MÚLT
A Rovatból

A delejes tekintetű családfő és vérszomjas lányai: 50 évvel a Manson-család rémtettei után



Amikor a támadók behatoltak a házba, először Frykowski ébredt fel. Watson fejbe rúgta őt. Amikor az író megkérdezte tőle, hogy mit akarnak, a férfi csak annyit felelt: „Én vagyok az ördög, és az ördög dolgát végzem el.”

A gyilkosok hamar felfedezték a többieket is, megkötözték őket, majd egymás után bestiális módon végeztek velük. Abigail Folger a nála lévő 70 dollárral próbálta jobb belátásra bírni őket, hasztalanul. Watson először Sebringet lőtte le, mert a fodrász tiltakozott a várandós Tate-tel szembeni durva bánásmód miatt. A férfi ezután még hétszer késsel is belevágott a haldokló Sebringbe. Frykowski ki tudta szabadítani magát a kötésből, rárontott Atkinsre, aki többször megszúrta őt, végül a küzdelmet megint Watson zárta le, az író két fejlövést kapott.

Az addig kint őrködő Kasabian a „szörnyű zajokra” berontott a házba és megpróbálta leállítani a vérfürdőt, azt állítva, hogy „jönnek”. Nem hittek neki. Senki nem menekülhetett: Folgert Krenwinkel és Watson közös erővel szurkálta halálra. Sharon Tate maradt utoljára: a színésznő életéért könyörgött, legalább addig, hogy megszülhesse gyermekét, ezért túszul is ajánlkozott a gyilkosoknak, de Atkins és Watson kései neki sem kegyelmeztek. Atkins az ő vérével írta fel a falra: „Disznó”.

Mansonnak ez sem volt elég. Másnap éjjel az előző napi vérengzés tettesei, továbbá két másik „családtag”, Leslie Louise Van Houten és Steve Grogan a Los Angeles-i Los Feliz negyed egyik háza, a Waverly Drive 3301 felé vették útjukat. A kiszemelt áldozat ezúttal Leno LaBianca, egy szupermarket igazgatója és felesége, a butiktulajdonos Rosemary volt. Erre a „büntető-expedícióra” Manson is elkísérte a többieket, hogy lássa, hogyan hajtják végre parancsait. LaBiancát bajonettel végezték ki, míg feleségét egy, a házban talált konyhakéssel.

Szinte hihetetlen, hogy ennek az elképesztő mészárlásnak a tetteseit csak több mint két hónappal az öldöklés után tartóztatták le. Pedig a Tate-gyilkosságok, az áldozatok ismertsége miatt, olyan iszonyú médiaszenzációt jelentettek, amely világszerte a lapok első oldalaira került.

Egy nappal a Cielo Drive 10050-i vérfürdő után a Los Angeles-i megyei seriff-hivatal, amely a Hinman-gyilkosság ügyében nyomozott, tájékoztatta a Los Angeles városi rendőrséget arról, hogy mindkét helyszínen hasonló, vérrel írt üzeneteket hagytak a gyilkosok. A rendőrség azonban nem tulajdonított ennek jelentőséget, úgy vélték, hogy a Tate-gyilkosságok hátterében droggal kapcsolatos leszámolás áll. Egyedül a szomszédban lakó Garretsont vették egy napra őrizetbe, ő azonban hazugság-vizsgálóval bizonyította ártatlanságát, miként azt is, hogy nem látott, nem hallott semmit. Másnap megtalálták a LaBianca-gyilkosság áldozatait is, de a Los Angeles-iek már harmadnap kiadtak egy nyilatkozatot, mely szerint a két mészárlásnak nincs köze egymáshoz. Ennél is hajmeresztőbb, hogy augusztus 16-án a rendőrség rajtaütést hajtott végre a Spahn Ranch-en, őrizetbe vették Mansont és a „Család” 25 további tagját, mert azzal gyanúsították őket, hogy egy autótolvaj-hálózat emberei. Fegyvereket is lefoglaltak tőlük, de miután a rendőrségi hivatalnokok tévesen keltezték a letartóztatási parancsot, néhány nap múlva valamennyiüket elengedték!

Mindezt tetézte, hogy külön nyomozócsoportot neveztek ki a Tate-gyilkosságok és a LaBianca-ügy felderítésére, akik egymástól függetlenül végezték a nyomozást.

Két hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjenek, nemcsak ez a két eset függ össze, hanem még a Hinman-gyilkosság is idetartozik. Ez is a véletlenen múlt.

Inyo megye seriffi hivatala, a nemzeti parkok őregységei (National Park Rangers) és a kaliforniai országúti járőrök együttes akciójában letartóztattak számos „családtagot”, akik a Halál Völgyében lopott földkotró-gépekkel keresték a Manson által vizionált „feneketlen lyukat”. Így jutottak el a Völgyben lévő farmokig, köztük a Barker Ranch-ig, ahol Mansont is megtalálták. Ekkor még mindig nem tudták, hogy a három vérengzés gyilkosait fogták el. Csakhogy közöttük volt egy Kitty Lutesinger nevű családtag, aki Beausoleil barátnője volt. Az ő vallomása elvezetett egy motoros bandához, amelyet Manson fel akart fogadni a Spahn Ranch őrzésére. A motorosok kihallgatása nyomán már kezdett tisztulni a kép, amely végül akkor állt össze, amikor Susan Atkins egyik hálótársnője elmondta a Los Angeles-i rendőrségnek, amit a gyilkosságokról tudott. Ez megerősítette Lutesinger vallomását. Végül 1969. december elején néhány nap eltéréssel a „Család” valamennyi tagja hivatalosan is letartóztatásba került.

Mansont, Atkinst, Krenwinkelt és Kasabiant hétrendbeli gyilkosság, valamint összeesküvés miatt helyezték vád alá. Kasabian azonban, aki nem vett részt a gyilkosságokban, hamarosan a vád tanújává lépett elő. Az ügyészség először az elsőnek vallomást tett Susan Atkinsnek kínálta fel a vádalkut, amennyiben részletesen beszámol a bíróság előtt a gyilkosságokról. Atkins azonban az utolsó pillanatban visszavonta vallomását, és Mansonra vonatkozó összes terhelő kijelentését. Az alkoholista családban felnőtt, ám mélyen hívő lánynak meggyőződése volt, hogy a „Családfő” Jézus Krisztus reinkarnációja, és talán egyfajta női „Szent Péternek” érezte magát, aki először megtagadja Mesterét, majd vállalja a mártiromságot…Az is tény, hogy Atkins volt Manson kegyetlen parancsainak leghűbb végrehajtója, és emiatt – ismét a Beatles nyomán – a „családban”, majd a médiában „Sexy Sadie”-ként emlegették. Leslie Van Houten ellen, mivel csak a LaBianca-gyilkosságban vett részt, két rendbeli emberölés és szintén összeesküvés volt a vád.

Manson mindent elkövetett, hogy a per látványos legyen. William Keene bíró előzetesen beleegyezett abba, hogy a „Családfő” önmaga védőügyvédje legyen, ezt azonban látván Manson viselkedését visszavonta. Erre Manson az első tárgyalási napon egy homlokára karcolt X betűvel jelent meg, mondván, hogy miután alkalmatlannak találták őt saját védelmére, „kiikszelte magát az establishment világából”.

A következő alkalmakkor már a női vádlottak dupla X-szel a homlokukon jelentek meg, míg Manson saját jelét horogkeresztre cserélte. E „tiltakozó akció” elérte célját, és Mansonnak sikerült elfogultságra hivatkozva leváltatni Keene bírót – igaz, nem járt jobban James H. Olderrel, a kaliforniai legfelsőbb bíróság tagjával sem. Közben a „Család” szabadlábon maradt tagjai igyekeztek megfélemlíteni azokat a „renegátokat”, akik tanúskodni kívántak Mansonék ellen.

1970. november 16-án újabb fordulat készült: Atkins, Krenwinkel és Van Houten vallomást kívántak tenni, mely szerint a gyilkosságokat ők tervezték el és ők is hajtották végre, Mansonnak semmi köze nem volt e bűntényekhez. Ügyvédeik azonban végül megakadályozták őket, mert meggyőződésük volt, hogy ezt Manson sugallta nekik, hogy magát mentse.

1971 januárjában a vádlottakat bűnösnek találták valamennyi vádpontban. Az ítélethozatalra várva Manson kopaszra borotválta fejét, és közölte az újságírókkal, hogy „Az ördög mindig kopasz”. „Lányai” csak azután követték példáját, miután az esküdtek egyetértettek a halálbüntetések kiszabásával. Older bíró 1971. április 19-én kihirdette az ítéleteket.

Tex Watson ügyét külön tárgyalták. Őt 1969. november 30-án fogták el Texasban. Kilenc hónapig folyt a huzavona kiadatásáról Texas és Kalifornia között. Amikor Watsont visszaszállították Kaliforniába, katatón állapotba került, nem beszélt, nem evett, közel 30 kilogrammot fogyott. Akkor három hónapra kórházba szállították megfigyelésre, majd 1971. februárjában alkalmasnak találták, hogy bíróság elé álljon. 1971. október 21-én ítélték halálra.

