A tiszteknek két óra, a sorkatonáknak negyedóra kéjelgés járt – frontvonal mögötti katonai bordélyok az I. világháborúban
Az elhúzódó I. világháború egyik nem várt következménye a nemi betegségek megduplázódása volt. Az Osztrák-Magyar Monarchia katonái is testi örömökkel feledtették ideig-óráig az elviselhetetlent, ezért a kezdeti 6 százalékról a háború második évére a helyi katonáknak már a 12 százaléka szorult orvosi ellátásra, különféle szexuális úton terjedő kórságok miatt. Tudták, hogy várhatóan nem sokáig élnek, és szerettek volna mindent kipróbálni, illetve egy hölgy társaságát élvezni még utoljára – vagy elsőre, hiszen sokakat szűzen soroztak be a frontra. Az általános nőmegvonás olyan méreteket öltött, hogy néhol a szolgálatban lévő fiúk jobb híján hóból gyúrtak meztelen női testet ábrázoló szobrot.
Ezért úgy döntött a katonai vezetőség, hogy – nem örömszerzési, hanem egészségügyi okból – tábori bordélyokat létesítenek, amelyeket szigorúan szabályoztak. A császári és királyi hadsereg-főparancsnokság 1915-ben kiadott egy nyolc pontból álló, a tábori és a tartalék bordélyokra vonatkozó szervezeti szabályzatot, amely részletesen tartalmazta, hogy az örömlányok milyen feltételekkel vehetők igénybe, például beteg és részeg katonák nem részesülhettek kiszolgálásban. Valamint azt is kifejtették az okmányban, hogy kik és milyen formában állhatnak a katonák rendelkezésére. A prostituáltakat minőség szerint csoportosították, akik megszabott áron dolgoztak, és a minisztérium határozta meg, hogy mennyit kell költeni naponta az ellátásukra, valamint fejenként hány kuncsaftot fogadhatnak. A megvásárolható örömszerzés kizárólag lányokra terjedt ki, ugyanis a homoszexualitás illegális volt, sőt, halálbüntetés járt érte a hadseregben.
Bárki jelentkezhetett örömlánynak, aki elmúlt 18 éves, nem volt szűz, házas vagy terhes, valamint megfelelő erőnlétben volt, tekintve a folyamatos „igénybevételt”. A ranglétra úgy nézett ki, hogy a legszebb, felső kaszt a tiszteket, tábornokokat szolgálta ki. Nekik még kedvezőbb munkakörülményeik voltak a többihez képest, hiszen ők naponta legfeljebb hat kuncsaftot fogadhattak, alkalmanként maximum két óra hosszára. Az altisztek I. osztályú hölgyekhez fordulhattak (a főtisztek fél órát, a törzstisztek egy órát tölthettek kéjelgéssel), míg a sorkatonáknak a II. osztályú liga jutott, legfeljebb negyed órára. Utóbbiaknak volt a legsanyarúbb életük, hiszen az ebbe a kategóriába sorolt lányoknak napi 12 – de volt, hogy a dupláját, sőt, akár 100 – kuncsaftot is ki kellett szolgálniuk, ugyebár mindössze maximum 15 perc alatt. A lányoknak szürke egyenruhát kellett viselniük fekete karszalaggal, alatta dr. Jäger márkájú hagyományos fehérneművel. A tiszti örömlányoknál a legfinomabb minőségű fekete félselyem harisnyával, a legénységi szajhák esetében pedig közepes minőségű vörös pamutharisnyával tették vonzóbbá a szettet, a hozzájuk passzoló harisnyakötőkkel. Ezeket a holmikat le lehetett venni az aktusok idejére. Némelyik kéjnő abból keresett plusz pénzt, hogy Viagrához hasonló szert is kínált, és igyekezett kifogni a pilótákat, akik több jattot adtak.
Nem csoda, hogy a besorozott szerencsétlenek nem akartak visszatérni a lövészárkokba, hiszen a mentális terhek mellett olyan betegségeket lehetett ott elkapni, mint a nyirkos talaj miatt kialakuló lövészárokláb, amely üszkösödéshez vagy amputációhoz is vezethetett, vagy a tetvek által terjesztett fertőző lövészárokláz (amelyen egyébként a Micimackó írója, Milne, és a Gyűrűk Ura szerzője, Tolkien egyaránt átesett). Akadtak, akik annyira el voltak keseredve, hogy inkább irritáló anyagokat fecskendeztek a húgycsövükbe, gyulladást létrehozva az orvosok megtévesztésére.
Az ellenőrzött körülmények között működtetett katonai bordélyházak igen puritán helyszíneken működtek: elhagyatott épületekben, leharcolt cirkuszkocsikban vagy vasúti vagonokban tartottak örömlányokat, nagyrészt a frontvonal szomszédságában. Az intézmények élén az igazgató állt, a napi ügyeket a madame menedzselte. Az árszabás adott volt: a tiszteknek 8-10 koronát, míg a legénység tagjainak 3-4 koronát kellett fizetniük a testi örömökért.
A madame-ok felelőssége volt, hogy a katonákat rábírják az eltéphetetlen, Neosalversan márkájú, tábori óvszer használatára, amit 20,3 fillérért lehetett megvásárolni. Azonban ezek igencsak kezdetlegesek, kényelmetlenek voltak és kemény gumiból készültek, ezért nem meglepő, hogy sokan nem éltek az ajánlással, a kockázatok mérlegelése után sem. Eleinte ezért sok volt a nemkívánt terhesség a prostituáltak körében, de később az állandó méhgyulladás miatt már nem tudtak teherbe esni. Nem csoda, hogy gyakori volt a lányok cserélődése: elég hamar kiégtek vagy alkoholisták lettek, amikor pedig már végképp alkalmatlanná váltak a férfiak kiszolgálására fizikai és lelki síkon egyaránt, a másodrangú örömlányokra még megalázóbb sors várt. A bal farpofájukra kaptak egy császári billogot, majd megfertőzték őket nemi betegséggel, és az ellenséges csapatokhoz küldték őket.
Az osztrák-magyar haderőben 1917-ig nagyjából másfél millióan kaptak el valamilyen nemi betegséget, közülük 41 százalék házas volt. A harcokkal párhuzamosan folyó higiéniai felvilágosítás azonban sikeresnek bizonyult, hiszen végül a nemi betegségek ritkábbá váltak, mint a hátországban. A lövészárok-szajhák sanyarú sorsát pedig azóta is néma csend övezi.
