KULT
A Rovatból

Zenélt, utat keresett és álmodozott, hogy jobbak legyünk – 80 éve született John Lennon

A rock muszáj-mártírja lett negyvenévesen.

Link másolása

Valószínűleg ösztönösen választottam 1968-ban, 12 évesen kedvencemnek a Beatles-ből John Lennont. Elvégre nem volt hozzá még elegendő zenei műveltségem, hogy tisztában legyek az ő muzsikusi értékeivel, a nagy lázadáshoz való viszonyát is éppen csak kapisgáltam, és még szemüvegem sem volt, hogy valamiféle sorsközösséget vállalhassak vele. Lehet, az volt benne számomra tudat alatt rokonszenves, hogy szinte nem láttam róla két egyforma fotót: az egyiken huncut kamaszos cipóarc villant ki a gombafej alól, máskor blazírt úriember-paródiának tűnt szögletes vörös bajuszával, megint máskor kissé riadt, eltévedt fiatalemberként pislogott ki szegényeknek való látüvege mögül. De láttam őt spirituálisan átszellemültnek, dühösnek, szerelmesen szelídnek, sőt, olyan keserű mosollyal is az arcán, mintha azt akarná mondani: az vagyok, aki vagyok, és mindenki tehet nekem egy szívességet.

Egyszerűen hihetetlen, hogy John Lennon ma lenne 80 éves. Ennél már csak az a hihetetlenebb, hogy ebből a 80-ból csak a felét élte meg, alig múlt 40, amikor elvették tőlünk.

De most nem a 20.század egyik legaljasabb merényletéről, nemzedékünk kiheverhetetlen gyászáról akarok írni. Hanem az élő John Lennonról, aki bennünk van, így jelenidőben, zenéjével, gondolataival, humorával, szenvedélyeivel, álmaival.

John Lennon egy van, és benne sokféle John Lennon. Az igazi, család nélkül felnőtt, liverpooli prolifiú, akiből lehet, hogy kültelki vagány, iszákos börtöntöltelék lett volna, ha nem kapja meg a számára egyetlen üdvözítő nevelést a rock and rolltól. A keménységgel álcázott sérülékeny lélek végig ott maradt benne, még a hangjában is. Hallgassuk csak meg az erősen önéletrajzi ihletésű Help! című Beatles-dalt, vagy a már-már „punkos” Run For Your Life-ot: a belülről táplálkozó elemi erőt is belengi a szorongás, a bizonytalanság fátyla. Nemcsak magánemberként és közszereplőként volt megrögzött polgárpukkasztó – jól ismert felkonferálása: „Az olcsó helyeken ülők tapsoljanak, a drága jegyek tulajdonosai csörgessék az ékszereiket” -  de a Beatles pályafutásának legmeglepőbb zenei húzásai mögött is rendre ő volt.

Talán egyetlen kortárs brit zenész sem akadt akik ennyire beépítették volna drogos tapasztalataikat, mint a Beatles, és a legmaradandóbb darabokat – I’m Only Sleeping, Lucy in The Sky With Diamonds, Strawberry Fields Forever, Glass Onion – mind Lennon jegyzi. És ne hagyjuk ki az I Am The Walrust sem, amely az amúgy is totálisan „elszállt” Magical Mystery Tourt zárja, és amelynek értelmén máig vitatkoznak filológusok és pszichiáterek. De John palettája már a Beatles-ben is a szép szerelmes daloktól (Girl, In My Life) a hangkollázsokig (Revolution 9) a társasági élet leheletfinom metafórájától (Cry Baby Cry) a új dimenziók kereséséig (Across the Universe) terjedt.

És közben John Lennon gondolkodott és véleményt mondott. Két könyve, az In His Own Write (1964) és a Spaniard In The Work (1965) szinte a Monty Python előfutárának tekinthető abszurd, nonszensz humorával, és szófacsarásaival, amelyek gyakorlatilag lehetetlenné teszik a hiteles fordítását bármely nyelvre.

A két kötet írásai és karikatúrái gyilkosan ironikus képet festenek a megcsontosodott konzervativizmusával és viktoriánus álszent erkölcseivel szembenézni kénytelen brit társadalomról.

Ne feledjük, 1963-ban bukott meg a tory Harold McMillan kormánya a hadügyminiszter John Profumo afférja miatt, miután az illető úr a londoni szovjet katonai attaséval osztozott egy Christine Keeler nevű örömlány bájain. Persze Lennonnak az utódról, a másik Haroldról, Wilsonról sem volt sokkal jobb véleménye, megválasztását „general erection”-nek nevezte. Az írás élete végéig mindennapi kenyere maradt: számos karcolata, visszaemlékezése jelent meg a 80-as évek közepén Skywriting By Word of Mouth címen, néhány éve magyarul is publikált levelei szintén izgalmas kordokumentumok.

Aztán 1966-ban jelent meg a „Népszerűbbek vagyunk Jézus Krisztusnál” címen elhíresült Evening Standard-interjú a Beatles amerikai turnéjának beharangozásaként, mire a tengerentúli bigott keresztény közösségek máglyákat raktak az együttes lemezeiből és fotóiból. Az eset egyébként a bulvármédia manipulációjának iskolapéldája: Lennon ugyanis arról beszélt, hogy az egyházak nem törődnek a fiatalokkal, nem akarják őket megnyerni, így hát nem csoda, ha egy beat-zenekar népszerűbb lesz, mint Jézus Krisztus…

Az 1968-as világmozgalom rá is nagy hatást gyakorolt, de hamar rádöbbent, hogy az erőszak nem járható út, és a „forradalomból” nem lesz semmi, ha még a vezetőik sem tudják, hogy mit akarnak. Persze a Revolutiont is félreértették, megalkuvással vádolták Lennont – az idő mégis őt igazolta.

Nem kizárt, hogy a Beatles szétválásának egyik oka éppen John közéletisége volt, különösen a bandán belüli fő riválisa, Paul McCartney volt az, aki szigorúan távol tartotta magát a politikától és inkább hitt a hagyományos brit kispolgári értékekben.

Lennon azonban következetesen ment tovább a maga útján, oldalán immár élete szerelmével, Yoko Onóval, akiben nemcsak lelki-szellemi társát, szexuális partnerét és múzsáját találta meg, hanem a gyerekkora óta hiába keresett anyafigurát is.

Mindig volt valami csakazértis exhibicionizmus John és Yoko közös fellépéseiben, erotikus lemezeikben, kísérleti filmjeikben vagy bizarr demonstrációikban - ágyban a békéért Amsterdamban és Torontóban, zsákba bújás, a „Háborúnak vége” óriásplakátok a világ nagy fővárosaiban - hiszen nagyon nehezen fogadták el őket együtt: egyrészt felháborítónak találták, hogy egy „vágottszemű” nő feldúlja egy brit kedvenc házasságát, másrészt pedig John és Yoko külön-külön is besorolhatatlanok voltak, hát még együtt… Csakhogy Lennon szólókarrierjében éppen ez a nagyon különc és nagyon militáns korszaka jelentette a csúcspontot. Ekkor születnek a nagy békedalok – Give Peace A Chance, Imagine, Happy Xmas (The War Is Over) – az olyan politikai-társadalmi töltésű számok, mint a Working Class Hero, a Power To The People, a Woman Is The Nigger of The World.

De fénykorát élte a lírikus Lennon is, de több dalában is nyíltan beszélt súlyos alkohol-problémáiról (Cold Turkey, Whatever Gets You Thru the Night). Könyvtárnyit hordtak már össze a pár másfél évig tartó szakításáról – a teljes igazságot alighanem soha nem tudjuk meg -  de szerelmük ezt is kibírta. 1975-ben – egy évvel a Lennont „halállistáján” tartó Richard Nixon elnök bukása után - megkapták az amerikai letelepedési jogot, megszületett közös gyermekük, Sean. A sztárságba belefáradt Lennon pedig végre élhette egy New York-i hétköznapi ember mindennapi életét.

Ki tudja, mi lett volna a sorsa, hogyha nem támad újra kedve zenélni, és Yokóval közös, szenvedélyes, mégis bölcsességgel teli lemezük, a Double Fantasy nyomán nem kerül újra az érdeklődés középpontjába? Lehet, hogy akkor nem talál rá egy tudathasadásos fiatalember, akinek beteges vágya, hogy „valaki legyen”, akár gyilkosság árán is, és nemcsak hírneve miatt választja ki Lennont, hanem azért is, mert ő volt potenciális célpontjai közül a legkönnyebben megközelíthető. John számára ugyanis az is hozzátartozott nehezen visszaszerzett szabadságához, hogy New York-ban szabadon járhatott-kelhetett anélkül, hogy rajongók és paparazzók rohamától kelljen félnie, mint hazájában és nem is tartott testőröket.

De végül is ő alkotó ember volt, az ihletnek nem lehet parancsolni, ha jönni akar és nagy öröm lehetett számára minden elvárás terhe nélkül újra lemezt készíteni.

És bár a Double Fantasy valódi értékelését sokáig elhomályosította a tragédia, ennyi év után elmondhatjuk, hogy több dalnak is méltó helye van a Lennon-életműben: a kisfiához írt Beautiful Boy, a gyönyörű szerelmi vallomás Woman, amelyben köszönetet mond Yokónak, aki „megértette a férfiban élő kisgyermeket”, vagy a Watching The Wheels, amelyben válaszol azoknak, akik irigylik megszenvedett belső békéjét.

John Lennon bízott abban, hogy egyszer előjön az emberek jobbik énje, de azért nem voltak illúziói. „Bár megváltoznátok” – énekli a Borsőrmester végén az A Day In The Life-ban, az önzés, az olcsó szenzáció-éhség tűpontos látleletében. Az Imagine-ben egy olyan világról beszél, ahol megszűnik mindaz, ami gúzsba köt mindenkit, megszűnik az „enyém-tiéd” átka, nem lesznek olyan eszmék, amelyekért ölni vagy meghalni kell. „Mondhatjátok, hogy álmodom/de nem vagyok magam”. A halála után megjelent Nobody Told Me azonban arra utal, hogy nagyon is tisztán látta, hogy olyan világot élünk, amelyben „mindig történik valami, s mégsem haladunk.”

„Minden rendben lesz a végén. Ha nincs minden rendben, akkor még nincs itt a vég” – ez egyike John Lennon legfontosabb mondatainak. Tartozunk neki annyival, hogy elhisszük neki.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: