A „Sebhelyes Arcú” és a Valentin-napi vérengzés - egy brutális leszámolás története
E bandaháborút és résztvevőit egy 10 évvel korábbi törvény emelte a kétes hírnév magaslataiba.1919. július 1-én lépett életbe az Egyesült Államok történetének talán legrosszabb – bár kétségtelenül jó szándékú – törvénye, a Prohibition Act, azaz a szesztilalom, amely 14 évig volt érvényben. Célját, az alkoholizmus visszaszorítását, nem érte el, ellenben valóságos éltető eleme lett a szervezett alvilágnak, amely évtizedekre kiirthatatlanul behálózta Amerikát. A legnagyobb klánok úgy osztották fel egymás között a piacot, mint hajdan a feudális urak a földbirtokokat és hatalmi tényezőkké is váltak. És ebben az időben bukkantak fel a leghíresebb „keresztapák”, akiket a mai napig mítosz leng be – nem utolsósorban a médiának és a mozinak köszönhetően.
Az illegális szeszüzlet legnagyobb „hőse” a „Sebhelyes Arcú” (Scarface), azaz Al Capone volt.
Alphonse Gabriel Capone 1899-ben született Brooklynban, nápolyi eredetű családban. Jó eszű gyerek volt, de erőszakos, kötekedő és 14 éves korában kitették az iskolából, mert megütött egy tanárnőt. Gúnynevét azután kapta, hogy egy brooklyni bárban egy nő miatt összeverekedett annak fivérével, aki három sebet vágott arcának bal felére.. Később a férfi, Frank Gallucio, bocsánatot kért tőle és Al Capone felfogadta őt testőrének. A rendkívül hiú gengszter ettől kezdve csakis úgy fényképeztette magát, hogy a sebhelyek ne látszódjanak, és azt terjesztette róluk, hogy háborús sérülések…
Ezekben az években vált példaképévé, majd „mentorává” Johnny Torrio, aki bevezette őt a szervezett bűnözésbe a Five Points Gang-en keresztül. Torrio hívására ment 1920-ban Chicagóba és – természetesen soha nem bizonyítottan – részt vett a helyi bűnszindikátus fejének, James „Big Jim” Colosimónak és több emberének meggyilkolásában. Torrio és Capone átvették a hatalmat az „Outfit”-ként emlegetett szervezetben és a befolyásuk már a politikában is megmutatkozott: 1924-ben, Chicago külvárosában, Ciceróban Al Capone polgármester-jelöltje toronymagasan győzött a választásokon, hála emberei megfélemlítő kampányának.
Miután 1925-ben Torrio megúszott egy gyilkossági kísérletet, a „mentor” átadta a szindikátus vezetését Al Caponénak és „visszavonult”, de nagy tekintély maradt az alvilágban. Ő hozta össze 1929-ben a Big Seven néven ismert bűnszövetkezetet többek között Lucky Lucianóval és Frank Costellóval, majd az ő javaslatára hozták létre 1929-ben – éppen a Valentin-napi vérengzés után - azt a „csúcsszervezetet”, amelynek célja a bandaháborúk megfékezése, illetve a „körön kívülieknek” a piacról való kiszorítása volt. Az amerikai sajtó Nemzeti Bűnszindikátusként (National Crime Syndicate) emlegette. Torrio végül 1957-ben szívrohamban halt meg.
Al Capone hatalma és vagyona egyre nőtt – évi bevételét 60 millió dollárra becsülték - és miközben többször megpróbálták őt is megölni a riválisok, fokról fokra ő számolt le velük.
1926. októberében a chicagói North Side Gang egyik vezérével, a lengyel Hymie Weiss-szel (Henry Earl J. Wojciechowski) végeztek, majd 1929. február 14-én a város északi részén fekvő Lincoln Park közeli garázsban zajlott le a Valentin-napi vérfürdő, amellyel az ír George „Bugs” Moran bandáját takarították el az útból: hét emberét lőtték le Al Capone rendőrnek öltözött gyilkosai. Éppen ez volt a garázs, ahonnan Moran a szeszcsempészetet irányította, ezért könnyű volt itt „randevút” adni a bandájának azzal az ürüggyel, hogy jelentős whiskey-szállítmány érkezett a detroiti „kollégáktól”, a Purple Gangtől.
Valójában sommás kivégzés történt: az ír maffia tagjaitól elvették fegyvereiket, szabályosan falhoz állították és szitává lőtték őket.