Kalifornia bűnügyi történetének legkegyetlenebb gyilkosai azonban mégsem fizettek életükkel. 1972. februárjában ugyanis Kalifornia Legfelsőbb Bírósága felfüggesztette az államban a halálbüntetést, így a Manson-család tagjainak ítéletét automatikusan életfogytiglanra változtatták. Susan Atkins 2009-ben agydaganatban meghalt, a többiek azóta is börtönben vannak, feltételes szabadlábra helyezésüket eddig minden alkalommal elutasították. Kaliforniában ugyan 1978-tól újra bevezették a halálbüntetést (bár 2006 óta ismét felfüggesztették), de Mansonékat ez nem érintette.

Manson élete végéig gondoskodott arról, hogy halljon róla a világ. Ebben partnerre talált a médiában, amelytől már a perek idején is számos címlapot kapott. 1986-ban például a CBS News Nightwatch című adásában nyilatkozott Charlie Rose-nak, aki ezért megkapta a legjobb interjúért járó Emmy-díjat. 1988-ban Geraldo Rivera ugyancsak a CBS-nél futó talk-show-jában szólaltatta meg egy, a sátánizmusról szóló adásban. 1989-ben Nicolas Schreck zenész, fekete mágus és filmrendező odáig ment, hogy dokumentumfilmet forgatott a „Családfőről” a San Quentin börtönben Charles Manson Superstar címmel. 1996-ban felkerült honlapja az internetre is. 2008-ban lemezt jelentetett meg One Mind címmel.

Egy évtizeddel a mészárlások után Sharon Tate édesanyja, aki megelégelte, hogy lánya gyilkosai nagyobb hírnévnek örvendenek, mint áldozataik, kampányt kezdett annak érdekében, hogy a bűnösök tanúvallomásai, illetve feltételes szabadlábra helyezésükért tartott meghallgatásuk alkalmával az áldozatokat, illetve azok hozzátartozóit is meghallgassák. Az történt ugyanis, hogy Leslie Van Houten 900 aláírást gyűjtött össze magának kiszabadulása érdekében, és ez ügyben Doris Tate-et is megkereste. Az anya úgy gondolta, ő ennél sokkal nagyobb tömeget képes megmozgatni. Igaza lett, ő 350 ezret gyűjtött össze azért, hogy Van Houtent ne engedjék ki. Ezt követően indult el kampánya a kaliforniai büntetőeljárási törvény módosításáért, amelyet 1982-ben fogadtak el.

1984-ben éppen ő volt az első, aki élhetett az áldozatok meghallgatási jogával Tex Watson szabadlábra helyezési kérelme során. Doris Tate úgy vélekedett, hogy „az új törvénnyel visszaállították lánya méltóságát, és ezáltal Sharon emlékezete nem egy gyilkosság áldozatáé többé, hanem az áldozatok jogainak jelképe.”

A Lengyelországból emigrált, holokauszt-túlélő Roman Polanski, aki egy évvel korábban éppen egy sátáni gyermek születésének történetével, a Rosemary’s Baby-vel debütált az Egyesült Államokban, a gyilkosságok után eladott mindent, ami Sharon Tate-re, és „élete legszebb korszakára” emlékeztetett. E filmjét eredetileg ugyancsak Sharonnal tervezte, de végül úgy döntött, hogy „nem lenne etikus”, és Mia Farrow-t választotta a főszerepre. Az egyik jelenetben az állapotos Rosemary-nek ki kellett mennie az utcára, a tömegbe. A kezdő színésznő félt, de Polanski megnyugtatta: „Senki sem fog bántani egy várandós nőt.”

Paul McCartney, aki a Helter Skelter megszületésekor még így nyilatkozott: „Egy nevetséges dalt írtam, hogy bebizonyítsam: szeretem a zajt”, a Manson-gyilkosságok után 11 évvel kénytelen volt azt mondani egy interjúban, hogy a Helter Skelternek „semmi köze semmihez, csakis hozzám”.

Az átok azonban valahogy mégis utolérte a Beatlest. John Lennont 1980. december 8-án este otthona, a manhattani Dakota House előtt lőtték le, ahol Polanski 12 évvel korábban Polanski a Rosemary’s Baby-t forgatta…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
55 éve halt meg, mégis üresen áll Rákosi Mátyás sírhelye Farkasréten – rejtély, hová tűnt a diktátor urnája
Pontosan 55 éve halt meg Rákosi Mátyás. Különös élet várt rá a Szovjetunióban a bukása után.


Egy túlméretes orosz urna, amelyet egy bőrből készült aktatáskában, szinte kézipoggyászként csempésztek át a határon. Egy titkos temetés, amelyről alig néhányan tudtak, és egy szűkszavú, mínuszos hír a Népszabadságban. Így ért véget 1971. február 16-án a Farkasréti temetőben annak az embernek a története, akit a magyar állam tizenöt éven át igyekezett kitörölni a köztudatból, miközben a háttérben gondosan menedzselte száműzetésének kényes ügyeit.

Pontosan 55 éve, ezen a februári napon halt meg a Szovjetunióbeli Gorkijban Rákosi Mátyás, Magyarország egykori teljhatalmú ura.

De milyen életet élt a bukása után, ki fizette a mindennapjait, és hová tűntek a hamvai, amelyeknek sorsát ma is rejtély övezi?

A végjáték 1956 júliusában kezdődött, amikor Rákosit a hivatalos pártzsargon szerint „gyógykezelésre” küldték a Szovjetunióba. A valóságban ez politikai száműzetést jelentett, amelynek első állomása a Moszkva melletti Barvihában, a pártelit szanatóriumában volt.

A szovjet vezetés hamar megelégelte, hogy a leváltott főtitkár a fővárosból próbál intrikálni, ezért 1957-ben a Fekete-tenger melléki Krasznodarba költöztették.

Itt kezdődött a száműzetés „aranykora”. A Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága gondoskodott róla, hogy Rákosi és felesége ne szenvedjen hiányt semmiben: egy ötszobás, minden kényelemmel felszerelt lakást kaptak, házvezetőnőt – aki egyben a KGB megbízottja is volt –, ingyenes étkezést, saját autót és havi 2000 rubel költőpénzt. Mindezt természetesen a magyar állam fizette. Nyaranta a gelendzsiki pártüdülőben pihenhettek. A kényelem azonban nem jelentett szabadságot.

„Önök árnyék nélküli emberré tesznek engem” – panaszolta egy 1960-as találkozón,

jelezve, hogy a luxuskörülmények ellenére is fogolynak érezte magát.

A hatvanas évek elejére a szovjetek türelme végleg elfogyott. A kényelmes krasznodari életet 1962-ben a kirgizisztáni Tokmok zord valósága váltotta fel.

A birodalom peremén egy kétszobás, komfort nélküli lakás várta őket. A vizet a kútból kellett hordaniuk, az udvaron volt a vécé, és a kemény, mínusz 20-30 fokos teleken fával fűtöttek.

Az egykori diktátor számára ez a környezet jelentette a valódi bukást. A következő években egyre távolabb került a hatalom központjától: 1966-ban Arzamaszba, majd 1967 őszén a külföldiek elől elzárt Gorkij városába költöztették. Itt érte a vég, miután egészsége megromlott. Több szívroham után, 78 éves korában hunyt el.

Rákosi a száműzetés évei alatt egyetlen dologról nem mondott le: a hazatérés reményéről.

Levelek tucatjaival bombázta a szovjet és a magyar pártvezetést, Hruscsovtól Brezsnyevig, Andropovtól Kádár Jánosig.

A Budapest Főváros Levéltára által közzétett dokumentumokból egy makacs, a valósággal szembenézni képtelen ember portréja rajzolódik ki. Követelte a hazatérését, érvelt az egészségi állapotával, és intézte a magyarországi nyugdíját, amelyhez a hatvanas évek végén már ügyvédet is fogadott. Egyik, Kádár Jánosnak címzett levelében így fogalmazott:

„…Ez év márciusában és júniusában közöltem a kormánnyal, hogy vissza kívánok térni Magyarországra. Választ nem kaptam. Ezért újra közlöm, hogy vissza kívánok térni.”

A kérések süket fülekre találtak. A Kádár-rendszer számára Rákosi élő kísértet volt, akinek hazatérése megzavarta volna a nehezen felépített politikai konszolidációt.

Halála után a magyar állam diszkréten, de hatékonyan lépett. Nem úgy, ahogy egy állam hazahozza a „nagy halottat”, hanem úgy, ahogy egy állam hazahozza a problémát: diszkréten, minimalizálva a nyomot, menedzselve a kellemetlenséget.

A források szerint az urnát menetrend szerinti járattal hozták haza. Úgy utazott, mint bármelyik csomag, amihez senki nem kér extra figyelmet.

A hamvakat 1971. február 16-án, egy szűk körű ceremónián helyezték el a Farkasréti temető egyik urnafülkéjében. A korabeli sajtó mindössze egy rövid MTI-hírt közölt, amely szerint Rákosi Mátyás, „aki gyógykezelés céljából tartózkodott a Szovjetunióban”, elhunyt. Az urna sorsa azonban a temetés után sem hagyta nyugodni a kedélyeket.

A sírhelyet a hetvenes-nyolcvanas években rendszeresen megrongálták, ezért a nevét tartalmazó táblát eltávolították, és egy ideig csak az „R. M.” monogram utalt rá, ki nyugszik a fülkében.

A történet legújabb, bizarr fordulata 2015-ben következett be. Június 24-én két, magát leszármazottnak mondó személy jelent meg a Budapesti Temetkezési Intézetnél, és hivatalosan kikérte az urnát. A Farkasréti temetőben azóta üres a fülke. Hogy Rákosi Mátyás hamvai ma hol vannak, arról nincs nyilvános információ. Az egykori teljhatalmú vezetőnek, akinek képe mindenhol ott függött, ma már sírhelye sincs.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
„Ő volt az egyetlen rend az életemben” – így szeretett bele gróf Széchenyi István egy elérhetetlen, többgyerekes asszonyba
Plátói szerelem, titkos levelek, évtizedes várakozás – így kezdődött minden, mielőtt a legnagyobb magyar feleségül vette volna Seilern Crescence-t. A szerelmük nemcsak Széchenyit változtatta meg, de talán a magyar történelmet is egy kicsit.


Este fél nyolc volt, amikor a Krisztinaváros úgynevezett Vérkápolnájában a legnagyobb magyar és a szívét tíz éve fogva tartó grófnő kimondta az igent – és ettől a perctől kezdve a szerelem nemcsak egy férfi életét, de egy ország sorsát is tovább formálta. Február 4-én 190 éve, hogy gróf Széchenyi István és Seilern Crescence grófnő Budán, a Havas Boldogasszony-plébániatemplomban házasságot kötött.

A diszkrétnek szánt, esti ceremóniára a korabeli sajtó szerint a templom és annak karzata is megtelt kíváncsi nézőkkel.

A szertartást Majsch Jakab plébános végezte, a tanúk között ott állt Keglevich Gábor és Prónay Albert is. Maga a vőlegény a naplójába jegyezte fel a pillanat lényegét, amely túlmutatott a külsőségeken. „Meggyóntunk és megáldoztunk Crescence-szal. Lelkem felette megnyugodott.”

Ez a házasság egy több mint egy évtizedes, plátói szerelem beteljesedése volt.

Egy találkozás, ami mindent megváltoztatott

Széchenyi István 1823-ban találkozott először Seilern Crescence-szel, aki ekkor már férjes asszony volt, háromgyermekes anya, a Zichy család tagja. Az alkalom egy családi esemény volt, és a gróf visszaemlékezéseiben úgy írta le ezt a napot, mintha villámcsapás érte volna:

„Abban a pillanatban beleszerettem. Nem tudtam ellene tenni semmit.”

A férfi, aki a katonai pályából kiábrándulva kereste a helyét, élete értelmét, olyan inspirációt kapott, amit talán semmilyen politikai esemény, semmilyen forradalom nem adott volna meg neki: egy nő csendes jelenlétét, aki nem vált a szeretőjévé, mégis felforgatta az egész világát.

A vonzalom szellemi és lelki partnerséggé mélyült, amely a reformkor hajnalán Széchenyi közéleti fordulatát is segítette.

A kettejük közti levelezés, amelyet ma a Széchenyi István Levelezései kritikai kiadás őriz, tanúsítja, hogy Crescence nem pusztán reprezentációs társ, hanem egyenrangú partner volt, akinek véleményére a gróf a legfontosabb döntéseiben is számított.

Az első találkozás után Széchenyi rendszeres vendég lett a Zichy-házban, de soha nem lépte át a határt, amit a kor társadalmi normái és Crescence házassága kijelölt. Ő csak udvarolt – elegánsan, távolságtartóan, szenvedélyesen.

A kortárs beszámolók szerint Zichy Károly tisztában volt Széchenyi érzéseivel a felesége iránt, de mégis kulturált, fegyelmezett kapcsolatot tartottak fenn,

nem rivalizálás vagy konfrontáció jellemezte őket. Széchenyi a Zichy család otthonában is rendszeresen megfordult, a társasági élet részeként. Sőt, Széchenyi és Zichy Károly néha együtt aggódtak Crescence egészségéért — például akkor, amikor gyengélkedett vagy a gyermeke születése körül voltak komplikációk. Ez olyan viszonyra utal, amely túllépett a puszta udvariasságon, és inkább közös emberi aggódást tükrözött.

Széchenyi levelei szerint valóban plátói érzelmekről volt szó, olyan mély és tiszta szerelemről, amely nem a testet, hanem a lelket akarta magához ölelni.

„Crescence, te vagy minden, amit nem kaphatok meg, mégis minden vagy, amiért érdemes élni”

– írta egyszer.

Ezek a mondatok nem a romantikus túlzás jegyében születtek. Széchenyi ekkoriban számos belső vívódással küzdött, és egyes kutatók szerint Crescence volt az, aki révbe vezette. Ő volt az a belső pont, ami mentén felépítette új önmagát: politikust, reformert, nemzetépítőt.

Szerelem, ami nem akart múlni

Zichy Károly, Crescence férje 1834-ben 49 évesen meghalt. A társadalmi illem szerint egyéves gyászt kellett tartani, így Széchenyi – a maga türelmével és kitartásával – tovább várt. Több mint tíz év vágyakozás, fájdalmas visszafogottság és lassan épülő érzelmi kötődés után végre eljött a pillanat: 1836. február 4-én, Budán, a Krisztinavárosi templomban Széchenyi István feleségül vette Seilern Crescence-t.

„Nem a szenvedély sodrásában, hanem a hűség csendjében szerettek egymásba.”

Ez volt az a mondat, amit később egy kortársuk írt róluk, és amely talán a legszebben összefoglalja, miért más ez a szerelem, mint amiket megszoktunk a történelemből. Nem tragédia, nem dráma, nem titkolózás volt – hanem kitartás, tisztelet és méltóság. Az asszony hét gyereket hozott a házasságba, és alig egy évvel később fiút szült Széchenyinek is. Béla fiukat két évvel később Ödön követte. Három közös gyermekükből a kislányuk, Júlia csecsemőként elhunyt.

A romantikus kapcsolat hivatalossá válása után Crescence nemcsak feleségként, hanem egyik legfontosabb szellemi társaként is jelen volt Széchenyi életében.

Ő kezelte az ügyeket, amikor a férfi már betegen, visszahúzódva élt, ő tartotta kézben a levelezéseket, és ő volt az egyetlen ember, akiben Széchenyi még akkor is megbízott, amikor már senki másban nem tudott.

A döblingi naplókban – ahol a gróf mentális állapota egyre inkább romlott – több bejegyzés is szól Crescence-ről:

„Ha ő nem lenne, már rég nem lennék.”
 vagy máshol: „Ő az egyetlen rend az életemben.”

Szövetség egy életre

A családi szövetség a méltatlan utolsó években is működött. Széchenyi 1848 szeptemberében került a Bécs melletti döblingi Goergen-féle magánszanatóriumba. Az intézmény a korabeli „őrültek tornyával” szemben akkoriban modernnek számító, humánus módszereket alkalmazott. A gróf külön lakosztályt kapott, amelynek a temetőre néző ablakait részben befalaztatta.

A mindennapokról fennmaradt beszámolók szerint keveset aludt, sokat sétált a szobájában, sakkozott, fuvolázott. Falk Miksa visszaemlékezése szerint Széchenyi „ama mélabús magyar népdalok egyikét fújta…”.

A döblingi évek azonban nem a szellemi leépülésről szóltak. Az 1850-es évek végére a gróf visszatért a politikai íráshoz: Londonban, németül jelent meg 1859-ben az Ein Blick (Pillantás) című röpirata, amely élesen bírálta az osztrák neoabszolutizmus propagandáját.

A röpirat miatt a bécsi rendőrség hamarosan lecsapott. 1860. március 3-án öt detektív és tizenhat rendőr szállta meg a döblingi intézetet, házkutatást tartva Széchenyinél és körének több tagjánál. Az iratok egy részét elkobozták, és a hatóságok egyértelművé tették: a szanatórium többé nem menedék. A fokozódó nyomás és a börtönnel való fenyegetés hatása a naplóbejegyzésekben is tükröződik.

„Nem tudom megmenteni magam!” – írta néhány nappal a halála előtt.

1860. április 8-án, húsvét vasárnapjára virradóan Széchenyi a döblingi lakosztályában pisztolylövéstől meghalt. A korabeli hatósági vizsgálat és a történészi konszenzus ma is az öngyilkosságot fogadja el.

A „nő szerepe” a tragédiában

De hol volt ebben a drámában „a nő szerepe”? Egyrészt ott volt a feleség, Seilern Crescence, aki Bécs közelébe költözve a döblingi időszakban is a belső kör része maradt. Ő intézte a családi és gazdasági ügyeket, támaszt nyújtva a férjének. Ő írta alá például a Deák Ferenccel kötött, 50 000 forintos kehidai birtokügylet szerződését is, amely évi 600 körmöci arany évjáradékot biztosított a családnak.

A levelezés és a dokumentumok a gondviselő, adminisztráló, hűséges társ alakját rajzolják meg, akit Széchenyi így jellemzett fiaiknak írt levelében: „Anyád minden tekintetben eszményi képviselője nemének.”

- írta Széchenyi István a fiához, Béla grófhoz intézett levelében. Ezzel szemben a történetben felbukkan egy másik nő is: Cibbini Matild báróné, Inkey Eduárdné. A kutatások szerint az ő besúgói jelentései vezettek a rendőri rajtaütésekhez.

Cibbini a bécsi udvar köreihez kapcsolódó kémnőként kulcsszerepet játszott a hatósági eljárások megindításában, amelyek végül a tragédiához vezettek.

A halál körülményeit illetően a magyar történetírás domináns álláspontja szerint az 1860. márciusi házkutatás és a fenyegetés olyan pszichés nyomást gyakorolt a grófra, amely a kimenetelt meghatározta.

A közvélekedés egy része és egyes publicisztikák máig nem zárják ki a politikai gyilkosság lehetőségét.

A halálhír után a Magyar Tudományos Akadémia gyásznapot tartott. A temetésre 1860. április 11-én Nagycenken került sor. Az esküvő helyszínén, a krisztinavárosi templom falán ma emléktábla őrzi a házasság emlékét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
114 éve született a Titanic utolsó, legtovább élt túlélője, aki emléktárgyait árulta, hogy fizetni tudja a számláit
Millvina Dean idős korára nehéz anyagi helyzetbe került. A hír eljutott a Titanic sztárjaihoz is, akik egy váratlan gesztussal segítettek.


114 évbvel ezelőtt jött a világra Elizabeth Gladys „Millvina” Dean, a Titanic legfiatalabb utasa és utolsó túlélője.

Alig két hónapos csecsemőként lett részese a világ leghíresebb hajószerencsétlenségének, egy olyan utazáson, ami a családja számára az új életet jelentett volna.

Szülei Angliából készültek Amerikába kivándorolni, hogy a kansasi Wichitában dohányboltot nyissanak. A korabeli szénsztrájk miatt azonban az eredeti hajójegyüket a Titanicra módosították, ahol a harmadosztályon kaptak helyet.

A végzetes éjszakán, amikor a hajó jéghegynek ütközött, Millvina apja azonnal a kabinba rohant, felöltöztette a gyerekeket, és a fedélzetre küldte a családot.

Anyja később így emlékezett vissza az utolsó pillanatokra: „Búcsút intettem, ő pedig azt mondta, később utánunk jön.” Millvina, az édesanyja és testvére mentőcsónakba került, és a Carpathia mentőhajó fedélzetén élték túl a katasztrófát. Édesapjuk odaveszett.

Millvina egészen nyolcéves koráig nem is tudta, hogy a Titanicon utazott.

Évtizedekig csendes életet élt, a tragédia emléke csak a hetvenes éveiben kezdte újra foglalkoztatni, miután a roncs 1985-ös felfedezése után hirtelen a figyelem középpontjába került.

„Amíg 1985-ben meg nem találták a Titanic roncsait, senkit sem érdekeltem. Ki számít rá, hogy ilyen idősen lesz híres?”

– mondta később egy interjúban. Ezt követően a világ számos pontjára hívták meg rendezvényekre és kiállításokra. 1998-ban az Egyesült Államokba utazott egy Titanic-rendezvényre Springfieldbe, majd 1999-ben Montréalba is ellátogatott. Tervei szerint 2006-ban is részt vett volna a katasztrófa 94. évfordulójára rendezett megemlékezésén, de egy csípőtörés megakadályozta ebben.

2007 októberében, Barbara West Dainton halála után Millvina Dean lett a Titanic utolsó élő túlélője. Idős korára azonban anyagi nehézségekkel küzdött, és kénytelen volt a Titanicról származó emléktárgyait elárverezni, hogy fizetni tudja az idősotthon költségeit.

A hírre a Titanic című film rendezője, James Cameron, valamint a főszereplők, Leonardo DiCaprio és Kate Winslet is felfigyeltek, és egy alapítványon keresztül támogatták őt. „Megtiszteltetés számunkra, hogy hozzájárulhatunk a Millvina Alapítványhoz” – nyilatkozták közösen.

Millvina sosem nézte meg az 1997-es filmet, és kritikusan viszonyult a tragédia szórakoztatóipari feldolgozásaihoz.

Amikor a Doctor Who című sorozat egyik epizódjában egy „Titanic” nevű űrhajó szerepelt, élesen bírálta az ötletet. „A Titanic története tragédia volt, ami annyi családot szakított szét. Elvesztettem az apámat, aki ott fekszik a roncsok között. Tiszteletlenségnek tartom, hogy egy ilyen tragédiából szórakoztató műsort csináljanak.”

Millvina Dean 2009. május 31-én, 97 éves korában hunyt el.

Az alábbi archív felvételen arról beszélt, hogyan kerültek a Titanicra:


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
60 milliárdos adósság, 7 ezer utas a földön: 14 éve ezen a napon állt le a 66 éves MALÉV
A nemzeti légitársaság 2012. február 3-án, reggel 6 órakor függesztette fel működését, miután két gépét külföldön visszatartották. A Budapest Airport elvesztette legfontosabb partnerét és 1,5 millió utasát.


Pontosan 14 éve, 2012. február 3-án, reggel hat órakor a Ferihegyi repülőtér indulási oldalának kijelzőin egyre több járat mellett jelent meg a „Cancelled” felirat. A betonon kék-fehér festésű gépek sorakoztak, de már egyik sem készült felszállásra. Ezzel a képpel írta be magát a magyar polgári repülés történetébe a nap, amit sokan csak „Fekete Péntekként” emlegetnek: 66 év után leállt a MALÉV. 

A légitársaság vezetése hivatalosan reggel hat órakor függesztette fel a teljes kereskedelmi üzemét, miután a pénzügyi helyzet tarthatatlanná vált. A döntés közvetlen előzménye az volt, hogy hitelezők két repülőgépet – egyet Dublinban, egyet Tel-Avivban – nem engedtek felszállni, a leállás pedig aznap több mint hétezer utast hagyott a földön.

A végső lökést az Európai Bizottság január 9-i döntése adta meg, amely kimondta, hogy a magyar állam 2007 és 2010 között tiltott állami támogatást nyújtott a cégnek.

A Brüsszel által visszakövetelt összeg gyakorlatilag elvágta a további állami finanszírozás lehetőségét, a partnerek pedig bizalmukat vesztve azonnali előrefizetést kezdtek követelni a szolgáltatásaikért.

A leállás pillanatában a MALÉV adósságállománya körülbelül 60 milliárd forintot (akkori árfolyamon 270 millió dollárt) tett ki. A flotta 22 lízingelt utasszállítóból állt, a vállalat pedig közel 2600 embernek adott munkát. „Fájdalmas… ameddig lehetett, próbáltuk működtetni a Malévet, de meg kellett állnunk” – mondta Orbán Viktor miniszterelnök a leállás napján a Kossuth rádiónak, ahogy arról a The Irish Times is beszámolt. A hivatalos közlemény szerint a partnerek előrefizetési igénye felgyorsította a pénzkiáramlást. „Elnézést kérünk minden utasunktól” – zárult Limburger Lóránt vezérigazgató nyilatkozata. Egy vezető tisztségviselő a helyzetet így foglalta össze: „Egyetlen cég sem tudja teljesíteni a hónapokkal előre kért fizetéseket.”

A MALÉV bedőlése azonnali és súlyos következményekkel járt a Budapest Airport számára is, amely egyik napról a másikra elveszítette legfontosabb partnerét és az évi nagyjából másfél millió átszálló utasát.

A menedzsment 250 fős csoportos létszámleépítést jelentett be, és felfüggesztett több, összesen 60 millió eurót (akkori árfolyamon több mint 17 milliárd forintot) meghaladó értékű fejlesztést. A magyar légiközlekedésben keletkezett űrt a versenytársak villámgyorsan igyekeztek betölteni. A Ryanair már a leállás napján bejelentette, hogy két héten belül bázist nyit Budapesten, 31 új útvonalat indít, és 9,99 eurós (körülbelül 3000 forintos) bevezető árakkal csábítja az utasokat. A Wizz Air szintén megduplázta budapesti kapacitását, két új gépet állított forgalomba, és „rescue fare” néven speciális, kedvezményes jegyeket kínált azoknak, akiknek érvényes MALÉV-foglalásuk volt.

A leállás azonnal politikai vitát robbantott ki. A kormányoldal az Európai Bizottság döntését tette felelőssé, hangsúlyozva, hogy a kabinet a megelőző napokban csődvédelmi intézkedésekkel és egy rendkívüli vagyonfelügyelő kinevezésével próbálta menteni a helyzetet. Az ellenzéki MSZP szerint a csőd a kormány felkészületlenségének és semmittevésének az eredménye, és egy új, piaci alapon működő nemzeti légitársaság elindítását sürgették.

A „Fekete Péntek” hosszú távon is átrajzolta a budapesti légi forgalmat: bár az utasszám helyreállt, a fővárosi repülőtér elvesztette regionális elosztó, úgynevezett hub-szerepét. A MALÉV által fenntartott kiterjedt hálózat és az átszálló utasforgalom hiányát a piacot azóta domináló fapados légitársaságok modellje nem pótolta. Forrás


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk