Az éj leple alatt kezdték építeni 60 évvel ezelőtt, és 28 évig állt a berlini fal
Amikor Winston Churchill 1946 márciusában fultoni beszédében Európára leereszkedő „vasfüggönyt” emlegetett, kevesen gondolták, hogy ha nem is vasból, de kőből és téglából felhúznak a kontinens két ellentétes ideológiájú és ellentétes érdekszférába tartozó része között egy építményt, amely közel három évtizedig nem csupán szimbolizálta a megosztottságot.
A berlini fal, amelyet 1961. augusztus 13-ra virradóra kezdtek el építeni az egykori német birodalmi főváros keleti felén, egy történelmi abszurditást hozott létre: kettévágott Európa közepén egy nagy hagyományú várost, amelynek egyik fele a Nyugat által sokáig el nem ismert Német Demokratikus Köztársaság fővárosa lett, míg a másik fele egy különleges státuszú „városállam” lett, amelyet, még ha ezt a 10 évvel később született négyhatalmi megállapodás nem is fogadta el, a Német Szövetségi Köztársaság gyakorlatilag a 11. tartományának tekintett.
A berlini kérdés megértéséhez vissza kell kanyarodnunk a II. világháború befejezéséhez. Bár Berlint a szovjet csapatok foglalták el, a fővárost négy megszállási övezetre osztották: a keleti rész a szovjeteknek jutott, míg a nyugatin az amerikaiak, britek és franciák osztoztak, de volt a városnak egy négyhatalmi adminisztrációja egészen 1948-ig.
A hidegháború erősödése azonban Berlinre is kihatott: a három nyugati zóna egyesült és leszakadt a keletitől. E nyugati övezetet 1948. június 24-én blokád alá vonták a szovjet haderők, és mivel a nyugati hatalmak sem akarták feladni, légihíddal biztosították a város ellátását. Bár 39 brit, 3 amerikai és 6 német pilótát lelőttek a szovjetek, a helyzet mégsem fajult újabb háborús konfliktusig, és végül közel 11 hónap után, 1949. május 12-én feloldották a blokádot. Nyugat-Berlin enklávé helyzetét azonban tovább erősítette, hogy még abban az évben megalakult az NDK és Kelet-Berlin lett a fővárosa.
A Sztálin halála után három hónappal, 1953 júniusában kirobbant felkelés elfojtását követően 200 ezren menekültek el. 1949 és 1960 között 2,6 millió keleti lakos szökött Nyugat-Berlinen át az NSZK-ba, számuk 1961-ben is meghaladta a 200 ezret. Egészen augusztus 13-ig. Elengedhetetlen érdekévé vált a Walter Ulbricht vezette keletnémet rezsimnek e folyamat megállítása.
A nagyhatalmak vezetői még megoldhatták volna a berlini válságot. 1960 májusára Párizsba négyhatalmi csúcsot terveztek, ezt azonban meghiúsította a Szovjetunió felett lelőtt U2 amerikai kémrepülőgép esete. Végül John F.Kennedy amerikai elnök és Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár 1961. június 2-án Bécsben találkoztak. Kennedynek nagy szüksége volt a diplomáciai sikerre, hogy kiküszöbölje az áprilisi, kudarccal végződött kubai kaland, a Disznó-öbölbeli invázió okozta presztízs-veszteséget. Ezért is egyezett bele, hogy európai körútjába beiktatja a Hruscsovval való találkozót.
A szovjet vezető, ráérezve az amerikai elnök meggyengült pozíciójára és tapasztalatlanságára, erőfölényének tudatában érkezett a tárgyalásokra. Bár a napirenden számos fontos kérdés szerepelt a nukleáris leszereléstől az indokínai konfliktusig, Berlin ügye nyomta rá bélyegét a tanácskozásra. Hruscsov egy memorandummal érkezett, amely szerint Nyugat-Berlin demilitarizált, semleges város státusát kapna. Azzal fenyegetőzött, hogy egy szovjet-amerikai megállapodás hiányában olyan békeszerződést köt a keletnémet kormánnyal, amely elvágná a Nyugatot Nyugat-Berlintől.
Kennedyt megdöbbentette a kemény hangnem, de nem volt hajlandó engedni a szovjet nyomásnak. „Erőre erővel válaszolunk. Ha az Egyesült Államok háborút akar, az ő baja” – mondta Hruscsov. Mire Kennedy így felelt: „Akkor, elnök úr, háború lesz. Hosszú, hideg tél lesz.”
Az igazi „hideg” két hónappal a csúcstalálkozó után kezdődött: a keletnémet hatóságok a 1961. augusztus 13-ára virradó éjjel szögesdrótot húztak fel a két városrész között, majd megkezdték egy tényleges fal építését. Ulbricht még júniusban egy nyugatnémet újságírónőnek azt állította, hogy „senkinek sincsen szándékában falat építeni”. Végül azonban augusztus 5-én a Varsói Szerződés tagállamai moszkvai konferenciájukon Hruscsovval az élen megadták az engedélyt a „műszaki határzár” létrehozására.
A 20. század történelmének ikonikus felvételei közé tartoznak azok a filmrészletek, amelyeken kétségbeesett kelet-berliniek az utolsó pillanatban átugrálnak életük kockáztatásával a még alacsony falakon. Nyolcszáz civilnek és 85 katonának sikerült még elmenekülnie az építés idején. Családok szakadtak szét, sokan a munkahelyüket vesztették el. De megszakadtak a Berlin egységét addig biztosító közlekedési kapcsolatok, romlottak a közszolgáltatások, miután a fal építésével kettévágták az elektromos hálózatot is.
De még olyan abszurditások is előfordultak, mint a Bernauer strasse-i házak, „határvonalnak” számítottak, mivel ablakaik a nyugati zónára nyíltak. Az NDK propagandában úgy állították be, mint a „fasizmus elleni védőbástyát”, abból a hamis állításból kiindulva, hogy a II. világháború után a német földön maradt egykori háborús bűnösök mind az NSZK-ban rejtőznek. Ehhez képest a német újraegyesülés után felbukkanó neonáci csoportok szinte mind Keletről jöttek…
Fotó: Pixabay
A 155 km hosszú, 3,6 méter magas falat és környékét szigorúan ellenőrizték, a szökni próbálókkal szemben tűzparancs volt érvényben az NDK határőrségnél. 1989-ig összesen 125-en haltak meg így. A közelében lakók csak külön igazolvánnyal közlekedhettek. Csupán néhány katonai ellenőrző pont maradt nyitva a két zóna között, amelyek közül a leghíresebb a Checkpoint Charlie lett. Itt cserélték ki Gary Powers-t, a lelőtt U2 pilótáját az Egyesült Államokban letartóztatott szovjet mesterkémre, Rudolf Abelre és itt távozhattak Nyugatra egyes szovjet ellenzékiek az 1970-es években. A négyhatalmi megállapodást követően a nyugat-berliniek már könnyebben átjárhattak Kelet-Berlinbe, de a keletiek számára továbbra is illegális maradt, egészen 1989 november 9-ig.
Nem meglepő, hogy a Fal hamarosan fontos szereplője lett a nyugati kémfilmeknek. Az egyik legelső a John Le Carré regényéből készült A kém, aki a hidegből jött volt 1965-ben Richard Burtonnel a főszerepben. Michael Caine volt a hőse a Temetés Berlinben című filmben (1966) és feltűnt a Fal több James Bond-filmben is, köztük a Casino Royale-ban és az Octopussy-ban. A kettéosztottság életérzését ragadta meg Wim Wenders a Berlin felett az ég-ben.
A német újraegyesítés után is számos híres alkotás kötődik hozzá, köztük a Goodbye, Lenin és A mások élete. De Nyugat-Berlin egyedi atmoszférája nagyon sok kortárs művészt megihletett. Lou Reed, David Bowie, Brian Eno, Nick Cave egyaránt töltött itt hosszabb-rövidebb időt, és alkottak emlékezetes lemezeket. Nyugat-berlini szubkultúra különösen a 70-es, 80-as években virágzott, az a mondás járta, hogy a helyi kávéházakban, galériákban, klubokban soha nincsen záróra.
Fontos szerep jutott Nyugat-Berlinnek a 60-as évek kontesztációs mozgalmában, miután itt lőtték le a rendőrök 1967. júniusában a Reza Pahlavi iráni sah elleni tüntetés során az egyetemista Benno Ohnesorgot. Innen indult el a teológus hallgatóból lett diákvezér Rudi Dutschke, és itt követtek el ellene végzetes kimenetelű merényletet 1968. április 11-én. Itt bontakozott ki azokban az években a „házfoglaló” mozgalom, amikor fiatalok üresen hagyott házakban, lakásokban hoztak létre közösségeket. És innen indult el politikai karrierje a később Nobel-békedíjas Willy Brandt kancellárnak, az európai enyhülés egyik vezéralakjának, aki 1957 és 1966 között Nyugat-Berlin főpolgármestere volt.
Aztán 1989 megrázta az egész világpolitikát, a kommunista világrendszer összeomlott, immár okafogyottá vált a Berlini Fal is, amelyet a városnak a szabadság extázisába került lakói gyorsabban lebontottak, mint ahogyan felépítették. Egy-egy darabja ma már történelmi ereklye, Budapestre is kerültek belőlük. Ezek sokáig a Tabánban voltak láthatók, de mivel sokan próbáltak belőle némi szuvenírt hazavinni, 2004-ben átvették őket a Máltai Szeretetszolgálat zugligeti Befogadás Kertjébe.
A Berlini Fal történetéhez hozzátartozik, hogy egy évvel annak lebontása után Rogers Waters, a Pink Floyd egykori alapítója számos világsztár zenésszel közösen a The Wall című művének látványos előadásával emlékezett meg az eseményről a helyszínen és többszáz millió tv-néző előtt. Bár a darabnak eredetileg nem volt köze a hidegháború e szégyenfoltjához, ezzel a koncerttel, majd a végén bemutatott „falomlással” örökre összefonódtak.
