Attilát vért ivó, kegyetlen és barbár uralkodónak tartották, pedig inkább értelmiségi volt
A kannibál testvérgyilkos parázna…
Kölcsey Himnuszával belénk égtek az alábbi sorok: „Őseinket felhozád / Kárpát szent bércére, / Általad nyert szép hazát / Bendegúznak vére.” Bendegúz fia, Attila, a 410 körül született legendás hun király annyira megosztó személyiség volt, hogy szinte minden forrás teljesen eltérően nyilatkozik róla és a tetteiről.
Ami bizonyos, hogy a harcos hun hadvezér a kora V. században az uralma alá hajtotta gyakorlatilag egész Európát és Ázsiát, egészen a Kaszpi-tengerig.
A nyugati krónikák azonban vért ivó, kegyetlen és barbár uralkodónak írták le, aki ráadásul parázna is, hiszen pogányként sok felesége volt. Olyan rémhistória is kering – nem hitelt érdemlő forrásokban – róla, miszerint egyik feleségét arra kérte, hogy szolgálja fel neki két saját, mézben párolt gyermekét.
A kannibalizmuson túl testvérgyilkossággal is vádolták, amely eggyel hihetőbb történet az előzőnél: Bendegúz elsőszülött fia Buda volt, de állítólag öccse, Attila a saját kezével ölte meg, hogy egyeduralmat szerezzen. Ami azonban tény, hogy
kíméletlenül hatékony hadvezérnek bizonyult, például itáliai hadjárata során az Aquila nevű, mindaddig bevehetetlen várost megrohanta és porig rombolta.
Az Attilával kapcsolatos sztereotípiák valószínűleg annak köszönhetőek, hogy a sztyeppék vezetői később sem finomkodó stílusukról voltak ismertek, elég csak Dzsingisz Kánra és Timur Lenkre gondolnunk.
…és az éles eszű diplomata egy személyben
Attila gyerekkorában római szellemiségben nevelkedett, miután Honorius császár udvarába került fejedelmi túszként, a Nyugatrómai Birodalom és a hunok között létrejött békeszerződés zálogaként. Ez a vadembernek kikiáltott férfi egyébként latinul és ógörögül folyékonyan beszélt és írt, valamint ismerte az összes udvari szokást és diplomáciai fortélyt. Kíváncsi és nyitott embernek ismerték kortársai, és később is bőven akadtak, akik méltatták őt.
Attiláról szóló tudásunk fő forrása Priszkosz (Priscus) rétor, aki az udvarában élve jegyezte fel a vele kapcsolatos eseményeket. Tőle tudjuk, hogy a király másnak ugyan ezüsttálcán kínálta az étkeket és ezüstserlegekben az italokat, míg ő maga mértékletesen fatálcáról evett és fakupából ivott.
Valamint „ruházata is egyszerű volt, csupán a tisztaságát igényelte”. Kézai Simon a XIII. századi Magyarok Krónikájában azt írta, hogy „vakmerőségben magamérséklő, csatákban ravasz és ügyelő, testéhez illő erejű, akaratjában nagylelkű, fegyvere csinos, sátra s öltözete tiszta, és szerfölött buja is vala.” Éric Deschodt francia író a róla szóló 2012-es könyvében pedig így összegzi Attilát:
„kíméletlen és kegyetlen is tudott lenni, de kíméletlenségben és kegyetlenségben a római császárok magasan felülmúlták, anélkül, hogy megközelítették volna bravúros tetteit és zsenialitását.
Tudjuk, hogy sok embert megöletett, de senkit sem üldözött a hite miatt, minden vallást tiszteletben tartott.”
Megkegyelmezett Rómának egy égi jel miatt
A legnagyobb hírnevet a hun király azzal szerezte meg magának, hogy sikeres – és természetesen véres – hadjáratot vezetett 451-ben Galliában és 452-ben Itáliában. Uralkodása alatt zömében békés viszonyra törekedett a Nyugatrómai Birodalommal, de a történelem mégsem erről emlékezik meg leginkább. Történt ugyanis, hogy hosszú viaskodások árán bevonult csapatával Rómába, hogy elfoglalja az akkori európai szívcsakrát, lemondásra kényszerítve az utolsó császárt is.
Ugyanakkor a szívós harcos élete legellentmondásosabb döntését hozta meg a támadások végeztével: megkegyelmezett Rómának, a legenda szerint Isten parancsára. A leírások szerint, amikor Attila serege Róma falaihoz érkezett, elébe járult I. Leó pápa, akinek a feje fölött meglátta a hadvezér a Boldogságos Szűzanyát, kérlelve őt, hogy kímélje meg a várost.
Az égi jelre fogékony hun király erre megkegyelmezett, amelyet sokan gyengeségnek és őrültségnek tartottak, mások pedig úgy értékelték, hogy ezzel a gesztussal lerakta Európa alapkövét.
A költő Zrínyi Miklós epigrammája érzékletesen mutatja be Attila kettős – félig pogány, félig keresztény – arcát: „Isten haragjának én szelleti voltam, Mikor ez világot fegyverrel nyargaltam, Vércataractákat karddal árosztotam, És mint egy villámás, földet megfutottam. / Én vagyok magyarnak legelső királyja, Utolsó világrészrül én kihozója! Én lehetek tehát magyarnak példája, Hirét s birodalmát hogy nyujtsa szablyája.”
A rejtélyes halál
Nem sokáig ünnepelhette Attila a sikerélményeit, ugyanis 453-ban már el is hunyt. A halál okáról három legenda is él, de egyik sem igazán méltó egy ekkora harcoshoz: az első opció, miszerint a nászéjszakáján eleredt az orra vére és megfulladt részegen, a második verzió szerint az alkohol okozta májzsugor ellensúlyozására létrejövő nyelőcső visszérbetegség okozott nála belső vérzést, a harmadik fáma pedig arról szól, hogy harmadik felesége, Ildikó ölte meg a fülébe cseppentett méreggel.
Az utolsó feltevés eléggé hihető annak fényében, hogy hogyan köttetett ez a frigy. Attila megölte egy véres harcban a burgund királyt, de előtte kimentett a csatatérről egy szépséges, bátran harcoló lányt, aki történetesen a lemészárolt uralkodó leszármazottja volt.
Valószínűleg Ildikó szimpátiája némileg csökkent megmentője és kérője iránt, miután megtudta, hogy későbbi kérője meggyilkolta az édesapját.
A teljes igazság Attila személyével kapcsolatban sosem fog kiderülni, hiszen már csak a krónikák lapjai regélnek róla, és akkoriban is eredményesen működött a negatív kampány intézménye. Annyi bizonyos, hogy nem elég csupán barbár rémként gondolnunk rá, hiszen egy keménykezű, de megfontolt és bölcs hadvezért is tisztelhetünk a magyarok ősében.
Forrás: BBC, Origo, Magyar Teátrum, Hetek, Alfahír, Academia, Wikipédia
