Az elsőfilmes Kőrösi Máténak valószínűleg sejtése sem volt arról, amikor három, találomra kiválasztott húszéves lány nyomába eredt a kamerájával néhány évvel ezelőtt, hogy a keze alól egy ennyire ütős Z-generációs film kerül majd ki. A Dívák, ami úgy mutat be három lányt magukkal ragadó egyediségükben, hogy sorsukon keresztül egy egész nemzedékről mesél, egyszerre imádnivaló feel-good mozi, fontos közérzetfilm és kordokumentum, de a vége felől nézve tulajdonképpen sorsdráma. Egyébként pedig dokumentumfilm, az egyik legjobb, amit az utóbbi években láttam. Ami őszintén és manírmentesen rombolja le a Z-generációval kapcsolatos előítéleteket, de nemcsak róluk szól, hanem egy kicsit mindannyiunkról. Rólunk, nekünk.

Szani, Tina és Emese, akiket a suliban csak dívákként emlegetnek, éppen az érettségire készült, amikor a rendező felkérte őket a filmre. Már elmúltak húszévesek, de ilyen-olyan okokból eddig minden iskolából eltanácsolták őket. A hozzájuk hasonló budapesti fiataloknak az egyik utolsó sanszuk a Belvárosi Tanoda, egy különleges alapítványi iskola, ahol azoknak is lehetőségük van megszerezni az érettségit, akik a konzervatív iskolarendszerben nem tudtak megmaradni. A három lány itt barátkozott össze, hogy együtt, átlökdösve egymást a mélypontokon, közösen jussanak el a célig. Mert Szani, Tina és Emese valami többet, valami jobbat akar annál, mint amit az élet kínált nekik. Mert az nem túl sok, vagy éppenséggel túl sok, már ahonnan nézzük.

A Dívák előzménytörténetét maga a rendező meséli el egy animációs jelenettel a film bevezetőjében. Ezzel az önreflexív megoldással jelöli ki Kőrösi a saját nézőpontját a cselekményben, alátámasztva annak az alkotói döntésnek a jelentőségét, hogy ő maga is mindvégig hangsúlyosan jelen lesz a filmben. A rendező tehát nem néma megfigyelő, az események dokumentátora lesz csak, hanem a három lány mellett a negyedik főszereplő, még ha az egyik fontos utolsó jelenetet leszámítva nem is látjuk őt, csak a hangját halljuk. De ne szaladjunk ennyire előre.

A lányok először tulajdonképpen semmi mást nem csinálnak, mint körömlakkokról, sminkekről, ruhákról, pasikról és bulikról csevegnek, de a felütésnek köszönhetően egyből benne vagyunk a sztoriban, és majd megveszünk azért, hogy mindent megtudjunk ezekről a csajokról. Kőrösi pedig nagyon ügyesen adagolja a lányoktól kapott infókat. Először csak együtt látjuk őket, hármukat, majd lassan megismerjük őket egyenként is. Mesélnek a családi hátterükről, a gyerek- és kamaszkorukról, arról, hogy hol és miből élnek, a munkájukról, a tanulásról, és megosztják velünk a jövőjükről szőtt elképzeléseiket is.

Megtudjuk, hogy az egyikük súlyosan szorong, zéró az önbizalma, amióta az eszét tudja, rosszul alszik és már kiskamasz korában rácsúszott az alkoholra, mert csak így mert emberek közé menni. Egyébként képzőművésznek készült, de egy ideje fizikus szeretne lenni, a suli mellett pedig egy kis kávézóban dolgozik.

A másik lány csonka családban nőtt fel, a szülei hol ott voltak neki, hol nem, de többnyire nem. Mindig ide-oda vetette az élet, ott lakik, ahol éppen befogadják, de a szabadságához a végsőkig ragaszkodik. Nála is korán jött az alkohol meg a fű, de mostanra pontosan tudja, mit akar, és mindent meg fog tenni azért, hogy elérje a célját. A jóga érdekli és gyerekekkel szeretne majd foglalkozni, de most éppen egy moziban dolgozik.

A harmadik lány egy nem kívánt terhességből született, az apját nem is ismeri, az anyja pedig depressziós és gyógyszerfüggő, amióta az eszét tudja. Hogy megéljen, egy karaoke-bárban pultozik éjszakánként a suli mellett. Úgy jár iskolába, hogy heti ötször egy órát alszik, de, ahogy mondja, mindenhez hozzászokik az ember.

Ha az eddigiek alapján bárki azt gondolná, hogy a Dívák valami komor szociodráma három, a társadalom perifériájára szorult fiatalról, az nagyot téved. Ez a három csaj tele van élettel, energiával, tervekkel és vágyakkal. Mindenekelőtt pedig elképesztően intelligensek, humorosak és eszeveszettül jó a dumájuk. Úgy képesek a legkeményebb dolgokról beszélni, hogy nem tudod eldönteni, sírj vagy röhögj.

Részben annak tudatában, hogy tengernyi social media celeb folyamatosan önti ránk a tartalmatlan tartalmat, azt az üzenetet sulykolva az élet értelmét kereső tízen-huszonévesekbe, hogy a siker kizárólag a minél figyelemfelkeltőbb és otrombább online jelenlétből fakad, részben pedig a bezzeg a mi időnkben minden jobb volt logikának engedve hajlamosak vagyunk azt feltételezni a mai húszévesekről, hogy mind felszínes, a külső tökéletességet a végletekig hajszoló, ambíciótlan okostelefonfüggő.

Szani, Tina és Emese múltjának és mostani életének megismerése önmagában is elegendő lenne ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődésünket, de az érettségire való készülés ad a filmnek egy izgalmas dramaturgiai ívet, a vizsga pedig egyfajta csúcspontja lesz a történetnek. Itt akár véget is érhetne a film, ahogy a rendező eredetileg tervezte, de akkor az élet nyom egy olyan sallert, hogy a fal adja a másikat. Ezen a ponton dől el, hogy a Dívák nemcsak egy remek generációs film, hanem egy olyan gyomorbavágó mozi, amit nyugodtan emlegethetünk egy lapon a korszakos jelentőségű Eufóriával.

Amikor vasárnap este a Network előadása után kijöttünk Párommal a Centrál Színházból, csak annyit mondtam: kár, hogy nem lehet három szóból álló kritikát írni, amiben minden benne van. Az olvasóra bízom, hogy kitalálja, mi lett volna ez a három szó. Annyi biztos: ha manapság érdemes valamiért színházat csinálni, akkor az ilyen előadásokért igen.

Már amikor bementünk a nézőtérre, sejthettük, hogy nem számíthatunk irgalomra. A színpadon sokszorosított nagy képernyőkön némán számláló órák fogadtak, és egy tompa, monoton dobzene, amely után szinte feloldás volt a ránk zúduló főcím kép- és hang bömbölése, a hírműsor kezdete. Belekerültünk a televízió bűvkörébe, a 25 év munkájába belefásult Howard Beale hamarosan váratlan fordulatokat vevő életébe. Az első sokk: Alföldi Róbert személyesen, és a képernyőknek köszönhetően még öt óriási példányban, ennek megfelelően többszörös hanghatással szólt hozzánk. Aztán lassan kialakult egy egyensúly e vizuális élmények között, de komfortzónáink harmóniáját a következő mintegy 90 percre sikeresen felborította.

Beale-t ki akarják rúgni, mert leesett a nézettsége, mire ő bejelenti, hogy élő adásban lesz öngyilkos. Ez persze rögtön megdobja a tetszési indexet és amikor utolsónak hitt adásában csupán azt mondja el, hogy elege van a sok „szarból”, amit 25 éven át mondania kellett, egy szemfüles programigazgató hölgy rájön, hogy a kiöregedett híradós helyett itt van nekik egy „konyhakész, instant próféta”, aki kimondja, amit az emberek igazán hallani akarnak. Beale némileg bekattanva, de közben nagyon is józanul belejön a szerepbe, a siker az egeket ostromolja, amíg túl nem lő a célon, és a legfőbb „atyaúristen” fel nem világosítja, hogy miről is szól a világ. A „megszelídült próféta” már nem kell, de megszabadulni is csak úgy lehet tőle, hogy újra mindenki róla beszéljen…

Alföldi Róbert tökéletes külső-belső eleganciával jelenik meg a színen, és az „őrületet” még az erre csábító ballonkabátos-pizsamás kulcsjelenetben sem viszi túlzásba. Nem egy egzaltált „tv-evangelistát” elevenít meg, hanem egy olyan embert, aki hisz a maga igazságában, és abban is, hogy képes felnyitni az emberek szemét. Tökéletes kontrasztot jelentenek show-műsorának harsány felvezetését követő visszafogott hangvételű, önmagukban vérlázító monológjai, amelyektől a nézőtéren is minden alkalommal érezhetően megállt a levegő. És néha beleborzongtunk, mert úgy éreztük, hogy a 21. század Magyarországáról (is) beszél, ahol mindent és mindenkit megvásárolnak, már semmi sem a miénk, miközben azt hisszük, hogy a tévé a valóság, és úgy éljük mindennapjainkat, ahogy azt a „doboz” sugallja. Utolsó gondolataival pedig a ma már odaát lévő Howard Beale végleg eggyé válik a bátor, szókimondó Alföldi Róbert színművésszel: ne hagyjuk, hogy az orrunknál fogva vezessenek bennünket!

Martinovics Dorina, a gátlástalan, minden etikai aggályt és emberi érzést a nézettségnek alávető programigazgató Diane Christensen szerepében egyszerre rémisztő és szánalmas. Munkamániája pótszernek is tűnik, mert magánélete a nullával egyenlő, és ettől egy pillanatra sem tud megszabadulni. Láthatóan eltökélten hisz is abban, amit csinál. Most már a premier után talán elmondhatom: az előzetes beszélgetésünk során Róbert és Dorina egyaránt bevallották, hogy nem látták Sidney Lumet filmjét. De ez nem vált az előadás kárára, mindketten önmagukból építették fel remekül a karakterüket.

László Zsolt Max Schumachere alapvetően tisztességes, de gyenge ember, aki a döntő pillanatokban senki és semmi mellett nem mer kiállni: félti régi barátját, Beale-t, hogy bolondot csinál magából, de mégsem akadályozza meg, és bár tudja, hogy Diane képtelen bárkit is szeretni, mégis belemegy, talán férfiúi hiúságból, egy halva született kapcsolatba. Fehér Tibor a karrierista, önimádó, mindenkin átgázoló Frank Hackettje a darab leggyűlöletesebb figurája – sajnos nagyon is jól ismerjük az ilyen „sikerembereket”, akik aztán nagyot tudnak zuhanni a hirtelen elért magasságokból. Remek rendezői ötlet, hogy amikor a legfőbb nagyfőnök, Mr. Jenssen rapportra hívja Beale-t, úgy jelenik meg Bodrogi Gyula egy óriás képernyőn a főhős felett, mintha valóban egy megfoghatatlan, földön túli lény lenne.

Beale műsorának mottója: „Kurva dühös vagyok, és ezt nem tűröm tovább”. A felvezetőnek ezt a mondatot kell a show elején a nézők szájába adni, de ezúttal nem sikerült. Bizonyára voltunk többen a teremben, akik legszívesebben valóban felpattantunk és ordítottunk volna. De valami mégis visszatartott mindenkit. Talán egymásra vártunk, mint sokszor a valóságban, amikor tényleg dühösek vagyunk, de senki sem meri vállalni a „hangadó” szerepét. Lehet, hogy egyszer majd mégis sikerül – a színházban és azon kívül is?

Amikor médiaegyetemen tanítottam és kurzust tartottam a média filmbeli ábrázolásáról, tanítványaim kaptak egy listát, amely nélkül úgy éreztem, nem lehetnek médiamunkások. Sidney Lumet filmje az elsők között szerepelt Orson Welles Aranypolgára és Federico Fellini Édes élete mellett. Most üzenem nekik és azoknak, akiknek még van kedvük ezt a pályát választani: okvetlenül menjenek el a Centrál Színház előadására. És gondolkozzanak el ezen a mondaton: „Te vagy a tévében, Bubus!”

- Öt év telt el azóta, hogy Oscar-díjat nyertél a Mindenkivel. Most, hogy bemutatták itthon az első mozifilmedet, hogyan látod az öt évvel ezelőtti győzelmet?

- Egy ilyen siker csodálatos, ugyanakkor sokkszerű élmény. A pszichológusok szerint azok a folyamatok, amik lezajlanak ilyenkor az emberben, egy kicsit a traumára hasonlítanak, persze pozitív előjellel, de mégis. Akkora változást hoz egy effajta elismerés az ember életében, amit akkor fel sem lehet mérni, nem lehet előre képzelni.

A Mindenki győzelme teljesen új irányokba vitte az életemet. Rengeteg kalandot, tanulást, tapasztalást, új ismeretségeket és szakmai kapcsolatot hozott, és ennek még nincs vége. Most, öt évvel a díj után is azt érzem, hogy épp csak elkezdődött, a hatása a mai napig tart.

- A Mindenki után egy egészestés tévéfilmet készítettél, az ötvenes években játszódó Foglyokat, az első mozifilmedben pedig az unokázós csalásokat mutatod be egy nagyon személyes történetbe ágyazva. Mikor döntötted el, hogy ezzel a témával filmként szeretnél foglalkozni?

- Az amerikai ügynökömön keresztül rengeteg forgatókönyv futott be hozzám az Oscar-díj után. Volt köztük sok jó könyv is, de ahogy olvastam őket, végig az motoszkált a fejemben, hogy mi köze van ezeknek a történeteknek hozzám. Hol vagyok én ezekben? Biztosan ezt akarom megcsinálni első filmnek? Egy ötletben mindig azt nézem, hogy elég erős-e benne az érzelmi motiváció számomra ahhoz, hogy igazán akarjam. Hogy menni tudjak vele előre legalább két évig, amennyi idő egy nagyjátékfilmes projekt elkészültéhez kell.

És egyszer csak rájöttem, hogy akkor kapom meg ezt a kapcsolódást, ezt a kellő viszonyulást, ha abból csinálok filmet, ami engem a leginkább foglalkoztat. Így lett az első mozifilmem Az unoka.

- Ami kiindulópontját tekintve nagyon is hasonló témát jár körül, mint a Mindenki vagy a Foglyok. Mondhatjuk, hogy tudatosan keresed azokat a történeteket, amikben a főszereplő szembeszáll egy felsőbb hatalommal, legyen szó egy autokratikus kórusvezetőről, az Ávóról vagy éppen az unokázós csalásokat bonyolító bűnözőkről?

- Biztosan nem véletlen, hogy ezek a történetek fognak meg. Azt hiszem, a legnagyobb hőstett, ha az ember meg tudja találni magában azt a bátorságot, amiről korábban nem is sejtette, hogy megvan benne. Engem ezek a dolgok érdekelnek.

Nyilván az is nagyon izgalmas tud lenni, hogy Pókember hogyan menti meg Ben bácsit vagy May nénit, de számomra sokkal érdekesebb az, hogyan működik az átlagember egy ilyen kiélezett szituációban.

- Most egy olyan történetet dolgoztál fel, amit személyesen is átéltél. Mesélnél erről egy kicsit?

- Nem akarom magamnak kisajátítani, mert nem csak a saját történetünket írtam bele a filmbe, hanem rengeteg más ember tapasztalatát is. Inkább azt mondanám, hogy a saját Nagypapámmal történteken keresztül értesültem ennek a jelenségnek a létezéséről. Csak azután döbbentem rá arra, hogy nem vagyunk egyedül, miután őt kirabolták. Ahogy elkezdtem ezzel foglalkozni, akkor esett le, hogy az unokázós csalás egy nagyon is létező dolog, ami egész iparággá nőtte ki magát az utóbbi években nem csak itthon, hanem az egész világon. A sikeres csalások számát nézve csak Magyarországon tízezres nagyságrendről beszélhetünk, és a százezres nagyságrendet is eléri a próbálkozások száma. Minden egyes eset mögött ott van egy személyes tragédia és egy család. Hátborzongató volt ezzel szembesülni.

- Mondhatjuk, hogy Az unokával volt benned egyfajta késztetés a saját traumád feldolgozására vagy valamiféle vágy arra, hogy emléket állíts a nagypapádnak?

- Ha csinálunk egy filmet egy ország adófizetőinek a pénzéből, az első és legfontosabb kötelességünk, hogy egy szórakoztató, jó filmet tegyünk az emberek elé. Hogy a nézők azt érezzék, ezalatt a két óra alatt történt velük valami és akarjanak még beszélni róla utána is. Ha közben sikerült ezzel a filmmel emléket állítanom a nagypapámnak, annak nagyon örülök, de nem ezért nyúltam vissza a mi kapcsolatunkhoz, hanem azért, mert ebből az alapanyagból tudtam dolgozni. Ezt a nagyszülő-unoka kapcsolatot ismerem, a film építőanyaga volt mindaz, amit tőle kaptam, ami hozzá köt.

- Hogyan lett a személyes családi ügyből forgatókönyv, majd film?

- Lassan három éve kezdtem el ezzel a történettel filmként foglalkozni, de már jóval előtte ott bujkált bennem, hogy kezdenem kellene vele valamit. Hosszas kutatómunka előzte meg a forgatókönyv megírását. Először is megpróbáltuk megtalálni az összes létező forrást. Rengeteg hangfelvételt kutattunk fel és a rendőrségtől is segítséget kértünk, ahol addigra alakítottak egy unokázós nyomozócsoportot, kimondottan ezekre a bűncselekményekre szakosodva. Az volt a cél, hogy minél jobban megismerjük a bűneseteket és a károsultakat. Emellett pedig beszéltem egy pszichológussal is, aki kifejezetten pszichopatákkal foglalkozik, mert nagyon izgatott, hogyan működik azoknak az embereknek a pszichéje, akik képesek arra, hogy idős, beteg embereket átverjenek.

- Íróként és rendezőként mi izgatott téged leginkább ebben a történetben?

- A pitiáner kegyetlenség, ugyanúgy, ahogy a Mindenkinél. Amikor annak idején elmesélték nekem azt a történetet a kis kóristalányokról, iszonyú dühöt éreztem. Milyen ember az, aki képes megcsinálni gyerekekkel, hogy egyesével azt mondja nekik, te nem vagy elég jó, ezért ne énekelj, csak tátogj? Ugyanezt éreztem az unokázós csalásokkal kapcsolatban is.

- Elég konkrét véleményt fogalmaz meg a filmed egyik szereplője a call-centerekkel kapcsolatban is.

- Igen, az az én hangom is a Döbrösi Laura által játszott Zsuzsin keresztül, aki egyszer csak rádöbben arra, hogy az, amit ők ott csinálnak, gyanúsan közel áll a szervezett bűnözéshez. A call-centerek tevékenységéből nagyon hiányolom a társadalmi hasznosságot. Pont akkortájt, amikor a nagyszüleimmel történt a csalás, egy országos telefonos politikai kampány futott.

- Az unoka mennyiben tekinthető klasszikus bosszúfilmnek? Tudatosan ebben a műfajban gondolkodtál?

- Ha műfaj felől nézzük, tulajdonképpen a Mindenki is bosszúfilm. Szeretem is meg nem is ezeket a címkéket. Szeretem, mert segítenek eladni a filmet, ugyanakkor Az unoka sok szempontból más vagy több, mint egy szimpla bosszúfilm. Kezdettől célunk volt, hogy bizonyos szempontból kiforgassuk a bosszúfilmes kliséket és egészen más irányba toljunk el egy-egy jelenetet és magát a történetet is, mint ahogy azt az előzetes nézői elvárások diktálnák. Azt hiszem, annál könnyebb játszani ezekkel az elemekkel, minél erősebb az érzelmi szál, ami a történet gerincét adja.

- Van valami, amit most így visszanézve máshogy csináltál volna Az unokában?

- Persze. Van ez Az unoka című film, amit most látnak a nézők, az én fejemben pedig van egy idealizált változat, ami még ennél is sokkal jobb (nevet). Legtöbbször azért inkább hálás voltam a kis véletlenekért, amikor valami máshogy alakult, mint képzeltem.

Szerencsére nagyon sok tanulnivalóm van még az életről és a filmrendezésről, úgyhogy biztosan nem fogok unatkozni a következő negyven évben sem.

- Öröm volt újra látni mozifilmben olyan színészlegendákat, mint Jordán Tamás, Pogány Judit, Papp János, Hámori Ildikó, Tordai Teri vagy Mikó István, ráadásul nagyon erős szerepekben. Milyen volt velük együtt dolgozni?

- Elsöprően pozitív élmény volt a közös munka. Megdöbbentő volt megtapasztalni, hogy mennyit tudtak hozzáadni a filmhez, olyasmiket, amikről sejtelmem sem volt előtte.

- Most, hogy Az unoka a mozikban, hogyan tovább?

- Az unokát egy szélesebb közönséget megmozgató filmnek szántuk. Az volt a legfontosabb, hogy minél előbb eljusson a magyar közönséghez, de azt hiszem, lett annyira univerzális, hogy egy külföldi fesztiválon is megállja a helyét. Még keressük, hol van az a közönség, aki értékelni fogja külföldön. Egyébként pedig sok vasat tartok a tűzben, rengeteg ötlet versenyez egymással a fejemben. Meglátjuk, hogy melyik lesz a legerősebb inspiráció, amit ezután megint évekig képes leszek vinni magam előtt. Van tervben musical, vígjáték és dráma is, és nem csak mozifilmben gondolkodom, hanem sorozatban is. Ez egy drága műfaj, sok tüzes karikán kell átugrania még egy tapasztalt rendezőnek is ahhoz, hogy megvalósulhasson valami a tervei közül.

Bizarr ötlete támadt Brenda Delgadónak, amikor a munkahelyén egy halom elpusztult csótányt söpört össze, írja a The Indian Express. A 30 éves fülöp-szigeteki művésznek feltűnt, hogy a jókora rovarok páncélja milyen fényes és sima.

A Manila egyik elővárosában élő nő azon kezdett gondolkozni, hogyan tudná egyfajta festővászonként használni az állatok tetemeit. Az autodidakta művész nem sokáig töprengett, inkább ecsetet ragadott. Azóta Delgado olyan híres műalkotásokat vitt csótányhátra, mint Van Gogh-tól a Csillagis éj, vagy da Vinci Mona Lisája.

Ezen felül rengeteg popkulturális ikon is bogárháton végezte már: többek között a Spongya Bob rajfilmek szinte összes szereplője, vagy például a Pókember filmekből ismert karakterek is.

Delgado alkotásai egyre népszerűbbek az interneten, bár egyáltalán nem ő a világ első csótányfestője. Christian Ramos elsősorban tiltakozásképpen fest a rovarok hátára olyan híres politikusokat, akik szerinte "sok közös tulajdonsággal rendelkeznek a csótányokkal". A mexikói művész többek között Donald Trumpot, Kim Dzsongunt, Adolf Hitlert, Fidel Castrót és Vlagyimir Putyint is rápingálta már egy-egy rovarra.

Impozáns előzetest kapott a Marvel legújabb szuperprodukciója, a Moon Knight, azaz Holdlovag. A sorozatot részben Magyarországon forgatták, tavaly nyáron mi is írtunk róla, hogy például a Balaton partján is el lehetett kapni a két főszereplőt, Ethan Hawke-ot és Oscar Isaac-et.

A szemfülesek a friss trailerben számos magyar vonatkozást fel is fedezhetnek – ahogy a hvg.hu is kiszúrta ezeket.

A portál arról is ír, hogy a Holdlovag egy itthon kevésbé ismert szuperhős, akit szokás a Marvel-univerzum Batmenének is nevezni. Holdlovagot eredetileg Marc Spectornak hívták, zsoldos volt, aztán egy ősi egyiptomi istenség bosszuálló fegyverévé vált.