News here
hirdetés

KULT

Világzene Izraelből, de nem úgy, ahogy vártuk – Az Arab-Jewish Orchestra koncertjén jártunk

A Zsidó Művészeti Napok megnyitó eseménye volt.

Link másolása

hirdetés

Régóta vallom, hogy ha az emberek sorsát világszerte az döntené el, hogyan tudnak együtt főzni és együtt zenélni úgy, hogy mindenki hozza a maga tudását, nem ítt tartanánk. Ami a gasztronómiát illeti, ennek számtalan példáját látjuk nap mint nap különböző utazó-főző műsorokban, a zene univerzalitása pedig évszázadok óta ismert. Nem véletlen, hogy Bartók óta a legnagyobb zeneszerzők szívesen merítenek négy égtáj motívumaiból és hogy éppen 40 éve vált valóságos mozgalommá a „világzene”, amelyben keleti, nyugati, déli, északi muzsikusok találják meg máig a közös harmóniákat, ritmusvilágot és egymásra hatva teremtenek új zenéket.

Éppen ezt vártuk az Arab-Jewish Orchestra koncertjétől is, amelyet az Óbudai Társaskörben tartottak szerdán a Zsidó Művészeti Napok nyitányaként. Miután a vendégek sorában feltűnt Jávori Ferenc Fegya is, megfordult bennünk, hogy hátha beszáll egy kis örömzenélésre, de ez elmaradt. És egészen mást kaptunk, mint amit vártunk.

Az együttest 20 évvel ezelőtt hozta létre a Youth and Music Israel azzal a szándékkal, hogy fiatal zsidó, muszlim és keresztény fiatalok a közös zenélés folyamán megtalálják kapcsolódási pontjaikat egymás közt és ezáltal a társadalomban is, cseppnyi reményt adva ennek a sokszínű, ám alapítása óta békétlen országnak. A kamarazenekar jelenleg is 17 és 24 év közötti, „önkéntes” fiatalokból áll, akik mesterei hangszereiknek, a nyugati vonósoknak épp úgy, mint az ud nevű arab lantnak és keleti ütőhangszereknek.

Karmesterük, a zongoraművész-zeneszerző Nizar Elkhater sem „öregember”, mindössze 37 esztendős, az ő két kompozícióját is hallhattuk. Az elsőt, a Concertinót, úgy konferálta be, mintha Mozart napjainkban szerezte volna, és valóban fel is ismerhettük benne a bécsi zseni keze nyomát, összegyúrva filmzene-témákkal. A második egy különös keringő volt, egy szép, klezmert idéző hegedűszólóval. De addigra már kissé lehűltek a várakozásaink.

Nem magával az előadással volt baj, hiszen, mint az OTK-ban általában, minden remekül szólalt meg: izgalmasak voltak Akram Odeh arab énekei, amelyekbe bekúszott a latin romantika – a második dal volt az egyik csúcspont egy ud-dob kettős bevezetőjével – remek hangot ismertünk meg Lidor Mesika személyében, de vajon miért Figaro belépőjét és egy Carlos Gardel-dalt énekelt? Hanan Becher érzékeny zongorista, gyönyörű futamokat kaptunk a zenekar klarinétosától is, csak éppen az a zenei egymásra találás hiányzott az egész estéből, amely közös nevezőre hozta volna Izrael etnikai sokféleségének zenei hagyományait.

hirdetés

Az is lehet persze, hogy bennünk van a baj: annyi felejthetetlen élményt gyűjtöttünk vérpezsdítő, szívig hatoló zsidó és arab zenékből, hogy egy olyan hangnászra vágytunk, ahol, mint egy igazi szerelemben, már nem tudjuk, hogy hol végződik az egyik fél és hol kezdődik a másik. De ne legyünk telhetetlenek, hiszen napjainkban – és nemcsak Izraelre gondolhatunk – már annak is örülni kell, hogy látunk olyan közösséget, amelyben a zene által sikerül leküzdeniük évszázados gyűlölködéseket, és még másoknak is örömet szereznek vele.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
„Arról nem volt szó, hogy szexelni is kell” – Megnéztük a Lányok Dubajban-t
Sokat ígér az alapsztori, pörögnek az események és ütős a látvány, de a felelősség elodázása és az elbénázott forgatókönyv miatt borul az egész. Kritika.

