Volt egyszer egy...Hollywood - Minden jó, ha a vége jó? Tarantino megint jól meglepett minket
Leonardo DiCaprio, azaz Rick Dalton az ’50-es évek sorozatsztárja, aki a ’60-as évekre lecsúszott a gonosz vendégszereplő-sorozatszínész státuszba. Ahogy az Al Pacino által alakított producer kifejti: mindig van lejjebb. Karrierje a szakadék felé tart és ezt ő is érzi. Nem tehet mást, mint
küzd azért, hogy fent maradjon felszínen,
kevés sikerrel. Rick hűséges társa a moziban és barátja az életben Cliff Booth (Brad Pitt), a csendes kaszkadőr. Cliff második világháborús veterán, akiről azt gondolják, megölte a nejét egy rosszul sikerült nyaralás alkalmával, de biztosat a történet folyamán sem tudunk meg róla. Cliff kissé misztikus karakter, akinek szüksége van Rick anyagi támogatására, különben még a kutyájának sem tud enni adni.
A Volt egyszer egy...Hollywood nagyon lassú, alig van benne akció, inkább a karakterek interakciói viszik előre a cselekményt, azok sem lineárisan, ami teljesen elfogadott narratíva a rendezőtől. Rengeteg a flashback a filmben, sőt, akad egy visszaemlékezésbe szőtt visszaemlékezés is. Van itt minden zsánerből valamicske: dokumentarista stílusban előadott, percre pontosan megjelölt narrációval ellátott rész, agyatlan pusztítás, filozofikus elmélkedés - miközben az egész egy hangulatos mese.
Hiába dolgozik sok esetben a rendező ezzel a hamis dokumentarista stílussal, a film kegyetlen atmoszférája átjárja az egész művet. Egyrészről ott a csodálatos nosztalgikus képi világ – korabeli autók, korabeli ruhák, zseniális soundtrack (főleg remekül megválasztott, kornak megfelelő rockzenék), másfelől pedig ott a kérdés, és az ebből érkező feszültség, hogy mi lesz a film vége. Nem akarok spoilerezni,
de akik érzékenyebbek, nekik elhangzik az első SPOILER jelzés:
aki ismeri a Manson-féle gyilkosság részleteit, az tudja, mi fog történni, így leginkább ők fognak meglepődni a film lezárásán. De hát mit várhatunk Tarantinótól? A film katarzisa annyira abszurd és ultra-erőszakos, hogy már a karikatúra határait súrolja (az egész nézőtér nevetett ezen az esztelen erőszakon). Teljesen elütött a film addigi hangvételétől, ugyanakkor mégis nagyon illett hozzá. Még a tévébemondó szájából is elhangzik a nagy finálé előtt: „és amire eddig vártunk:”.
Ez a film Tarantino egyik legvisszafogottabb munkája, még a finálét is beleszámítva. Egy szerelmeslevél a mozinak, a spagetti-westernnek, a csodálatos aranyéletnek, amikor a mozisztárok úgy érezték, verhetetlenek, ám egyszer csak ez az időszak hirtelen véget ért, egy rettenetes vérengzésnek „köszönhetően”. Érezhető, hogy az író-rendező imádta forgatni. Végül 161 percre sikerült megvágniuk, de nem vettem észre a hosszúságot,
egyszerűen elrepült a játékidő.
Óriási a suspense: nem tudni, ki fog túlélni, ki nem – a két főszereplőt ugyan létező színészekből "állították" össze, de mindketten kitalált alakok, akik úgy érezni, akármikor itt hagyhatnak bennünket.