Amikor a Fővárosi Szabó Ervin gyönyörű termeiben olvastok, joggal érezhetitek úgy, hogy nem is könyvtárban, hanem egy palotában vagytok. Ám azt talán nem is gondolnátok, hogy a mai könyvtár épületét, a Wenckheim-palotát egy szó szerint regénybe illő történetű család építtette.
A kétszer megözvegyült Wenckheim József gróf harmadik feleségét igazi romantikus regénybe illő körülmények között vette feleségül.
A hatvanhét éves grófnak megtetszett kulcsárnője huszonkét éves fiatal lánya, és udvarolni kezdett neki.
A büszke édesanya természetesen azonnal felmondott, a gróf azonban felvéve díszmagyarját, szabályosan megkérte Scherz Krisztina kezét.
Az esküvőt 1847. november 25-én tartották, a házasságnak azonban nem mindenki örült a Wenckheim rokonságban. Különösen a gróf testvére, Wenckheim Károly vette zokon a frigyet. Ő örökölte volna ugyanis a hatalmas vagyont, abban az esetben, ha az öreg gróf örökös nélkül hal meg. Az anekdota szerint az esküvőre az új férjnek egy fekete koporsót küldött nászajándékul, azzal az üzenettel, hogy
"
„Neked nem asszony, hanem ez kell.”
Regénybe illő történet
A sztori nem véletlenül ismerős számotokra, ha olvastátok Jókai Mór Egy magyar nábob című regényét. Az író ugyanis a Wenckheim család nem mindennapi történetéből is merített, amikor megírta híres könyvét.
Wenckheim grófnak hamarosan lánya született, a feleség azonban nem sokkal a szülés után elhunyt. Az öreg gróf tudta, hogy ő sem fogja megérni lánya felnőtt korát, így minden tőle telhetőt megtett, hogy megfelelően gondoskodjon a kis Krisztina jövőjéről. A legjobb nevelőket és gyámokat jelölte ki számára, akik halála után valóban nem hagyták, hogy a gróf testvére kaparintsa meg Krisztina örökségét. Wenckheim Károly évekig hiába pereskedett.
A sors iróniája azonban mégis úgy hozta, hogy Károly családja szerezte meg a vagyont. Ugyanis a gazdagsága és műveltsége révén igen jó partinak számító
Krisztina végül unokatestvéréhez, Wenckheim Frigyeshez ment feleségül,
aki történetesen az örökségért pereskedő Károly fia volt. Hogy érdek házasság, vagy valódi szerelem állt-e a lánykérés háttérben, azt mindenki döntse el maga. Annyi azonban biztos, hogy házaspárnak hét gyermeke is született.
Fortepan fotó
A Wenckheim Frigyes és Krisztina jelentős építtetők voltak, összesen huszonhat palotájuk volt. Amikor az 1860-as évektől a főúri családok körében terjedni kezdett a pesti palota építő láz, a Wenckheim család sem akart kimaradni a trendből. Azonban viszonylag későn kapcsoltak, csak 1887-ben kezdték meg az építkezést. Ekkor azonban már szinte teljesen be volt építve a Nemzeti Múzeum háta mögötti palotanegyed. A Wenckheimek csak a szokatlan területű, hegyesszögben összefutó Baross és Reviczky utca sarkán lévő telket tudták megvásárolni.
Elkészülte után a család az évnek csak egy részében lakott a pesti palotában. Főként az Ybl Miklós által tervezett Ókígyósi kastélyukban laktak. Meining Artúr, a főúri rezidenciák akkori sztárépítésze viszont mindent megtett azért, hogy a furcsa adottságokkal rendelkező pesti telekre a lehető legpompásabb hatású palota épüljön. A barokk stílus ellentéteit kihasználva játszott a terekkel és fényhatásokkal.
A Wenckheim-palota a hazai neobarokk palotaépítészetnek az egyik fő alkotása lett.
Az építtető halála után a palota másfél évtizedig a család tulajdonában maradt. Az eladásra szánt épületet végül 1927-ben vette meg a főváros a könyvtár számára. Az átalakítás négy évet vett igénybe, és a könyvtárat pár éve ismét felújították. Olvasás és böngészés közben azonban a könyvtár hét termében ma is élvezhetitek a Wenckheim-palota egykori kényelmét és szépségét.
Fotók: Horváth Emese, Fortepan
Amikor a Fővárosi Szabó Ervin gyönyörű termeiben olvastok, joggal érezhetitek úgy, hogy nem is könyvtárban, hanem egy palotában vagytok. Ám azt talán nem is gondolnátok, hogy a mai könyvtár épületét, a Wenckheim-palotát egy szó szerint regénybe illő történetű család építtette.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
„Anyám minden nap hazavárta”: 26 halott a császárfürdői HÉV-katasztrófában, a váltókezelőt 34 órával később már ki is végezték
A statáriális eljárásban elítélt Molnár Imre holttestét a család soha nem kapta meg, és évtizedekig a szégyen bélyegét viselték. A jogi rehabilitációra és az igazságtételre 43 évet kellett várniuk.
1952. december 26-án, hajnali 6 óra 39 perckor a budai Császárfürdőnél a fagyos sötétségbe és a sűrű ködbe fülsiketítő csattanás hasított. A Szentendre felől érkező HÉV-szerelvény nem a neki szánt fővágányon haladt át, hanem egy hibásan álló váltó a mellékvágányra terelte, egyenesen az ott várakozó esztergomi személyvonat gőzmozdonyába. A frontális ütközés ereje szétzúzta a HÉV első, favázas kocsiját, a roncsokba szorult utasok sikolyai keveredtek a fém csikorgásával.
A helyszínre érkező Cservenkai János, a HÉV akkori forgalmi osztályvezető-helyettese később csak ennyit tudott mondani: „Szörnyű látvány fogadott.”
A tragédiában huszonhatan vesztették életüket és ötvenheten sérültek meg, de a politikai dráma csak ekkor kezdődött: egyetlen nap alatt kellett találni egy bűnbakot, akit a rendszer példás gyorsasággal küldhet a halálba.
A katasztrófa gyökerei évekkel korábbra nyúltak vissza. Az 1945-ben felrobbantott újpesti vasúti hidat még nem építették újjá, ezért az Esztergom felől érkező MÁV-szerelvények nem a Nyugati pályaudvarra, hanem a szentendrei HÉV budai végállomására, a Császárfürdőhöz futottak be.
Ez a kényszermegoldás azt jelentette, hogy a két, teljesen eltérő rendszerű vasút egy szűk, ideiglenes csomóponton osztozott,
ami folyamatos manőverezést és rendkívüli figyelmet követelt. A forgalmi iroda és a váróterem egy közeli sarokház földszintjén kapott helyet, a vágányokat az utasok az Árpád fejedelem útján átsétálva érték el. Ezen a szűk keresztmetszeten kellett a reggeli csúcsforgalmat lebonyolítani.
Azon a végzetes reggelen az esztergomi vonat 6:27-kor érkezett. A menetrend szerint tizenhárom perc volt arra, hogy a gőzmozdonyt „körbejárassák”, vagyis a szerelvény másik végére helyezzék, és a poggyászkocsit is a helyére tolják, mielőtt 6:40-kor befut a szentendrei HÉV. A feladat a váltókezelőre, Molnár Imrére hárult. A bejárati jelzést az állomáson egy egyszerű villanykapcsolóval adták, a váltó helyes állását pedig egy petróleumlámpának kellett volna jeleznie, ami azonban kiégett, nem világított. Ráadásul
a szabályzat szerint két váltóőrnek kellett volna szolgálatban lennie, de csak Molnár Imre volt egyedül a fagyos, ködös reggelen. A rohanásban a váltót rossz állásban hagyta, és a HÉV-nek szabad utat jelzett.
A mentés és a helyszínelés még javában tartott, amikor a rendőrség és a MÁV szakemberei mellett megjelentek az Államvédelmi Hatóság nyomozói. Az ügyet azonnal elvették a vasúti szervektől, és a politikai rendőrség Fő utcai központjába szállították Molnár Imrét.
A Rákosi-rendszernek, amely alig egy héttel korábban törölte el karácsony másnapját mint munkaszüneti napot, kapóra jött egy szabotázsügy, amivel példát statuálhatott a „munkafegyelem” megerősítésére.
A kihallgatás során a váltókezelő először még tagadott. „A szerencsétlenséget nem szándékosan idéztem elő” – rögzítették első vallomását a Magyar Narancs által később feltárt jegyzőkönyvekben. Tíz órával később, a kimerítő és vélhetően erőszakos kihallgatás után azonban megtört. Egy újabb jegyzőkönyvbe már azt diktálták bele: „Beismerem… mert a népi demokratikus rendszer ellensége vagyok.”
Másnap délelőtt a Budapesti Katonai Törvényszék statáriális tárgyalásra tűzte ki az ügyet. A közveszélyokozás vádját szándékos rongálásra, szabotázsra minősítették át. Az ügyész halálbüntetést kért, a kirendelt védő mindössze annyit tudott felhozni, hogy a bíróság „megfelelő büntetést” szabjon ki.
A bíróság halálra ítélte Molnár Imrét. Kegyelmi kérvényét délután 16:15-kor elutasították, és 17:10-kor, alig 34 órával a baleset után, a Kozma utcai börtön udvarán kivégezték.
A sajtó napokig hallgatott. A Szabad Nép csak december 30-án közölt egy szűkszavú hírt a „szabotőr” kivégzéséről, a vasúti katasztrófa részleteiről egyetlen szót sem írtak.
A tragédia áldozatainak családjai és a sérültek magukra maradtak. A kártérítés esetleges és megalázó volt. Egy dunabogdányi özvegy visszaemlékezése szerint 1500 forint egyszeri segélyt kapott, másoknak a kabátjukon esett lyuk befoltozására adtak 20-30 forintot. Molnár Imre családja soha nem kapta meg a holttestet, és évtizedekig a szégyen bélyegét viselték.
„Anyám… nem hitte el, hogy apukát kivégezték, mindennap hazavárta”
– mondta el évekkel később a Magyar Narancsnak Molnár lánya, Petrás Ernőné. A baleset után felgyorsították a HÉV-kocsik favázas szerkezetének acélvázasra cserélését, és létrehoztak egy önálló Forgalombiztonságot Ellenőrző Osztályt.
Sem a családtagok, sem a vasúttársaság nem kapott hivatalos értesítést arról, mi történt Molnár Imrével. Ezzel párhuzamosan azonban a Fővárosi Bíróság Gazdasági Hivatala végrehajtási eljárást kezdeményezett vele szemben.
Mivel nem találtak lefoglalható vagyont – az ítéletben szereplő vagyonelkobzás tehát nem volt végrehajtható –, az ügy súlypontja 419 forintnyi „bűnügyi költség” beszedésére helyeződött át.
A tétel pontos összetétele nehezen rekonstruálható. Az 1952. december 27-i, az ítélet végrehajtását követő elszámolás még 74,80 forint „orvosi”, 178,20 forint „ítélet-végrehajtói” és 60 forint „egyéb” költséget rögzített.
1955. december 9-én a hivatal – „Varga” aláírással – szigorúan bizalmas levelet küldött a Fővárosi Bíróságnak. A levélben ez szerepelt:
„Értesítem a Bíróságot, hogy a nevezett a fenti számú ügyben jogerős ítélet marasztaló részének felhívás ellenére sem tett eleget, (...) ezért szíveskedjék a 419 Ft bűnügyi költség behajtása végett végrehajtási lapot kiállítani, s azt hivatalom fenti számának feltüntetésével a nevezett ingó és ingatlan vagyonára és keresetére leendő foganatosítás végett a bírósági végrehajtónak kiadni.”
A dokumentumban említett „nevezett” ekkor már közel három éve halott volt. Valószínűsíthető, hogy a levelet az 1952-ben bejelentett budapesti címére, a XVI. kerületbe küldték, de az irat a hozzátartozókhoz nem jutott el.
Nem sokkal később egy Komjáti nevű végrehajtó kereste fel Molnár korábbi szállásadóját, Singhoffer Endrét. Őt 1952. december 29-én az ÁVH – feltehetően rutinszerűen – már őrizetbe vette,
miután a Molnárral kapcsolatos házkutatás során két „indexes könyvet” és egy Független Kisgazda Párt-tagsági igazolványt találtak nála.
A helyszíni intézkedés nem hozott eredményt. A végrehajtó jelentésében úgy fogalmazott: „Molnár állítólag elköltözött (!!!) Békésszentandrásra”.
Komjáti csak egy 1956. január 27-én kelt levélből értesült arról, hogy a 419 forint Molnár Imrétől nem hajtható be. Február 17-én ezért azt kérte a bíróságtól, közöljék vele az örökösök elérhetőségét.
Néhány héttel később utasítást kapott, hogy keresse fel az özvegyet, amire április 8-án azzal reagált: „a végrehajtó örökösök után nem nyomozhat”.
Az igazságtételre negyvenhárom évet kellett várni. A rendszerváltás után, a levéltárak megnyitásával lehetővé vált a perújrafelvétel. A Fővárosi Bíróság 1995. június 26-án, a bizonyítékok és szakértői vélemények alapján jogerősen felmentette Molnár Imrét a szándékos rongálás vádja alól. Az ítélet kimondta, hogy a statáriális bíróság által megállapított tényállás nem felelt meg a valóságnak, és a baleset szándékossága semmilyen módon nem volt bizonyítható.
1952. december 26-án, hajnali 6 óra 39 perckor a budai Császárfürdőnél a fagyos sötétségbe és a sűrű ködbe fülsiketítő csattanás hasított. A Szentendre felől érkező HÉV-szerelvény nem a neki szánt fővágányon haladt át, hanem egy hibásan álló váltó a mellékvágányra terelte, egyenesen az ott várakozó esztergomi személyvonat gőzmozdonyába. A frontális ütközés ereje szétzúzta a HÉV első, favázas kocsiját, a roncsokba szorult utasok sikolyai keveredtek a fém csikorgásával.
A helyszínre érkező Cservenkai János, a HÉV akkori forgalmi osztályvezető-helyettese később csak ennyit tudott mondani: „Szörnyű látvány fogadott.”
A tragédiában huszonhatan vesztették életüket és ötvenheten sérültek meg, de a politikai dráma csak ekkor kezdődött: egyetlen nap alatt kellett találni egy bűnbakot, akit a rendszer példás gyorsasággal küldhet a halálba.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Képzeljünk el egy szobát a pesti belváros szívében. Nem egy palotát, nem is egy miniszteri dolgozót, hanem egy egybenyitott, kéthelyiséges szállodai szobát. Az egyik sarokban egy gyalupad áll, a levegőben „cabanos” szivar sűrű füstje terjeng. A falon költők arcképei lógnak, az asztalon pedig nem államiratok, hanem egy tölgyfa doboz. A díványon egy idősödő, köpcös úr ül, akihez reggeltől estig zarándokol a nemzet színe-java: arisztokraták, politikusok, újságírók. Ez a 72-es szoba az Angol Királynő szállóban, a lakója pedig Deák Ferenc, a haza bölcse. Itt, a forgács és a szivarfüst között születtek meg azok a gondolatok, amelyek elvezettek a kiegyezéshez és egy új korszakhoz.
Az ország legbefolyásosabb embere egy hotelszobából irányította a nemzet sorsát, miközben nem volt sem felesége, sem saját háztartása.
Deák Ferenc 1854. november 11-én, Szent Márton napján költözött végleg Pestre, hátat fordítva a zalai gazdálkodásnak. Pár nap után az Angol Királynőben telepedett le, amely a mai V. kerületben, a korabeli politikai és társasági élet epicentrumában állt, közel a mai Vigadóhoz. A döntés mögött egy tudatos stratégia húzódott: Deák felismerte, hogy a valódi befolyást csak a központból, a sűrűjéből lehet gyakorolni.
„Pest maga országunk fővárosa, s a míveltségnek, kereskedésnek és tudományoknak fészke…”
– írta már évekkel korábban. A hotel nem csupán lakhely volt, hanem egy nyitott ajtajú, informális politikai szalon, ahol a délelőtti órákban bárki felkereshette, aki az ország sorsát a szívén viselte. Amikor 1854-ben Pestre érkezett,
a Pesti Napló diadalmasan közölte: „Deák Ferencz megérkezett s ezentúl állandóul Pesten fog lakni.”
A kortársak szerint Deákot a „szinte megdöbbentő józansága” tartotta távol a házasságtól. Nem volt aszkéta, kedvelte a nők társaságát, de hiányzott belőle az a szenvedély, ami egy ilyen kötelékhez kell. Ezt a távolságtartást ő maga is finom öniróniával kezelte. Egy baráti beszélgetés során, amikor a nősülés került szóba, mosolyogva zárta le a témát. „No lásd, ha megházasodtam volna, most vén asszony várna rám a szobában s talán a nyoszolyában is” – rögzítette a pillanatot Eötvös Károly a Deák Ferencz és családja című művében.
A szállodai élet praktikus előnyökkel is járt: mentesítette a saját háztartás fenntartásának gondjaitól, így minden idejét és energiáját a közéletnek szentelhette.
A 72-es szoba világa a puritán egyszerűség és a szellemi pezsgés különös egyvelege volt. Nevelt gyámleánya, Széll Kálmánné Vörösmarty Ilona visszaemlékezései szerint a nappali központi eleme az íróasztal volt, amely felett Vörösmarty, Kisfaludy, Kölcsey és Berzsenyi arcképe függött.
A másik meghatározó bútor a dívány volt, amelyen üldögélve fogadta vendégeit. A lakosztály hamarosan fogalommá vált. „Pesten, Deák Ferenc szobája az »Angol Királynő« szálló hetvenkettedik száma alatt, volt az a hely, hova az ország előkelői, a nemzet művelt köre elzarándokolt…” A napirend egyszerű volt: a délelőtt a nyitott fogadóóráké, a délután pedig a bizalmas megbeszéléseké, amikor például gróf Andrássy Gyula érkezett egyeztetni.
Ha Deák magányra vágyott, a jelzés egyértelmű volt: a folyosó felől a zárban hagyott kulcsot egyszerűen bevette a szobába.
Amikor nem dolgozott, a gyalupad mellett talált kikapcsolódást, fafaragással, pipafejek és sétapálcák készítésével foglalatoskodott.
Egy ilyen életforma fenntartása komoly anyagi hátteret igényelt. Deák pénzügyi modellje éppolyan letisztult és racionális volt, mint a politikai stratégiája. Amikor 1854-ben eladta Kehida körüli, ezer holdas birtokát gróf Széchenyi István feleségének 55 000 forintért, az ügylet nem egyszerű adásvétel volt. A vételár egy részéből rendezte adósságait, a fennmaradó tőkéből pedig
a Széchenyi család évi 600 körmöci arany, azaz körülbelül 2912 forint életjáradékot biztosított számára.
Ehhez jött még hozzá az országgyűlési tevékenysége idején kapott évi 2100–2200 forintos képviselői tiszteletdíj.
A korabeli összegek mai értékének meghatározása két eltérő módszerrel lehetséges. Ha a forint vásárlóerejét vesszük alapul, egy 1867-es forint ma körülbelül 4758 forintnak felel meg. Ezzel számolva Deák teljes éves jövedelme mai áron 24–32 millió forint között mozgott, a kétszobás szállodai lakrész becsült éves díja pedig 2–5 millió forint körül lehetett. Egy másik megközelítés az aranyfedezet:
a 600 aranydukát körülbelül 2,09 kilogramm színaranyat jelent, amelynek piaci értéke a mai árfolyamokon meghaladná a 110 millió forintot.
A 72-es szoba azonban több volt, mint egy kényelmes lakhely; a modern magyar politika egyik legfontosabb műhelyévé vált. Itt formálódtak az 1861-es felirati javaslat kulcsmondatai, itt született meg a híres „Húsvéti cikk” koncepciója 1865-ben, és itt zajlottak a kiegyezéshez vezető legfontosabb háttéregyeztetések. Deák a puritán környezetben, a ceremóniákat mellőzve teremtett olyan légkört, ahol a lényegről lehetett beszélni. Jellemző, hogy 1867-ben Ferenc József koronázásának pompáját betegségre hivatkozva kihagyta, és a szobájában maradt.
Élete utolsó szakaszában egészsége megromlott. 1875 közepén elhagyta az Angol Királynőt, és nevelt gyámleánya otthonába költözött. A 72-es szoba csendes lett, a politikai zarándokhely bezárta kapuit. Deák Ferenc 1876. január 28-án hunyt el.
Képzeljünk el egy szobát a pesti belváros szívében. Nem egy palotát, nem is egy miniszteri dolgozót, hanem egy egybenyitott, kéthelyiséges szállodai szobát. Az egyik sarokban egy gyalupad áll, a levegőben „cabanos” szivar sűrű füstje terjeng. A falon költők arcképei lógnak, az asztalon pedig nem államiratok, hanem egy tölgyfa doboz. A díványon egy idősödő, köpcös úr ül, akihez reggeltől estig zarándokol a nemzet színe-java: arisztokraták, politikusok, újságírók. Ez a 72-es szoba az Angol Királynő szállóban, a lakója pedig Deák Ferenc, a haza bölcse. Itt, a forgács és a szivarfüst között születtek meg azok a gondolatok, amelyek elvezettek a kiegyezéshez és egy új korszakhoz.
Az ország legbefolyásosabb embere egy hotelszobából irányította a nemzet sorsát, miközben nem volt sem felesége, sem saját háztartása.
Deák Ferenc 1854. november 11-én, Szent Márton napján költözött végleg Pestre, hátat fordítva a zalai gazdálkodásnak. Pár nap után az Angol Királynőben telepedett le, amely a mai V. kerületben, a korabeli politikai és társasági élet epicentrumában állt, közel a mai Vigadóhoz. A döntés mögött egy tudatos stratégia húzódott: Deák felismerte, hogy a valódi befolyást csak a központból, a sűrűjéből lehet gyakorolni.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Pontosan 360 éve, március 1-jén fejedelmi esküvő pecsételte meg nemcsak két fiatal, hanem az egész ország sorsát.
A 21 éves I. Rákóczi Ferenc Zborón vette feleségül a mindössze 17 esztendős Zrínyi Ilonát.
Ezzel a korszak két legbefolyásosabb családja, az erdélyi Rákócziak és a horvát Zrínyiek kötöttek szövetséget.
A menyegzőt országos jelentőségű eseményként szervezték meg, mely a kereskedelem és a politika közös érdekei mellett az országegyesítés terveit is szolgálta - írja a Rubicon Online. A vőlegény anyja, Báthory Zsófia uralkodói családból származó feleségről álmodozott fia számára, a menyasszony pedig apjával, Zrínyi Péter horvát bánnal és Aurorika húgával érkezett a Sáros vármegyei esküvőre.
A házasságból három gyermek született. Elsőszülött fiuk, György 1667-ben jött világra, de kisgyermekként meghalt.
1672-ben született lányuk, Julianna Borbála, majd 1676. március 27-én a borsodi Borsi kastélyában a várva várt fiú örökös, a későbbi szabadságharcvezető, II. Rákóczi Ferenc. A családi boldogság azonban nem tartott sokáig.
A legkisebb fiú születése után alig több mint három hónappal, 1676. július 8-án I. Rákóczi Ferenc elhunyt. Az ekkor csupán 27 éves Zrínyi Ilona özvegyen maradt gyermekeivel.
A tragédia után az özvegy elérte, hogy a gyermekei gyámja maradhasson. 1682-ben feleségül ment Thököly Imréhez.
Második férje elfogása után egyedül védte Munkács várát a császári seregek ellen. Ám 1688-ban kénytelen volt feladni Munkácsot.
A Rákóczi-gyerekek az uralkodó gyámsága alá adattak, azon kikötéssel, hogy a fejedelemasszony velük együtt rangjához illő kísérettel Bécsben fog lakni.
I. Lipót a gyermekek neveltetésének felügyelőjévé Kollonics Lipót akkori németújhelyi püspököt jelölte ki.
Miután a család 1688. március 27-én Bécsbe érkezett, Zrínyi Ilona gyermekeit elszakította az anyjuktól. A 16 éves Juliannát személyesen vitte magával az orsolyák klastromába, Ferencet pedig jószágigazgatója lakására.
Négy nap múlva az ifjú II. Rákóczi Ferencnek búcsút kellett vennie édesanyjától, és elvitték a a csehországi Neuhausba, hogy a jezsuiták ottani kolostorában neveltessék.
Zrínyi Ilona soha többé nem látta a gyermekeit.
II. Rákóczi Ferenc Emlékirataiban így emlékezett vissza az utolsó találkozásra: „bárcsak Uram elibéd vittem volna könnyeimet, melyek anyám utolsó ölelésekor szemeimből ömlöttek. Utolsót mondok, mert többet nem engedték, hogy lássam őt… mert igen nagy volt köztem és néném közt a gyengéd érzelem, amely mindkettőnk részéről anyánkban egyesült, ő pedig viszonozta azt.”
Zrínyi Ilonát Bécsben tartották túszként. 1692-ben Thököly Imrének sikerült egy fogolycserével kiváltania, ekkor hagyta el végleg az országot.
Férjével az Oszmán Birodalomba, Nikomédiába (a mai İzmitbe) költözött, és 1703-ban bekövetkezett haláláig soha többé nem látta sem hazáját, sem a gyermekeit. Hamvait fiával együtt 1906-ban szállították Magyarországra, és a kassai Szent Erzsébet-székesegyházban helyezték örök nyugalomra.
114 éve született Budapesten Alfonzó, polgári nevén Markos József. Ha létezik a magyar humorban olyan mondat, amely egyszerre idéz meg egy komikus figurát és egy egész nemzet huszadik századi történelmét, az az övé: „Ide figyeljenek, emberek!”. A szállóigévé vált köszönés mögött nem egy poén, hanem egy fogadalom állt: a munkaszolgálat poklában egy emberséges keretlegény szólította meg így a foglyokat, és a fiatal artista megfogadta, ha túléli, ezzel a mondattal köszönti majd a közönségét. A gesztus, amely a színpadon a figyelemfelkeltés eszköze lett, a valóságban a túlélés és az emberség szimbóluma volt.
Alfonzó nem csupán bohóc vagy parodista volt; az ő művészete az artista fizikai fegyelméből, a pantomim univerzális nyelvéből, a precízen felépített kompozícióból és egy mély, empatikus emberismeretből táplálkozott.
A humor nála nem pusztán tehetség, hanem kőkemény mesterség és tartás volt.
A pálya a családi baromfiüzletben és egy autószerelő-műhelyben indult. Markstein Józsefként látta meg a napvilágot, ikertestvére, Árpád csecsemőkorában elhunyt. Az iskolával hadilábon állt, a fizikai munka viszont korán a vérébe ivódott. Hamar beszippantotta a pesti Angol Park és a varieték világa, ahol a test és a játékosság végleg egybekovácsolódott.
Alfonzó, amikor még Joe Stan volt, 1935-ben
A húszas évek végétől Joe Stan néven járta a világot, mint artista és pankrátor.
A „Hortobágy legyőzhetetlen bikájaként” lépett porondra Európa és Észak-Afrika cirkuszaiban és mulatóiban,
bejárta Bulgáriát, Egyiptomot, Szudánt és Libanont. Ezek a vándorévek nemcsak színpadi rutint adtak neki, hanem egy olyan nemzetközi, soknyelvű közeg tapasztalatát, amely később a paródiáinak univerzális gesztusaiban csapódott le. Nem kellett érteni a nyelvet, amit karikírozott, mert a mozdulatai mindenki számára egyértelműek voltak. A világszínpadon szerzett tapasztalatát azonban a történelem írta felül.
A második világháború alatt egy rendelet megtiltotta az angol és francia hangzású művésznevek használatát, így a Joe Stan név a múlté lett. A magyar kabaré egyik legikonikusabb alakja egy spanyol király halálhíréből merített ihletet: a rádióban hallotta, hogy elhunyt XIII. Alfonz, és 1941-től Alfonzóként lépett fel.
A háborús évek a munkaszolgálatról, a bujkálásról és a Rókus kórházban töltött időszakról szóltak,
és ekkor született meg a már említett, legendás köszönésének ígérete is. A háború után újult erővel vetette bele magát a pesti éjszakába. A Royal Revü, a Kamara Varieté és a Moulin Rouge színpadai után a Vígszínházban is feltűnt, majd 1951-től a Vidám Színpad meghatározó tagja lett. A színpadi rutin a televízió megjelenésével új nyelvet tanult. 1969-ben Érdemes Művész címmel ismerték el munkásságát, hetvenedik születésnapján pedig a Munka Érdemrend arany fokozatát vehette át.
A televízió országosan ismertté tette, ikonikus számai beégtek a kollektív emlékezetbe. A „Ványadt bácsi” című Csehov-paródiában a nagy orosz lélek fájdalmas pátosza egyetlen mozdulattal vált nevetségessé és szánalmassá. Komolyzenei karikatúrái, amelyekben a pálcáját lengető karmestert vagy a barokk vonósnégyes manírjait figurázta ki – sokszor fiával, Markos Györggyel közösen –, a komolyzene pátoszának udvarias, de kíméletlen kipukkasztásai voltak. A televíziós etűdök és reklámok jelmondatai szállóigévé váltak: „Megvette már az e hetit?”, „Van egy fölösleges százasa?”.
A képernyős hírnév csúcsán érkezett az a kultikus szerep, amely végérvényesen beírta a nevét a magyar filmtörténetbe.
Csukás István 1973-as regényéből, a Keménykalap és krumpliorrból 1974-ben készült tévésorozat. Bagaméri, az elátkozott fagylaltos szerepére eredetileg Major Tamást kérték fel, de végül Alfonzó kapta meg.
Bagaméri, ki fagylaltját maga méri
A rendező, Bácskai Lauró István hagyta, hogy a színész bevigye a karakterbe artistamúltját és pantomimes tudását, így a figura több lett egy egyszerű negatív hősnél. Az ő Bagamérije egy esendő, groteszk művész, akinek a fináléban is kiemelt szerep jutott. A sorozat és a belőle készült moziváltozat nemzetközi sikert aratott, a figura pedig önálló életre kelt. Csukás István később így emlékezett:
„Amikor Alfonzót megláttuk, tudtuk pontosan, ez az ő szerepe. Több volt, mint színész, zseniális művész volt… Már csak a mondókát kellett kitalálni hozzá: ‘Itt van, megjött Bagaméri, a fagylaltját maga méri’.”
A siker mögött kőkemény műhelymunka állt. A hetvenes években az Állami Artistaképző Intézetben tanította a bohócmesterséget, és rendszeresen visszatért a Fővárosi Nagycirkusz porondjára is. A szakmai szigor a magánéletében is jelen volt. Fia, Markos György visszaemlékezései egy olyan apáról tanúskodnak, aki a teljesítményben hitt, nem a kivételezésben.
„Semmiben sem segítek neked, nem játszunk Latabár-dinasztiát. … Nem adok mankót neked, mert nem állhatok mögötted egész életedben”
– idézte apja szavait a Színház.hu-n. Ez a puritán profizmus mély sebeket is hordozott. Felesége, Weisz Anna 1975-ös halála után hosszú időre magába zárkózott. A róla szóló anekdoták szerint halála előtt fiának csak ennyit mondott: „Ne csinálj pánikot.” - mesélte Markos György a Vaskarika.hu portálnak. 1987. május 31-én, 75 évesen hunyt el.
A kultuszát gyakran mítoszok veszik körül. A kedves családi tréfa, miszerint szökőnapon született, a mai napig tartja magát, de a hivatalos dokumentumok szerint a születésnapja február 28-án van. Művészete a magyar humor térképén különleges helyet foglal el. Kornis Mihály író klasszikus mondata szerint: „Hofi előtt úgy hat, mint Aiszkhülosz Szophoklész előtt.” Ez a hasonlat nem rangsort állít, hanem rámutat, hogy Alfonzó alapokat teremtett. Humora nem avult el, mert a gesztusnyelv, az időzítés és a karakterparódia időtlen.
114 éve született Budapesten Alfonzó, polgári nevén Markos József. Ha létezik a magyar humorban olyan mondat, amely egyszerre idéz meg egy komikus figurát és egy egész nemzet huszadik századi történelmét, az az övé: „Ide figyeljenek, emberek!”. A szállóigévé vált köszönés mögött nem egy poén, hanem egy fogadalom állt: a munkaszolgálat poklában egy emberséges keretlegény szólította meg így a foglyokat, és a fiatal artista megfogadta, ha túléli, ezzel a mondattal köszönti majd a közönségét. A gesztus, amely a színpadon a figyelemfelkeltés eszköze lett, a valóságban a túlélés és az emberség szimbóluma volt.
Alfonzó nem csupán bohóc vagy parodista volt; az ő művészete az artista fizikai fegyelméből, a pantomim univerzális nyelvéből, a precízen felépített kompozícióból és egy mély, empatikus emberismeretből táplálkozott.
A humor nála nem pusztán tehetség, hanem kőkemény mesterség és tartás volt.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