Link másolása

hirdetés

Te mennyiért vállalnál be egy menetet? Tízezerért? Ötvenezerért? Százezerért? A Lányok Dubajban narrátora nem kertel, egyből nekünk szegezi a kérdést, amit aztán a két és félórás játékidő alatt többször elismétel, hogy nyomatékosítsa a mondanivalóját, és egyszersmind igazolja a saját döntéseit.

Merthogy az elbeszélő maga a főszereplő, egy fiatal lengyel lány, aki nem túl sok hezitálás után a luxusprostitúcióban találja meg az egyetlen kitörési lehetőséget a szegénységből és a kilátástalanságból.

Nem kell pszichológusnak lennünk ahhoz, hogy előre lássuk, hősünknek nagy árat kell majd fizetnie ezért, de az odáig vezető út az, ami igazán érdekes. Vagyis az lehetne. És az elején az is, aztán valahol félrecsúszik a dolog.

A Lányok Dubajban főszereplője, Emi (Paulina Galazka) egy unalmas lengyel kisvárosban él újságárus anyjával, az apját soha nem ismerte. Az iskolapadban valószínűleg nem találta meg a számításait, azt viszont hamar megtanulta, hogy a férfiakat bármire ráveheti, hála a külsejének. Ezért amint teheti, lelép egy szépségversenyre, ahol összeakad egy másik lánnyal és annak anyjával, akik jól fizető munkát ajánlanak neki. Mire Emi kettőt pislog, egy nyugat-európai luxusutazáson találja magát néhány mesésen gazdag, kellemes modorú és jóképű arab férfi társaságában, akik egy-egy együttlétért annyit fizetnek neki, amennyit „rendes” munkával egy év alatt sem tudna összeszedni.

Naná, hogy Eminek bejön az édes élet és mindenféle erkölcsi kétely nélkül menetel tovább ezen az úton. Mivel eggyel okosabb, rafináltabb és nagyravágyóbb azoknál, akik ilyesmiből élnek, nemsokára ő lesz a lányok futtatója, vagyis a közvetlen összekötő a dubaji megrendelőket – mert onnan jönnek az urak – kiszolgáló férfi és a lengyel lányok között. A gond csak az, hogy mindeközben Emi normális magánéletre vágyik, de sokszor már ő maga sem tudja, hol a választóvonal a szakmai és a személyes indítékok között, és ennek előbb vagy utóbb következményei lesznek.

Na meg az sem elhanyagolható körülmény, hogy ez a tevékenység nemcsak veszélyes, de erősen illegális is.

A film Piotr Krysiak 2018-ban megjelent, azonos című, lengyel sikerkönyvének a feldolgozása. A kötet magyarul nem olvasható, de annyit tudunk róla, hogy cselekménye konkrét nyomozati anyagra épül, vagyis a szerző megtörtént eseteket és vallomásokat épített be a sztoriba, valamint név nélkül rámutatott több lengyel közszereplő érintettségére is. Ismerős valahonnan, ugye?

hirdetés

A dubajozás fogalmát senkinek nem kell elmagyaráznom itt, félúton Svájc bordélynegyedei és az arab sejkek palotái között, a Lányok Dubajbant nézve pedig lehetetlen nem gondolni a magyar vonatkozásokra. Éppen emiatt várható, hogy itthon is sokakat érdekel majd a téma első mozgóképes feldolgozása. Pláne, hogy a film nem Hollywoodból, hanem a közeli Lengyelországból érkezett. Onnan, ahonnan rengeteg lány indul nap, mint nap szerencsét próbálni a Közel-Keletre.

És éppen emiatt fáj annyira, hogy a Lányok Dubajban az elvesztegetett lehetőségek mozija. Egy erős és sokakat foglalkoztató téma sokat ígérő, látványos, de összességében közepesre sikerült feldolgozása.

Többek között azért, mert a dubajozás által felvetett, igen komoly társadalmi, morális, nemi egyenlőtlenségi és vallási kérdéseket csak érinti, de egyiket sem viszi végig. Hogy csak megmutat, de nem foglal állást. Hogy akkor akar komoly lenni, amikor nevetni kellene és fordítva. Hogy választott hangvételével elbagatellizálja a problémákat és felmenti a szereplőit (nőket és férfiakat egyaránt) a felelősség alól. Pedig lényegében minden adott volt ahhoz, hogy egy kiváló és hiánypótló európai produkció születhessen a dúsgazdag araboknak vagyonokért szállított közép-kelet-európai luxuslányokról és ennek a csöppet sem vidám, feudális alapon működő húspiacnak a mechanizmusáról. Csak hát megint azon a fránya forgatókönyvön akartak spórolni a készítők.

Ami azért bosszantó, mert a sztoriban ott van benne egy remek Netflix-, HBO- vagy Apple-sorozat potenciálja, amit némi írói leleménnyel jól ki lehetett volna aknázni. Többdimenziós karakterekkel, jól átgondolt karakterfejlődésekkel például. Vagy egy okos keretes szerkezettel, a lineáris időrend megbontásával vagy több, egymásnak ellentmondó elbeszélővel. Egész más lenne a végeredmény, ha az Emivel történteket mondjuk egy rendőrségi nyomozásra vagy egy könyv megírásának folyamatára felfűzve, időben visszafelé ismernénk meg. És ha lenne valaki, akivel azonosulhatnánk, vagy akinek drukkolhatnánk.

Mert Eminek nem tudunk, bármennyire is cuki és szeretnivaló a film első kétharmadában, és bármennyire is úgy tűnik egy ideig, hogy képes lesz felülemelkedni a helyzetén és tényleg a kezébe venni a sorsa irányítását.

A Lányok Dubajban azonban megelégszik annyival, hogy az önreflexióra és bűnbánatra képtelen, ezáltal pedig bármiféle jellemfejlődésre alkalmatlan főszereplőjével elmeséltesse, hogyan kerülnek a lányok Dubajba.

Hogy milyen az a luxusélet, amiről az átlagember csak álmodozhat, na meg hogy milyen szörnyűségek tudnak történni néha azokkal a nőkkel, akik túl komolyan veszik ezt az egészet.

Mindennek a tetejébe pedig Emi váratlanul belekeveredik egy setesután megírt és sok-sok kínos filmes pillanatot (például néhány indokolatlanul hosszú szexjelenetet) tartogató szerelmi háromszögtörténetbe, aminek résztvevői mindenféle logikátlan dolgot mondanak egymásnak és tesznek egymással. A főhősnő pedig, hiába minden, végül csak megerősíteni tudja az ezekkel a lányokkal kapcsolatos negatív előítéleteinket, hogy aztán mindenki egyként kérdezze a végén, hogy de hát „minek ment oda?” Így lesz egy szándéka szerint hiánypótló filmből kifejezetten káros és hazug darab.

Lányok Dubajban, 2021, 146 perc

Lengyel erotikus dráma

Rendezte: Maria Sadowska

Szereplők: Paulina Galazka, Olga Kalicka, Giulio Berruti, Jan Englert

Hazai bemutató: 2022. május 19.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
Meghalt Vangelis
Az Oscar-díjas görög zeneszerző 79 éves volt.

Link másolása

hirdetés

Meghalt Vangélisz Papathanaszíu, ismertebb nevén Vangelis.

Legismertebb művei közé tartoznak a Tűzszekerek, a Szárnyas fejvadász, az 1492 – A Paradicsom meghódítása és a Nagy Sándor, a hódító című filmekhez komponált zenéi.

Több mint ötven lemez fűződik a nevéhez, az elektronikus zene történelmének egyik legmeghatározóbb alakja volt.

Az Oscar-díjas görög zeneszerző 79 éves volt.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Meghalt Rosmarie Trapp, akinek családjáról A muzsika hangja című musical készült
Egy vermonti idős otthonban érte a halál, 93 éves volt.

Link másolása

hirdetés

A von Trapp család 1938-ban menekült el a nácik által megszállt Ausztriából, és Európában, valamint az Egyesült Államokban lépett fel közös énekes előadásaival. Az 1940-es évek elején telepedtek le Vermontban, ahol síházat nyitottak.

A muzsika hangja című musical Maria von Trapp 1949-ben megjelent könyve nyomán készült.

A nyugállományba vonult tengerészkapitány Georg von Trappnak és első feleségének, Agathe Whitehead von Trappnak hét gyermeke született. George von Trapp felesége halála után vette el Mariát, aki énekelni és zenére tanította a gyerekeket.

A házaspárnak még három gyermeke született, Rosmarie, Eleonore és Johannes, akik a filmben nem jelennek meg. Eleonore von Trapp Campbell tavaly októberben halt meg a vermonti Northfiledben.

Rosmarie öt évig szolgált misszionáriusként és tanított Pápua Új-Guineán testvérével, Mariával. Hazatérése után gyakran írt olvasói leveleket a helyi újságba, ahol Rosmarie sarka címmel saját rovatot kapott történetei számára. Szívesen énekelt, énekkarokat is vezetett.

Rosmarie Trapp, Georg von Trapp és Maria von Trapp lánya a család tájékoztatása szerint a vermonti Morrisville-ben, egy idősotthonban halt meg 93 évesen.

hirdetés

Az öt Oscar-díjjal jutalmazott A muzsika hangja című musicalt 1964-ben forgatta Julie Andrews és Christopher Plummer főszereplésével Robert Wise.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Látható volt a zenéje filmek nélkül is – Vangelis halálára
A 79 éves korában elhunyt muzsikus úgy írta be magát a 20. század zenéjébe, valahol félúton a populáris és a komolyzene között, hogy semmit sem tudott és nem is akart tudni a sztárlétről.

Link másolása

hirdetés

Tegnap este óta korunk egyik legkiválóbb filmzeneszerzőjét gyászolja a világ. Az olyan nagyszerű alkotások, mint a Tűzszekerek, a Keserű hold, az Eltűntnek nyilvánítva vagy a Szent Ferenc elképzelhetetlenek az ő zenéje nélkül. Akadtak olyanok is, mint például az 1492, hogy a zene maradandóbb lett, mint maga a film. Pedig Vangelis Odysseas Papathanassiou pályája nem csak a moziról szólt, bár kétségtelen, hogy darabjai sokszor akkor is látványt csaltak az ember szeme elé, ha csupán hangokból álltak.

A 79 éves korában elhunyt muzsikus volt az, aki 1968-ban, miután Párizsba emigrált a „fekete ezredesek” diktatúrája elől, feltette Görögországot a pop-rock világtérképére az Aphrodite’s Child együttessel. A trió Pachebel német barokk zeneszerző motivumából alkotta meg a Rain and Tears című dalt, amely szenvedélyes romantikájával sokáig a házibulik egyik „lassú” kedvence lett. Ebben az együttesben tűnt fel az énekes Demis Roussos. 1972-ben az akkor már négytagúvá bővült együttes készítette el nagy szenzációt keltő avantgárd albumát, a 666-ot, de akkor már Vangelis egyre inkább saját útját járta.

Még abban az évben készített egy hangkollázst az 1968-as diákmozgalmak emlékére Fais que to réve... címmel, majd az 1970-es években egyre-másra készítette remek szólóalbumait, vegyítve a hagyományos billentyűs hangszereket a különböző szintetizátorokkal.

Zenei stílusában nagyszerűen ötvözte a minimalizmust és a lírai dallamokat, gyakran alkalmazta azt a fogást, hogy egy néhány hangból álló motívumot bővített ki szinte nagyzenekarnyi áradásig.

Az Earth (1973), az Albedo 039 (1976) és a Spiral (1977) voltak ennek a korszaknak a kiemelkedő lemezei. Kezdettől fogva szívesen dolgozott kórusokkal a Heaven and Helltől (1975) a Mask-on (1985) át az 1992-ig. A Yes énekese, Jon Anderson először csak vendégként szerepelt nála, később már egész duólemezen hallhattuk Vangelis billentyűit és Jon kontratenorját. De csodálatos, erős karakterű nőkkel is dolgozott együtt: az olasz énekes-színésznő Milvával német, honfitársnőjével, Irene Papasszal pedig görög nyelvű albumokat készített.

Ma már kevesen tudják, hogy Vangelis első filmzenéit még alig huszonévesen hazájában írta. Szólópályája kezdetén főleg dokumentaristák, szocio- és természetfilmesek vették igénybe szolgálatait, ez utóbbiak közül a leghíresebb a Frédéric Rossif rendezte Opera sauvage lett, amelynek egyik darabját az idősebb magyar közönség is jól ismerte: a L’enfant című tétel volt A hét című politikai tv-magazin főcímzenéje.

hirdetés

Mellesleg nem ez volt az egyetlen Vangelis-motívum, amit eloroztunk annak idején: a Spiral egyik darabja egy időben a rádió Esti krónikáját vezette be. A 90-es években még a nagy francia oceanográfus Jacques Cousteau-val is dolgozott együtt. 2002-ben azonban már teljesen „legális” együttműködésre is sor került: Vangelis írta és állította össze ugyanis Shakespeare A vihar című drámájának zenéjét a Nemzeti Színház Schwajda György rendezte előadásához.

A muzsikus 1980-ban költözött át Londonba, és ekkor került be a nagy mozi világába. Mindjárt az első próbálkozása hatalmas sikert aratott: Hugh Hudson Tűzszekerek című filmjének zenéjével Oscar-díjat nyert, ő volt az első, a pop-rock világából jött zeneszerző, aki elnyerte az aranyszobrot. A nagy mozifilmek mellett a színház is vonzotta, sőt balettzenéket is írt Frankenstein, valamint A szépség és a szörnyeteg történetére.

Vangelis pályája utolsó évtizedeiben az univerzum felé fordult. Egyik legnagyobb szabású darabja a Mythodea volt, amelyet a NASA Mars-missziója ihletett. Ennek a fenséges műnek a bemutatóját hozzá méltó környezetben az athéni Akropolisznál tartották. Utolsó lemeze, a Juno to Jupiter szintén a csillagok közé vitte zenéjét, egyben tisztelgett az ógörög mitológia főistenei előtt.

Vangelis Odysseas Papathanassiou úgy írta be magát a 20. század zenéjébe, valahol félúton a populáris és a komolyzene között, hogy semmit sem tudott és nem is akart tudni a sztárlétről.

Sajnos soha nem találkoztunk, de egyet gondoltunk a zenéről: ő is az univerzum őserejének tekintette, és a létező legtökéletesebb sokdimenziós tudásnak. Önmagát pedig így jellemezte: „Úgy működöm, mint egy csatorna, amelyen keresztül a zene kilép a zaj káoszából.”

Évekkel ezelőtt egyik kedvenc szórakozásom volt, hogy instrumentális darabokra "kisfilmeket" írtam. Az Albedo 039 Nucleogenesisére egy szakítás történetét képzeltem el, ahol a férfi egy telefonfülkében áll, de nem meri felvenni a kagylót, miközben a nő fentről, az ablakából figyeli a telefonfülkét, várja, hogy megszólaljon a telefon, de hiába. Aztán a férfi kilép a telefonfülkéből, nyitva hagyja az ajtaját és lassan távozik. A nő kinyitja az ablakot, utána kiáltana, de nem mer és a férfi lassan eltűnik a távolban. Most ezzel a képsorral és ezzel a zenével búcsúzom Vangelistól.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk