A halálba menők utolsó békés életképei – Hegyi Endre első világháborús fotókiállításán jártunk
Nézem az évszázadnál régebbi fotókon az egyenruhába bújtatott embereket. Vannak köztük meglett férfiak és akik épp csak kinőttek a kamaszkorból. Távolabbról nézve szinte egyformának tűnnek, közelebbről azonban mindegyikük egy önálló arc, egy önálló történet, amelynek lehet, hogy utolsó lenyomata éppen az a régi fotográfia.
A magyar katona az első világháborúban – képben, hangban és lélekben címmel nyílt meg Hegyi Endre hódmezővásárhelyi fotográfusnak, a vizuális és tárgyi emlékezet szenvedélyes gyűjtőjének kiállítása a Magyar Honvédség Szentendrei Helyőrségtámogató Parancsnoksága művelődési központjában.
„Asszonyom, nyugodjon meg, férje tegnap este meghalt a hazáért” – gyerekkoromban sokszor hallottam ezt a mondatot idézni anyai Nagyanyámtól, Kiss Rozáliától, aki 22 évesen, négy hónapos várandósan özvegyült meg. Amikor Szüleim tavaly meghaltak és előkerültek 80-100 éves családi fotók, okmányok, levelek, megtaláltam egy rongyos papírszeletet, amely Munkácsról értesítette a Szabadkán élő fiatalasszonyt: Kovács János őrvezető 1915. június 21-én bekövetkezett haláláról. „Pedig hányszor mondta: ne félj, Rozikám, csak a buta emberek halnak meg” – emlékezett Nagyanyám. Eközben leendő Nagyapám, Németh János valahol Lengyelországban orosz fogságba esett, majd 4 év Szibéria után megszökött. Egy orosz özvegyasszony bújtatta, marasztalta is volna, de Nagyapám sietett haza családjához. Itthon két árva kamaszfiú várta, édesanyjukat elvitte a spanyolnátha. Nyolc évvel később Németh János és Kiss Rozália összekötötték életüket…
Párom is gyakran felemlegeti Nagyapját, Benke Jánost, aki 1900-ban született, épp csak betöltötte a 18-at, amikor már vitték is az olasz frontra. Megmenekült, de az ott átélteket soha nem heverte ki. És még 1941-ben is besorozták…
Ezek a családi emlékek jutottak eszembe, amikor a Hegyi Endre által kalandos úton, egy házbontás során megtalált képeket, amelyeket ezúttal a Magyar Honvédség megalakulása 175. évfordulójának tiszteletére állított ki Szentendrén.
Az olasz hadszintér életébe tekinthetünk be a tárlaton, de láthatunk behívó parancsokat, a családnak, ismerősöknek írt leveleket, tábori képeslapokat is. Valamennyi civil felvétel, amelyek valóságosan, a korabeli háborús propagandától mentesen mutatják be a frontkatonák mindennapjait. A nagyítások eredeti, még sohasem közölt 9x12 cm-es üvegnegatívokról készültek. Valóságos csoda, hogy ezek az üveglemezek megőrződtek ennyi évtized alatt. És ha Endre, mint megszállott gyűjtő, nem megy el arra a vásárhelyi házbontásra, és ha az intelmekre hallgatva nem nézi meg a „nagy halom üvegcserepet”, mindez az enyészeté lett volna.
A fotográfus e korszakhoz már gyerekkorában kötődött, mert otthonuk tele volt könyvekkel, képeslapokkal, háborús újságokkal, térképekkel.
„Édesapám, Hegyi László rengeteg történelmi és irodalmi könyvet vásárolt. Még olvasni sem tudtam, de a képeskönyveket nagy élvezettel lapozgattam. Nagyapám, Igaz János, mint híradós, Doberdót is megjárta, vitézséget szerzett még a háború alatt. Az ő történeteit csak Édesanyám, Igaz Gabriella elbeszéléseiből tudom, ő volt a leghitelesebb „adatközlőm”, sok háborús fotó történetét csak tőle tudhattam meg. Sajnos Nagyapám még a születésem előtt meghalt. Édesanyám keresztapja, Kőrössy Sándor, a szibériai hadifogságot is megjárta, naplóját rövidesen feldolgozom.
Édesapám nagyapja, Mihály József, a szerb hadszíntéren esett el. Feleségem kunszentmártoni nagyapját, Harangozó Istvánt sokat faggattam világháborús élményeiről, de néhány fotó maradt csak meg nála. Bizony, a Nagy Háborúban nem volt olyan család, ahol ne lett volna áldozat, vagy ne lett volna katona” – mesélte a fotográfus.
A rendkívüli lelet után Endre fáradhatatlanul kereste azokat az idős vásárhelyieket, akiktől azt remélhette, hogy segíthetnek a fotókon szereplők azonosításában.
De szívszorító volt annak a Tóth Ernő nevű katonának a levele is, amelyben így írt asszonyának, Pál apostolnak a korinthusbéliekhez szóló gondolatait idézve: „A szeretet soha el nem múlik”. „De értsd meg, drága hű feleségem, néköm most a hazát fegyverrel kell kell szolgálnom. Fényképeitek a szívem fölött a zsebemben mindig velem vagytok, s ha kell, a hazáért halok!”
A fotográfusnak birtokába került egy olyan levél is, amelyen egy furcsa rozsdafoltot vélt felfedezni. Rájött, hogy szerettei ezt a levelet felszögelhették a falra, mint férjük/apjuk/gyermekük utolsó üzenetét…
Ahogyan végigjártam a tárlatot, amelyet eredeti filmfelvételek és egykori világháborús katonadalok is gazdagítottak – ez utóbbiakból néhány ismerősen hangzott, Nagyanyám énekelte őket - bele-belenéztem a katonák arcába, csak az járt az eszemben, hogy vajon hányan tértek vissza egészségesen, hányan rokkantak bele testileg-lelkileg a háborúba és hányan vesztek oda örökre és talán még azt sem tudják róluk, hogy hol nyugszanak földi maradványaik? Pedig a fotók között nincsenek lövészárkos jelenetek, nem látunk halottakat, sebesülteket. A katonák élik a harcok közti mindennapokat, esznek, isznak, várják a postát, tréfálkoznak, pózolnak, vagy csak merengenek. Sokak vonásai végtelen békéről, nyugalomról árulkodik, de azért sokan vannak, akikről le lehet olvasni a félelmet, a harc előtti feszültséget. Van egy kinagyított tábori képeslap, amelyre egy egész Vásárhelyről bevonult szakasz, a „46-os bakák” csoportképét tették a városnak szánt üdvözlésül.
Közülük kik sétálhattak végig még egyszer „a híres promenádon”? Számomra talán a legmegrázóbb fotó egy temető-részlet volt. Három egyforma fakereszt, 1915 októberéből.
Hegyi Endre 20 éve rendszeresen tart kiállításokat azóta is gyarapodó archívumából Hódmezővásárhelyen és azon kívül is. Az első világháború kitörésének 100. évfordulója kapcsán kezdett el rendhagyó történelemórákat tartani általános és középiskolákban egyaránt. Célja a hazafias érzés és a hazaszeretet ápolása, a történelmi emlékezet erősítése a felnövekvő generációknak. És e felbecsülhetetlen értékű dokumentumok ma, amikor még mindig nem szabadultunk meg Európában sem a háború rémétől, örök mementóként szolgálnak az áldozatokról, a hátrahagyottak pótolhatatlan veszteségeiről. Arról, hogy ideje lenne végre már tanulni a történelemből, ahelyett, hogy újra és újra ugyanazt kelljen átélnünk…
