MÚLT
A Rovatból

A delejes tekintetű családfő és vérszomjas lányai: 50 évvel a Manson-család rémtettei után



Amikor a támadók behatoltak a házba, először Frykowski ébredt fel. Watson fejbe rúgta őt. Amikor az író megkérdezte tőle, hogy mit akarnak, a férfi csak annyit felelt: „Én vagyok az ördög, és az ördög dolgát végzem el.”

A gyilkosok hamar felfedezték a többieket is, megkötözték őket, majd egymás után bestiális módon végeztek velük. Abigail Folger a nála lévő 70 dollárral próbálta jobb belátásra bírni őket, hasztalanul. Watson először Sebringet lőtte le, mert a fodrász tiltakozott a várandós Tate-tel szembeni durva bánásmód miatt. A férfi ezután még hétszer késsel is belevágott a haldokló Sebringbe. Frykowski ki tudta szabadítani magát a kötésből, rárontott Atkinsre, aki többször megszúrta őt, végül a küzdelmet megint Watson zárta le, az író két fejlövést kapott.

Az addig kint őrködő Kasabian a „szörnyű zajokra” berontott a házba és megpróbálta leállítani a vérfürdőt, azt állítva, hogy „jönnek”. Nem hittek neki. Senki nem menekülhetett: Folgert Krenwinkel és Watson közös erővel szurkálta halálra. Sharon Tate maradt utoljára: a színésznő életéért könyörgött, legalább addig, hogy megszülhesse gyermekét, ezért túszul is ajánlkozott a gyilkosoknak, de Atkins és Watson kései neki sem kegyelmeztek. Atkins az ő vérével írta fel a falra: „Disznó”.

Mansonnak ez sem volt elég. Másnap éjjel az előző napi vérengzés tettesei, továbbá két másik „családtag”, Leslie Louise Van Houten és Steve Grogan a Los Angeles-i Los Feliz negyed egyik háza, a Waverly Drive 3301 felé vették útjukat. A kiszemelt áldozat ezúttal Leno LaBianca, egy szupermarket igazgatója és felesége, a butiktulajdonos Rosemary volt. Erre a „büntető-expedícióra” Manson is elkísérte a többieket, hogy lássa, hogyan hajtják végre parancsait. LaBiancát bajonettel végezték ki, míg feleségét egy, a házban talált konyhakéssel.

Szinte hihetetlen, hogy ennek az elképesztő mészárlásnak a tetteseit csak több mint két hónappal az öldöklés után tartóztatták le. Pedig a Tate-gyilkosságok, az áldozatok ismertsége miatt, olyan iszonyú médiaszenzációt jelentettek, amely világszerte a lapok első oldalaira került.

Egy nappal a Cielo Drive 10050-i vérfürdő után a Los Angeles-i megyei seriff-hivatal, amely a Hinman-gyilkosság ügyében nyomozott, tájékoztatta a Los Angeles városi rendőrséget arról, hogy mindkét helyszínen hasonló, vérrel írt üzeneteket hagytak a gyilkosok. A rendőrség azonban nem tulajdonított ennek jelentőséget, úgy vélték, hogy a Tate-gyilkosságok hátterében droggal kapcsolatos leszámolás áll. Egyedül a szomszédban lakó Garretsont vették egy napra őrizetbe, ő azonban hazugság-vizsgálóval bizonyította ártatlanságát, miként azt is, hogy nem látott, nem hallott semmit. Másnap megtalálták a LaBianca-gyilkosság áldozatait is, de a Los Angeles-iek már harmadnap kiadtak egy nyilatkozatot, mely szerint a két mészárlásnak nincs köze egymáshoz. Ennél is hajmeresztőbb, hogy augusztus 16-án a rendőrség rajtaütést hajtott végre a Spahn Ranch-en, őrizetbe vették Mansont és a „Család” 25 további tagját, mert azzal gyanúsították őket, hogy egy autótolvaj-hálózat emberei. Fegyvereket is lefoglaltak tőlük, de miután a rendőrségi hivatalnokok tévesen keltezték a letartóztatási parancsot, néhány nap múlva valamennyiüket elengedték!

Mindezt tetézte, hogy külön nyomozócsoportot neveztek ki a Tate-gyilkosságok és a LaBianca-ügy felderítésére, akik egymástól függetlenül végezték a nyomozást.

Két hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjenek, nemcsak ez a két eset függ össze, hanem még a Hinman-gyilkosság is idetartozik. Ez is a véletlenen múlt.

Inyo megye seriffi hivatala, a nemzeti parkok őregységei (National Park Rangers) és a kaliforniai országúti járőrök együttes akciójában letartóztattak számos „családtagot”, akik a Halál Völgyében lopott földkotró-gépekkel keresték a Manson által vizionált „feneketlen lyukat”. Így jutottak el a Völgyben lévő farmokig, köztük a Barker Ranch-ig, ahol Mansont is megtalálták. Ekkor még mindig nem tudták, hogy a három vérengzés gyilkosait fogták el. Csakhogy közöttük volt egy Kitty Lutesinger nevű családtag, aki Beausoleil barátnője volt. Az ő vallomása elvezetett egy motoros bandához, amelyet Manson fel akart fogadni a Spahn Ranch őrzésére. A motorosok kihallgatása nyomán már kezdett tisztulni a kép, amely végül akkor állt össze, amikor Susan Atkins egyik hálótársnője elmondta a Los Angeles-i rendőrségnek, amit a gyilkosságokról tudott. Ez megerősítette Lutesinger vallomását. Végül 1969. december elején néhány nap eltéréssel a „Család” valamennyi tagja hivatalosan is letartóztatásba került.

Mansont, Atkinst, Krenwinkelt és Kasabiant hétrendbeli gyilkosság, valamint összeesküvés miatt helyezték vád alá. Kasabian azonban, aki nem vett részt a gyilkosságokban, hamarosan a vád tanújává lépett elő. Az ügyészség először az elsőnek vallomást tett Susan Atkinsnek kínálta fel a vádalkut, amennyiben részletesen beszámol a bíróság előtt a gyilkosságokról. Atkins azonban az utolsó pillanatban visszavonta vallomását, és Mansonra vonatkozó összes terhelő kijelentését. Az alkoholista családban felnőtt, ám mélyen hívő lánynak meggyőződése volt, hogy a „Családfő” Jézus Krisztus reinkarnációja, és talán egyfajta női „Szent Péternek” érezte magát, aki először megtagadja Mesterét, majd vállalja a mártiromságot…Az is tény, hogy Atkins volt Manson kegyetlen parancsainak leghűbb végrehajtója, és emiatt – ismét a Beatles nyomán – a „családban”, majd a médiában „Sexy Sadie”-ként emlegették. Leslie Van Houten ellen, mivel csak a LaBianca-gyilkosságban vett részt, két rendbeli emberölés és szintén összeesküvés volt a vád.

Manson mindent elkövetett, hogy a per látványos legyen. William Keene bíró előzetesen beleegyezett abba, hogy a „Családfő” önmaga védőügyvédje legyen, ezt azonban látván Manson viselkedését visszavonta. Erre Manson az első tárgyalási napon egy homlokára karcolt X betűvel jelent meg, mondván, hogy miután alkalmatlannak találták őt saját védelmére, „kiikszelte magát az establishment világából”.

A következő alkalmakkor már a női vádlottak dupla X-szel a homlokukon jelentek meg, míg Manson saját jelét horogkeresztre cserélte. E „tiltakozó akció” elérte célját, és Mansonnak sikerült elfogultságra hivatkozva leváltatni Keene bírót – igaz, nem járt jobban James H. Olderrel, a kaliforniai legfelsőbb bíróság tagjával sem. Közben a „Család” szabadlábon maradt tagjai igyekeztek megfélemlíteni azokat a „renegátokat”, akik tanúskodni kívántak Mansonék ellen.

1970. november 16-án újabb fordulat készült: Atkins, Krenwinkel és Van Houten vallomást kívántak tenni, mely szerint a gyilkosságokat ők tervezték el és ők is hajtották végre, Mansonnak semmi köze nem volt e bűntényekhez. Ügyvédeik azonban végül megakadályozták őket, mert meggyőződésük volt, hogy ezt Manson sugallta nekik, hogy magát mentse.

1971 januárjában a vádlottakat bűnösnek találták valamennyi vádpontban. Az ítélethozatalra várva Manson kopaszra borotválta fejét, és közölte az újságírókkal, hogy „Az ördög mindig kopasz”. „Lányai” csak azután követték példáját, miután az esküdtek egyetértettek a halálbüntetések kiszabásával. Older bíró 1971. április 19-én kihirdette az ítéleteket.

Tex Watson ügyét külön tárgyalták. Őt 1969. november 30-án fogták el Texasban. Kilenc hónapig folyt a huzavona kiadatásáról Texas és Kalifornia között. Amikor Watsont visszaszállították Kaliforniába, katatón állapotba került, nem beszélt, nem evett, közel 30 kilogrammot fogyott. Akkor három hónapra kórházba szállították megfigyelésre, majd 1971. februárjában alkalmasnak találták, hogy bíróság elé álljon. 1971. október 21-én ítélték halálra.

Kalifornia bűnügyi történetének legkegyetlenebb gyilkosai azonban mégsem fizettek életükkel. 1972. februárjában ugyanis Kalifornia Legfelsőbb Bírósága felfüggesztette az államban a halálbüntetést, így a Manson-család tagjainak ítéletét automatikusan életfogytiglanra változtatták. Susan Atkins 2009-ben agydaganatban meghalt, a többiek azóta is börtönben vannak, feltételes szabadlábra helyezésüket eddig minden alkalommal elutasították. Kaliforniában ugyan 1978-tól újra bevezették a halálbüntetést (bár 2006 óta ismét felfüggesztették), de Mansonékat ez nem érintette.

Manson élete végéig gondoskodott arról, hogy halljon róla a világ. Ebben partnerre talált a médiában, amelytől már a perek idején is számos címlapot kapott. 1986-ban például a CBS News Nightwatch című adásában nyilatkozott Charlie Rose-nak, aki ezért megkapta a legjobb interjúért járó Emmy-díjat. 1988-ban Geraldo Rivera ugyancsak a CBS-nél futó talk-show-jában szólaltatta meg egy, a sátánizmusról szóló adásban. 1989-ben Nicolas Schreck zenész, fekete mágus és filmrendező odáig ment, hogy dokumentumfilmet forgatott a „Családfőről” a San Quentin börtönben Charles Manson Superstar címmel. 1996-ban felkerült honlapja az internetre is. 2008-ban lemezt jelentetett meg One Mind címmel.

Egy évtizeddel a mészárlások után Sharon Tate édesanyja, aki megelégelte, hogy lánya gyilkosai nagyobb hírnévnek örvendenek, mint áldozataik, kampányt kezdett annak érdekében, hogy a bűnösök tanúvallomásai, illetve feltételes szabadlábra helyezésükért tartott meghallgatásuk alkalmával az áldozatokat, illetve azok hozzátartozóit is meghallgassák. Az történt ugyanis, hogy Leslie Van Houten 900 aláírást gyűjtött össze magának kiszabadulása érdekében, és ez ügyben Doris Tate-et is megkereste. Az anya úgy gondolta, ő ennél sokkal nagyobb tömeget képes megmozgatni. Igaza lett, ő 350 ezret gyűjtött össze azért, hogy Van Houtent ne engedjék ki. Ezt követően indult el kampánya a kaliforniai büntetőeljárási törvény módosításáért, amelyet 1982-ben fogadtak el.

1984-ben éppen ő volt az első, aki élhetett az áldozatok meghallgatási jogával Tex Watson szabadlábra helyezési kérelme során. Doris Tate úgy vélekedett, hogy „az új törvénnyel visszaállították lánya méltóságát, és ezáltal Sharon emlékezete nem egy gyilkosság áldozatáé többé, hanem az áldozatok jogainak jelképe.”

A Lengyelországból emigrált, holokauszt-túlélő Roman Polanski, aki egy évvel korábban éppen egy sátáni gyermek születésének történetével, a Rosemary’s Baby-vel debütált az Egyesült Államokban, a gyilkosságok után eladott mindent, ami Sharon Tate-re, és „élete legszebb korszakára” emlékeztetett. E filmjét eredetileg ugyancsak Sharonnal tervezte, de végül úgy döntött, hogy „nem lenne etikus”, és Mia Farrow-t választotta a főszerepre. Az egyik jelenetben az állapotos Rosemary-nek ki kellett mennie az utcára, a tömegbe. A kezdő színésznő félt, de Polanski megnyugtatta: „Senki sem fog bántani egy várandós nőt.”

Paul McCartney, aki a Helter Skelter megszületésekor még így nyilatkozott: „Egy nevetséges dalt írtam, hogy bebizonyítsam: szeretem a zajt”, a Manson-gyilkosságok után 11 évvel kénytelen volt azt mondani egy interjúban, hogy a Helter Skelternek „semmi köze semmihez, csakis hozzám”.

Az átok azonban valahogy mégis utolérte a Beatlest. John Lennont 1980. december 8-án este otthona, a manhattani Dakota House előtt lőtték le, ahol Polanski 12 évvel korábban Polanski a Rosemary’s Baby-t forgatta…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
A nő, aki elsőként fedezte fel, miből áll az univerzum és a csillagok, de hazájában még diplomát sem kaphatott
Cecilia Payne volt az első hölgy a világon, akinek sikerült megszereznie a csillagászati PhD- fokozatot, sőt, a Harvard professzori címét is. Mindezt abban az időben, amikor Nagy-Britanniában a nők még diplomát sem kaphattak.


Eléggé igazságtalan, hogy a legtöbb találmányhoz automatikusan hozzákapcsoljuk a feltalálóját is, akikkel tele vannak a tankönyvek is, míg mások neve a feledés homályába vész. Pedig igazán nem lehet azt mondani, hogy mellékes információ, amire a brit származású amerikai csillagász, Cecilia Payne (1900-1979) rájött: hogy az univerzum legelterjedtebb eleme a hidrogén.

Eleinte még a saját édesanyja sem támogatta az egyetemi tanulmányait, mert nevetségesnek gondolta, hogy nőként tudományos pályát válasszon. Pedig Cecilia a középiskola után elnyert egy ösztöndíjat a Cambridge-i Egyetemre, ami nem volt kis dolog – akkoriban sem. Ott fizikát és kémiát tanult, majd miután elmélyült beszélgetést folytatott egyik professzorával, Arthur Eddington asztrofizikussal az egyetem obszervatóriumának nyílt napján, a csillagászat került érdeklődése középpontjába. Eddington, látva a lány tehetségét, rábízta az obszervatórium könyvtárának gondozását.

Nem meglepő módon Ceciliát még az egyetem alatt a Királyi Csillagászati Társaság tagjává választották, de Cambridge-ben 1948-ig érvényben volt az a rendelkezés, hogy nők ugyan járhatnak az egyetemre, de diplomát nem kaphatnak. Tehát a női hallgatók arról nem is álmodhattak, hogy kutatók lesznek, legfeljebb pedagógusnak állhattak.

Eddington professzor azonban bemutatta őt az Angliába látogató Harlow Shapley amerikai csillagásznak, aki – diploma hiánya ide vagy oda – felajánlott neki egy ösztöndíjat a Harvard Egyetemre, a Radcliffe College-ba a PhD dolgozatának elkészítésére. Cecilia nem csupán élt a lehetőséggel és Amerikába költözött, hanem mindössze két év alatt meg is szerezte a doktori fokozatot. Ezzel ő lett a világtörténelem első nője, aki a Harvardon valaha ledoktorált, méghozzá 25 évesen.

Ebben a dolgozatában mutatta be fő tudományos eredményét: spektroszkópiai módszerrel kimutatta, hogy a Nap tömegének döntő többsége hidrogén. De még jópár alapvető módszertani, illetve tudományos problémát oldott meg benne, sőt a változó csillagok kutatását máig az ő elméletére alapozzák. Óriási megdöbbenést keltett azzal, hogy leírta: a csillagok anyaga nem a Földéhez hasonló, hanem zömmel hidrogénből és héliumból állnak.

A Princetoni Egyetem professzora, akivel a dolgozatot lektoráltatták, az eredményt „nyilvánvaló képtelenségnek” minősítette – de később nyilvánosan belátta a tévedését, miután saját maga is elvégezte más módszerrel az erre irányuló kutatásait, teljesen hasonló eredménnyel. Otto Struve csillagász azonban kapásból így jellemezte a PhD disszertációját:

„A legbriliánsabb tézis, amit valaha írtak a csillagászat területén.”

A sikeres védés után állást kínáltak neki a Harvard Egyetemen, de itt is beleütközött a nemi diszkrimináció könyörtelen üvegplafonjába: nőként csak „technikai asszisztens” besorolást kaphatott, férfi kollégáinál jóval alacsonyabb fizetéssel, miközben az elvárások ugyanazok voltak felé is. Ettől függetlenül kiharcolta magának szakmai munkájával a professzori kinevezést, amelyre 56 éves koráig kellett várnia. Azonban azt a rekordot senki nem vehette el tőle, hogy ezzel ő lett az első professzornő a Harvard történetében. Továbbá később kinevezték a csillagászati tanszék élére is, ezzel pedig ő lett a Harvard Egyetem első női tanszékvezetője is.

Cecilia érthető módon szakmán belül választott magának férjet: 34 évesen hozzáment az orosz származású amerikai csillagászhoz, Sergei Illarionovich Gaposhkinhoz. Közösen is sokat kutattak, főleg a Tejútrendszert és a Magellán-felhők változó csillagait, méghozzá komoly eredményekkel.

A természettudományi szakma immár vitathatatlanul ítélte meg az érdemeit: 43 évesen elnyerte az akadémiai tagságot, 76 évesen pedig kiérdemelte a Henry Norris Russell-díjat, azaz az Amerikai Csillagászati Társaság nagydíját. Köszönőbeszédében ezt mondta:

„A fiatal tudós jutalma az az érzelmi izgalom, hogy ő lehet az első a világtörténelemben, aki látott vagy megértett valamit.”

1979-ben rákban hunyt el, de nem sokkal előbb még megírta az önéletrajzát. A hír hallatán azonban nem robbant fel a gyászjelentés-rovat az újságokban, sőt a tudományos munkássága előtti tisztelgés később kimerült egy egyetemi emléktáblában és egy róla elnevezett díjban. Úgyhogy most legalább a saját elménkbe véssük fel mélyen Cecilia Payne nevét, aki felfedezte, miből vannak a csillagok és miből épül fel a Nap.

(Források: 1, 2, 3)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
Vincent van Gogh-ot a bátyja felesége tette naggyá
A festő csak egyetlen képet adott el életében, Johanna van Gogh pedig posztumusz emelte őt a legnagyobb művészek közé. Mindezt egyedül egy kisbabával, rengeteg munkával és kitartással.


Te megtennéd az elhunyt férjedért, hogy a szintén elhunyt bátyja életművére teszed fel a saját életed – mindezt alig két év házasság után? Johanna van Gogh megtette, nem is akárhogyan. A fiatal és ambíciózus nyelvtanárnő elég hamar megtanulta, hogy a szerencse forgandó. Házassága a műkereskedő Theo Van Gogh-gal mesebelien indult (ő látható a fenti festményen), hiszen a fiú két találkozás után megkérte a kezét. Az esküvő után Párizsba költöztek, a művészeti elit sűrűjébe, és az elsöprő szerelem közepette hamar jött a gyermekáldás is, ám az ifjú feleség két éven belül duplán gyászolhatott.

Először Vincent, a férje bátyja követett el öngyilkosságot, aztán az emiatt teljesen megtört Theo is követte őt a túlvilágra egy régebben, bordélyházban elkapott szifilisz következtében – mindössze fél évre rá, 33 évesen. Johanna (becenevén Jo, lánykori nevén Johanna Gezina van Gogh-Bonger) nem csupán egy űrrel a szívében és egy félárva babával maradt magára mindössze 28 évesen, hanem sógora, Vincent van Gogh több mint 400 festményével is.

Amelyeket elhunyt férjével együtt rendkívül nagyra becsült, és szeretett volna megismertetni a nagyvilággal – annak ellenére, hogy Theónak minden igyekezete ellenére sem sikerült befuttatnia őt, és Vincent is csak egy képet adott el kudarcokkal tarkított karrierje során.

Érdekesség továbbá, hogy Jo a szintén Vincentnek elnevezett fia születése után látta először sógorát, Vincent van Gogh-ot, amikor babanézőbe érkezett hozzájuk. Az egyre csak romló elmeállapotú festő addigra már megcsonkítva élt, hiszen nem sokkal testvére eljegyzése után levágta a saját fülét, miután veszekedett Gauguinnel.

Joannára teljesen átragadt Theo lelkesedése testvére művészete iránt, ezért haláluk után elszánta magát. Személyes küldetéséhez feladta a párizsi lakást, ahol addig élt Theóval, és egy Bussum nevű holland faluba költözött, ahol otthonából panziót teremtett, hogy eltartsa magát és pici gyermekét. Közben nekiveselkedett a Gogh-életmű feldolgozásának és rendszerezésének. Sőt, a két testvér levelezését is feltárta, amelyből a festő mély érzelmi világa és pszichés betegsége is kirajzolódott. Néhai férje ugyanis megőrizte a Vincenttől kapott összes, pontosan 651 levelet.

Az özvegy beleásta magát a műkereskedelembe, és elkezdett a szakma legjavának nyakára járni. Kapóra jött, hogy tudott franciául, németül és angolul, hiszen így hatékonyabban tudott a berlini, párizsi és koppenhágai galériákkal tárgyalni. Ösztönösen jó érzéke volt a kereskedelemhez: a legjobb festményeket csak kölcsönbe adta a múzeumoknak, de a kiállításokra mindig küldött megvásárolható alkotásokat is.

A fordulópont 15 évvel Vincent van Gogh halála után, 1905-ben jött el Jo életében, amikor egy nagy retrospektív kiállítást szervezett a festő életművéből – majdnem ötszáz alkotással – az amszterdami Stedelijk Múzeumban. Mindent ő szervezett meg a képkihelyezésektől a vendéglistáig, és akkorra már tinédzser fia írta a meghívókat. A bemutatkozó tárlat elsöprő siker lett: felkeltette a gyűjtők, múzeumok és műkritikusok figyelmét, a Gogh-művek árai pedig az egekbe szöktek. 1891 és 1925 között Jo összesen közel 200 festményt és 50 rajzot adott el, de a kedvencein nem volt hajlandó túladni.

Jo bebizonyította, hogy veszteségből is lehet nyereség: eltökélt és kitartó munkájával elérte, hogy Vincent van Gogh tragikusan zseniális munkásságát elismerjék az egész világon. Annak érdekében, hogy Amerikát is meghódítsa, 1915-ben New Yorkba költözött, ahol angolul tanult, hogy lefordíthassa a két testvér levelezését – sőt, még bemutatót is szervezett a Fifth Avenue-n. Az első világháború után, 1919-ben tért csak vissza Amszterdamba.

Bár Jo kétszer is újraházasodott (mindkét esetben festővel, és a harmadik férje is nagyon fiatalon hunyt el), de az első helyen mindig a Gogh-hagyaték állt az életében. Egyik legszebb gesztusa az volt első igaz szerelmének emlékére, hogy Theo maradványait Utrechtből Auvers-sur-Oise-ba költöztette Vincent nyughelye mellé, hogy örökre együtt lehessenek. Jo halála után mérnökké lett fia a műkincsek örököseként megalapította a Vincent van Gogh Alapítványt és az amszterdami Van Gogh Múzeumot – benne az összes olyan képpel, amelytől édesanyja sosem akart megválni.

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Jeanne Calment hihetetlen története: 100 évesen még biciklizett, 114 évesen filmezett, 122 évesen halt meg
A francia Jeanne Louise Calment döntötte meg a leghosszabb igazolt emberi élettartam rekordját. 85 évesen kezdett el vívni, 117 évesen szokott le a dohányzásról, és amikor a 120. születésnapján megkérdezték tőle, milyen jövőre számít, azt felelte: „egy nagyon rövidre”.


Ha bármikor kiejtenéd a szádon, hogy „az én koromban ezt már nem kéne”, gondolj az Arles-ban 1875-ben született Jeanne Louise Calmentre, aki fittyet hányt az efféle sztereotípiákra, és úgy alapvetően az élet törvényeire is, hiszen 122 évet és 164 napot élni nem éppen szokványos. 100 évesen még simán biciklizett, 114 évesen szerepelt az életéről szóló filmben, és 115 évesen rászánta magát egy csípőműtétre is, sőt, a cigiről is majdnem egy évszázad után szokott le – igaz, nem a tüdejével volt gond, hanem csak azért döntött így, mert a megromlott látásával utált tüzet kérni másoktól.

Madame Calment izgalmas korban született Franciaországban, hiszen az Eiffel-tornyot 14 éves korában építették fel, és ezidőtájt találkozott – a nagybátyja boltjában festéket vásárló – Vincent van Gogh-gal, aki a megítélése szerint „koszos, rosszul öltözött és ellenszenves volt”.

A munkahelyi stressz nem rövidített az életén, hiszen 21 éves korában hozzáment másod-unokatestvéréhez (dédnagybátyja unokájához), a dúsgazdag üzlettulajdonos Fernand Calment-hoz, és sosem dolgozott egyetlen percet sem. Helyette leginkább teniszezett, kerékpározott, úszott, görkorcsolyázott, zongorázott és operába járt. Életfilozófiája az volt, hogy amin nem tudsz változtatni, azon ne stresszelj, és soha nem használt szempillaspirált, mert gyakran nevetett sírásig. Híres volt hatalmas életkedvéről, valamint nagy étvágyáról, különösen az édességek iránt.

Jeanne végig megőrizte éles szellemi képességeit, de közben tragikus dolgokat kellett megélnie: hosszú élete során a saját lánya, sőt, unokája is elhunyt. Pedig közeli hozzátartozói is rendkívül hosszú ideig éltek: idősebbik bátyja, François 97, édesapja 93, édesanyja pedig 86 évig.

Amikor Jeanne 90 éves lett, örökös híján leszerződött az akkor 47 éves, André-François Raffray nevű ügyvéddel, aki szerződésben vállalta, hogy havi 2500 frankot fizet az idős hölgynek azzal a feltétellel, hogy a halála után ő örökli a lakást. Raffray azonban a legrosszabb rémálmában sem gondolta, hogy végül nem csak 30 évig fizeti Jeanne-nak az ígért havidíjat, hanem a hölgy még túl is éli őt.
Miután az ügyvéd 77 éves korában meghalt, annak özvegye köteles volt tovább fizetni Calmentnek élete végéig a törvény értelmében.

Jeanne olyan legendás idézeteket hagyott az utókorra, mint például hogy „fiatalnak lenni lelkiállapot, nem a testtől függ. Valójában még mindig fiatal vagyok, csak az elmúlt 70 évben nem néztem ki olyan jól.” Vagy hogy „a mi jó Istenünk elfelejtett engem”. Az egyik interjúja végén az újságíró azt mondta: „Asszonyom, remélem, valamikor jövőre újra találkozunk”. Erre Jeanne azt válaszolta: „Miért ne? Annyira azért nem vagy öreg, még mindig itt leszel!”

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Három hősies lány az ’56-os forradalomból
Bár az október 23-i eseményeket a „pesti srácokhoz” kötik, jócskán vettek részt bátor nők is a forradalomban.


Számos lány és asszony vett részt aktívan az ’56-os eseményekben, különféle szerepkörökben: őrök, harcosok, ápolók, orvosok, röpirat-terjesztők, másolók, szervezők, futárok egyaránt akadtak köztük. Azonban az ő történeteiket jellemzően nem dokumentálták vagy emelték ki utólag, és a korabeli fényképeken is alig szerepeltek. Most a három legismertebb női figurát elevenítjük fel október 23-ra emlékezve.

Tóth Ilonka

A kommunista megtorlás egyik leghíresebb női esete volt az a végzős orvostanhallgató, akinek már csak a szigorlata hiányzott a doktori címhez 24 évesen. A csendes, mosolygós, mindig kitűnő tanuló a forradalom alatt szívvel-lélekkel segített a sebesültek ellátásában az Önkéntes Mentőszolgálat tagjaként: orvosi esküjét annyira komolyan vette, hogy a forradalmárokon kívül az ÁVH-s és szovjet katonákat is zokszó nélkül ellátta. Később a Domonkos utcai kórház vezetője lett, és az ellenállási tevékenység részeként röplapokat nyomtatott az alagsorban éjjel. Amikor emiatt elfogták, egyéb vádakkal is kiegészítették a bűnlajstromát, majd nem sokkal később elítélték és kivégezték – de az ügye máig nagy port kavar. Ugyanis a vád szerint Ilona és társai megöltek egy spiclinek tartott férfit, egykori rabtársai szerint azonban csak rákényszerítették a vallomását, és koncepciós perben mártírhalált halt.

Wittner Mária

Az egyik legtöbbet szenvedett túlélő, aki 19 évesen vett részt az eseményekben: a rádió ostroma közben csatlakozott a felkelőkhöz, de segédkezett a sebesültek ellátásában is, valamint fegyveres összetűzésekben is részt vett, amelyekben meg is sérült. Emiatt felkelőként halálra ítélték (kétszáz napot töltött ennek tudatában a börtönben), aztán életfogytiglani börtönre módosították az ítéletét. Tizenhárom év raboskodás után az utolsó forradalmárokkal szabadult, ráadásul a ’62-es nagy amnesztia idején sem kapott kegyelmet. Nem véletlenül rejtegette őt Kádár, hiszen egy amerikai újságírónak adott interjúban azt nyilatkozta, hogy már nincsenek a börtönben politikai foglyok. Mária a rendszerváltás utáni közélet legendás alakja lett, fideszes országgyűlési képviselőként is ismertté vált, és rendszeresen hangoztatta, hogy „gyilkosoknak nincs megbocsátás!”. A szabadságharcos végül 85 évet élt.

Szeles Erika

Hogyan vált egy tizenöt éves lány véletlenül a forradalom ikonjává? Szeles Erika szakácsnak tanult, amikor belecsöppent a forradalomba. A fénykép, amely híressé tette őt, egy dán magazin, a Billed Bladet 1956. november 13-i címlapján jelent meg. Nem csoda, hogy mindenki megjegyezte a bájos, vörös szeplős, elszánt tinédzser arcát, ahogy kabátban és géppisztollyal dacol az ellenséggel. A fotót készítő Vagn Hansen később elmesélte, hogy teljesen véletlenül talált rá a lányra, aki vállalta a fényképezést. Erika éppen vöröskeresztes karszalaggal segített ellátni a sebesülteket a Blaha Lujza térnél, amikor egy szovjet golyó leterítette – úgyhogy az ominózus címlap megjelenésekor szegény leány már nem is élt. Sokáig nem tudták, ki szerepel a képen, de az alapos kutatások után végül azonosították a kilétét a Kerepesi temetőben.

Források: 1,2,3,4,5


Link másolása
KÖVESS MINKET: