Visszatért Magyarországra az Attraction Árnyékszínház, egy újabb álmot szeretnének megvalósítani

Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.

12-13 éve járunk "fishingezni", de ez az a fesztivál, amit nem lehet megunni. Sőt, igazából csak várni lehet, hogy mikor jön már a következő. Már amikor Orfű felé kanyarog a kocsi vagy a busz a Mecsek mesebeli útjain, akkor érzi az ember: itthon van. Aztán feltűnik a tó szikrázó vize, a nádas, a stégek, a hatalmas pezsgés, ami csak erre a pár napra jellemző ezen az egyébként nyugodt és békés üdülőövezetben. De ebben a négy napban mindenhol vidám, közvetlen, laza, jófej emberek vesznek bennünket körül.

Nem tudom, hogy a hely teszi, vagy a zenei koncepció, vagy valami más, csak az biztos, hogy a Fishing jóval több, mint egy fesztivál. Egy közösség, állandó visszatérőkkel, és folytonos megújulással, amibe ugyanolyan természetességgel csatlakoznak be a 60 évesek, mint a 16-17 éves fiatalok.

Évről-évre olyan előadókat és zenekarokat szerettet meg az újabb és újabb fiatal generációkkal, akiket különben talán nem is ismernének, vagy akikért addig csak a szüleik rajongtak. Miközben ez fordítva is igaz: a szülők találkozhatnak azokkal a fiatal tehetségekkel, akikről eddig még nem is hallottak. Ahhoz, hogy ez működjön, persze kell egy minőségi szint, és kell a közönség nyitottsága.

Tehetséges fiatalokban idén sem volt hiány. Már a délután hatos sávban teltházat produkált például a nagysátorban a Hűvös, de ugyanígy, a hatalmas kánikula ellenére ötkor berobbantotta a bulit az Aurevoir. A fő előadók, az Esti Kornél, a 30Y, a Belga és a Quimby egytől egyig hibátlan bulit vezényeltek le, de például a Carson Coma és a Csaknekedkislány is emlékezetes perceket okozott. Utóbbiak a fesztivál nagyszínpados záróelőadóiként először állhattak ott, és kicsit meg is illetődtek ettől, de bizonyították, hogy fiatal zenekarok is képesek betölteni ezt a hatalmas teret, új dinamikákat hozva.

„Ilyen lehet egy Ismerős Arcok koncerten” - reagált egy kicsit zavarban a Carson Coma frontembere, Fekete Giorgio, pedig amúgy tőlük igazán nem állnak távol a politikai utalások a dalszövegeikben. De még Lovasi egyszemélyes produkciója alatt is felhangzott a rigmus, aki megköszönte, hogy „tartalmasan töltötte ki a közönség a pillanatnyi intermezzot”.

Nem tudni, hogy ez csak divat, vagy az ide is begyűrűző elégedetlenség, mindenesetre a Pride betiltása kapcsán maguk a fellépők sem titkolták a véleményüket, a Quimby dobosa például látványosan egy kirúzsozott Orbánt ábrázoló szivárványszínű polóban nyomta végig a koncertet.

De a fesztivál persze idén sem a politikáról szólt, sokkal inkább az önfeledt örömről, bulizásról, nagy beszélgetésekről, amihez a szervezők mindent biztosítottak, amire csak szükség lehetett. A helyszín évről-évre fejlődik, mióta a Fishing keménymagja megvette, már teljesen felszerelt például a játszótér, és egyre több a fantasztikus kilátást biztosító kilátópont, ahol egy fröccsel leülve órákat is eltölthet az ember. Még kulturáltabbak lettek a vizesblokkok is,

És akkor a gasztronómiáról nem is beszéltünk. Bár a pécsi Bohémia hamburgerei továbbra is fájóan hiányoznak, és a 15 ezer Ft-os fine dining menü nem tűnt nagy sikernek (igaz, nem kóstoltuk), de a sima étel- és italkínálatban is bárki megtalálhatta a kedvére valót. A decinként 600 Ft-ért mért villányi rosé pedig még mindig kiváló ár-érték arányt nyújt, ami fröccsként, 1 literes palackba töltve az egyik legnagyszerűbb fesztivál-találmány.

Ráadásul odakint is fantasztikus gasztronómiai csodákra bukkanhat az ember. Akkor is, ha nem az egyébként egészen különleges és szuper vezetett sör- vagy bortúrák egyikére fizet be, ahol zenészek társaságában kóstolgathatjuk a finomságokat. De ott a tó túlpartján az AN-2, ahol kacsamájas lecsóval várták a betévedőket, vagy a Malom, ahol elképesztően finom pisztáciás csigáért állt a sor.

A négy nap után a legtöbb fesztivállal ellentétben innen úgy megy haza a legtöbb ember, hogy minden fáradtsága ellenére úgy érzi, feltöltődött energiával. Valahogy majd csak kibírjuk 2026-ig.

Nemrég került fel a SkyShowtime kínálatába ez a kis független gyöngyszem, amelynek ősbemutatójára még 2024 januárjában került sor a Sundance Filmfesztiválon. Majd, miután az év első felét végigturnézta különféle filmes mustrákon, és összegyűjtött kb. 10 díjat és még több jelölést, tavaly nyáron az amerikai mozikban is bemutatták. A mi vásznainkat sajnos végül elkerülte a Thelma, de sebaj, már teljes pompájában elérhető streamingen, így itt az ideje, hogy górcső alá vegyük ezt a fentiekben is jelzett, úgynevezett „nyugdíjas akciófilmet”.

A sztorija szerint a 93 éves Thelma Post (June Squibb) egyedül él Los Angelesben, miután pár évvel korábban elhunyt szeretett férje. A kissé céltalan életet élő, de a nagyijáért mindenre képes, szerető unokája, Dannny (Fred Hechinger) gyakran meglátogatja, és gondoskodik róla, annak ellenére, hogy a saját életéért nem vállal felelősséget. Bár Thelma közel áll Dannyhez, állandó segítségét egy kissé leereszkedőnek tartja. Egy nap aztán egy telefonos csaló hívja fel Thelmát, Dannynek adva ki magát, és azt állítja, hogy letartóztatták. Thelma az utasításnak megfelelően 10 000 dollárt küld egy helyi címre. Miután a lánya, Gail (Parker Posey) és a veje, Alan (Clark Gregg) is pánikba esnek, Thelma rájön, hogy Danny biztonságban van, és hogy átverték.

Mivel a rendőrség nem tud segíteni, úgy dönt, nem hajlandó hagyni, hogy a csaló megússza a dolgot, és kicselezve a családját, elindul a címre, hogy visszaszerezze a pénzt. A küldetésében segítségére lesz egy régi jó barátja, Ben (Richard Roundtree), akit a nyugdíjas otthonában keres fel, igazából elsősorban azért, hogy elkérje (vagy lenyúlja) a kis háromkerekű robogóját.

Ha rá lehet ütni egy mozgóképre a „vérbeli nyugdíjas film” pecsétet, akkor a Thelma egyértelműen az. Margolin ugyanis láthatóan tiszteli az élemedett korúakat, akiknek életviteléből, a velük kapcsolatos hozzáállásból, az irántuk tanúsított lesajnálásból, a modern technikával való viharos kapcsolatukból és persze a fizikai korlátaikból is viccet csinál, de tisztelettel, jó szándékkal, nem elfelejtve, hogy milyen tudás, tapasztalat és bölcsesség van mögöttük/bennük.

A Thelma pedig azért lesz valamivel több (vagy inkább más) a hasonszőrű „szeniorfilmeknél”, mint amilyen pl. a Selyemgubó (1985), a Straight Story (1999), a Schmidt története (2002), A leggyorsabb Indian (2005) vagy a Vén rókák (1979, 2017) – vagyis azok a filmek, amelyekben a főszereplő idős karakterek valami olyan helyzetbe kerülnek, amibe az idősek nem szoktak –, mivel Josh Margolin az akciófilm és a bosszúfilm zsánereit figurázza ki egy kicsit, pontosabban illeszti rá a nyugdíjasok lehetőségeire. Vagyis, ha a Thelmában „akciójelenet” van, az nagyjából annyit jelent, hogy Thelma a robogon „száguld” kb. 5-10 km/h-val a nyugdíjas otthon folyosóján, úgy megy végig egy üzlethelyiségen, hogy akciózenére próbál átevickélni egy útjában lévő ágyon vagy egy elédőlt lámpaállványon, s úgy esik csapdába, hogy egyszerűen elesik, és nem tud magától felkelni. A 93 éves asszony számára ezek olyan akadályok, mint Rambónak, John Wicknek vagy John McClane-nek elintézni egy seregnyi rosszfiút, és úgy is éli meg a sikereit, ahogy a keménykötésű ifjabb akcióhősök a magukét.

A Thelma legfőbb fegyvere persze maga a címszereplő, a valóságban is kilencvenpluszos June Squibb (idén novemberben tölti a 96-ot, és sok-sok évet kívánunk még neki), aki szakmailag kétségtelenül egy későn érő típus. 1990-ben, vagyis 61 éves korában jött ki a legelső filmje, a Woody Allen által rendezett Alice, majd olyan filmekben tűnt fel többek között, mint az Egy asszony illata, Az ártatlanság kora, A boldogító nem, a Ha eljön Joe Black, a Schmidt története vagy a Távol a mennyországtól.

Jelenleg ő Hollywood egyik legnépszerűbb idős nénije (amióta Betty White 2021 decemberében elhunyt, pedig pláne) és nagyija, aki állandó karakterszínészként több mint kilencven évesen lett igazi filmsztár és főhős a Thelmával. Olyannyira, hogy ő lett a főszereplője Scarlett Johansson az idei Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon debütáló első rendezésének, az Eleanor the Greatnek is.

Squibb pedig csodálatosan hozza Thelma karakterét, aki, igen, megszenved a számítógépekkel és okostelefonokkal, de nagyon is az eszénél van, sőt, több mint fifikás, és a korából fakadó fizikai nehézségei sem állhatják útját, ha valamit a fejébe vesz. Tündéri filmecske, érdemes próbát tenni vele.

Mel Brooks, azaz eredeti nevén Melvin James Kaminsky 1926. június 28-án született, méghozzá a család konyhaasztalán, egy brooklyni bérházban. A kézbesítőként dolgozó apja, Max családja német zsidókból állt, akik Danzigból (Gdańsk, Lengyelország) származtak. Anyja, Kitty ukrán zsidó bevándorló volt Kijevből. Három bátyja, Irving, Lenny és Bernie után ő volt a negyedik fiú. Apja, Max 1929-ben tuberkulózisban halt meg, amikor Mel még hároméves sem volt. A gazdasági válság idején özvegy édesanyja csak nehezen tudta ellátni a négy gyermekét.

Az egyik osztálytársának a bátyja tanította dobolni, aki történetesen a jazzlegenda Buddy Rich volt, aki kiaknázta Mel tizenéves dühét, és hathónapos tanítás után a tehetséges újonc már elég jól játszott ahhoz, hogy fellépjen. Az apja haláláról később így nyilatkozott: „Ez felháborító. Lehet, hogy ezért haragszom Istenre vagy a világra. És biztos vagyok benne, hogy a humorom nagy része a haragból és az ellenségeskedésből fakad. Williamsburgben felnőve megtanultam humorba önteni a dühömet, hogy megkíméljem magam a problémáktól.”

Brooks kicsi, beteges fiú volt, akit az osztálytársai gyakran csúfoltak és zaklattak a mérete miatt. Kilencéves korában megnézte az Anything Goes című darabot William Gaxton, Ethel Merman és Victor Moore főszereplésével az Alvin Theaterben, az előadás után pedig azt mondta a nagybátyjának, hogy nem fog a ruhaipari negyedben dolgozni, mint mindenki más, hanem a showbizniszben szeretne érvényesülni.

Medencék és aknák

14 éves korában kapott állást a Butler Lodge-ban, egy másodosztályú szállodában, ahol a medence mellett kellett szórakoztatnia a vendégeket. Itt ismerkedett meg az akkor 18 éves komikus zsenivel, Sid Caesarral. A Playboy magazinban adott interjújában Brooks elmesélte, bármit megtett azért, hogy nevetésre bírja a közönséget. Egyszer például egy kalapban és egy nagy kabátban állt az ugródeszka szélén, két bőrönddel a kezében, amik tele voltak kövekkel, majd így kiáltott: „A munka szörnyű! Nem bírom tovább!” – és teljes felszerelésében a medencébe ugrott (azért, hogy ő elsüllyedjen, de a kalapja fent maradjon a víz felszínén). Ezt a számot később sokszor, sok helyen előadta.

1944 januárjában végzett a williamsburgi Eastern District Gimnáziumban, majd bátyja nyomdokaiba lépve a Brooklyn College-ba akart beiratkozni pszichológiát tanulni. Ám közbejött a katonaság.

Mel a II. világháború végén vonult be a hadseregbe, majd a Virginia Military Institute-ba küldték, ahol villamosmérnöknek tanult. Franciaországban szolgált, és egy hónappal az ardenneki csata után aknamentesítésre volt beosztva. Előléptették tizedessé, majd újra próbára tette a komikusi képességeit, amikor a háború után is ott maradt, hogy szórakoztassa a katonákat.

Oscarral indított karrier

Az Egyesült Államokba visszatérve elkezdett felkapaszkodni a komikusok ranglétráján különböző klubokban, hotelekben. 1949-ben váltott a televízióra, és különféle szkeccsekkel járult hozzá az Admiral Broadway Revue című műsorhoz a Dumont Television Network és az NBC csatornákon. Egy évvel később a műsor sztárja, Sid Caesar felvette fiatal pártfogoltját egy új programba, a Your Show of Shows-ba, amelyben Brooks Carl Reiner, Neil Simon, Danny Simon és Mel Tolkin társaságába került, vagyis egy igazi komikus tehetségekből álló csapatba. Brooks később megvalósította azt az álmát is, hogy a Broadwayn dolgozzon, amikor paródiát írt Az ügynök halála című darabhoz.

Sőt, a filmiparba is sikerült betörnie viszonylag korán: 1963-ban, 34 évesen készítette el a The Critic című szatirikus rövid animációs filmet, amellyel elnyerte az Oscar-díjat is e kategóriában, ezzel pedig sokak figyelmét felkeltette. 1965-ben már Buck Henryvel közösen alkotta meg a hosszú ideig (1970-ig) futó televíziós kémes akcióvígjáték-sorozatot, a Get Smartot (magyar címén: A balfácán), amelynek főszereplője Don Adams volt Maxwell Smart ügynök szerepében (ennek remake-je volt a 2008-as Zsenikém: Az ügynök haláli Steve Carell-lel). A kémfilmek hőseit kifiguráázó sorozat már előrevetítette Brooks leghíresebb filmparódiáit.

A paródiakirály

Az első egész estés rendezésével megkapta a második Oscar-díját is – ezúttal a legjobb eredeti forgatókönyvért –, ez volt az 1967-es Producerek című musical, amely azonnal klasszikussá vált.

Kiparodizálta például a westernt (1974: Fényes nyergek), a horrorokat (1974: Az ifjú Frankenstein), a némafilmeket (1976: Bombasiker), a Hitchcock-filmeket (1977: Magasfrász), a történelmi eposzokat (1981: Világtörténelem 1. rész), a Star Warst és a sci-fiket (1988: Űrgolyhók), a Robin Hood-filmeket (1993: Robin Hood, a fuszeklik fejedelme), végül pedig utolsó rendezésében a Drakula-filmeket (1995: Drakula halott és élvezi). Ezek a vígjátékok pedig nem csupán a filmes kliséket vették célba, hanem a kapzsiságot, a rasszizmust, az antiszemitizmust, a despotizmust és a halált is.

Volt egy komédiás társulata is, akiket előszeretettel alkalmazott a filmjeiben, s olyan neveket találunk a tagok között, mint Dom DeLuise, Marty Feldman, Madeline Kahn, Harvey Korman, Cloris Leachman és Gene Wilder. Na meg Sid Caesar természetesen, akinek fontos szerepet adott például a Bombasikerben is.

41 év házasság

Brooks még a Broadwayen találkozott először Florence Baummal Az urak a szőkéket szeretik című musical táncosnőjével. 1953-ban házasodtak össze voltak, s az 1962-es válásukig három gyermekük született: Stefanie (1956), Nicholas (1957) és Edward (1959). Miután a Your Show of Shows és a Caesar's Hour című műsorokban heti 5000 dolláros gázsit kapott, szabadúszó íróként heti 85 dollárra esett vissza a keresete. Öt éven át alig volt fellépése, a család egy negyedik emeleti, lift nélküli ház egyik lakásában élt. Majd 1960-ban Brooks egy barátjához költözött Los Angelesbe szerencsét próbálni, ám 1961-ben, miután visszatért New Yorkba, megtudta, hogy időközben Baum beadta a válókeresetet.

1961-ben találkoztak először a Perry Como Variety Show próbáján, és három évvel később, 1964. augusztus 5-én mondták ki a boldogító igent. Fiuk, Max Brooks 1972-ben jött a vilgra. Belőle elismert író lett, az ő könyve például a 2006-ban kiadott World War Z: Zombiháború, ez alapján készült a 2013-as Z világháború című Brad Pitt-film.

2010-ben Mel Brooks Anne Bancroftot nevezte meg „az életét vezető legfőbb erőnek”, és így nyilatkozott az első találkozásukról: „Attól a naptól kezdve egészen a haláláig elválaszthatatlanok voltunk.” A halála után nem nősült újra, egyedülálló maradt, 2023-ban pedig kijelentette: „Ha egyszer Anne Bancroft férje leszel, mások már nem tűnnek vonzónak.”

A Schwartz legyen veled!

S hogy várhatunk még valamit tőle? Természetesen! Mel Brooks az egészen elképesztő 99. születésnapját egy frenetikus bejelentéssel ünnepelte: nevezetesen, hogy elkészül a régóta tervezett Űrgolyhók 2, amelyben ismét eljátssza majd Yogurt szerepét, és amelyben visszatér majd az első film főszereplője, a Lone Starrt alakító Bill Pullman is. Alig várjuk, hogy lássuk, és még további sok évet kívánunk Mr. Brooksnak!