Blaha Lujza legendája: a nemzet csalogánya
Rimaszombat egyik városszéli házában, 1850. szeptember 8-án született Reindl Ludovika néven, de anyja lányneve után Lujzának szólítottak, és ezt a nevet egész életén át meg is tartotta.
Színészgyerek volt, apja, Reindl Sándor ugyan huszártisztként végigharcolta a szabadságharcot, később azonban Várai néven vándorszínésznek állt. Anyja Ponti Aloiza szintén színésznő volt. A kis Lujza pedig a színpadon nőtt fel, a kulisszák mögött, a próbák és előadások légkörében, hiszen anyja nem tudta kire bízni. Amikor mégsem ott volt, a falusi gyerekekkel játszott, figyelte, tanulta nótáikat, majd ő is énekelte azokat nekik. Dalos képességeit hamar kamatoztatta, ugyanis 1855-ben ötévesen lépett először színpadra Mezőtúron, ahol a felvonások között énekelt. Fekete szemű, mosolygós kislány volt, lámpaláz nélkül, szép hanggal, persze, hogy tetszett a közönségnek. Akkor még apja művészneve után Várai Lujzaként ismerték meg, később pedig – mert apja fiatalon meghalt, gyámapja után – Kölesi Lujzaként lépett színpadra.
Blaháné 1865 környékén lett, amikor Szabadkán játszott. Ott ismerte meg Blaha János színházi karmestert, akinek zenei képzettségét köszönhette, s amiért ő hálából halhatatlanná tette a nevét. 1866-ban Debrecenbe szerződött, s férje halála után 1871-ben került Pestre, a Nemzeti Színházhoz, ahol népszínműben, operettben és operában egyforma sikerrel szerepelt.
A budapesti közönség 1871. május 7-én, vasárnap ismerte meg, akkor már a híres Blahánéként. A színház zsúfolásig meg is telt, hiszen mindenki látni akarta a híres színésznőt, és azt is kellemes meglepetéssel vették tudomásul, hogy a művésznő nem mint vendég, hanem már mint szerződött tag lépett a világot jelentő deszkákra.
1874-ben Runyai Soldos Sándor földbirtokos felesége lett, akitől azonban viszonylag hamar, 1879-ben elvált. 1881-ben egy újabb házasság következett; báró Splényi Ödön vette feleségül. Az 1875-ben megnyílt pesti Népszínház tagjaként 1883-ban elsöprő sikerrel vendégszerepelt a bécsi Theater an der Wienben, 1884 és 1885 között pedig Feleky Miklós társulatához csatlakozva a Várszínházban játszott, majd újra visszatért a Népszínházhoz.
Népszerűsége mai viszonyok közt is példátlan volt. Pedig akkoriban még egyáltalán nem volt szokás, hogy hivatalos állami ranglista jelezze a színészek körében, ki az érdemes, ki pedig a kiváló művész. Blaha Lujza egészen kiváló volt, amit a színpadon nyújtott alakításai és a közönség tapsa, szeretete, lelkesedése bizonyított: az egész ország a „nemzet csalogányá”-nak nevezte őt.
A tizenkilencedik század közepétől a huszadik század első negyedéig tartó, hosszú életének szinte miden perce a magyar színpadé volt.
Blaha Lujza és Móricz Zsigmond
Ami a magyar nemzeti költészetben Petőfi, az a magyar színpadi művészetben Blaháné. Haynald Lajos, a tudós lelkű bíborosérsek a következőket írta Liszt Ferencnek címzett egyik levelében: "Blahánéról pedig, kiről leveledben említést tettél, elég legyen, ha annyit mondok, hogy soha művész vagy művelt ember nem volt, kinek minden szavában annyi magyarság, zamatosság nyilatkozék meg, mint őbenne."
Budapesti látogatásakor még a walesi herceg sem mulasztotta el megnézni őt a Népszínházban egy „piros csizmás” szerepében. Sőt, le sem bírta venni szemét a színpadról. Egy-egy dalt páholyából kihajolva hallgatott, majd lelkesen tapsolt, hogy megismételjék. A trónörökös el volt ragadtatva, s felvonás közben gróf Károlyi István kíséretében lement a színpadra, hogy Blahánét személyesen is megismerje, és átadja neki a magával hozott bokrétát.
Őt azonban soha nem ragadta el a siker. Mindig egyszerű, erős és egyenes maradt. A magyar népszínmű, amelynek legkiválóbb tolmácsolója volt, a 70-es évektől kezdve az ő játékstílusát és egyéniségét - melynek fő ereje a játékossággal vegyülő érzelmesség volt - követve őrizte meg romantikus, stilizált és irreális jellegét. Kortársai és az utókor véleménye szerint is rendkívül jelentős szerepe volt Budapest szellemének magyarrá tételében, hiszen az ő varázslatosan kedves egyénisége által lett a Népszínház a pesti német színház diadalmas vetélytársa.
1901-ben a Nemzeti Színház örökös tagjává nevezték ki, de a Népszínházban azután is állandóan szerepelt. Utolsó nagy színpadi sikere 1908-ban volt Csiky Gergely operetté átdolgozott Nagymamájának címszerepében.
1910-ben visszavonult a színpadtól. Búcsúelőadását a Nemzeti Színházban tartották, ahol a Tündérlak Magyarhonban című népies vígjátékban lépett fel. Ezt követően már csak ritkán szerepelt.
Utoljára 1922-ben lépett színpadra a Városi Színházban, a Népszínház nyugdíjintézete javára rendezett jótékony célú előadáson Verő György, Török bíróné portája című alkalmi darabjában.
Hetvenedik születésnapjára a főváros Blaha Lujza térnek keresztelte el a régi Népszínházat (akkor már régen a Nemzeti Színház „ideiglenes” otthona volt) körülvevő teret. Lakásának erkélye éppen a színházra nyílt, onnan nézte végig, ahogyan a munkások létrákon felszögezik az új zománctáblákat: „Blaha Lujza tér”.
Néhány csendes év után, 1926. január 11-én halt meg, de abban a percben megteremtődött csodálatos legendája, mi máig őrzi emlékét. Blaha Lujza neve ugyanis azoknak az emlékezetében is tovább él, akik soha nem láthatták játszani, s hangját sem hallhatták. Az élmény, melyet egykor nyújtott, ugyanis így is megmarad.
Ha hasznos volt a cikk, nyomj egy lájkot!
