Az új utazási forma meghonosodásával megjelentek a fedélzeteken az utaskísérők is, akik a harmincas években már fiatal, csinos, hajadon, több nyelven beszélő nők voltak. Ezek a jól fizetetett, gépírónői vagy titkárnői kartársaikhoz képest jóval szerencsésebb hölgyek voltak a légitársaságok háziasszonyai. Ha kellett whiskeyt töltöttek, 3000 méter magasan térképész pontossággal tájékozódtak vagy kellemes társaságot szolgáltattak a hosszú út alatt. Ők a légitündérek.

A stewardess szakma a harmincas évekig nem a légiközlekedéshez, hanem a hajózáshoz kapcsolódott, először a nagy óceánjárókon jelentek meg, mint az utasok fel- és kiszolgálói, kényelmének biztosítói. Ám a charterjáratok megjelenésének és az utazási idő rövidülésének köszönhetően egyre többen választották az utazás légi módját, így szükséges volt a repülőgép fedélzeti személyzetének bővítése is. A harmincas években már a légitársaságok szerte a világon biztosítottak női utaskísérőket járataikon, akiknek a felszolgáláson és a segítségnyújtáson túl, olykor az utasok szórakoztatása is munkaköri feladatuk volt. Az első stewardess iskola Európában Hollandiában jött létre, nem sokkal később pedig Londonban és Stockholmban is nyitottak ehhez hasonló intézményeket. S hogy mit tanultak a "repülő-nővérek"? Először is a repülőgépekkel kellett megismerkedniük, meg kellett tanulniuk a repülőtérképet, az útirányt, a magasságot és mindent, ami egy repülőút alkalmával felmerülhetett. Ülésbe épített monitorok híján, az egyetlen információs csatornaként szolgáltak ezek a gyámolító hölgyek. Az elsősegélynyújtásban szintén jártasnak kellett lenniük, nem véletlen, hogy eleinte elsősorban képzett ápolónőket alkalmaztak stewardessként.

"Az én stewardessem például minden pillanatban informált, hogy hol repülünk keresztül, milyen magasságban vagyunk, a legapróbb részletekig megmondta nekem a folyókat, városokat, hegyeket, amiken átrepültünk s hány kilométeres sebességgel haladunk. A stewardessnek vöröskeresztes tanfolyamot is kell végezni, mert ő ápolja az utasokat, ha megkapják a repülőbetegséget; frissítőket ad, biztat, megnyugtat, bátorít, ha szükséges."

(Forrás: Írta Charlotte Dvorah légiutaskísérő kisasszony emlékkönyvébe a kormányzó kisebbik fia, Ifj. Horthy Miklós. Ujság, 14. évf., 97. sz. 1938. május 1. p. 27.)

Az amerikai Ellen Church-t tartják a világ első női légiutaskísérőjének, aki 1930-ban lépett a fedélzetre, mint "légiápolónő". Bár az amerikai légitársaságok (Delta Air Lines, United Airlines, American Airlines stb.) rendszeresítették először a női légiutaskísérőket – 1938-ban 345 amerikai utasszállítógépen már 141 stewardess dolgozott(Forrás: Pesti Hírlap, 61. évf., 204. sz. 1939. szeptember 7. p. 9.) – azért mi európaiak sem maradtunk le sokkal. Látván az amerikai sikert, már a harmincas évek elején angol, svájci és holland járatok is bevezették a munkakört. Az első európai női légiutaskísérő Nelly Diener volt, akit az ég angyalaként (Engel der Lüfte) emlegettek. Diener 1934-ben, néhány héttel az első repülése után, repülőgép szerencsétlenségben halt meg.

Az új mesterség igen kapósnak számított, a tengernyi jelentkezőt azonban erőteljesen rostálták: először is jó fizikummal kellett rendelkezniük, másodszor azokat részesítették előnyben, akiknek a gyomra és az idegrendszere is kitűnően viselte a légi utazást – minthogy az utasok gyámolítása kiemelt munkaköri kötelesség volt. Nem szabad elfelejteni, hogy a korabeli stewardesseknek nem sugárhajtású, összkomfortos és kényelmes gépeken kellett szolgálniuk. A külső fizikai hatások (pl. turbulencia) is sokkal erőteljesebben érezhetőek volt a kabinokban, mint manapság – a zajszintről és a hőmérsékletről nem is beszélve.

"Kicsit sápadt lehettem, mert a stewardess – egy kedves, fiatal ápolónői kosztümbe öltözött lány – A Swissair híres Annemarieje, aki mint később megtudtam, mindennap legalább hat-nyolc órát tölt a levegőben, megkérdezte:

– Még nem repült soha?

– Nem.

A kisasszony erre rámcsatolta a biztonsági övet és mellém ült. Az ilyen első repülőre különös gondot fordítanak: nem szeretik, ha bepiszkítja a repülőgépet. Még indulás előtt belémdiktált Annemarie egy whiskyt, amitől a bátorságom rendkívül megnövekedett."

(Forrás: Ujság, 14. évf., 103. sz. 1938. május 8. p. 13.)

- írta Békessy Imre újságíró első repülőútjáról és a svájci légiutaskísérő kisasszonyról. A fizikai alkalmasságon túl csak csinos, dekoratív és fiatal hölgyeket alkalmaztak. Aki 165 centiméternél magasabb és 65 kilogrammnál nehezebb volt, az aligha jutott keresztül az alkalmassági szűrőkön. Ez azért volt fontos szempont, mert a gépet igyekeztek minél kevésbé megterhelni és az alacsonyabb nők könnyebben mozogtak az alacsony repülőkabinban. (Forrás: Egy légi-háziasszony, "air-stewardess" beszámolója. Pesti Napló, 89. évf., 224. sz. 1938. október 30. p. 32.) A pragmatikus szempontok mellett természetesen az esztétikum is dominált, a korszak nőideálja már nem a telt Gibson-girl, hanem a karcsú girl volt. További elvárás volt a magas szintű nyelvismeret, legalább három nyelven, de kötelezően kellett beszélni legalább egyet a világnyelvek közül, úgymint német, angol vagy francia. Minthogy általában magasan képzett (érettségizett vagy akár egyetemet végzett) hölgyeket alkalmaztak, ez utóbbi kritérium nem jelentett akkora problémát a befutóknak, ugyanakkor kitűnő szűrőként funkcionált a rostálás alkalmával.

"Az air-hostess (stewardess) mindezeken felül teát, kávét főz, szendvicset, gyümölcsöt szervíroz. De ha valamelyik utas őt hívná meg esetleg egy csésze teára, akkor azt kell felelnie, hogy »talán« és ez ebben az esetben "nem"-et jelent."

(Forrás: Egy légi-háziasszony, "air-stewardess" beszámolója. Pesti Napló, 89. évf., 224. sz. 1938. október 30. p. 32.)

Gyakran előfordult, hogy nemesi származású vagy úrileány ment el „air-hostessnek”, mielőtt még házasságra adta volna a fejét. Ez ugyanis lehetőség volt. Lehetőség a legmodernebb női hivatás űzésére, utazásra, bizonyos fokú függetlenedésre vagy új ismeretségek kötésére. Az amerikai stewardesseknek ez utóbbi annyira jól ment, hogy a többségük munkábaállása után rövid időn belül hozzáment a pilótához – bár a házasság megkötése után a légitársaság nem feltétlenül nézte jó szemmel maradását.

"(...) a kékszemű Lou Van der Meulen, valamint a svájci Henriette Paxhe kijelentették, hogy lényegesen jobban szeretnek szolgálatot teljesíteni a levegőben, mint otthon, s többre becsülik jól fizetett és változatos állásukat, mint a mindig bizonytalan házasságot. Más a helyzet Amerikában, ahol az elmúlt héten egyetlen repülőállomástól hat stewardess ment férjhez, hat stewardess hat pilótához."

(Forrás: Pesti Napló, 88. évf., 87. sz. 1937. április 18. p. 57.)

A harmincas években már Magyarország is kivette a részét az európai légiközlekedésből, 1935-ben London-Budapest és Róma-Budapest járatot létesítettek az angol, illetve az olasz légiforgalmi társaságok. 1939-től pedig a MALERT (Magyar Légiforgalmi Részvénytársaság) napi járatokat indított a nagyobb európai városokba, elsősorban Velencébe, Rómába, Milánóba, Bécsbe, Salzburgba, Münchenbe, Zürichbe, Berlinbe, Krakkóba és Varsóba. 1937-ben A Budapest-Prága vonalon már légikisasszony kísérte az utasokat:

"A stewardess úgy oda, mint vissza, feltűnően csinos fiatal leány volt (oda barna, vissza szőke). Sötétkék, jólszabott kabát-szoknya uniformist viselt és kis fehér sapkát. A stewardess minden nyelven beszél és az a kötelessége, hogy kellemessé tegye az utazást. Párnákat rak a szenvedők feje alá, térképet nyom a kezükbe, becsavarja a ventillátort, teával és kávéval kínál, tízpercenkint érdeklődik, hogy az ember hogy van (...) A fiatal hölgyek oly szeretetteljesen teljesítik kötelességüket, hogy minden egyes utas meggyőződése, hogy ez a meleg érdeklődés személyes szimpátián alapul (annál is inkább, mert a fiatal hölgyeknek tilos pénzt elfogadni)."

(Forrás: Hatvany Lili karlsbadi levele. Színházi Élet 1937. 35. sz. p. 24.)

Ám a MALERT járatain ezek a kedves, figyelmes hölgyek csak 1939 után kezdtek megjelenni, a hazai utasok mindaddig csak a külföldi társaságok gépein találkozhattak velük.

"Az egyik stewardess Weiss Marcella, Weiss C. Gusztáv kollégánk nem-okleveles gyógyszerész leánya (...) Kartársunk leánya egy grófkisasszonnyal együtt látja el a Budapest—Róma, később pedig a Róma—Velence—Budapest—Varsó—Gdynia repülőúton a stewardess szolgálatot. Weiss Marcella ehhez a megbízatáshoz elsősorban bő nyelvismerete révén jutott."

(Forrás: Gyógyszerészek Lapja, 34. évf., 9. sz. p. 15.)

Akárcsak napjainkban, úgy a légiközlekedés hajnalán is kötelező kellékük volt a légitársaság által megszabott egyenruha viselése, amely vállalatonként, országonként eltérő volt. A szoknya-harisnya kombináció mindenesetre egységes elem volt mindenhol. Míg a holland KLM cég alkalmazottai sötétkék kosztümkabátban, hozzáillő hetyke sapkában léptek a fedélzetre, addig az uniformist elsőként bevezető Swissair stewardessek sötétszínű svájci sapkában és jellegzetes csíkos csokornyakkendőben szálltak a felhők fölé.

A levegő fixfizetéses tündérei (egy holland stewardess 1937-ben akár havi 350 pengő (!) összegnek megfelelő fizetést is hazavihetett, amihez elsőrangú európai szállodai ellátás is társult útjain) tehát szobalányok, gyóntatópapok, legjobb barátnők, informátorok keverékei, annál is inkább, mert más instruktőr aligha igazíthatta volna útba, láthatta volna el tanácsokkal a repüléshez gyakran alig szokott utasokat.

Miközben az utasszálító pilóta mesterségéből teljesen kiszorultak a nők, addig a kiszolgáló személyzet úgyszólván kivétel nélkül nőkből állt. S, hogy miért? Arra a Pesti Hírlap publicistája adja meg a választ:

"Azért, mert a nőkben van meg csupán az erélynek, határozottságnak, tapintatnak és ügyességnek az az együttese, amely kifelé derűs, mosolygó és jólesően megnyugtató varázsban oldódik fel. A repülőgép utasa, akár bevallja, akár nem, mind drukkol egy kicsit és a stewardess egy mosolya jobban meg tudja nyugtatni, mint a pilóta tárgyilagos biztonsága."

(Forrás: Pesti Hírlap, 61. évf., 88. sz. 1939. április 19. p. 9.)

2009-ben pusztított földrengés az olaszországi Abruzzo régióban. A katasztrófában 308 ember vesztette életét, 65 ezren váltak hajléktalanná, ugyanis több ezer épület vált lakhatatlanná. Többek között a L’Aquila-i városi kórház is javíthatatlan károkat szenvedett, ide látogatott el Ben James fotós. Most közzé tette a képeket, amiket a helyszínen készített.

Étel neve	Ár '70-ben, Ft	db/ átlagbér 1970	Mai ár, Ft	db/ átlagbér 2022
Lángos	1,2 - 1,5	1851 – 1481	750 - 1500	450 - 225
Palacsinta	1,7 - 2,6	1307 – 854	400	843
Hekk	6,6 (10 dkg)	336	600 (10 dkg)	562
Szörp	3 (3 dl)	740	300 (3 dl)	1125
Vattacukor	3	740	800	422
Sültkolbász	8 (10 dkg)	277	3100	109
Rétes	3	740	700 - 800	482 - 453
Fagylalt	0,5 - 2,5	4444 - 888	400 - 450	843 - 750
Főtt kukorica	3 - 6	740 - 370	600 - 800	562 - 453

Egykori náci tárgyakat, köztük cigarettákat, óvszereket, kódolt üzeneteket, sőt a Hitler halálát bejelentő feljegyzés egyetlen ismert példányát is megtalálták egy 80 évvel ezelőtt elsüllyesztett tengeralattjáró romjai között – írja a LADBible.

Az 534-es tengeralattjárót 1945. május 5-én süllyesztette el a Brit Királyi Légierő egy dán sziget partjainál. Csak 1993-ban emelték ki a tengerfenékről, azt azonban, hogy miket találtak a romok között, egészen mostanáig nem fedték fel.

A kiállítás ötletgazdája, a Big Heritage nevű szervezet alapítója elmondta, hogy a tengeralattjáróban számos érdekességet találtak, a titkos dokumentumoktól kezdve a személyes levelekig. Utóbbiak közül az egyikben például arról panaszkodnak, hogy a tehenek a farmjukon nem adnak elég tejet.

„Amikor a kilencvenes évek elején kiemelték a tengeralattjárót, a dán csapat gyorsan konzervált és megmentett mindent, amit csak tudott, de nem nézték át dobozról dobozra, miket találtak. Csak biztonságban tartották őket” – mondta Dean Paton.

Hozzátette: sok olyan dokumentumot találtak, amikre egykor azt hitték, üresek, pedig csak nagyon elhalványult a tartalmuk.

– fogalmazott.

Hangsúlyozta, hogy ez az egyetlen ismert papíralapú példánya ennek az üzenetnek a világon.

„Az érdekes dolog az lesz, hogy a következő néhány évben, ahogy egyre több információ kerül napvilágra, hogyan rakjuk össze ezt az egészet. Nem csak a tárgyakról van szó, hanem a mögötte lévő történetről is, amit most először tudunk igazán összerakni” – mondta.

96 éves lenne. Marilyn Monroe halálában minden ott kulminálódott, ami a személyiségében is megvolt, de legfőképp fő vonzereje, a titokzatosság. Ahhoz azonban, hogy Monroe szexszimbólummá és örök amerikai nőiség-ikonná tudjon változni, "szükség volt" a halálát megelőző pár évtizedre, amit a Föld nevű bolygón töltött.

Nem adatott neki sok idő, ami alatt bejárta a legnagyobb filmcsillag és a leginkább félreismert színésznő útját a karrierjében, valamint az egyik legtragikusabb sorsét a show-businessben. 1926-ban született, vagyis tragikusan korán, 36 évesen hunyt el, 1962 augusztus 4-én.

Az egyik kedvenc vígjátékom gyermekkorom óta a Van, aki forrón szereti. Billy Wilder klasszikusában Monroe a bájos szőkét hozta, de azt csak az éles szemű filmbarát látta, hogy a törékenysége mennyire átütött a játékán, és milyen finomságokkal toldotta meg az amúgy naiv szőke cicababa szerepét, valamint hogy milyen ritmusérzékkel és laza humorral oldotta meg a nehéz vígjátéki helyzeteket (a ritmusérzék az egyik legfontosabb, ha a komikus műfajról van szó). A Niagarában is erős volt a jelenléte, ahogy Norman Mailer írta róla gyönyörű, képekben és egyéb forrásokban gazdag életrajzi könyvében: szerelmes volt belé a kamera.

Marilyn olyan jelenség volt, akire nem lehetett nem odafigyelni, érzékenysége, élete tragikus fordulatai, valamint a megfelelő, szerető, támogató háttér hiánya taszították a gyógyszerfüggőségbe. Hogy halála valóban mindennek következménye volt-e, vagy egy nagyobb konspiráció, esetleg egy aljas gyilkosság áldozata lett – máig nincs hivatalos pecséttel ellátva. Három férje közül talán egy volt, aki valamennyire is értette komplex személyiségét, amit platinaszőkeség, vörös rúzs és széles, szexi mosoly mögé rejtett.

Ezzel sok nő azonosulhat, mármint nem a platinaszőke részével: Marilyn a külvilág számára egy jól működő csábjelenség volt, pontosan időzített, gombnyomásra működő mosollyal és a túlzástól milliméterre meghúzott, komponált dekoltázzsal. Hogy belül mi égette, már kevesebbeket érdekelt. Amikor megjelent, Amerikának épp egy ilyen ikonra volt szüksége - nem véletlenül ívelt felfelé a csillaga nagyjából akkor, amikor a zene irányából érkező Elvisnek is, aki szintén szexszimbólummá vált.

Az USA politikai káoszából, a vietnámi háború okozta traumákból, a létbizonytalanságból a lázadásba, a filmek, a rock'n'roll és a fülledt vonzerő irányába menekülni akaró fiatal generáció ezekkel a csillagokkal tudta feledtetni kollektív nyomorát. Mára mindketten állócsillagok, halálukkor talán még hullócsillagnak tűnhettek, de nem véletlenül kapták meg a közönségtől a halhatatlanok státuszát.

Monroe-ról pár hónappal ezelőtt jelent meg magyarul egy könyv, Marylin Monroe utolsó éjszakája - A gyilkos: Bobby Kennedy címmel. A könyv azon a bizonyos éjszakán lejátszódó eseményeket igyekszik felfejteni egy volt nyomozó és egy tényfeltáró újságíró tolla segítségével. Kegyetlenül megdöbbentő olvasmány. A könyv címében sem titkolja, mi az állítása a feltételezett gyilkosról. Szemtanúja is volt az írók szerint az eseményeknek, aki pontról pontra, percről percre a könyv lelkileg legnehezebben feldolgozható szakaszában visszaidézi, mi történt azon az éjszakán. Az éjszakán, aminek másnapján a hivatalos állásfoglalás szerint a színésznőt altató-túladagolás következtében holtan találtak. 

A könyv és az állítólagos szemtanú szerint nem ez történt, hanem a Kennedy-klán feltörekvő tagjának állt útjában Marilyn, aki kóros szeretethiánya miatt elhitte, hogy először JFK, majd az öccse "tényleg" akarnak tőle valami komolyat. Hitt a szavaknak, amiket azért a két fivér közismerten jól tudott forgatni. És amikor szembesült vele, hogy a Kennedy fiúk ígéretei puszta szavak maradnak, elkeseredettségében kapkodni kezdett: ki akarta teregetni a Kennedyk mocskos magánéleti szennyesét.

A leírt gyilkossági jelenet hátborzongató, nem részletezném, akit érdekel, olvassa el a könyvet. A lényeg, hogy  narratíva szerint a Kennedyk sötét oldalát pont a világos hajú, ártatlan kisugárzású színésznő erősíti fel. Mert szerintük nem tudja, hol a helye (az ágyban), és ezért útban van. 

Az is érdekes, az ügyben állhatatosan nyomozó, minden aktát az elejétől végignyálazó nyomozót állítása szerint hogyan próbálták félreállítani. Mégis megszületett ez a könyv, ami elég következetesen és számos megdöbbentő bizonyítékot összegyűjtve tálalja, mire jutott az újságíró és a nyomozó. Utóbbi a könyv alapján örülhetett, hogy élt, amikor papírra vetette, miket ásott elő.

Aki egy picit is otthon van a hatvanas évek amerikai kül- és belpolitikájának, ezek társadalmi vonzatainak súlyos történetében, az sejtheti, hogy a korrupció és az önérdek akkor is mindent átitatott. Ami most már közhely, hiszen a történelem ismétli önmagát. Mindenestre a könyv alapján még inkább gyanakodhatunk, hogy a Kennedyk és a FBI sem feltétlenül a róluk kialakult képnek megfelelően cselekedtek a színfalak mögött.

A könyv szerint ennek áldozata lehetett Marilyn is, aki a szemükben csak útban volt, az állítólagos szemtanú szerint egyetlen mozdulattal ki lehetett iktatni. Csak azért, mert volt igazságérzete, és megpróbált emberként, nőként és egyáltalán, hiteles, nem elsöpörhető entitásként kiállni magáért. Ezért is várhatjuk a Blonde című filmet, és a további, a jövőben kinyíló aktákat, mert Marilynnek is kijárna a hely, ahová tartozik, meg a történetének is. Fontos lenne, hogy ne egy értelmetlenül szétesett, drogos színésznő kisiklásaként gondoljunk a halálára. Hanem úgy, ahogy ténylegesen történhetett, a valós háttérrel, a tényleges okokkal és következményekkel.

De ehhez még nagyon sok mindennek kell megtörténnie. Ha egy gyönyörű nőt nem legitimál a tehetsége és az elért eredményei, sem az, hogy egy Arthur Miller látta benne a spirituszt, sem pedig az, hogy okos volt, mennyi időnek kell vagy kellett eltelnie, hogy a halálából sikerüljön visszaüzennie, nem egy üres ékszerdoboz volt, gyógyszerekkel teletömve?

A Netflix is megragadta az alkalmat, hogy dokumentumfilmet készítsen a témáról. A Marilyn Monroe rejtélye: A soha nem hallott szalagok igényes doksi, amelyben szintén a filmsztár halálával – és azt megelőző rövidke, de annál viharosabb életével – foglalkozik Emma Cooper rendező és főszereplője, az oknyomozó újságíró. Utóbbi az 1982-ben újraindított nyomozás után beleásta magát az ügybe és ennek nyomán több száz órányi hangfelvétel szolgált a munkája alapanyagául. Hogy mire lyukad ki a doksi, nem spoilerezzük el, a könyv esetében ezt már maga a cím megtette, az viszont tuti, hogy érdemes megnézni. Eszköztárában igényes, színészek adják az arcukat az eredeti hangokhoz. Kivéve Marilynét, mert őt lehetetlen lett volna újra életre hívni egy dokumentumfilm keretei között. Az akkori technika vizualitásával irányítja a figyelmünket a mozi - mintha épp akkor és ott lennénk, a korabeli szemtanúkat hallgatva.

Hogy a legfelsőbb köröknek és a Kennedyknek valamiképp köze lehetett Marylin korai halálának minimum eltussolásához, mára ezeknek az állhatatos oknyomozói munkáknak hála, egyre kevésbé kétséges. „Volt benne valami sebezhető, valami, amin érződött, hogy könnyű elpusztítani” – mondja az egyik férfihang a szalagokról. Elpusztítani, mondja a szimpi mellékszereplő hang, miközben egy másik emberi lényről beszél. Erre rímel Marilyn válasza, aki akár önpusztítóan tette tönkre magát, akár gyilkosság, akár egy tragikus baleset áldozata volt, akinek valami miatt elkendőzték a halála körülményeit, tökmindegy: „Az igaz dolgok ritkán terjednek el. A hazugságok annál inkább.” Mondta nem sokkal a halála előtt a "naiv" szőke, aki sokkal többet tudott, mint amit elbírt – vagy amit a többiek elbírtak.

Reméljük, hogy egyszer majd a fordítottja is érvényes lehet annak a szomorú állításnak, ahogy Marilyn látta a világot, és azt, ahogy az őt tükrözi, mert megérdemli, hogy ne úgy gondoljanak rá, ahogy a filmipar a pályája elején beskatulyázta: a butus, szexi, csillogó szemű, jóhiszemű lányként, hanem egy többször elvetélt nőként, aki anya akart lenni, hogy  a sosem volt családját pótolja – meg ragyogó tehetség, ahogy utolsó filmjében, a Kallódó emberekben is láthattuk.