Magára a főnökre vigyáztak az égiek, ugyanis éppen a garázs felé tartott, de későn érkezett, és amikor meglátta a helyszínen a „rendőrautót”, azt hitte, a hatóságok csalták kelepcébe és elmenekült.
Az áldozatok között ráadásul nemcsak „mezei” tagok voltak, mert lelőtték James Clarkot, a banda második emberét, Adam Heyert, a klán kincstárnokát és könyvelőjét is. Albert Weinshank ugyancsak csak a főnök ruhatisztítója volt, ám külsőleg és öltözködésében a megtévesztésig hasonlított Moranra..
Amikor a chicagói 36.körzet rendőrei a helyszínre érkeztek, már csak egyetlen bandatagot találtak életben, Frank Gusenberget. Hiába próbáltak azonban a haldokló gengsztertől bármit is megtudni. Ms források szerint Gusenberg, akinek testében 14 lövedék volt, azt hörögte: „Senki sem lőtt rám”. Hasznavehető szemtanúk pedig természetesen nem voltak, hiszen azok is csak azt látták, hogy rendőrök készülnek rajtaütésre.
Néhány nappal később Moran így nyilatkozott az újságíróknak: „Így csak Al Capone gyilkol”. A „Sebhelyes Arcú” sem maradt adós a válasszal. „Ez Bugs Moranra vall” – üzente floridai luxusvillájából.
Moran (1891-1957), aki korábban Al Capone több emberét megölette, hét évvel később, 1936. február 15-én vágott vissza. Ekkor ölték meg Jack McGurnt, a Valentin-napi vérfürdő megszervezőjét és végrehajtóját. Morant 1946-ban egy pénzszállító kirablásáért 10 év börtönre ítélték, majd szabadulása után 1956 novemberében bankrablásért újabb 10 évet kapott. Néhány hónap múlva azonban tüdőrákban meghalt.
Bár Al Capone kezéhez – közvetve – egyre több vér tapadt, és 1930-ban az FBI által kiadott „közellenség-lista” első helyén szerepelt, a hatóságok sokáig egyszerűen nem találtak rajta fogást. Ráadásul Chicagóban nagy népszerűségnek örvendett, hiszen vagyonának egy részét különböző jótékony alapítványokba fektette (vagyis „pénzmosást” hajtott végre) a nagy gazdasági válság kitörése után pedig ingyenkonyhát nyitott a rászorultaknak. Mégis rajtavesztett, amikor szembekerült Eliot Ness-szel és „Érinthetetleneivel”.
Ness, a Prohibíciós Iroda (Bureau of Prohibition) ügynöke 1929-ben kezdett Al Capone titkos bárjainak és szeszfőzdéinek felgöngyölítésébe. Mivel maga is chicagói volt, és tudta, hogy a szövetségi ügynökök többségét is megvette az alvilág, rendkívül alapos szűrés után alakította ki csapatát, amelynek tagjai beszivárogtak a bűnszövetkezetbe. Akkor ragadt rájuk az „Érinthetetlenek” (The Untouchables) név, amikor Al Capone őket is megpróbálta megvesztegetni – sikertelenül. Ness ennek a ballépésnek nagy hírverést csapott, hogy a közvélemény is érezze: szorul a hurok. Közben Frank J. Wilson titkos ügynök a nagyfőnök pénzügyeit vizsgálta és háromévnyi hangyamunkával megállapította, hogy Al Caponénak több millió dollárnyi bevételét „elfelejtette” bevallani. Egy 1927-es legfelsőbb bírósági döntés értelmében ugyanis a törvénytelenül szerzett bevételek is adókötelesek… Wilsont Al Capone nem megvesztegetni akarta, hanem megöletni. Öt bérgyilkost küldött rá, de Torrio az utolsó pillanatban lebeszélte őt az akcióról. 1931-re gyűlt össze annyi bizonyíték, hogy Al Caponét vád alá helyezzék a Volstead-törvény többrendbeli megsértése és az adócsalás címén. A pert Chicagóban tartották James H. Wilkerson szövetségi bíró tanácsa előtt.
Al Capone ügyvédei először vádalkut ajánlottak, majd miután ezt a bíró elutasította, a „Sebhelyes Arcú” visszavonta vallomását, amelyben elismerte bűnösségét. Ezután megpróbálta előbb megvesztegetni, majd megfélemlíteni a kiszemelt esküdteket, de Ness emberei erre is rájöttek. Ettől kezdve minden újabb vádpontnál lecserélték az esküdteket.
Végül 1931. október 17-én a bíróság ötrendbeli adócsalásban találta bűnösnek Al Caponét (a szesztilalom kijátszására vonatkozó vádpontot törölték), 11 évi börtönre, 50 ezer dollár bírságra ítélték, egyúttal zárolták vagyona jelentős részét.
Al Capone végül 1939. november 16-án szabadult, miután büntetését több börtönben, köztük az Alcatrazban töltötte. Visszavonult floridai házába, szifilisze súlyos fizikai és szellemi leépüléshez vezetett. 1947. január 25-én halt meg.
Minden idők leghíresebb gengsztere még hatalma csúcsán volt, amikor megjelent 1929-ben az első regény, amelynek főhősét róla mintázták. Ez volt a Sebhelyes Arcú (Scarface), egy fiatal krimiíró, Armitage Trail könyve, amelyből két évvel később film készült és azóta is a „gengszterfilm” egyik etalonja. Ben Hecht forgatókönyvíró szerint az akkor már letartóztatott Al Capone emberei rendszeresen megjelentek a forgatáson, hogy megbizonyosodjanak: a film csupán fikció és nem a „főnökről” szól. A problémát végül úgy oldották meg, hogy a fiúkat felfogadták „konzulensnek”.
A rendező Howard Hawks-nak (1896-1977), aki később megrendezte A nagy álom (The Big Sleep, 1946) című klasszikus krimit és a producer Howard Hughes-nak nem volt könnyű dolga a cenzúrával, amely az akkor már elkészült Hays-kódex-szel felvértezve nem engedte, hogy a bűnnek, az alvilágnak bármiféle felmagasztalása megjelenjen a filmvásznon.
A Sebhelyes Arcú eredeti változatában még azt sem fogadták el az erkölcscsőszök, hogy a körülzárt főhősnek egy rendőr felajánlja az öngyilkosság lehetőségét, de belekötöttek még a „b-változatba” is, mert úgy látták, hogy a Paul Muni alakította Tony Camonte az akasztófa alatt is rokonszenvet ébreszt. Ezért a film kapott egy alcímet is: Egy nemzet szégyene (The Shame of A Nation).
Magának Al Caponénak állítólag tetszett a film, olyannyira, hogy vásárolt is magának belőle egy példányt…
Nem a Sebhelyes Arcú volt az első film, amelynek Al Capone volt a modellje. Csak 1931-ben további négy alkotást ihletett meg pályafutása, haláláig további féltucatnyi készült és az őt idéző alakok azóta is rendszeresen feltűnnek a vásznon. Olyan híres színészek adták az arcukat hozzá, mint Wallace Beery, Lukács Pál (Paul Lukas), Edmond O’Brien, Lee J. Cobb, George Raft aki már a Sebhelyes Arcúban is szerepelt, és Al Pacino, aki nem csupán a Brian de Palma-féle 1983-as Scarface-remake főszereplője lett, hanem ő volt a nagyfőnök Warren Beatty 1990-es Dick Tracy-jében is. George Raft (1901-1980) külön történet: gyerekkori barátja volt a hírhedt New York-i gengszternek, Bugsy Siegelnek. Siegel a 30-as években hosszú ideig Raft vendége volt a színész hollywood-i villájában azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a bűnszövetkezetek beférkőzhessen a filmiparba. James Cagney önéletrajzában megírta, hogy az alvilág el akarta tenni őt láb alól, mert a filmszínész-szövetség elnökeként fellépett e törekvések ellen, és éppen Raft volt az, aki lebeszélte „barátait”. E kapcsolatok ugyan hitelessé tették Raftot gengszter-szerepekben, de egy idő után akadálya lett karrierjének. A Van, aki forrón szereti Spats Colombo gengszterfőnök szerepében szinte önmaga paródiáját játssza – teljes komolysággal…
Billy Wilder filmjének éppen a Valentin-napi vérengzés a kiindulópontja, amelynek a két balszerencsés muzsikus szemtanúja lesz, ezért kell nekik egy női zenekarban „elbújniuk” és kis híján azért buknak le, mert Jerry (Jack Lemmon) bőgőjén ott virítanak a géppisztoly-sorozat nyomai…
