasútállomásán, hogy elindítsanak egy olyan folyamatot, amelyre a magyar társadalom évtizedek óta várt. A laktanya kerítésénél bámészkodó helyiek, a fémcsikorgás, a gázolajszag és a katonai járművek hangja egy korszak lezárásának kézzelfogható pillanatát jelentették. Látványosan és visszavonhatatlanul megkezdődött a szovjet csapatok kivonulása Magyarországról.

A történet gyökerei a második világháború végéig nyúlnak vissza. A Vörös Hadsereg csapatai az 1944-es és 1945-ös hadműveletek során szorították ki a német és nyilas erőket az ország területéről, ám a fegyvernyugvást követően a katonai jelenlétük egyáltalán nem szűnt meg. Ezt előbb az 1947-es párizsi békeszerződés szabályozta, amely a szovjeteknek az ausztriai szovjet megszállási övezettel való összeköttetés fenntartásához engedett csapatokat Magyarországon tartani. Miután Ausztria 1955-ben visszanyerte függetlenségét, és még ugyanabban az évben deklarálta állandó semlegességét, ez a jogalap kiüresedett. A szovjet katonai jelenlétre a Varsói Szerződés biztosított új hivatkozási alapot. A legfontosabb jogi keretet végül az 1957. május 27-én aláírt szovjet–magyar kormányközi megállapodás rögzítette.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után a szovjet erők helyzete és befolyása de facto megerősödött. Bár a forradalom napjaiban, október végén taktikai okokból megkezdték egy ideiglenes kivonulás előkészítését, a november eleji, elsöprő erejű katonai beavatkozás egyértelművé tette, hogy az „ideiglenes” szó a hivatalos kommunikációban csupán egy végtelenített időszakot takar.

A forradalmat követő évtizedekben a szovjet katonai vezetés egy sajátos, zárt világot épített ki Magyarországon. A Déli Hadseregcsoport helyőrségeit szándékosan elrejtették a lakott területektől és a civil tekintetek elől. A laktanyák valóságos városokként működtek a városokban, saját bolthálózattal, kulturális intézményekkel, sportlétesítményekkel és mozikkal. A csapatmozgásokat szigorúan szervezett konvojokban hajtották végre, a mindennapi fegyelem pedig azt a célt szolgálta, hogy a megszállás ténye ne képezze a hétköznapok folyamatos, feltűnő és provokatív látványát. A katonák és a tisztek családjai egy izolált buborékban élték az életüket, elzárva a magyar társadalomtól.

Ez az elszigeteltség azonban a gyakorlatban sosem lehetett teljes. A laktanyák működtetéséhez szükség volt a helyi munkaerőre.

Ezek a munkakapcsolatok hozták létre azokat az apró, informális csatornákat, amelyeken keresztül a két világ érintkezni tudott egymással. Ahol pedig emberek találkoznak és hiánygazdaság uralkodik, ott elkerülhetetlenül megjelenik a kereskedelem is. A szovjet–civil érintkezés legéletszerűbb és legkiterjedtebb terepe a feketepiac és a cserekereskedelem lett. A laktanyák környékén élő lakosság gyorsan felismerte a kínálkozó gazdasági lehetőségeket. A kerítések tövében, az erdőszéleken és a hátsó utakon folyamatosan zajlottak az üzletkötések.

A gázolaj valóságos keményvalutaként funkcionált ebben a szürkegazdaságban. A katonák a hatalmas katonai gépezet készleteiből csapolták le az üzemanyagot, amelynek feketepiaci árfolyama egész települések mikrogazdaságát határozta meg.

Ugyanakkor a szovjet katonai jelenlét makrogazdasági szinten jelentős terhet rótt a magyar államra. Az ország energiaellátása szinte teljes egészében a szovjet importtól függött, és a Magyarországon állomásozó, hatalmas létszámú haderő ellátása is a hazai infrastruktúrát terhelte.

A zárt laktanyavilág és a civil szféra találkozása nem korlátozódott csupán a békés cserekereskedelemre. Az összezártság, a szigorú fegyelem és az alkohol gyakran vezetett súlyos konfliktusokhoz. A legtragikusabb esetek közé tartozott az a hajmáskéri eset, amikor

Az ilyen és ehhez hasonló bűnügyek esetében a magyar hatóságok tehetetlenek voltak. A legsúlyosabb ügyekben kizárólag a szovjet katonai bíróság járt el, a magyar igazságszolgáltatásnak semmilyen joghatósága nem volt a megszálló erők tagjai felett, ami folyamatos feszültséget generált a lakosságban.

A változást a moszkvai nagypolitika indította el. Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár 1988. december 7-én az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűlésén bejelentette a kelet-európai szovjet haderő jelentős csökkentését. Ez a beszéd nyitotta meg a kaput a tényleges csapatkivonások előtt. Az első fecske a kiskunhalasi harckocsi gárdaosztály volt, amely már 1989. április 25-én elhagyta az országot. A folyamat jogi és diplomáciai mederbe terelése 1990. február 1-jén kezdődött meg Budapesten, ahol a magyar delegációt Somogyi Ferenc, a szovjet felet pedig Ivan Aboimov vezette. A feszített tempójú tárgyalások eredményeként 1990. március 10-én Moszkvában Horn Gyula magyar és Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter kézjegyével látta el a teljes csapatkivonásról szóló kormányközi egyezményt.

A kivonulás logisztikai lebonyolítása gigantikus, a modern magyar történelemben példátlan művelet volt. Tizenöt hónap leforgása alatt mintegy ezerötszáz szerelvény, nagyjából harmincötezer vasúti kocsi mozgatta meg a hadsereget és annak teljes felszerelését. A művelet során a Magyar Államvasutak is óriási feladatot kapott, amelyért mintegy egymilliárd forint árbevételhez jutott. A legkritikusabb pontokat a mándoki és tornyospálcai átrakóállomások jelentették, ahol a magyar, normál nyomtávú kocsikról a szélesebb szovjet nyomtávra kellett átrakodni a hatalmas súlyokat. A számok önmagukért beszélnek, és jól érzékeltetik a megszállás valódi méreteit.

A személyi állomány mellett a haditechnika mennyisége is rendkívüli volt. A vonatok 27 146 darab haditechnikai eszközt szállítottak el, köztük 860 harckocsit, 2269 egyéb lánctalpas járművet, 196 rakétaindítót és 622 tüzérségi fegyvert. A teljes megmozgatott anyagmennyiség elérte az 560 912 tonnát.

Az utolsó szovjet katonavonat 1991. június 16-án lépte át a magyar határt. Néhány nappal később, 1991. június 19-én, pontosan 15 óra 1 perckor Viktor Szilov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka civil ruhában, diplomata-útlevéllel hajtott át a záhonyi Tisza-hídon. Ezzel a szimbolikus lépéssel negyvenhét év után először állt elő az a helyzet, hogy nem állomásozott idegen haderő a magyar állam területén.

A távozó hadsereg azonban súlyos, mérgező örökséget hagyott maga után.

A falakból kitépték a vezetékeket, a mozdítható értékeket elvitték. Ennél is súlyosabb problémát jelentettek a környezeti károk. A budapesti és vidéki bázisokon a kármentesítés során gigantikus méretű talaj- és vízszennyezést tártak fel. Szentendrén, a tankok egykori tisztítóbázisán a talajvíz szennyeződése éveken át visszatérő, súlyos problémát okozott a településnek. A korabeli adatok szerint csak Budapesten több mint egymillió liter szennyezett szénhidrogén-terméket, köztük kerozint, gázolajat és benzint kellett ártalmatlanítani, miközben ötszáznyolcvanhatezer köbméter szennyezett talajvizet szivattyúztak ki és kezeltek a szakemberek.

A legkényesebb titok a nukleáris fegyverek jelenléte volt.

A magyar politikai vezetés sokáig hivatalosan nem tudott a szovjet atomtöltetek magyarországi tárolásáról, amelyet csak egy szűk körben ismert, kézzel írott megállapodás tett lehetővé. A titoktartás szintjét jól mutatja Kárpáti Ferenc volt honvédelmi miniszter visszaemlékezése.

A hátrahagyott romok, a környezeti pusztítás és a felépített infrastruktúra értéke hamar pénzügyi vitát robbantott ki a két állam között. A tárgyalások végül egy pragmatikus, úgynevezett nullamegoldással zárultak 1992. november 11-én Budapesten, ahol

A kivonulás politikai emlékezete a mai napig két markáns, egymással vitatkozó narratívára oszlik a magyar közéletben. A konzervatív, jobboldali emlékezetpolitika a nyílt, bátor szuverenitáskövetelést tartja a folyamat legfontosabb katalizátorának. Ennek csúcspontja Nagy Imre és mártírtársainak 1989. június 16-i újratemetése volt a Hősök terén. Orbán Viktor akkori beszéde történelmi mérföldkőként él a köztudatban. „Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.” Csakhogy ez már javában zajlott a „bátor” beszéd elhangzásakor.

A történészi nézőpont a háttérben zajló, csendes diplomáciai munkát és a geopolitikai realitásokat helyezi előtérbe.

Németh Miklós egykori miniszterelnök többször is felidézte azt a kulcsfontosságú pillanatot, amikor Mihail Gorbacsov világossá tette a szovjet be nem avatkozás elvét. „Ameddig én ebben a székben ülök, 1956 nem ismétlődhet meg.” A szovjet katonai vezetés a maga részéről egy egyszerű, végrehajtott parancsként tekintett az eseményekre. Ahogy Viktor Szilov altábornagy búcsúüzenetében fogalmazott:

Hajmáskér, ahonnan az első szerelvények elindultak, ma is magán viseli ennek a negyvenhét éves ideiglenes állomásozásnak a sebeit. A település, amely már az Osztrák–Magyar Monarchia idején is hatalmas tüzérségi és páncélos központ volt, a szovjet korszakban élte meg a legzártabb időszakát. A monumentális, kastélyszerű laktanyatömb és az egykori tiszti lakótelep ma nagyrészt üresen, romosan áll, sorsa máig rendezetlen. A letört vakolat, a betört ablakok és a gazdátlan infrastruktúra mementóként emlékeztet arra a rendszerre, amely a fegyverek erejével tartotta fenn magát.