MÚLT
A Rovatból

A csendes-óceáni vérfürdő, amely megfordította a II. világháború menetét – Pearl Harbor 80 éve

A legsúlyosabb idegen támadás volt amerikai terület ellen egészen 9/11-ig.


Ha a II. világháború fordulópontjáról van szó, a történészek rendszerint a sztálingrádi csatát emlegetik, amely 1943 januárjában a náci haderők teljes vereségével, többszáz ezer német katona fogságba esésével végződött. Volt azonban már 1941 decemberében két esemény, amelyek ha nem is azonnal, de végül döntően befolyásolták a háború kimenetelét. December 5-én a Távol-Keletről átvezényelt katonákkal megerősített szovjet hadsereg Moszkva alatt megállította a német támadást, két nappal később pedig a japán légierő lebombázta a Hawaii-szigeteken lévő Pearl Harbor hadikikötőjét.

A moszkvai ellentámadás volt az első eset a háború kitörése óta eltelt több mint 2 év alatt, hogy a náci csapatok meghátrálásra kényszerültek, a japán szőnyegbombázás pedig végleg eloszlatta az amerikai politikai és katonai vezetésben a háborúba való belépéssel kapcsolatos kételyeket.

A japán-amerikai viszony már 1937-ben feszültté vált, amikor bombatámadás érte a Panay hadihajót és a Standard Oil általa kísért három hajóját a megszállt Kínában, a Jangce folyón. Az amerikai kormány akkor közös akciót javasolt Nagy-Britanniának egy Japán elleni blokád létrehozásában, de London nem állt kötélnek. Egy évvel később Franklin D. Roosevelt elnök felszólította az amerikai cégeket, hogy ne szállítsanak hadi célokra felhasználható termékeket Japánnak, majd 1940-ben, Francia-Indokína lerohanása után elrendelte a repülőgép-alkatrész és üzemanyag-szállításokat is. Az olajexportot azonban végül csak 1941 júliusában szüntették be, mivel Japán az amerikai olajtól függött, és Washingtonban attól tartottak, hogy ezt Tokióban provokációnak tekintenék.

1940 közepén Roosevelt átvezényelte az Egyesült Államok Csendes-óceáni flottájának fő bázisát a kaliforniai San Diegóból a Hawaii-szigetekre és elrendelte egy támaszpont kiépítését a Fülöp-szigeteken, hogy ezzel is fékezzék a távol-keleti japán agressziót. Ez utóbbi létrehozása azonban csak egy évvel később kezdődött meg. Mindezzel együtt tény, hogy az Egyesült Államok, bár már 1941 eleje óta jelentős támogatást nyújtott a náci bombázások sújtotta Nagy-Britanniának, sőt, a német támadás után a Szovjetuniónak is, akárcsak az első világháború idején, a végsőkig próbálta elhúzni a háborúban való aktív részvételt. És bár Amerika sok, Hitler elől menekülő európainak nyújtott menedéket, az sem tagadható, hogy nem csupán olyan hírességek, mint Charles Lindbergh vagy a klánalapító, Joseph Kennedy voltak nyíltan náci-szimpatizánsok, hanem jelentős nagyvállalatok, mint a General Motors, a Coca-Cola, az IBM, a Kodak és a Standard Oil is a nagy gazdasági válság utáni virágzásukat a Harmadik Birodalommal kötött üzleteknek köszönhették. Tokióban azonban számítottak arra, hogy a háború eszkalációjával Amerika előbb-utóbb csatlakozik a hadviselő felekhez a maga erős katonai potenciáljával, és ezt meg akarták akadályozni.

Kezdetben még a diplomáciáé volt a főszerep. Több tárgyalási alapot követően 1941. november 20-án Japán felajánlotta, hogy kivonul Indokína déli részéről, és nem hajt végre újabb támadásokat Délkelet-Ázsiában, ha cserébe az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Hollandia (Indonézia akkori gyarmattartója) 3,8 millió liter repülőgép-üzemanyagot szállít és feloldja a szigetország elleni szankciókat, továbbá nem támogatja tovább Kínát. Egy héttel később érkezett az amerikai válasz: Japán feltétel nélkül vonuljon ki egész Kínából és kössön megnemtámadási szerződéseket a Csendes-óceáni hatalmakkal.

Cordell Hull amerikai külügyminiszter jegyzékének átvétele előtti napon azonban már hat japán repülőgép-hordozó megindult Pearl Harbor felé. Megelőző csapásra készültek, még mielőtt kifogynak az üzemanyagból.

A támadás kidolgozója, Jamamoto Iszoroku tengernagy, a japán haditengerészet parancsnoka az ötletet egy 1925-ben megjelent angol regényből vette, amelyben Japán előbb megsemmisíti az amerikai hadiflottát, majd elfoglalja a Fülöp-szigeteket. Az akció sikerét fatális félreértések is segítették. Az amerikai elhárítás december 6-án elfogott egy rejtjeles japán üzenetet, amely a Pearl Harbor körüli hajómozgások iránt érdeklődött. Szombati nap volt, a kódfejtő átadta az üzenetet felettesének, aki hétfőre ígért választ. A támadás hajnalán egy radaroperátor Oahu szigetéhez közeledő repülőgépeket észlelt. Felhívta elöljáróját, aki azt felelte neki: valószínűleg a saját B-17-es bombázóink…

A Pearl Harbor-i vérfürdő nemcsak 2403 ember szörnyű halála, az 1200 sebesült, a 188 repülőgép és 19 hadihajó elpusztítása sokkolta az amerikai közvéleményt, hanem azért is, mert az Egyesült Államok területét az 1846-48-as amerikai-mexikói háború óta kisebb határincidenseket leszámítva nem érte idegen támadás (nem véletlenül hozták sokszor párhuzamba 60 évvel később 2001. szeptember 11-gyel…). Pedig egy néhány nappal korábbi Gallup-felmérésből kiderült, hogy az amerikaiak 52%-a tartott a japán agressziótól. Az amerikai vezetők is valószínűnek tartották, csak éppen a Fülöp-szigeteken várták.

A USS Arizona 1777 fős legénységével, és a hajóhídon álló parancsnokkal, Isaac C.Kidd ellentengernaggyal együtt szállt a hullámsírba. Ma ez a hajóroncs Pearl Harbor emlékműve.

A japán támadás helyi idő szerint reggel 7:55-kor kezdődött, és mindössze 1 óra 15 percig tartott. A jeladás a bombázásra a Tora, Tora, Tora kód volt, amely azt jelentette, hogy meglepetésszerűen támadnak az amerikai kikötőre. A japán követ még előzőleg át akarta adni a hadüzenetet, hogy ne sértse meg az 1907-es Hágai Konvenció ide vonatkozó első cikkelyét, de az csak akkor jutott el a Fehér Házig, amikor már javában folyt az offenzíva. Éppen ezért került be Pearl Harbor a vádpontok közé a japán háborús bűnösök 1946-os tokiói perében. Jamamoto admirális ezt már nem érte meg, mert 1943. áprilisában Pápua-Új-Guinea felett lelőtték a gépét.

Pearl Harbor horderejére jellemző, hogy a japánok 353 harci gépet vetettek be, amelyeket többek között 35 tengeralattjáró, négy cirkáló és 11 romboló támogatott. Az amerikaiaknak az volt a szerencséje, hogy a Csendes-óceáni flotta három nagy repülőgép-hordozója a kikötőtől távol, a nyílt tengeren tartott hadgyakorlatot, így megmenekültek. A japánok mindössze 29 repülőgépet, 5 törpe tengeralattjárót és 129 katonát vesztettek.

A II.világháborút követően sokan keresték a választ arra, hogy miként lephették meg ennyire a Csendes-óceáni flottát. Akárcsak 9/11 kapcsán, itt is felmerült a titkosszolgálat és nem utolsósorban a politikusok felelőssége.

Már 1944 szeptemberében megjelent az Egyesült Államokban egy pamflet, amelyben neves újságírók, történészek, valamint egy nyugalmazott ellentengernagy, Robert Alfred Theobald is annak a véleményüknek adtak hangot, hogy valójában az elnöktől a katonai vezetőkig mindenki tudta még a várható japán támadás időpontját is, de éppen ezt akarták, hogy meglegyen a háborúba lépés indoka.

Az egyik magyarázat az volt, hogy Roosevelt több haditengerészeti parancsnok is figyelmeztette a flotta áttelepítésekor, hogy Pearl Harbor nehezen védhető, de az elnök nem hallgatott rájuk. Mindez azonban az elmúlt 80 évben megmaradt az összeesküvés-elméletek szintjén.

Pearl Harbor gyakran adott témát a mozinak is. Már a háború idején több amerikai propagandafilmnek volt a kiindulópontja, sőt, még egy hazafias musical is készült This Is The Army címmel, amelyet Kertész Mihály rendezett, szereplői között pedig ott találjuk a későbbi elnök Ronald Reagant. Az egyik legemlékezetesebb azonban a James Jones-regényből készült Most és mindörökké (1953), Fred Zinneman rendezésében, amely 8 Oscar-díjat kapott, három főszereplőjét pedig Burt Lancaster, Frank Sinatra és Montgomery Clift alakították. 1979-ben nagy port pert fel Steven Spielberg Meztelenek és bolondok (eredetileg csak 1941) című filmje, amelyben többek között a Blues Brothers-kettős, John Belushi és Dan Aycroyd, valamint a Hair Bergere, Treat Williams parádézott. 1980-ban készült Don Taylor sci-fije, a Végső visszaszámlálás, amelyben egy időviharba került hadihajónak lehetősége nyílik a katasztrófa megakadályozására, de a kapitány (Kirk Douglas) végül nem vállalja annak az ódiumát, hogy hajója és emberei élete árán beavatkozzon a történelembe. 2001-ben Michael Bay készítette el a Pearl Harbor című három órás szuperfilmet, amelynek légicsata-jelenetei valóban kielégítettek minden 21. századi vizuális igényt, de az egészen végighúzódik egy Titanic-szerű giccses szerelmi történet, ami szinte nézhetetlenné teszi a filmet. A bemutatóra 2001. május 25-én, alig néhány hónappal a World Trade Center elleni terrortámadás előtt.

Mindmáig a leghitelesebb mozi Pearl Harborról az 1970-ben készült Tora! Tora! Tora! volt, amelyet közösen rendezett az amerikai Richard Fleischer és a japán Maszudi Tosio. Ebben már-már dokumentarista pontossággal rekonstruálják az eseményeket, a katonai-diplomáciai hátteret és az emberi érzelmeknek csak annyit teret adnak, amennyi egy játékfilmben feltétlenül kell.

E filmben elhangzik az a mondat, amelyet Jamamoto admirálisnak tulajdonítottak Pearl Harbor után: „Attól tartok, hogy nem értünk el mást, minthogy felébresztettünk egy alvó óriást”. Akár mondta a tengernagy, akár nem, e kijelentést a történelem igazolta.

Roosevelt elnök Pearl Harbor másnapján megkapta a kongresszusi felhatalmazást a Japán elleni hadüzenetre, majd december 11-én kölcsönös hadüzenetváltásra került sor az Egyesült Államok és Németország, valamint Olaszország között. Az amerikai légierő szinte hihetetlenül rövid idő alatt magához tért a sokkból, olyannyira, hogy 1942. április 18-án szintén meglepetésszerű légi támadást intéztek Tokió ellen, aminek inkább lélektani hatása volt jelentős. Ezt követően 1942. június 4. és 7. között a Csendes-óceáni Midway-korallszigetek mellett tönkreverték a japán hadiflottát. Bár az amerikaiak az európai hadszintéren csak 1943 júliusában a szicíliai szövetséges partraszállással jelentek meg, a Csendes-óceáni térségben nagy mértékben hozzájárultak az erőviszonyok kiegyenlítéséhez, amelyet végül 1944. június 6-án a „második front” normandiai megnyitása billentett át véglegesen az antifasiszta koalíció javára.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
„Hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót” – 30 éve történt az ország legsúlyosabb vonatbalesete, amiben 31-en haltak meg
1994. december 2-án 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat több kocsija is. 31-en haltak meg, az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.


1994. december 2-án szörnyű tragédia rázta meg az országot. 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat második kocsija, majd a kocsik 110 kilométer/órás sebességgel egymásba, illetve az állomásépületbe rohantak.

A balesetben összesen 31-en vesztették életüket, 27-en a helyszínen, négyen a kórházban haltak meg, 52-en pedig megsérültek. Az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.

Később kiderült, a balesetet emberi mulasztás okozta. A vonat érkezése előtt negyed órával az első vágányon tolatást végeztek, csakhogy a váltók ekkor már át voltak állítva a második vágányra, amelyen a gyorsvonatnak át kellett volna haladnia. A tolató szerelvény a kerekeivel átállította a váltót az első vágányra.

A gyorsvonat az egyenes haladásnál engedélyezett sebességgel, azaz körülbelül 110 kilométer/órával érkezett az állomás felé, a kitérő állású váltót ebben az állásban viszont legfeljebb 40 kilométer/órás sebességgel közelíthette volna meg a szerelvény. A mozdony és az első kocsi kitért és haladt tovább az első vágányon, viszont a szerelvény többi kocsija leszakadt, majd kisiklott, és egy része az állomásépületbe rohant.

A mentést a baleset után közvetlenül az állomáson szolgálatot teljesítő vasúti dolgozók és az utasok kezdték meg. Aztán megérkeztek a mentők, tűzoltók, és katonák is. Még ők sem láttak még ehhez fogható katasztrófát, de az első újságírók sem tudták eleinte felfogni, mi történt.

Mészáros János a Szoljon.hu fotóriportere az elsők között ért oda, a szirénák hangját követte.

„Láttam, hogy egymáson vannak a vagonok. Akkor már hallottam zajokat, síró, jajveszékelő embereket a roncsok alól. Néhol mozogtak elemlámpák, a tűzoltók és a mentők ekkor már bemásztak a roncsok közé és próbálták megtalálni a túlélőket, sérült embereket”

– mondta a fotós korábban a XXI. Századnak.

Huszonhét ember a helyszínen meghalt, a holttesteket először a váróba fektették.

„Nem kívánom senkinek azt a látványt, érzést, amit az váróterem látványa nyújtott, ahová korábban a holttesteket fektették. Néhány kolléganőmmel hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót. Az egyik munkatársnőnk épp babát várt, mondtuk neki, ő ne jöjjön, máshol segítsen, ha tud. Borzasztó emlék”

– emlékezett vissza szörnyű tragédiára a Szoljon.hu-nak egy asszony, aki már akkor is a vasútnál dolgozott. Azt mondta, sokan bementek aznap éjjel dolgozni közülük, olyanok is, akik nem voltak szolgálatban.

Kárándi Béla nyugalmazott alezredest is a helyszínre rendelték. Az ő feladatuk a halottak azonosítása volt.

„Csendben dolgoztunk, senkinek nem volt kedve megszólalni. Szavakkal nem is lehet elmondani, milyen érzés volt látni, amikor az egyik fiatal mellé lefeküdt a földre az édesanyja. Átölelte a fiát, és perceken át zokogott. Az áldozatok között volt az ORFK egyik középvezetőjének az anyósa is. Amikor bejött az asszony férje, összetört egy széket. Rajta így jött ki a mérhetetlen düh és fájdalom, hogy elveszítette a feleségét”

– mesélte a tragikus éjszakáról a keleten.hu-nak.

A balesetben hatan életveszélyes, húszan súlyos, tizenketten könnyű sérüléseket szenvedtek. A sérülteket több kórházba szállították. Tizennégy embert elsősegélynyújtás után haza is engedtek, négy ember életét viszont már nem tudták megmenteni. Az áldozatok száma így később harmincegyre nőtt.

A Legfelsőbb Bíróság 1996 februárjában hozott ítéletet a balesetet okozók ügyében. A vasúti közlekedés halálos tömegszerencsétlenséget okozó, gondatlan veszélyeztetéséért Szűcs Ferenc váltókezelőt öt és fél év, Farkas István tolatásvezetőt két év, Illyés Ferenc kocsirendezőt pedig másfél év fogházbüntetésre ítélte a bíróság. Szűcs Ferenc három év letöltése után kegyelemmel szabadult.

A MÁV az elhunytak hozzátartozóinak, a sérülteknek és azoknak, akik anyagi veszteséget szenvedtek kártérítést fizetett. Az esetenkénti összeg 20 ezertől 6 millió forintig terjedt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
A magyar származású Albrecht Dürer az önmarketing mestere is volt, nemcsak a reneszánszé
Elképzelt orrszarvú, forradalmi sokszorosítási eljárás és botrányos önarckép: a németalföldi festészet zsenije Nürnbergből hódította meg Európát. Bejártuk a házat, ahol élt és dolgozott 20 évig.
Tóth Noémi - szmo.hu
2024. november 18.



Tele a történelemkönyv világhírű magyarokkal: a festő-grafikus-könyvkiadó géniusz Albrecht Dürerről is kevesen tudják, hogy aranyműves apja révén magyar vér csörgedezett az ereiben, bár ő már Németországban született 1471-ben. A festőinasnak szegődött fiúban csak úgy buzogott a tudásvágy és az újítási hajlam, és elképesztően pontosan tudta ábrázolni a természetet vagy az emberi vonásokat. Kortársai megítélése szerint ráadásul Dürer csupa meglepő dologra vetemedett. Például humánus témákat választott – gondoljunk csak ’A nagy nyúl’ című akvarellje és önarcképére –, amelyek akkoriban nem voltak divatosak.

1505-ben elkészítette egyik legismertebb grafikáját egy orrszarvúról, amelynek az a különlegessége, hogy Dürer soha nem látott élőben orrszarvút, és egy leírás alapján készítette el a művet. Ez a grafika rendkívül népszerű lett, és sokan csak ezen keresztül ismerték meg az állatot. Azonban nem minden alkotása lett az ismertségen felül sikeres is: az önarcképeit sok kritika érte, mondván, Dürer túlságosan is egoista – főleg az okozott botrányt, amelyen Krisztusként áldja gyakorlatilag önmagát. Önbizalomban és provokációban nem szűkölködött, az biztos…

Viszont szakmai érdemei elvitathatatlanok:

Dürer egyfajta „művész-influencerként” forradalmasította a művészeti alkotások terjesztését. Fametszeteivel és rézkarcaival felfedezte a sokszorosítás újfajta technikáját, amelynek segítségével képes volt műveit széles körben terjeszteni könyvszerű formában, ezzel növelve a bevételét és a hírnevét szerte Európában.
Munkásságának egyik fontos aspektusa volt a könyvnyomtatás iránti szenvedélye, amelyet nagybátyja, Anton Koberger, Nürnberg egyik vezető nyomdásza segítségével fejlesztett tökélyre. Dürer fametszet-illusztrációi, mint az ’Apokalipszis’, jelentős mértékben hozzájárultak a kor művészetéhez.

A Dürer-ház nem csak múzeum, hanem skanzen is

A művész Nürnbergben található otthona, a Dürer-ház ma múzeumként üzemel a bajor város turisztikai központjában, egy gyönyörű téren a vár aljánál. Dürer már eleve százéves házként vásárolta meg az ingatlant, ahol édesanyjával, illetve feleségével élt és alkotott – utódok nélkül – két évtizedig. A festő 1528-ban bekövetkezett halála után még a felesége lakott benne egy évtizedig, aztán több tulajdonosváltás után visszavásárolta a város, hogy közkinccsé tegye a házat. A Dürer-házon szerencsére a II. világháború sem hagyott akkora nyomot, mindössze a tetőt kellett megjavítani rajta, pedig a város nagy részét lebombázták annak idején. Úgyhogy ma is szinte egykori hangulatában tekinthető meg a jellegzetes stílusú, ötemeletes, és belül kissé puritán berendezésű épület.

A termeket róva az ember úgy érzi, időutazásba csöppent, miközben a korabeli technikákkal is megismerkedhet. A házat korhű bútorokkal rendezték be, és rekonstruálták Dürer műtermét is. Jó érzés úgy barangolni a házban, hogy azon ritka, fennmaradt reneszánsz-kori ház Európában, amely egy művész tulajdonát képezte. Még akkor is, ha sok alkotás a tárlaton csak másolat (élén a botrányos önarcképpel), hiszen az eredeti festményeket a világ nívós múzeumai birtokolják.

Albrecht Dürer élete és művészeti tevékenysége nagyban hozzájárult tehát a nyomtatási technikák és sokszorosított grafikák fejlődéséhez. Polihisztor-voltát az is mutatja, hogy nem csupán mint festő, könyvillusztrátor és grafikus, hanem mint író és irodalmár is tevékenykedett: önéletrajzokat és útinaplókat is írt, valamint elméleti könyveket festészetről, méretezésről és várépítésről, amelyek hosszú ideig szolgáltak alapul a művészeti oktatásban és gyakorlatban egyaránt. Dürer munkássága meghatározó része Európa kulturális örökségének, magyar gyökereiről pedig a városligeti Ajtósi Dürer sor emlékezik meg, amelyet halálának 400. évfordulóján neveztek el róla.

Források: 1, 2, 3


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Jeanne Calment hihetetlen története: 100 évesen még biciklizett, 114 évesen filmezett, 122 évesen halt meg
A francia Jeanne Louise Calment döntötte meg a leghosszabb igazolt emberi élettartam rekordját. 85 évesen kezdett el vívni, 117 évesen szokott le a dohányzásról, és amikor a 120. születésnapján megkérdezték tőle, milyen jövőre számít, azt felelte: „egy nagyon rövidre”.


Ha bármikor kiejtenéd a szádon, hogy „az én koromban ezt már nem kéne”, gondolj az Arles-ban 1875-ben született Jeanne Louise Calmentre, aki fittyet hányt az efféle sztereotípiákra, és úgy alapvetően az élet törvényeire is, hiszen 122 évet és 164 napot élni nem éppen szokványos. 100 évesen még simán biciklizett, 114 évesen szerepelt az életéről szóló filmben, és 115 évesen rászánta magát egy csípőműtétre is, sőt, a cigiről is majdnem egy évszázad után szokott le – igaz, nem a tüdejével volt gond, hanem csak azért döntött így, mert a megromlott látásával utált tüzet kérni másoktól.

Madame Calment izgalmas korban született Franciaországban, hiszen az Eiffel-tornyot 14 éves korában építették fel, és ezidőtájt találkozott – a nagybátyja boltjában festéket vásárló – Vincent van Gogh-gal, aki a megítélése szerint „koszos, rosszul öltözött és ellenszenves volt”.

A munkahelyi stressz nem rövidített az életén, hiszen 21 éves korában hozzáment másod-unokatestvéréhez (dédnagybátyja unokájához), a dúsgazdag üzlettulajdonos Fernand Calment-hoz, és sosem dolgozott egyetlen percet sem. Helyette leginkább teniszezett, kerékpározott, úszott, görkorcsolyázott, zongorázott és operába járt. Életfilozófiája az volt, hogy amin nem tudsz változtatni, azon ne stresszelj, és soha nem használt szempillaspirált, mert gyakran nevetett sírásig. Híres volt hatalmas életkedvéről, valamint nagy étvágyáról, különösen az édességek iránt.

Jeanne végig megőrizte éles szellemi képességeit, de közben tragikus dolgokat kellett megélnie: hosszú élete során a saját lánya, sőt, unokája is elhunyt. Pedig közeli hozzátartozói is rendkívül hosszú ideig éltek: idősebbik bátyja, François 97, édesapja 93, édesanyja pedig 86 évig.

Amikor Jeanne 90 éves lett, örökös híján leszerződött az akkor 47 éves, André-François Raffray nevű ügyvéddel, aki szerződésben vállalta, hogy havi 2500 frankot fizet az idős hölgynek azzal a feltétellel, hogy a halála után ő örökli a lakást. Raffray azonban a legrosszabb rémálmában sem gondolta, hogy végül nem csak 30 évig fizeti Jeanne-nak az ígért havidíjat, hanem a hölgy még túl is éli őt.
Miután az ügyvéd 77 éves korában meghalt, annak özvegye köteles volt tovább fizetni Calmentnek élete végéig a törvény értelmében.

