Visszatért Kevin Bacon a pokolból, és démonokat irt egy tűrhető horror-vígjátékban – Az óvadékügynök kritika

A nyári színházi élmények egyik fénypontja lehet idén Carlo Goldoni Csetepaté Chioggiában című darabja, amely a Miskolci Nemzeti Színház és a Városmajori Szabadtéri Színpad közös produkciójaként érkezik Budapestre. Az 50-es évek Olaszországát idéző, klasszikus komédia élénk karakterekkel, pergő párbeszédekkel és igazi mediterrán temperamentummal érkezik.

Chioggia egy kis halászfalu, ahol a tenger, a halászat és az emberek indulatai határozzák meg a mindennapokat. A férfiak a tengeren dolgoznak, míg a parton maradt asszonyok pletykákkal, féltékenységgel és kiszámíthatatlan érzelmi reakciókkal tartják mozgásban a közösséget. Egy apró félreértés elég, hogy a falu teljes lakossága egy nagy csetepaté kellős közepén találja magát.

Az előadás különlegességét nemcsak az alapanyag, hanem az alkotói szemlélet is meghatározza. Rusznyák Gábor rendező, aki a díszletet és a dramaturgiát is jegyzi, érzékenyen, mai szemmel közelít Goldoni világához, miközben tiszteletben tartja a klasszikus formaelemeket. Azon gondolata, miszerint „ahhoz, hogy a színház ne csak egy produkciógyárat jelentsen, bizalmi légkör kell,” végigkíséri az előadást: érződik a színészi játékban, a színpadi tér használatában, sőt, a karakterek viszonyainak alakulásában is.

Az olasz miliőt költői egyszerűséggel idézi meg a színpadkép: egyetlen tér, amely hol halászfaluként, hol hivatalos közegként, hol otthonként működik. Ebben a sűrített világban zajlanak a veszekedések, szerelmek, kibékülések – az élet minden színe. A Városmajori Szabadtéri Színpad természetes környezete pedig tökéletes hátteret biztosít ehhez a hangulathoz:

A szereplőgárda kiváló: Lajos András, Varga Andrea, Mészöly Anna, Tegyi Kornél és Farkas Sándor vezetésével a miskolci társulat nagy energiával kelti életre Goldoni karaktereit. Figuráik túlzóak, de mégis ismerősek: olyan emberek, akiket akár a saját utcánkban is láthatnánk – csak éppen most olaszul beszélnek, harsányabbak, és még a legkisebb sérelmet is képesek drámává felnagyítani.

A Csetepaté Chioggiában üdítően emlékeztet arra, hogy a legnagyobb zűrzavar mögött is emberi vágyak, félelmek, szeretet és megbocsátás rejtőzik. A darab könnyed, mégis rétegezett: a nevetés mögött mindig ott húzódik az emberi természet kiszámíthatatlansága, a kapcsolataink törékenysége – és az a lehetőség, hogy mégis lehet jól csinálni.

Az előadás bemutatóját 2025. július 3-án tartják, és július 4-én lesz még látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon. Aki a nyári kánikulában egy sodró lendületű vígjátékkal hűsítené magát, és egy kicsit Itáliára vágyik Budapest közepén – annak ez az este garantált feltöltődést kínál.

Csuja Imrét az Örkény Színház évadzáróján búcsúztatta a társulat. A Jászai Mari-díjas színész nyugdíjba vonul, de nem tűnik el teljesen a színpadról. Megtartja jelenlegi szerepeit, de újakat már nem vállal. Az Örkény Színház Facebook-oldalán számolt be a hírről.

A színész már tavaly bejelentette, hogy 2025-ben szeretne visszavonulni. Színházi szerepei mellett olyan filmekben és sorozatokban is játszott, mint az Üvegtigris, a Valami Amerika 2. vagy A mi kis falunk. Csuja az Örkény Színház alapító tagja.

– mondta Csuja Imre.

Idén tavasszal viszont arról beszélt, hogy talán mégis folytatná, amíg Kossuth-díjat nem kap.

„Számomra is talányos, ki mi alapján nyeri el. Nem tudom, még mit kellene tennem a Kossuth-díjhoz, de azt gondolom, mindent elkövettem, hogy én is megkaphassam. Előbb-utóbb csak összejön. Hazudnék, ha azt mondanám, nincs hiányérzetem. Az a fakk még üres a szekrényemben” – fogalmazott akkor a színész.

(via Blikk)

A Titan: Az Oceangate katasztrófa című 2025-ös Netflix dokumentumfilm szinte elkerülhetetlen alkotás volt. A 2023-as tengeralattjáró tragédia a közvélemény figyelmét hetekre megragadta: egy modernkori katasztrófa, amelyet valós időben követhetett a világ. A film nem csupán az események kronológiáját mutatja be, hanem átfogó képet ad a háttérben húzódó okokról, a vállalati kultúráról, és arról a megalomániáról, amely végül öt ember életét követelte.

Még akkor is, ha pontosan tudjuk, mi lesz a történet végkimenetele, a feszültségkeltés működik, ami részben annak is köszönhető, hogy egy jól dokumentált eseményről van szó, sok archív anyag és visszaemlékezés állt rendelkezésre az alkotók számára. Emellett sok korábbi dolgozó állt a kamerák elé, hogy elmondják a történetüket. A kétórás játékidő alatt végig sikerül fenntartani a figyelmet, a dramaturgia tudatos, a tempó kiegyensúlyozott.

A film különösen erős abban, ahogyan bemutatja az Oceangate cég belső működését. Volt dolgozók – köztük mérnökök és a merülésekért felelős szakemberek – osztják meg tapasztalataikat, s teszik ezt megdöbbentő őszinteséggel. Egyesek nyíltan beszélnek arról, hogy már évekkel korábban látták az intő jeleket, és ezért döntöttek úgy, hogy elhagyják a céget. Volt, akit be is perelt a vállalat, mert fel merte vetni a biztonsági problémákat. A dokumentumfilm egyik legmegrázóbb része, amikor az egykori alkalmazottak tüzetesen mesélnek a cégben töltött időről, hogy mennyire toxikus légkörben kellett dolgozniuk, és arról, hogyan vált egy álom rémálommá. Stockton Rush, az Oceangate vezérigazgatója egyre inkább olyan karakterként jelenik meg, akinek ambíciói, már-már rögeszméi, felülírták a józan észt és ezzel nemcsak saját, hanem mások életét is veszélybe sodorta.

Látjuk, hogyan épült fel a vállalkozás az ötlettől a megvalósításig, majd hogyan omlott össze a rendszer a túlzott önbizalom és a spórolás miatt. Ilyen például az innovációnak szánt szénszálas hajótest, mely elsősorban anyagi és súlycsökkentési okokból került előtérbe, ám végül ez vezetett a tragédiához. Különösen hátborzongató visszanézni az archív felvételeket, ahol Stockton Rush mosolyogva vezeti az eszközt egy vezetéknélküli videojáték kontrollerrel, mindezt abban a tudatban, hogy néhány hónappal/évvel később ez a szerkezet már nem tér vissza a felszínre.

A film kronológiája egy ponton visszaugrik a cég alapításáig, és innen követhetjük végig Stockton Rush ambícióit, amelyek egyfajta „tengeralatti Jeff Bezos” víziójába torkolltak. Az elképzelés, hogy hírességekkel, turistákkal merüljön a Titanic roncsaihoz, eleinte úttörő ötletnek tűnt, később azonban kiderül, hogy a megfelelő biztonsági háttér és szakmai kontroll teljes hiánya súlyos következményekkel járhat.

Hiszen már mi tudjuk, hogy a tengeralattjáró valójában már pillanatokkal a kommunikáció megszakadása után összeroppant a mélytengeri nyomás alatt. Ez fokozza a drámaiságot, bár olykor kissé túljátszott, de összességében hatásos, nem zavaró a túldramatizált amerikai pátosz.

a fedélzeten elhunyt öt személy közül csak P.H. Nargeolet-ról, a híres francia felfedezőről kapun mélyebb ismertetőt, az ő lánya is megszólal. A többi utas – köztük egy üzletember apa és fia, valamint egy milliárdos vállalkozó – szinte teljesen háttérbe szorulnak, valószínűleg jogi megfontolásokból. Ez azonban azt eredményezi, hogy a néző kevésbé tud azonosulni az áldozatokkal, és a film szinte kizárólag a cégre, illetve annak bukott vezérigazgatójára koncentrál. Míg technikailag kiváló az alkotás, az emberi történetek hiánya csökkenti az érzelmi hatást.

A dokumentumfilm erősségei közé tartozik, hogy bemutatja a nemzetközi vizsgálat eredményeit, és választ ad a legfontosabb kérdésre is: miért történt a katasztrófa? Emellett egy, az utóbbi időben egyre több kritikával illetett nagyvállalat, a Boeing is előkerül. Ugyanis a mostanság inkább hírhedt cég segített a tengeralattjáró terveiben. A cég nem biztos, hogy örül annak, hogy egy történetbe került a tengeralattjáró katasztrófával. A Boeing is most súlyos minőségellenőrzési hibák miatt került reflektorfénybe, ami nem tesz jót a cég amúgy is megtépázott reputációjának.

A nézőben azonban hiányérzet marad, főként az áldozatok emberi oldalának elhanyagolása miatt. A film így inkább egy vállalati bukástörténet, mintsem egy emberi dráma, de abban, amit vállal, kiválóan teljesít. Egy „őrült” milliomos híres akart lenni, ez sikerült neki, mely megtekinthető a Netflix kínálatában.

A SkyShowtime legújabb sorozata, a Gengsztervilág már az első részek alapján is úgy fest, hogy az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb gengsztertörténete. Sőt, nem túlzás azt mondani: az elmúlt években kevés ilyen magabiztosan induló, lendületes és jól összerakott maffia-széria látott napvilágot.

mindezt olyan profizmussal, hogy szinte sajnálja az ember, hogy eddig csak az első epizódok érhetőek el. A néző azonnal folytatná tovább, falná, mint egy jó házi bolognait: egyszerre laktató és addiktív. Szerencsére hetente érkeznek az új részek.

A történet középpontjában a Harrigan-család áll, akik vaskézzel uralják a londoni alvilágot. Conrad Harrigan (Pierce Brosnan) birodalma azonban meginog, amikor eltűnik egy rivális család sarja – Ritchie Stevenson (Geoff Bell) fia. A gyanú természetesen rögtön a Harrigan-klánra terelődik, és a bosszúszomjas Stevenson nem késlekedik. Módszerei brutálisak, és a következmények beláthatatlanok. A hatalmi viszonyok meginognak, a korábban kőbe vésett szabályokat eltiporják, és a nagy kérdés, hogy ki fogja túlélni a következő napokat? Ki fogja uralni a várost?

Ritchie itt inkább egy profi iparosként tette le a névjegyét, visszafogott, precíz munkát végezve. Ez pedig kifejezetten jót tett a sorozatnak. Azok, akik a rendező stílusától idegenkednek, most fellélegezhetnek, mert az első két epizód után más veszi át a stafétát. Ugyanakkor azok, akik Ritchie védjegyeit keresik, talán csalódnak, de ez legyen a legnagyobb baj. A Gengsztervilág ugyanis Ritchie megszokott stílusa nélkül is piszok jó lett. Sőt!

A sorozat igazi ereje a szereplőkben rejlik. A színészgárda egészen parádés. Pierce Brosnan hosszú idő után végre ismét igazán ütős szerepben látható. Egy hideg, számító és brutális maffiavezért alakít, aki nem ismer kegyelmet – és nem is ad. Az ír színész ritkán ennyire félelmetes, mint most a képernyőn. De még őt is felülmúlja Helen Mirren, aki Conrad felesége, Mavieve Harrigan szerepébe bújt. Mirren jéghideg eleganciával hozza a birodalom valódi irányítóját, bár látszólag a férj a főnök, de ismerjük a mondást, így minden döntés mögött ő is ott van. Mirren egyszerűen brillírozik szerepében.

Ő játssza Harry Da Souzát, a Harrigan család intéző emberét, Conrad jobbkezét, ha úgy tetszik, véres öklét. Hardy annyira testhezállóan, ösztönösen hozza a szerepet, hogy az ember néha el is felejti, hogy ez egy sorozat, és nem a valóság. Aki szerette őt a Birmingham bandáiban, az most újra örülhet – csak itt még mormogósabb, még sötétebb és félelmetesebb. Érződik, hogy élvezte a karaktert, elképesztően jó benne, és nem csak a csekkért jött.

A mellékszereplők is nagyon rendben vannak. Paddy Considine (a Sárkányok háza rajongói örülhetnek) kiváló választás a Harrigan-birodalom örökösének szerepére. Anson Boon pedig a fiát alakítja, valami egészen zavarba ejtően. Az ő karaktere annyira tenyérbemászó, hogy az ember szinte örülne, ha pofon vágnák – és ez a színész teljesítményének ékes bizonyítéka. Joffrey Baratheon-féle gyűlöletfigurához tudnám hasonlítani, akit öröm nézni, mert tudjuk: előbb-utóbb nagy árat fog fizetni. Legalábbis reméljük.

Az eltűnt fiú ügyében Harry kezd el nyomozni, ám a Harrigan család egyre szorultabb helyzetbe kerül. Ez a bűnügyi szál jól fut a fő cselekmény vonalán, nem erőltetett, hanem természetes része a történetnek. Sőt, Harry feladatát a rendőrség is megnehezíti, ugyanis a bűnszervezet ellen éppen egy komoly nyomozás zajlik. Minden működik, a pofonok, az feszültség, az atmoszféra, tényleg beszippant.

Az akciók nem túlzóak, de annál hatásosabbak. A sorozat nem hollywoodi módon akarja túllicitálni önmagát, hanem földhözragadt, reális brutalitással mutatja meg az erőszakot. Korrekt módon véres is. Ez így van jól. Itt nem hősök harcolnak, hanem kegyetlen emberek, akikkel szemben mégis nehéz nem érezni valamiféle furcsa rokonszenvet.

Ronan Bennett neve már ismerős lehet a minőségi sorozatok kedvelőinek. Ő jegyezte többek közt A sakál napját is, szintén a SkyShowtime színeiben. Ott is hasonlóan érezhető az átgondolt történetvezetés és a jól kidolgozott karakterépítés. A Gengsztervilág pontosan tudja, mit akar mondani, és hogyan akarja elmesélni.

Az egyetlen fájó pont az, hogy jelenleg csak kevés epizód érhető el magyarul. Ez a sorozat ugyanis tipikusan olyan, amit az ember azonnal végig akar nézni. Minden rész végén ott a cliffhanger, az újabb kérdés, a feszültség fokozódása. Ritka, hogy egy sorozat már az első percektől ennyire magával ragadja a nézőt, de a Gengsztervilág ezt a bravúrt simán hozza.

A korhatár azért erősen 16+-os. A színészek játéka elsőrangú, a történet kellően komplex, a rendezés letisztult és professzionális. Ha ez a színvonal kitart a folytatásban is, akkor a SkyShowtime igazi klasszikust adott a nézőknek. Bár még csak két rész alapján ítélhetünk, az már most biztosnak tűnik: a Gengsztervilág feliratú vonatra érdemes felszállni. És kapaszkodni, mert ez a menet gyors, zajos és könyörtelen.