A nők lassú gyilkosa vagy erotikus alakformáló a fűző?
Minden korban másként vélekedtek a fűzőről, amely – kisebb kihagyásokkal – az ókortól kezdve napjainkig jelen van az öltözködésben. A míder megítélése a legszélsőségesebb formákat öltött a történelem során.
Az aluljárós szexshopok korában nehéz belegondolni, hogy egy fűző régen nem vágykeltő optikai tuning és dísz volt, hanem funkcionális szerepet töltött be. Már az ókorban is jellemző volt az alakformálás, de akkor a nők még nehéz szövetekkel csavarták körbe a derekukat, csirizzel megkeményítve, hogy tartása legyen az anyagnak.
A japán kimonók övsála (obi) is egyfajta fűzőként szolgált, csak a masszív selyem nem volt merevítve. A XIV-XV. században, a burgundi divatban már megjelent a fűző, de a XIV. századi Spanyolországban terjedt el elsőként a használata.
Ezek kezdetleges, páncélszerű viseletek voltak, leginkább fémből vagy fából készítve, a mellet lelapítva.
Egy régi fűző hirdetés
A homokóra alak mindig a kívánatos, termékeny nőt szimbolizálta, a XVI. századi reneszánsz kortól pedig már a gazdagságot is. A parasztasszonyok ugyanis nem engedhették meg maguknak a varratás költségeit, továbbá nem tudtak volna dolgozni ezekben a súlyos és mozgást erősen korlátozó ruhakölteményekben, amelyekhez abroncsos szoknya (vertugadin) is tartozott.
Volt idő, amikor rendeletben szabályozták, hogy ki viselhet bizonyos átmérőnél szélesebb szoknyát, nehogy az alacsonyabb rangúak leutánozzák a tehetős hölgyek ruhatárát. A fűzőket azért így is hordták a szegények, csak lazábbra állítva.
A XVII. századra már akkorára terebélyesedtek a szoknyák, főleg oldalirányban, mintha kétdimenziósak lettek volna a nemes nők, akik hordták őket - például Mária Antónia francia királyné.
A cetfélék állkapcsában található szarulapokkal megerősített, fémkallantyúkba fűzött szalagokkal felszerelt halcsontos fűzőt egészen kis kortól viselték a nők, még éjszaka is. A francia forradalom hatására lecsengett a fűzőőrület, és főként Madame Récamier diktálta a divatot.
A XIX. század elejére azonban visszatért a (bécsi változat szerint mell alatt végződő) míder, azaz a biedermeier kori darázsderék, az abroncsot pedig sok alsószoknya helyettesítette. Ekkor ismét nem tudta fellibbenteni a szél a szoknyákat, mert voltak vagy tízkilósak. 1820-tól már nem a varrónők készítették a fűzőt, hanem gyárilag állították elő. 
Három évtizeddel később, a rokokó korban elterjedt krinolin alsószoknyák miatt nem kellett a nőket szorosra fűzni, mert optikailag karcsúsított a terebélyes szoknya. Ettől függetlenül rengetegen hordták abnormálisan behúzva a míderüket – például Sissi császárnő –, amely akár 30-40 kilónyi nyomást is gyakorolt a belső szervekre.
A fűzőknek egyébként rengeteg típusa létezett, például olyan tematikus viseletek is, mint a lovaglós, báli vagy terhesség alatt viselhető darabok (utóbbi speciális szabással készült, és szabadon hagyta, sőt jótékonyan meg is támasztotta a pocakot, rendeltetésszerű használat esetén csak nagyon ritkán okozhatott magzatvesztést).
A nagy váltás akkor következett be, amikor 1859-ben egy párizsi újság megírta, hogy egy fiatal hölgy egy bál után két nappal váratlanul meghalt.
A boncolás eredménye az volt, hogy a túlságosan meghúzott fűző miatt három bordája egyszerűen átszúrta a máját. Ezután egy ideig inkább a hátul púpos fardagály – azaz a derékra rögzített, lószőrrel kitömött párna – volt a trend, a kor Kardashian-klónjainak legnagyobb örömére. A korabeli hirdetések azt sugallták, hogy egy tisztességes asszony fehér vagy csontszínű fűzőt visel, a feketét legfeljebb meglett korú hölgyek engedhették meg maguknak. Minden más szín és díszítés a csábítás jelképének számított.
A nők fel tudták venni egyedül is ezt a ruhadarabot, de a férfiak előszeretettel segédkeztek a fel-, és főleg a levételnél. Ha már a férfiaknál tartunk, érdemes megjegyezni, hogy ahogyan a magassarkú cipő, a fűző is részét képezte a férfiak ruhatárának, hiszen a pufók sörhasakat egyenes bojlertestté formálta a bálok idejére. Ez a kínos szokás azonban csak a XX. század második felében volt nyilvános.
A XIX. századra kialakult tehát egy markáns fűzőellenesség: az orvosok annak idején olyan betegségeket is ennek a kiegészítőnek a számlájára írtak, mint a rák, a májprobléma, a hisztéria és a nimfománia. Egy francia orvos így nyilatkozott a témában: „A fűző öngyilkosság. Ha feleségem azt kérdezné, hogy megcsaljon-e, vagy fűzőt viseljen, azt mondanám, hogy inkább csaljon meg.”
Ha nem is ennyire az ördögtől való ez a kiegészítő, annyi bizonyos, hogy viselése csökkenti a tüdő kapacitását, emésztési zavarhoz vezet és
hosszú távon gyengíti a has- és hátizmokat, valamint deformálhatja a belső szerveket.
Azonban a viselésének nem csupán negatív következményei vannak: a háború alatt a dolgozó nők a gyárakban és a földeken azért hordták a merevítős fűzőt, hogy megelőzzék a derék- és hátfájást. Nem beszélve azokról, akik nem kényszerből viselték, hanem mert nőiesen formálta az alakjukat, és vonzónak érezték magukat benne.
Mára kiderült, hogy egyáltalán nem volt olyan veszélyes, sőt, halálos a fűző viselete, mint azt tudni vélték az akkori doktorok, és egyébként is csak kirívó esetben húzták meg túl szorosra őket.
A XX. század elejére a nők szó szerint fellélegeztek és levetették magukról a fűzőket, amely az elnyomás szimbólumává vált. Szüfrazsett tüntetéseken gyakran széttépték vagy elégették a fűzőiket, például Elizabeth Stuart Phelps amerikai aktivista azt írta, hogy „rakjatok máglyát a kegyetlen acélból, amely oly sok éven át uralkodott a testetek felett, és sóhajtsatok fel a megkönnyebbüléstől, mert biztosítlak benneteket, hogy eljött az emancipáció pillanata!”
Nem sokkal később Paul Poiret párizsi divattervező az események hatására olyan kollekciót mutatott be, amely könnyedén omló, lágy vonalú ruhákat sorakoztatott fel a kényelem nevében. Ezek alá már csak úgynevezett reformfűzőt, azaz egy sportmelltartóra hasonlító, rugalmas anyagú alsóneműt vettek fel a hölgyek.
Egy időre eltűntek az állig felpakolt dekoltázsok, Coco Chanel is a melleket leszorító art deco stílussal lett világhírű az 1920-as években.
A fűző az 1950-es években tért vissza Christian Diornak köszönhetően, aki New look elnevezésű kollekciójával átemelte a fűzőt a modern divatba.
A II. világháború után ismét lehettek nőiesek a nők, nem beszélve az öltözködés szabadságáról. Előtérbe került a praktikum, a sportolás és a komfortos viselet. Ám nem mindenki élvezi a modern kor nyújtotta kényelmet: a háromgyermekes, viktoriánus-mániás amerikai asszony, Cathie Jung amerikai hölgy minden nap visel fűzőt, és csupán a fürdéshez veszi le.
Ennek a bizarr szokásnak az eredménye a 38 centis (!) derékméret, amivel beírta magát a Guinness-rekordok könyvébe.
A fűző ma már leginkább az erotikus gardób része, legfeljebb néhányan viselnek még hagyományos merevítőket. Ilyenek például a fetisisztákon kívül a goth szubkultúra múltidéző hölgytagjai vagy a burleszk stílus követői. A leghíresebb fűzőbolond Dita von Teese revütáncosnő, aki Marilyn Manson sokkrocker exfeleségeként várt ismertté.
Címkép: Instagram