Jeanne olyan legendás idézeteket hagyott az utókorra, mint például hogy „fiatalnak lenni lelkiállapot, nem a testtől függ. Valójában még mindig fiatal vagyok, csak az elmúlt 70 évben nem néztem ki olyan jól.” Vagy hogy „a mi jó Istenünk elfelejtett engem”. Az egyik interjúja végén az újságíró azt mondta: „Asszonyom, remélem, valamikor jövőre újra találkozunk”. Erre Jeanne azt válaszolta: „Miért ne? Annyira azért nem vagy öreg, még mindig itt leszel!”

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Új részletek derültek ki a Titanic kapitányáról – annak is híre ment, hogy túlélte a katasztrófát
Egy friss könyv szembemegy a régóta terjedő pletykákkal Smith kapitánnyal kapcsolatban. Feltárult a Titanic első emberének igazi sorsa.


Egy új könyv teljesen más képet fest a Titanic tragédiájának egyik legismertebb szereplőjéről, Edward John Smith kapitányról, mint amit a róla terjesztett szóbeszédek, cikkek, dokumentumfilmek vagy a sok esetben pontos mozifilm alapján sejtettünk.

Dan E. Parkes író A Titanic öröksége: A kapitány, a lánya és a kém című – magyar nyelven egyelőre kiadatlan – könyvében azt állítja, hogy Smith nem lőtte főbe magát, ahogy azt sok pletyka sugallta, és nem is a hajóhídon ölte meg a vezetőfülkébe betörő jeges ár, ahogyan azt James Cameron 1997-es sikerfilmjében láthattuk.

A könyv több korabeli pletykát is cáfol, például azt, hogy a kapitány ittasan vezette a hajót, figyelmen kívül hagyta a jéghegyekre vonatkozó figyelmeztetéseket, vagy felelőtlenül siettette az utazást.

Parkes megemlíti a kötetben, hogy a Titanic elsüllyedése után három hónappal egy Baltimore-i férfi azt híresztelte, hogy Smith életben van és Maryland államban bujkál. Később a Life magazin írta meg, hogy egy ohiói hajléktalan férfi Smith kapitánynak vallotta magát. E történetek egyike sem nyert bizonyítást, és lássuk be, nem is valószínű, hogy bármelyik igaz lenne.

Forrás: Wikipedia

A könyv az Unilad szerint felidézi a tragédia utáni újságcikkeket is, amelyek a kapitány öngyilkosságáról számoltak be. A Los Angeles Express 1912. április 18-án például azt írta: „E.J. Smith kapitány főbe lőtte magát”, míg a Daily Mirror egy nappal később hasonló címmel adott ki szenzációnak szánt írást; azt írták, „Smith kapitány főbe lőtte magát a hídon.” Parkes viszont hangsúlyozza, hogy a szemtanúk ugyan hallottak lövéseket, de ezeket azóta sem sikerült a tiszthez kötni.

A könyv inkább a túlélők beszámolóira alapoz: egyikük, a tragédia idején 27 éves Robert Williams Daniel például azt vallotta, látta a kapitányt a hídon, amikor a hajó süllyedni kezdett, és szerinte „hősként halt meg.”

Frederick Hoyt, egy gazdag utas arról számolt be, hogy visszatért a fedélzetre, ahol találkozott Smith-szel, és megosztottak egy italt, mielőtt ő maga a vízbe ugrott.

Isaac Maynard, egy 31 éves szakács azt mondta, látta, „ahogy a kapitányt a hídon elragadja a víz”. Valószínűleg ezt a vallomást vette alapul Cameron is a film forgatókönyvénél, ám nem teljes egészében, mert a férfi később még úszni látta Smith-t, és biztos volt benne, hogy őt, mert felismerte az egyenruháját és a sapkáját. Ezt a verziót más túlélő is megerősítette, valószínűleg az a személy, aki utoljára látta élve.

Egy tutajhoz kapaszkodó férfi próbálta kimenteni a kapitányt: kezet nyújtott neki, de az nem hagyta, csak azt kiáltotta: „Vigyázzatok magatokra, fiúk”. A szemtanú hozzátette: nem tudja, ezután mi lett vele, mert többé nem került a szeme elé, és úgy gondolta, a vízbe fulladt.


Link másolása
KÖVESS MINKET: