Mesés Négyek, a legőszintébben – 50 éve jelent meg a Beatles White Albuma
Ötven éve, 1968. november 22-én jelent meg a Fab Four, azaz a „Mesés Négyek” első és egyetlen eredeti dupla stúdióalbuma, amely ugyan hófehér borítóján csak The Beatles címet viselte, a köztudatban még White Album néven forog a mai napig. Bár nem tudunk a Liverpudlik ilyen irányú vallásos elkötelezettségéről, mégis érdekes, hogy a lemez éppen a Zene védőszentjének, Szent Ceciliának napján került forgalomba. Az az év amúgy a pop/rock műfajban a kettős LP-k éve volt, és olyan meghatározó lemezek születtek, mint a Cream Wheels of Fire-je, Eric Burdon & The New Animals Love Is-e, Frank Zappa és a Mothers of Invention Uncle Meat-je, és nem utolsósorban Jimi Hendrix Electric Ladylandje, amelyet egy hónapja már felidéztünk olvasóinknak. Ezek az előadók már nemcsak a 3-4 perces dalok keretein léptek túl, hanem a nagylemezek addig szokásos legfeljebb 40 percén is, megmutatva, hogy tehetségük, fantáziájuk kétszer annyi ideig is képes leültetni a lemezjátszó mellé a rajongókat, nagyobb lélegzetű darabokkal, vagy akár összefüggő mondanivalóval.
A Beatles-fiúk, akik két évvel korábban megszabadultak az egyre elviselhetetlenebb turnék nyűgétől és végre csak az alkotásra koncentrálhattak, addigi munkásságuknak és nem múló népszerűségüknek köszönhetően immár megengedhették maguknak, hogy azt csináljanak, amit akarnak.
Ebbe belefért remekmű – a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts’ Club Bandet máig minden idők egyik legjobb lemezének tartják – de akár kisebb kudarc is, mint a Magical Mystery Tour című tv-film. A White Albumban is szabadon kísérleteztek, és mivel már kezdett megbomlani a korábbi alkotói egységük, minden korábbinál nagyobb teret adtak az egyéni ötleteknek. Ez különösen szembetűnő volt John Lennon és Paul McCartney esetében: bár az élesebb fülű rajongók már 2-3 éve észrevehették, hogy az elsősorban márkanévként fenntartott Lennon-McCartney szerzőpárosból melyik dalban kié az oroszlánrész, a White Album már azt is előrejelezte, hogy a két zseni milyen úton fog elindulni szólópályáján. Így aztán ez a 94 perc lett a Beatles-fiúk legőszintébb lemeze, amelyen valamennyien saját egyéniségükkel léptek elő. Erről árulkodik az is, hogy a belső borítón mindegyikük külön portrén látható – ezeket mellékelték a tasakban is, kinagyított formában – és az ajándék poszteren is csak elvétve található közös fotó.
A lemeznek eredetileg a Doll’s House (Babaház) címet szánták, de végül maradt a The Beatles. Talán éppen azért, mert a felnőtté vált Gombafejűek mindenható menedzserük és mentoruk, Brian Epstein halála után – mint Ibsen Nórája – végleg kiszabadultak „babaházukból” és maguk vették a kezükbe sorsukat és karrierjüket.
És bár már igyekeztek egymástól is elszakadni, mégis, a 31 dal többségében ott van az a hamisíthatatlan és megmagyarázhatatlan ötletesség, amely a Beatles zenéjét időtlenné teszi.
John Lennon elmereng édesanyja 10 évvel korábbi elvesztésén, és a Julia úgy viszonyul a két évvel későbbi Mother című dalához, mint József Attila Mamája a Kései siratóhoz.
Szürreális vénája jön elő a balladisztikus Cry Baby Cry-ban és négytételes, zeneileg is abszurd Happiness Is A Warm Gunban, fásultsága és csalódottsága a soul-os I’m So Tired-ben és a Maharishi Mahesh jógi álságosságát kipécéző Sexie Sadie-ben. Ugyanakkor képes öngúnnyal visszanézni a Glass Onionban, miközben egy nyomasztó dallam borzolja az idegeinket és huncut, aki az Everybody’s Got Something To Hide Except Me and My Monkey-ban, vagy a The Continuing Story of Bungalow Billben valami „áthallást” talál.
Újra halljuk az utcai megmozdulásokat felidéző Revolutiont, de ezúttal nincsenek lövöldözések, nincsenek erőszakos gitárok, hanem egy lelassított, nem kicsit ironikus változat szólal meg, mintha Lennon azt akarná mondani, hogy a világ már lecsendesült, „elzúgtak forradalmai”.
És ott van a Revolution 9, amelyből nyilván sokaknak először csak az idegesítően ismételgetett „number nine” marad meg, holott kortörténeti értékű hangkollázzsal van dolgunk. Ugyancsak a későbbi Lennon-hangot előlegezi meg a lebegő Dear Prudence, amelynek néhány futama a Sexie Sadie-ével együtt 30 évvel később szemérmetlenül visszaköszön a Radioheadnél… A Yer Blues akkoriban számos együttes műsorába belefért volna. Ezt dalt 1968 decemberében John eljátszotta élőben is a Rolling Stones Rock and Roll Circus című tv-műsorban, egy alkalmi VIP-zenekarral: Eric Clapton, Keith Richards, valamint Mitch Mitchell, Jimi Hendrix dobosa voltak a társai. Ez a szereplés adta az ötletet neki, hogy visszatérjen a színpadra, és fél évvel később már saját formációval, a Plastic Ono Banddel adott koncertet Torontóban.
Paul McCartney sokkal pajkosabb hangulatban volt. Elvégre ki vehetne komolyan olyan kuplékat, mint a reggaes-s beütésű Ob-La-Di, Ob-La-Da (egyesek szerint a legrosszabb Beatles-szám), a Martha My Dear, vagy a 20-as éveket idéző Honey Pie, amely méltó párja a When I’m 64-nak…
De a Why Don’t We Do It In The Road? is inkább csak poén, még ha ott is a helye minden punk-banda repertoárjában. A Back In The USSR nemcsak Chuck Berry előtt tiszteleg, hanem egyúttal a szörföző Beach Boys –ot is megfricskázza az ő vokáljaik parodizálásával.
A Rocky Raccoon szerelmi háromszöges western-ballada, ahogyan azt a saloon kissé illuminált zongoristája elképzeli. A Birthday egyszerű rock and roll-riffjével annak idején minden magára adó diákzenekar megpróbálkozott. Macca még egy 20 másodperces ujjgyakorlatot is megenged magának Can You Take Me Back? címmel, amit önálló dalként nem is jegyeznek az albumon.
A Helter Skelter már súlyosabb ügy.
Punk is, metál is, később olyan utódok csaptak bele ezekbe a lecsupaszított akkordokba, mint az Areosmith, a U2 vagy az Oasis, de sajnos immár örökre hozzákapcsolódott az egy évvel későbbi Bel Air-i mészárlás, ahol ez volt a „jelszava” a Roman Polanski feleségét, a nyolc hónapos várandós Sharon Tate-t és barátait lemészárló Manson-családnak. Maga a kifejezés zűrzavart, káoszt, de egy Angliában divatos spirális csúszdát is jelent, amely mögött talán egy kábítószeres utazás húzódik. De Paul jegyzett két gyönyörű akusztikust dalt, a Blackbirdöt és a barokkos hangulatú Mother Nature’s Sont, valamint övé az I Will, amelyet, ha rácsempésznénk egy 1963-64 körüli Beatles-lemezre, észre sem vennénk, hogy nem odavaló.
George Harrison, aki ekkoriban már nagyon unta, hogy a nagy duó mindig háttérbe szorítja őt, igazi klasszikust alkotott a While My Guitar Gently Weeps-szel.
Egész szólópályájának egyik védjegye lett, ereszkedő akkordmenetét azóta sokan lekoppintották. George a felvételhez meghívta Eric Claptont is, aki viszonozta George szívességét a Cream búcsúalbumán hallható Badge című dalért, amelynek társszerzője és ritmusgitárosa is volt - szerződésjogi problémákat megelőzendő, L'Angelo Misterioso néven. 1971-ben a Bangla Desh-koncert egyik csúcspontja volt ez a dal a két gitáros remeklésével. És e felvétel idején ismerte meg Clapton George álomszép feleségét, Patti Boyd-ot, aki később múzsája (Layla, Wonderful Tonight) és neje is lett…De azért emlékezetes a feszes Savoy Truffle, a meditációra is alkalmas, atonális hangokkal végződő Long, Long, Long, valamint a Piggies. Ez utóbbi igencsak találó zenei szatíra a „disznófejű nagyurakról”, és a végén olyan „tust” hallunk, mintha egy cigánybanda bazseválna egy úri murin.
Ringo Starrt, aki már több lemezen is megszólalhatott jellegzetes fahangján, ezúttal szerzőként is beengedték.
A Don’t Pass Me By vidám country-dallal, amelyben hillbilly-hegedű kíséri énekét. Éppen csak a viccbeli lila ló hiányzik az ivó pultja mellől, aki mindig dupla whisky-t rendel és sosem köszön. A Nagy Fapofa zárja az albumot egy már-már gázosan érzelgős dallal, amit Paul írt neki, Goodnight címmel. Jó kis előtanulmány volt Ringónak nosztalgialemezéhez, a Sentimental Journey-hez.
A korabeli kritikák mindennek ellenére egységes üzenetet véltek felfedezni a dupla albumon. John Harris, a Sunday Times-ban a lemezt „a racionális magyarázat felé tartó világ megközelítésének” nevezte, amelynek zenéjében egyszerre van jelen a szépség, a borzalom, a meglepetés, a káosz és a rend. Ötven évvel később a New Yorker-ben Jordan Orlando a White Album „véletlenszerű tökéletességéről” beszélt.
A Mesés Négyes tehát alaposan kitombolta magát a stúdióban. John, Paul, George és Ringo még 18 hónapig bírták ki egymást, de az együtt töltött nyolc év biztosította számukra halhatatlanságot.
Az évfordulóra a rajongók meglephetik magukat a White Album 6 CD-s, illetve 4 LP-s, 3 CD-s de luxe dobozos kiadású változatával, amelyeken szokás szerint ismeretlen és félretett felvételek, valamint alternatív változatok is hallhatók. A YouTube-ot már ellepték az ajánlók, a visszaemlékezések, de a komolyabb elemzések is.
E sorok írója ez alkalomból előveszi öt évtizede őrzött eredeti bakelit korongjait, és csak a lemezpolc porát kell letörölni róla…
