prcikk: 9 szélhámos vagy gyilkos nő, aki mindenkit félrevezetett | szmo.hu
MÚLT
A Rovatból

9 szélhámos vagy gyilkos nő, aki mindenkit félrevezetett

Gyilkosságok, hamis személyazonosság, kamu gyógyítás - ezek az esetek évekig sokkolták a közvéleményt.
Listverse - szmo.hu
2017. április 28.



Jessica Vega: Rákos betegséget hazudott az álomesküvőért

vega

2010-ben Jessica Vega rövidre nyírt hajjal beállított egy esküvői ruhaszalonba. Azt állította a tulajdonosnak, hogy halálos beteg, rákban szenved, és minél előbb szeretne férjhez menni. A tulajdonos megsajnálta, és adott neki ingyen ruhát, cipőt, sőt, még parókát is.

Jessica történetét hamarosan felkapta a sajtó, és egymás után érkeztek az önzetlen felajánlások.

Hamarosan lett ingyen helyszín, ennivaló, fotós, még egy nászutat is ajándékoztak neki.

Négy hónappal később a nő férje, Michael O’Connell közölte egy újsággal, hogy szerinte a levél, amiben az orvos közli Jessicával, hogy leukémiás, hamisítvány. Jessica váltig állította, hogy az orvos személyesen tudatta vele a betegséget, de vízzel, diétával és testmozgással legyőzte a kórt.

A pár hamarosan elvált, és bár Jessica ártatlannak vallotta magát, csalással és lopással vádolták. Két hónapot töltött börtönben, és összesen 13000 dollárnyi kár megfizetésére kötelezték.

Rachel Dolezal: Az ál-fekete

dolezal

Rachel Dolezal afro-amerikai kultúrát tanított a Kelet-Washingtoni Egyetemen, és a Spokane NAACP emberjogi szervezet elnöke volt, amely a feketék jogaiért küzdött.

Rachel számos esetben hazudott a faji hovatartozásáról. 2015-ben több esetben is feljelentést tett a rendőrségen, amiért gyűlölködő leveleket talált a civil szervezet postaládájában. A hatóságok azonban megállapították, hogy csak olyan személy helyezhette őket az elzárt helyen lévő postaládába, aki hozzáférhetett. Dozeal váltig állította, hogy legalább nyolc gyűlöletbűntényt követtek ellene és a gyermekei ellen.

Más esetben, amikor szeretett volna bekerülni a rendőrség ombudsmani bizottságába fehér, fekete és indián identitásúnak vallotta magát.

A civilszervezet Facebook-oldalán pedig közölt egy képet, amelyen egy fekete férfi mellett áll, azt állítván, hogy ő az apja.

Az igazi szülei azonban hamarosan leleplezték. A házaspár mindkét tagja egyértelműen fehér. Két saját gyermekük van, az egyik Rachel, és négy afro-amerikai örökbefogadott gyermekük. Dolezal most transzfajúként azonosítja magát, vagyis fehér testbe született feketeként.

Linda Taylor: A segélykirálynő

taylor

1976-ban, amikor Ronald Reagan indult az elnökválasztáson, a kampányában sokat beszélt a szociális rendszer élősködőiről. Külön kiemelt egy 47 éves, chicagói asszonyt, akinek állítólag 80 különböző neve volt, 30 lakcíme, 12 TB kártyája, és négy kitalált, elhunyt férj után vett fel veterán járadékot. Évi 150000 dollárt (mai árfolyamon több min40 millió forint) tett ki az évi adómentes jövedelme.

A szociális visszaéléseket vizsgáló bizottság szerint Raegan vádjai túlzóak voltak. Ők legalábbis csak négy álnevet találtak, és a nő csupán 3000 dollárt (kb. 835 ezer forint) kapott az államtól, nem 150 ezret. Csakhogy nem a csalás volt az egyetlen bűn, amivel Taylort vádolták.

Gyilkosság, valamint csecsemőrablás és -kereskedés is szerepelt a bűnlajstromán.

1964-ben Paul Fronczakot egy nappal a születése után ellopták az anyjától. Egy nővérnek öltözött hölgy azt állította, az orvoshoz visz. Egy év múlva találtak egy elhagyott kisgyereket New Jerseyben. Az FBI úgy vélte, Paul az, és Fronczakék befogadták. Paul 49 évesen DNS tesztet végeztetett, és rájött, hogy mégsem ő Fronczakék biológiai gyermeke. Paulban két kérdés merült fel. Kicsoda ő, és hol lehet az igazi Paul Fronczak?

Miután a történetnek híre ment, egy 64 éves férfi jelentkezett azt állítva, hogy ő Linda Taylor fia. Emlékszik, hogy mikor tinédzser volt, az anyja egy nap hazaállított a lopott babával, de az egyik barátja hamarosan magával vitte Tennessee-be. Mint elmondta, az anyja az álcázás mestere volt. Eljátszott feketét, fehéret, Puerto Ricóit, vagy akár hawaiit. A szobája tele volt parókákkal és ruhákkal.

Idővel egyre több szemtanú került elő, de a mai napig nem tudni pontosan milyen és mennyi bűntényt követett el a „segélykirálynő”.

Casey Anthony: Megölte a saját lányát?

casey

Kevés olyan felháborító bűntény van, mint Caylee Anthony halála. Utoljára 2008. június 16-án látták, de az anyja, Casey, csak július 15-én jelentette az eltűnését. A közben eltűnt egy hónapot bulizással töltötte. Összeköltözött a pasijával, részt vett egy „szexi test” versenyen, és új tetoválást csináltatott ezzel a szöveggel: „bella vita”, vagyis „az élet szép”.

Casey letartóztatták a gyermek elhanyagolásáért. A nő azt hazudta, úgy tudta, a lánya a bébiszitterrel, Zenaidával van. Részletes leírását adott a kitalált bébiszitteről, azt hazudta, hogy az Universal Studiosnál dolgozik, és sorolta a képzeletbeli barátokat, szeretőket, sőt, még barátokat is hazudott Cayleenek.

Caylee maradványait hat hónappal később találták meg egy mocsárban, nem messze Anthonyéktól. A teste olyannyira roncsolódott, hogy

a hivatalos jelentésbe csak azt írták: „meghatározhatatlan eredetű, erőszakos halál”.

Az anya csomagtartójában megtalálták a kislány hajszálait, amiből kimutatták, hogy ott volt a holtest. Az Anthony család számítógépén valaki 84-szer keresett rá, hogyan kell kloroformot készíteni.

A vád szerint Casey kloroformmal elkábította a lányt, majd szigszalaggal leragasztotta a száját és az orrát, hogy megfulladjon. A védelem viszont azt állította, hogy George Anthony a család medencéjében találta holtan a kislányt, és segített Caseynek eltüntetni a holttestet.

Casey Anthonyt végül felmentették a gyilkosság vádja alól, és csupán a hatóságok négy rendbeli megtévesztésében marasztalták el, amiért négyévnyi börtönbüntetésre ítélték.

Cassie Chadwick: Egy milliárdos lányának hazudta magát

chadwic

Cassie Chadwick Elizabeth Bigley néven született Kanadában, 1857-ben. Még csak 14 éves volt, amikor bakszámlát nyitott Ontarióban egy örökösödési levél segítségével, ami egy angliai nagybácsitól érkezett.

Ám később letartóztatták csalásért, amikor a kereskedők rájöttek, hogy fedezetlen csekkeket kapnak. Szabadulása után elhagyta Kanadát, és Ohióba költözött a testvéréhez. Ohióban Madame Lydia Devere néven látó asszonynak adta ki magát. Aztán 1882-ben feleségül ment egy Wallace Springsteen nevű orvoshoz, és felvette a Lydia Springsteen nevet. Ám miután a házasságuk híre bekerült az újságokba, a hitelezői ostromolni kezdték a férjét. Hamarosan elváltak.

Ezután madame Marie LeRose néven folytatta a „látóbizniszt”, majd feleségül ment egy farmerhez, bizonyos John Scotthoz. Négy évvel később a nő beadta a válókeresetet. 1886-ban szült egy fiút, Emilt, de az apa személye nem derült ki.

Chadwick 1889-ben már Lydia Scott néven jósnőként prosperált.

Csalásért négy év börtönre ítélték. Szabadulása után Cassie Hoover néven bordélyt nyitott, majd feleségül ment egy megözvegyült orvoshoz, Leroy Chadwickhez, és így, egy köztiszteletben álló orvos feleségeként, bekerült a legelőkelőbb körökbe. Mrs. Chadwick nagy reményekkel vágott bele eddigi legnagyobb csalásába, amihez New Yorkba utazott.

A nő felkereste a kor egyik leggazdagabb emberét, az acélmágnás Andrew Carnegie-t. Egy kötelezvénnyel tért vissza, amelyben állítólag Carnegie vállalta, hogy 2 millió dollárt fizet neki, ha elhallgatja, hogy ő Carnegie törvénytelen lánya. Senki sem vonta kétségbe a dokumentum hitelességét.

A következő nyolc évben az asszony egyre több kölcsönt vett fel, adósságot adóságra halmozott, és fényűzően élt. 1904-ben bukott le, amikor egy bankár, Herbert Newton. aki 190 ezer dollárt kölcsönzött neki, beperelte. A vizsgálat feltárta, hogy Chadwick mint egy öt millió dollárnyi kölcsönt vett fel különböző helyekről, és a Carnegie féle kötelezvény hamisítvány. New Yorkban fogták el a szélhámost. 10 ezer dollárt találtak nála, a derekára kötve. Mint kiderült, egy bank csődbe is ment, miután 80 ezer dollárt adott neki. 14 év börtönbüntetésre és 7 ezer dolláros bírságra ítélték. Egy évvel később, az 50. születésnapján halt meg.

Jodie Arias: Azt állította, önvédelemből ölte meg a barátját

arias

Jodie Arias és Travis Alexander 2007-ben kezdtek járni, 2008-ban szakítottak ugyan, de továbbra is szexuális kapcsolat volt köztük.

2009. június 9-én a barátai találták meg Alexander holttestét a zuhanyzójában. 27 szúrt sebe volt, a nyakát elvágták, és fejbe lőtték – mint utóbb kiderült, egy .25 kaliberes pisztollyal. Öt nappal korábban, június 4-én halt meg.

A helyszínen megtalálták Arias ujjlenyomatait, valamint egy fényképezőgépet rajta meztelen fotókkal, amelyeken a lány Alexanderrel csókolózik a zuhanyzóban percekkel a fiú halála előtt. Az egyik fotón Alexander élettelen teste látszott, amint Arias lábánál hever.

Arias önvédelemre hivatkozott. Azt állította, véletlenül elejtette a férfi fényképezőgépét, mire az a földre lökte, ő pedig véletlenül fejbe lőtte. Aztán már csak arra emlékezik, hogy a kocsijában ül, és a pisztolyt kidobja egy bokorba. Arra egyáltalán nem emlékszik, hogy összeszurkálta volna a halottat, vagy hogy visszavonszolta a tusolóba.

Az ügyészség szerint Arias féltékenységi rohamában ölte meg a férfit,

miután megtudta, hogy találkozgat egy másik nővel. Bár a védelem megpróbálta úgy beállítani, hogy Alexander volt az erőszakos kettejük közül, aki nem volt képes elengedni a nőt, az esküdteket nem győzték meg. 2013-ban bűnösnek találták, és életfogytiglani büntetést kapott.

Iva Toguri D’Aquino: „Tokió Rózsája”

iva

Iva Toguri D’Aquino 1916-ban született Los Angelesben egy középosztálybeli amerikai családban, ahol kizárólag angolul beszéltek. 1941-ben amerikai útlevél nélkül Japánba hajózott, hogy egy beteg nagynénjét ápolja, és orvosnak tanuljon. Még abban az évben Japán megtámadta az USA-t, és Iva úgy döntött, Japánban marad a háború végeztéig.

Rádióbemondó lett egy „Nulladik Óra” nevű japán adónál. 20 perces műsora volt amiben népszerű zenéket játszott. Viszont hamar bajba jutott a műsorban elejtett „propagandaszerű” kijelentéseiért.

A Tokió Rózsája nevet az amerikai csapatok találták ki. A rádióműsorban soha nem hangzott el. Elsőként egy amerikai újságban írták le.

Egy titokzatos, angolul beszélő rádióbemondót neveztek el így, aki japán propagandát folytatott.

1945-ben, a háború befejeződése után D’Aquino még mindig Japánban volt. Miután azt állította magáról, hogy ő Tokió Rózsája, a Cosmopolitan egyik szerzője 2000 dollárt kínált neki a történetéért. Nem sejtette, hogy a történetét beismerő vallomásnak fogják tekinteni. Letartóztatták, és az amerikai hatóságok börtönbe zárták Tokióban, hogy majd bíróság elé állítsák Amerikában. Ám az FBI nyomozása végül arra jutott, hogy D’Auino „bűnei” nem érnek vádemelést, és szabadon engedték.

D’Aunio ezután amerikai útlevelet kérvényezett. Az amerikai közvélemény azonban már elkönyvelte árulóként, és az általános vélekedés az volt, nem volna szabad vissza engedni az USA-ba. Ezért a CIA újra indította a nyomozást ellene.

Miután a korabeli rádiófelvételek nagy részét megsemmisítették, az igazságügy minisztérium amerikai katonákat kérdezett, hogy miket hallottak Tokió Rózsájától. Előkerült egy koronatanú is, és végül 1949-ben a nőt 10000 dollár bírságra és tíz év elzárásra ítélték, valamint megfosztották amerikai állampolgárságától. Ő volt a hetedik az Egyesült Államok történetében, akit hazaárulásért ítéltek el. 1956-ban, hat év letöltése után szabadlábra helyezték.

Miután bebizonyosodott, hogy a legsúlyosabb vallomásokat tevő koronatanúk hazudtak, 1977-ben Gerald Ford elnök elnöki kegyelemben részesítette D’Auniót.

Anna Anderson: Azt hazudta, hogy ő Anasztázia Romanov, a családjával együtt meggyilkolt utolsó orosz cár életben maradt tagja

anna anderson

1920-ban egy öngyilkosságot megkísérlő nőt húztak ki a Landwehr-csatornából, Berlinben. Nem volt hajlandó felfedni a személyazonosságát. 1922-ig a Dalldorf Elmegyógyintézet lakója lett. Ekkor hirtelen közölte, hogy ő Anasztázia Romanov, a meggyilkolt orosz cár lánya.

Sokan hittek neki, annyira szép volt, és még hegek is voltak a testén, amikről azt állította, a bolsevik katonák kései okozták.

Az évek során egyre több hódolója és támogatója akadt. Különösen közeli viszonyba került Gleb Botkinnal. Botkin apja a cár orvosa volt, akit a cári családdal együtt kivégeztek 1918-ban. A Romanov család számos rokona is igazolta, hogy a nő valóban nagyon hasonlít Anasztáziára. Ugyanakkor kételkedők is akadtak bőven, mivel a nő nem emlékezett Anasztázia életének apró részleteire.

Az igazi Anasztázia nagybátyja végül magánnyomozót fogadott, hogy derítse ki a különös hölgy valódi személyazonosságát.

Így jöttek rá, hogy valójában Franziska Schanzkowskának hívják, akinek 1920-ban veszett nyoma. 1916-ban egy gyárrobbanás áldozata volt, ez okozta a hegeket.

1928-ban a szélhámos nő New Yorkban tűnt fel, ahol sajtótájékoztatót is tartott. Azt állította, az állkapcsát akarja helyrerakatni, amit a bolsevikok törtek el. A később Anna Andersonként ismerté vált nő szakadatlanul harcolt az igazáért, de sorra vesztette el a pereket. 1968-ban feleségül ment egy történelem tanárhoz és Amerikába költözött. 1970-ben az utolsó nagy perét is elvesztette, és 1984-ben halt meg.

A DNS-ét összevetették az Edinburgh-i hercegével – aki a Romanov család élő rokona –, valamint Alexej cárevics nem rég megtalált maradványaival. Nem egyeztek. A végső döfést Anna Anderson történetének az adta, hogy a DNS-e egybeesett Karl Maucherével, aki Franziska Schanzkowska nővérének az unokája.

Rosemary Crossley és az autisták

crossley

Az 1990-es évek elején sok családnak jelentett óriási örömet, hogy egy új eljárásnak köszönhetően, melynek a neve „facilitated communication”, vagyis támogatott kommunikáció (rövidítve FC), autista gyermekeik végre képessé váltak kommunikálni a környezetükkel. Az eljárást Rosemary Crossley fejlesztette ki, és a lényege, hogy egy képzett segítő fogja az autista kezét, miközben ő egy billentyűzeten gépel. A kezdeti lelkesedést azonban némileg visszavetette, hogy ahogy terjedt a módszer,

egyre több és több családtagra vetült a szexuális zaklatás vádjának árnyéka.

2014-ben az akkor 14 éves Aislin Wendrow azzal vádolta az apját a támogatott kommunikáció segítségével, hogy szexuálisan abuzálta őt és öccsét. A férfit letartóztatták és Aislin öccsét kikérdezték. A fiú folyamatosan azt bizonygatta, hogy sosem történt ilyesmi, az apja nem volna képes ilyen szörnyűségre. De a rendőrség a hosszas kihallgatás során addig erősködött, míg a fiú elbizonytalanodott.

Wendrowék ügyvédei felkérték Howard Shane-t, a bostoni gyermekkórház autista nyelvprogramjának igazgatóját, hogy segítsen nekik. Shane 1994-ben már sikerrel tanúskodott egy hasonló ügyben. Akkor a Whaton családnak kellett hasonló zaklatási vádakkal szembenézniük a lányuk, Betsy részéről. Abban az ügyben Shan egy kísérlettel vizsgálta az FC megbízhatóságát. Betsy támogatójának, Janyce Bontonnak mutattak egy képet, de Betsy egy másik képet kapott. Ezután megkérték a lányt, hogy írja le a billentyűzet segítségével mi volt a képen. Betsy leírása érdekes módon arról a képről szólt, amit csak a támogató látott. Ráadásul mint kiderült, Betsy soha nem is tanult meg írni-olvasni.

Végül a '94-es ügyben, és Wendrowéknál is ejtették a vádakat. Csak 1990-1994 között 60 szexuális zaklatási vádat emeltek hasonló ügyekben az USA-ban. 126 esetből csupán 4 alkalommal bizonyultak a vádak helytállónak. Máig nem bizonyított egyértelműen, hogy az FC módszer valóban hatásos, vagy az egész csupán egy ügyes csalás.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
„Az anyja lehetnék” – Edith Piaf 20 évvel fiatalabb szerelmét mindenki aranyásónak tartotta, amíg ki nem nyitották a végrendeletet
A francia sanzon királynőjének utolsó férje, Théo Sarapo pénz helyett hatalmas tartozást örökölt. Megtehette volna, hogy lemond mindenről, és éli világát tovább. Ő más utat választott.


Párizs, 1962 ősze. A vakufények és a tolakodó újságírók gyűrűjében egy törékeny nő kapaszkodik egy nála majdnem húsz évvel fiatalabb, feltűnően jóképű férfi karjába. A legendás Edith Piaf, a sanzon királynője ekkor már súlyos beteg. Az orvosok többször megműtötték,

a teste lassan felmondta a szolgálatot, a hangja, amely egykor milliókat babonázott meg, már csak foszlányokban emlékeztet régi önmagára.

Ebben a kétségbeejtő állapotban mutatja be a világnak új férjét, a görög származású párizsi fodrászfiút, Théo Sarapót, polgári nevén Théophanis Lamboukast. A közvélemény és a sajtó azonnal ítéletet mond. A lapok hasábjain és a kávéházak teraszain mindenki biztosra veszi, hogy a fiatalember kizárólag a világsztár hatalmas vagyonára és a busás örökségre pályázik. A kegyetlen pletykák futótűzként terjednek, miközben a valóság, amely a zárt ajtók mögött és a későbbi végrendelet soraiban lapul, egy egészen más, sokkal megrendítőbb történetet rejt.

A provokációnak tűnő kapcsolat 1962 januárjában kezdődik, amikor a zenei karrierről álmodó Sarapo megismerkedik az énekesnővel.

A viszony gyorsan komolyra fordul, és a pár 1962. október 9-én, napra pontosan egy évvel és egy nappal Piaf halála előtt, hivatalosan is összeköti az életét.

A házasulók a párizsi tizenhatodik kerületben tartják a polgári szertartást, majd a görög ortodox Szent István-székesegyházban tesznek fogadalmat Isten színe előtt. A frigy nem hoz békét, sőt, valóságos sajtócunamit indít el. A korabeli újságírók „a görög gigoló” névvel illetik a férfit, és a gúnyolódás még Piaf közvetlen környezetét is megmérgezi. A házasság előtti hezitálás egyik legmélyebb pillanatában maga az énekesnő is szinte visszakozik.

„Mindent törölj, nevetséges leszek, az anyja is lehetnék!”

– mondta Edith Piaf Danielle Bonel titkárnőnek és bizalmasnak a házasságkötés előtti feszült pillanatokban.

Csakhogy a reflektorok vakító fénye és a gúnyolódó címlapok mögött egy egészen más dinamika működik a mindennapokban. A színpadon még egy utolsó, hatalmas fellángolást élnek át együtt. Duóként állnak a közönség elé, és 1962-ben közösen veszik fel Michel Emer szerzeményét, az À quoi ça sert l'amour? című dalt. Szeptember 27-én a párizsi Olympia színpadán is együtt énekelnek, majd 1963-ban a Bobino színházban adnak közös estet. A zenei kémia működik, de a színpadi fények kialvása után Sarapóra egy sokkal nehezebb szerep vár. Piaf állapota drasztikusan romlik. Házaspárként Dél-Franciaországba, először Cap-Ferrat, majd Plascassier térségébe költöznek, ahol bérelt villákban próbálják átvészelni a legnehezebb hónapokat. Sarapo ekkor már nem csupán férj és duettpartner, hanem teljes munkaidős ápoló.

Ő viszi a karjában a feleségét, amikor az már képtelen lábra állni, ő eteti kanállal, ő viszi ki a friss levegőre, és egyetlen percre sem hagyja magára,

miközben azok a barátok és haszonlesők, akik évtizedekig a tehetségéből éltek, sorra elmaradnak mellőlük.

A végjáték 1963 októberében érkezik el. Edith Piaf október 10-én, a Grasse közelében fekvő Plascassier-ben örökre lehunyja a szemét. A halál pillanata után Sarapo és a legszűkebb baráti kör egy utolsó, kétségbeesett és törvénytelen lépésre szánja el magát. Mivel Piaf mindig is azt hajtogatta, hogy Párizsban szeretne meghalni és onnan akar végső útjára indulni,

a férj és a kísérők aznap este egy mentőautóval, a legnagyobb titokban a francia fővárosba viszik a holttestet.

A hivatalos bejelentést csak másnap, október 11-én teszik meg Párizsban. Az egész országot mélyen megrendíti a hír. A lemezboltok polcairól a hétvége folyamán a vásárlók az összes Piaf-lemezt elkapkodják.

„Edith Piaf reggel hétkor halt meg Párizsban, és néhány órával később barátja, Jean Cocteau… egy órakor maga is meghalt” – írta Janet Flanner újságíró a gyász napjainak krónikásaként.

A temetés a Père-Lachaise temetőben tízezreket vonz, a tömeg szinte áttöri a kordonokat. Amikor azonban a nemzeti gyász első hullámai elülnek, a család szembesül a hagyatékkal. A pletykák és a rosszindulatú várakozások szerint a fiatal özvegy most teszi rá a kezét a mesés vagyonra. A végrendelet felolvasásakor azonban mindenki elnémul.

A mítoszokkal ellentétben Edith Piaf nem hagy maga után milliókat. Sőt, egyetlen fillért sem hagy hátra.

Helyette egy gigantikus, felfoghatatlan méretű adóssághegy szakad a férj nyakába. A francia jogszabályok értelmében a házastársi öröklés során a tartozások is automatikusan az életben maradt félre szállnak. Piaf az élete során ugyan rengeteg pénzt keresett, de a bőkezűsége, a hatalmas háztartás fenntartása, a barátok folyamatos pénzelése, valamint az utolsó évek brutális orvosi és klinikai költségei teljesen felemésztették a bevételeit. A közkeletű adatok hétmillió francia franknyi azonnali tartozást említenek.

„A világ azt hitte, mérhetetlenül meggazdagodtam. Szeretném ezt egyszer s mindenkorra tisztázni. Edith halálakor nagyon kevés pénze maradt.

Nyilván sokat keresett, de mindent felemésztettek a háztartás fenntartásának költségei, a klinikák, a betegség, az orvosok – én pedig egy évvel később mintegy negyvenmillió frank adófizetési kötelezettséggel találtam szembe magam.

A lemezek után semmit sem kapok, mert a jogdíjakat bérként kezelik; márpedig örökösnek bért nem fizetnek. Így tehát kizárólag a szerzői jogok maradnak” – nyilatkozta Théo Sarapo énekes, Piaf özvegye.

Bár Sarapo megörökli a jogokat és dönthet az életmű felhasználásáról, ez azonnali készpénzt nem jelent az adóhatóság és a hitelezők felé. Ahelyett, hogy lemondott volna az örökségről és új életet kezdett volna, vállalta a teljes adósságállományt, és visszatért a színpadra. Éveken keresztül megállás nélkül koncertezett, turnézott és új dalokat vett fel, hogy minden megkeresett frankot a hitelezőknek és az adóhivatalnak utaljon át.

„Théo úgy döntött, hogy maradéktalanul visszafizeti ezeket az adósságokat. És ez sikerült neki”

– mondta Catherine Glavas Lamboukas, Piaf egyik örököse.

A sors azonban nem ad hosszú és békés életet a tartozásaitól végre megszabaduló férfinak. 1970. augusztus 28-án Sarapo a Limoges melletti Panazolnál, a D941-es úton haladt a Citroën autójával, amikor egy ittas sofőr letérítette az útról. A jármű egy fának csapódott. A mentők még élve emelték ki a roncsok közül, de a harmincnégy éves férfi három órával később a limoges-i kórházban belehalt a sérüléseibe. A család a legfőbb kívánságának megfelelően intézte a temetést.

A párizsi Père-Lachaise temetőben, Edith Piaf családi sírjában helyezték örök nyugalomra. Neve ott áll a fekete márványon, pontosan a felesége lábainál.

A férjtől aztán a családja örökölte Edith Piaf szerzői jogait. A testvérei ma Amerikában élnek és tovább ápolják az énekesnő emlékét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
Először azt hitték, itt a világvége: a Niagara-vízesés vize többször is elapadt az évek során
Egyik alkalommal éppen 1848 tavaszán, amikor Európa szerte forradalmak robbantak ki.
Sz. E. Fotó: Fortepan - szmo.hu
2026. március 22.



Képzeld el, amint több száz ember égő fáklyákkal a kezében sétál a Niagara-vízesés peremén. Pontosabban a vízesés hűlt helyén, miközben lent a meder közelében, ahol percekkel korábban még tajtékzott a víz, lovas katonák ügetnek.

Ez nem egy filmjelenet, hanem maga a valóság.

Többször is megtörtént, hogy a világ egyik leghíresebb természeti csodája egyszerűen megszűnt létezni.

A Niagara valójában nem egy, hanem három vízesés összefoglaló neve. A legnagyobb, a Patkó-vízesés javarészt Kanadához tartozik, tőle a Kecske-sziget választja el az amerikai oldalon lévő két kisebb zuhatagot, a Menyasszonyfátyol-vízesést és az Amerikai-zuhatagot.

1848 tavaszán, egyébként akkor, amikor Európában pont fegyveres felkelések és forradalmak zajlottak, egy kivételesen hideg tél után a márciusi meleg és az erős keleti szél hatalmas jégtömeget tolt az Erie-tóból a Niagara folyó torkolatába.

A jég hatalmas gátat képzett, ami harminc-negyven órára teljesen elzárta a víz útját. A vízhiányt először a folyóparti malmok tulajdonosai vették észre, amikor a malomkerekek megálltak.

A hírre ezrek özönlöttek a helyszínre, és óvatosan bemerészkedtek a száraz mederbe. Az emberek olyan fegyvereket találtak a sárban, amiket feltehetően az amerikai csapatok hagytak ott egy 1814-es csata után. Március 29-én éjjel több százan fáklyákkal sétáltak a vízesések peremén, miközben az amerikai lovasság a mederben ügetett. A folyó másnap indult meg újra, amikor a szélirány megváltozott, és a jégdugó feloszlott.

1903. március 22-én az amerikai oldalon ismét elapadt a víz.

A látványosságnak pedig Kanadából és az Egyesült Államokból is a csodájára jártak. A szakértők szerint azonban az 1848-as volt az egyetlen teljes, természetes leállás, a későbbi esetek inkább rendkívül alacsony vízhozamot jelentettek.

1969-ben azonban már szándékosan szüntették meg a vízesést.

Egy 1965-ös helyi újságcikk ugyanis a zuhatag végét jósolta, mivel a korábbi, 1931-es és 1954-es sziklaomlások törmeléke már megfelezte a vízesés magasságát. A közösségi nyomásra egy amerikai-kanadai bizottság jött létre, hogy felmérjék a helyzetet.

1969. június 12-én egy 180 méter hosszú, 28 ezer tonna kőből és földből épített gáttal elzárták a vizet az amerikai oldalon. Mérnökök precízen felmérték a sziklafalat, 48 kőzetfuratot vettek, és érzékelőket telepítettek a kőzettömbök mozgásának figyelésére.

A munkálatok közel fél évig tartottak, majd november 25-én a gát elbontásával a víz újra a régi medrében zubogott. A vizsgálatok után úgy döntöttek, a leomlott törmeléket nem távolítják el.

A Niagara minimális vízhozamát egy 1950-es amerikai-kanadai egyezmény szabályozza, és egy 1954-ben épült gát segít a víz elosztásában a vízesések és az erőművek között.

Hogy az 1848-as esemény ne ismétlődhessen meg, 1964 óta minden télen úszó jégtörő gátat telepítenek a folyóra, ami megakadályozza a jégdugók kialakulását. A vízesés „kiszárításának” ötlete időnként felmerül egy-egy nagyobb felújítás, például hídcsere miatt, de ez ma már hatalmas turisztikai és környezetvédelmi kérdéseket vetne fel.

Via National Geographic, Pangea blog


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
„Míg én az egyik asztalnál a Nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt” - Így indultak Petőfiék a Pilvaxból
1848. március 15. egy esős nap volt, a pesti utcák macskakövein megállt a víz, de a Pilvax kávéház benti melegében már forrott a levegő, és a gőzölgő feketekávé fölött a fiatal irodalmárok lelkesen szőtték terveiket.


Egy maroknyi huszonéves fiatalember ül a híres közvélemény-asztal körül, papírokat szorongatnak, miközben a kinti szürkeséget lassan felváltja a történelem egyik legfényesebb napja. Jókai Mór feláll, és felolvassa a tizenkét pontot, majd Petőfi Sándor hangja zengi be a termet a Nemzeti dallal.

A lelkesedés azonnal az utcára sodorja a társaságot, egyenesen a Landerer és Heckenast nyomda felé veszik az irányt. Amikor a tömeg délelőtt tizenegy óra harminc perc körül megérkezik a nyomdához, cenzúra nélkül kinyomtatják a követeléseket és a verset.

Nem sokkal később a városházán Szepessy polgármester és a tanács tagjai is aláírják a dokumentumot, Rottenbiller Lipót pedig az ablakból felmutatja a friss ívet, amivel hivatalosan is megszületik a szabad sajtó első terméke Pesten.

„Egy csapat poéta, ki politikát csinál, s aztán tízezrei a csatatéren elesett hősöknek… És mégis dicső nap volt ez!” - írta Jókai Mór az Emlékeimből című művében.

A márciusi ifjak legszűkebb magjához Petőfi Sándor baráti és irodalmi köre tartozott. A költő mellett Jókai Mór író, Vasvári Pál történész és Irinyi József publicista, a tizenkét pont első változatának megfogalmazója vitte a prímet.

Hozzájuk csatlakozott Irányi Dániel, Degré Alajos ügyvéd, Bulyovszky Gyula újságíró és Vajda János költő, valamint több tucatnyi, ma már kevésbé ismert fiatal.

A történészek máig vitatkoznak a csoport pontos létszámán, hiszen tágabb értelemben a korszak teljes harminc év alatti, politikailag aktív radikális ifjúságát ide sorolják.

A kortársak mindenesetre lenyűgözve figyelték őket. „Petőfit hallva az emberekben a kebel mintha lángba csapott volna fel” - mondta Degré Alajos a Visszaemlékezéseimben.

A Pilvax a reformkori pesti kávéházi kultúra lüktető központjaként működött. A napi menü egyszerű és praktikus elemekből állt. Reggelente kávét és tejet ittak, amihez kiflit, kalácsot vagy kuglófot ettek.

Napközben meleg ételek, hideg falatok, kolbász és virsli is felkerült az asztalokra.

Petőfi a visszaemlékezések szerint szinte mindig a legolcsóbb reggelit választotta a kínálatból. A társaság tagjai a kávé mellett előszeretettel fogyasztottak helyi fehér és vörös borokat, csemegeborokat, hideg időben pedig forralt bort kortyolgattak, a sör viszont egyáltalán nem számított divatos italnak a köreikben.

Békeidőben a Pilvax sokkal többet jelentett egy egyszerű vendéglátóhelynél, valóságos nyilvános klubként funkcionált.

A fiatalok újságokat olvastak, parázs politikai és irodalmi vitákat folytattak, asztaltársaságokat alakítottak, mint például a Tízek Társasága vagy a Fiatal Magyarország.

Ha éppen nem a nemzet sorsát vitatták meg, tekéztek, biliárdoztak, vagy Rózsavölgyi Márk kis zenekarának muzsikáját hallgatták. Az akkori kávéházi hangulatot jól jellemzi egy korabeli leírás, amely szerint azok, akik e mulatóhelyen újságot nem olvasnak, nem tekéznek vagy a játszókat nem nézik, többnyire politikai vagy irodalmi dolgokról szoktak egymás közt beszélgetni.

A forradalmi ifjúság nemcsak a gondolataival, hanem a megjelenésével is diktálta a trendeket.

A nemzeti érzelmek kifejezése a divatban is egyértelműen megmutatkozott. A férfiak magyaros viseletet hordtak: zsinóros dolmányt, nadrágot, vállra vetett mentét, és különösen népszerűnek számított a derékban szabott, testhez álló attila.

A nyugati, párizsi stílusjegyek és a hagyományos magyar elemek tudatosan keveredtek a ruhatárukban.

A frizurák és a kiegészítők terén a Kossuth-kalap hódított, ami a büszke magyaros tartást szimbolizálta.

A legnagyobb slágernek természetesen a nemzeti színű kokárda és karszalag számított, amelyeket a pesti hölgyek, köztük Szendrey Júlia készítettek a férfiak számára, akik ezeket a mellükön vagy a kabátjukon viselték.

„Míg én az egyik asztalnál a Nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt” - jegyezte fel Petőfi Sándor a naplójában.

A színsorrend körül ugyan a szakértők a mai napig vitatkoznak, de a múzeumban őrzött eredeti Petőfi-kokárda egyértelműen piros-fehér-zöld elrendezést mutat.

A kávéházi viták végül március idusán értek be igazán, amikor a fiatalok szigorú menetrend szerint vitték végig a napot. A nyomdai siker után délután hatalmas nagygyűlést tartottak a Nemzeti Múzeumnál, majd a tömeg elindult Budára, hogy kiszabadítsa börtönéből Táncsics Mihályt.

Az eufórikus nap a Nemzeti Színházban érte el a csúcspontját. A közönség közkívánatra a Bánk bánt követelte a színpadra.

Az előadás azonban nem ment le végig, a színházba betóduló hatalmas tömeg miatt a játék félbeszakadt, a helyét pedig spontán ünneplés, éneklés, szónoklatok és ünnepi kórusok vették át.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Brutális hatalmi játszmát játszottak Báthory Erzsébettel – ezért kellett vérgrófnőt csinálni az ország leggazdagabb asszonyából
Thurzó György nádor 1610-ben indított vizsgálatot a grófnő ellen, több száz tanút hallgattak ki. A peres eljárás nélkül, házi őrizetben tartott úrnő vagyonát végül a rokonok és a korona osztotta fel.


Képzeljük el az ország leggazdagabb, legnagyobb hatalommal bíró asszonyát, aki elképesztő méretű birtokbirodalmat irányít, hatalmas vagyonokat mozgat, és még a királyi udvar is súlyos összegekkel tartozik neki. Aztán képzeljük el, ahogy ezt a briliáns, kőkemény üzletasszonyt a történelem és a politika egyetlen tollvonással átírja egy B-kategóriás horrorfilm vérben fürdő szörnyetegévé. Pontosan ez történt Magyarország leghírhedtebb grófnőjével.

Vajon tényleg szüzek vérében fürdött a csejtei vár úrnője, vagy csupán a politikai elit festette vörösre a nevét, hogy rátehesse a kezét a mesés vagyonára?

A levéltári poros iratok nagyon is beszédesek. Amit feketén-fehéren bizonyítani tudunk, az egy teljesen más történetet rajzol ki, mint a kor vádpontjai. A Magyar Nemzeti Levéltár hivatalos iratanyagai egy szikár, rideg, de annál izgalmasabb hatalmi játszmát mutatnak be, ahol a vérnél sokkal fontosabb szerepet játszott a pénz.

Ami a tények csupasz vázát illeti: Báthory Erzsébet 1560-ban született Nyírbátorban, és 1575-ben ment feleségül Nádasdy Ferenchez, a kor egyik legjelentősebb hadvezéréhez. Házasságukkal a két hatalmas család vagyona egybeolvadt, létrehozva egy olyan birtokbirodalmat, amely várakat, városokat és falvak tucatjait foglalta magába.

Férje 1604-es halála után Erzsébet egyedülálló, önállóan döntő, hatalmas vagyon felett rendelkező özvegyasszonyként maradt a politika színpadán.

Ő irányította a több százezer holdas birtokot, támogatta a külföldön tanuló peregrinus diákokat, jobbágyaival szeretettel bánt. Hitelesnek minősült levelei alapján egyértelműen szociális érzékenységgel megáldott, istenhívő asszony volt. Gyógyítással is foglalkozott, kastélya kórházként is működött.

Mivel nem volt hajlandó újraházasodni, hatalma sokak számára kényelmetlenné vált. 1610 márciusában a grófnő saját rokona, Thurzó György nádor hivatalos vizsgálatot indított ellene. A következő másfél évben, 1611 júliusáig, összesen 317 tanút hallgattak ki, főként a nyugat-dunántúli birtokokon. Az iratokból kiderül, hogy a vallomások döntő többsége hallomásokon alapult, közvetlen, perdöntő bizonyítékot a nyomozók nem találtak. Az 1610. december 29-i, hírhedt csejtei rajtaütés során sem került elő semmi, ami a tömeges gyilkosságokról szóló legendákat alátámasztotta volna. A grófnőt ennek ellenére soha nem állították bíróság elé.

Míg cselédei közül többet 1611-ben, kínvallatás után tett vallomások alapján elítéltek és kivégeztek, Báthory Erzsébetet formális ítélet nélkül csejtei várába zárták.

Itt halt meg 1614. augusztus 21-én. Hogy pontosan hol temették el, máig vita tárgya; a csejtei templom kriptájának feltárását sosem engedélyezték, a helyi közösség pedig a mai napig megosztott a grófnő megítélésében.

Ha a 17. századi jegyzőkönyvekben nincs nyoma a vérgőzös szörnyetegnek, akkor honnan ered a kép, amit a világsajtó és a popkultúra annyira szeret? A válasz nem a bírósági termekben, hanem a könyvtárak polcain keresendő.

A szűz lányok vérében fürdő, örök fiatalságra vágyó grófnő motívuma több mint egy évszázaddal a halála után, 1729-ben bukkant fel először nyomtatásban.

Turóczi László jezsuita szerző „Tragica Historia” című munkájában egy moralizáló példázatot írt le egy hiú, protestáns asszonyról, aki egy véletlen pofon után fedezte fel, hogy a szolgálólány vérének cseppjeitől kisimul a bőre. Turóczi szerint a grófnő ekkor tette fel a végzetes kérdést: „Micsoda? Ha ilyen kismennyiségű vér ilyen nagy finomságot kínál, mi mindenre lenne képes, ha teljesen átitatna?” Ebből az egyetlen, irodalmi fordulatból nőtt ki a teljes vérfürdő-mítosz.

A legendás 650-es áldozati szám is egy későbbi kor terméke, amely egy soha elő nem került, állítólagos naplóra hivatkozik.

A modern történetírás ezt egyértelműen legendának tartja. „Ez nyilvánvalóan egy bugyuta mese, ami kapóra jött Turóczinak, hogy befeketítsen egy református asszonyságot” – foglalja össze a vélekedést Szibler Gábor helytörténész a National Geographic magyar kiadásában. A józan ész is a mítosz ellen szól. Tony Thorne, a King’s College London kutatója és a témával foglalkozó könyv szerzője rámutatott:

„A kozmetikai vérfürdő ötletével szembeni egyik prózai ellenvetés az, hogy a vér gyorsan megalvad.”

A mese tehát irodalmi, de a háttérben kőkemény politikai és gazdasági érdekek húzódtak.

A Báthory–Nádasdy-vagyon királyi mércével is hatalmas volt, a bécsi udvar pedig jelentős összegekkel tartozott a családnak. Egy önálló, hatalmas befolyással bíró, újraházasodni nem akaró özvegyasszony, aki a Habsburgokkal feszült viszonyban álló erdélyi rokonokkal is kapcsolatot tartott, komoly politikai kockázatot jelentett. A grófnő protestáns vallása a katolikus ellenreformáció korában szintén támadási felületet biztosított. A vádak,

a per nélküli elzárás és a vagyon későbbi felosztása a rokonok és a korona között egy olyan forgatókönyvet sejtet, ahol a cél nem az igazságszolgáltatás, hanem egy kényelmetlen hatalmi tényező eltávolítása és a vagyon megszerzése volt.

A modern kutatók is egyre inkább a politikai konspiráció irányába hajlanak. Kimberly L. Craft amerikai ügyvéd és történész, az „Infamous Lady” című könyv szerzője egy podcastinterjúban egyértelműen fogalmazott: „Nem ölt meg 600 embert.” Majd hozzátette: „Meghalt 30 vagy 50? Igen.” Ez a szám már sokkal közelebb állhat a valósághoz, ami egy kora újkori nagybirtokon, a kor kegyetlen fenyítési szokásai mellett elképzelhető, de messze elmarad a ponyvák rémtörténeteitől. A „nő mint szörnyeteg” toposzának túlhajszolása ellen emel szót Annouchka Bayley, a Cambridge-i Egyetem docense is.

„Ennél jobbat érdemel, mindannyian jobbat érdemelünk” – mondta, utalva arra, hogy a történelem hajlamos démonizálni a hatalommal bíró nőket.

A helyiek emlékezete is kettős. „Vannak legendák Báthory Erzsébetről... Az idősebbek hisznek ezekben a mesékben, de a fiatalabbak talán már kevesebbet tudnak róluk” – nyilatkozta egy csejtei gazda.

A legenda életben tartásához persze nagyban hozzájárult a modern popkultúra is. Juraj Jakubisko 2008-as Bathory című filmje vagy Julie Delpy 2009-es A grófnő (The Countess) című alkotása, bár eltérő módon, de tovább formálták a mítoszt. Ezek a filmek, a zenei feldolgozások és a népszerű „true crime” műsorok gyakran a 18. századi irodalmi toposzokat kezelik tényként, ezzel újra és újra megerősítve a vérgrófnő képét a köztudatban, miközben a bonyolult politikai és gazdasági háttér a feledés homályába merül.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk