Végre egy film, amiért megéri elmenni a moziba – Fekete táska kritika

A nyári színházi élmények egyik fénypontja lehet idén Carlo Goldoni Csetepaté Chioggiában című darabja, amely a Miskolci Nemzeti Színház és a Városmajori Szabadtéri Színpad közös produkciójaként érkezik Budapestre. Az 50-es évek Olaszországát idéző, klasszikus komédia élénk karakterekkel, pergő párbeszédekkel és igazi mediterrán temperamentummal érkezik.

Chioggia egy kis halászfalu, ahol a tenger, a halászat és az emberek indulatai határozzák meg a mindennapokat. A férfiak a tengeren dolgoznak, míg a parton maradt asszonyok pletykákkal, féltékenységgel és kiszámíthatatlan érzelmi reakciókkal tartják mozgásban a közösséget. Egy apró félreértés elég, hogy a falu teljes lakossága egy nagy csetepaté kellős közepén találja magát.

Az előadás különlegességét nemcsak az alapanyag, hanem az alkotói szemlélet is meghatározza. Rusznyák Gábor rendező, aki a díszletet és a dramaturgiát is jegyzi, érzékenyen, mai szemmel közelít Goldoni világához, miközben tiszteletben tartja a klasszikus formaelemeket. Azon gondolata, miszerint „ahhoz, hogy a színház ne csak egy produkciógyárat jelentsen, bizalmi légkör kell,” végigkíséri az előadást: érződik a színészi játékban, a színpadi tér használatában, sőt, a karakterek viszonyainak alakulásában is.

Az olasz miliőt költői egyszerűséggel idézi meg a színpadkép: egyetlen tér, amely hol halászfaluként, hol hivatalos közegként, hol otthonként működik. Ebben a sűrített világban zajlanak a veszekedések, szerelmek, kibékülések – az élet minden színe. A Városmajori Szabadtéri Színpad természetes környezete pedig tökéletes hátteret biztosít ehhez a hangulathoz:

A szereplőgárda kiváló: Lajos András, Varga Andrea, Mészöly Anna, Tegyi Kornél és Farkas Sándor vezetésével a miskolci társulat nagy energiával kelti életre Goldoni karaktereit. Figuráik túlzóak, de mégis ismerősek: olyan emberek, akiket akár a saját utcánkban is láthatnánk – csak éppen most olaszul beszélnek, harsányabbak, és még a legkisebb sérelmet is képesek drámává felnagyítani.

A Csetepaté Chioggiában üdítően emlékeztet arra, hogy a legnagyobb zűrzavar mögött is emberi vágyak, félelmek, szeretet és megbocsátás rejtőzik. A darab könnyed, mégis rétegezett: a nevetés mögött mindig ott húzódik az emberi természet kiszámíthatatlansága, a kapcsolataink törékenysége – és az a lehetőség, hogy mégis lehet jól csinálni.

Az előadás bemutatóját 2025. július 3-án tartják, és július 4-én lesz még látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon. Aki a nyári kánikulában egy sodró lendületű vígjátékkal hűsítené magát, és egy kicsit Itáliára vágyik Budapest közepén – annak ez az este garantált feltöltődést kínál.

Csuja Imrét az Örkény Színház évadzáróján búcsúztatta a társulat. A Jászai Mari-díjas színész nyugdíjba vonul, de nem tűnik el teljesen a színpadról. Megtartja jelenlegi szerepeit, de újakat már nem vállal. Az Örkény Színház Facebook-oldalán számolt be a hírről.

A színész már tavaly bejelentette, hogy 2025-ben szeretne visszavonulni. Színházi szerepei mellett olyan filmekben és sorozatokban is játszott, mint az Üvegtigris, a Valami Amerika 2. vagy A mi kis falunk. Csuja az Örkény Színház alapító tagja.

– mondta Csuja Imre.

Idén tavasszal viszont arról beszélt, hogy talán mégis folytatná, amíg Kossuth-díjat nem kap.

„Számomra is talányos, ki mi alapján nyeri el. Nem tudom, még mit kellene tennem a Kossuth-díjhoz, de azt gondolom, mindent elkövettem, hogy én is megkaphassam. Előbb-utóbb csak összejön. Hazudnék, ha azt mondanám, nincs hiányérzetem. Az a fakk még üres a szekrényemben” – fogalmazott akkor a színész.

(via Blikk)

A Titan: Az Oceangate katasztrófa című 2025-ös Netflix dokumentumfilm szinte elkerülhetetlen alkotás volt. A 2023-as tengeralattjáró tragédia a közvélemény figyelmét hetekre megragadta: egy modernkori katasztrófa, amelyet valós időben követhetett a világ. A film nem csupán az események kronológiáját mutatja be, hanem átfogó képet ad a háttérben húzódó okokról, a vállalati kultúráról, és arról a megalomániáról, amely végül öt ember életét követelte.

Még akkor is, ha pontosan tudjuk, mi lesz a történet végkimenetele, a feszültségkeltés működik, ami részben annak is köszönhető, hogy egy jól dokumentált eseményről van szó, sok archív anyag és visszaemlékezés állt rendelkezésre az alkotók számára. Emellett sok korábbi dolgozó állt a kamerák elé, hogy elmondják a történetüket. A kétórás játékidő alatt végig sikerül fenntartani a figyelmet, a dramaturgia tudatos, a tempó kiegyensúlyozott.

A film különösen erős abban, ahogyan bemutatja az Oceangate cég belső működését. Volt dolgozók – köztük mérnökök és a merülésekért felelős szakemberek – osztják meg tapasztalataikat, s teszik ezt megdöbbentő őszinteséggel. Egyesek nyíltan beszélnek arról, hogy már évekkel korábban látták az intő jeleket, és ezért döntöttek úgy, hogy elhagyják a céget. Volt, akit be is perelt a vállalat, mert fel merte vetni a biztonsági problémákat. A dokumentumfilm egyik legmegrázóbb része, amikor az egykori alkalmazottak tüzetesen mesélnek a cégben töltött időről, hogy mennyire toxikus légkörben kellett dolgozniuk, és arról, hogyan vált egy álom rémálommá. Stockton Rush, az Oceangate vezérigazgatója egyre inkább olyan karakterként jelenik meg, akinek ambíciói, már-már rögeszméi, felülírták a józan észt és ezzel nemcsak saját, hanem mások életét is veszélybe sodorta.

Látjuk, hogyan épült fel a vállalkozás az ötlettől a megvalósításig, majd hogyan omlott össze a rendszer a túlzott önbizalom és a spórolás miatt. Ilyen például az innovációnak szánt szénszálas hajótest, mely elsősorban anyagi és súlycsökkentési okokból került előtérbe, ám végül ez vezetett a tragédiához. Különösen hátborzongató visszanézni az archív felvételeket, ahol Stockton Rush mosolyogva vezeti az eszközt egy vezetéknélküli videojáték kontrollerrel, mindezt abban a tudatban, hogy néhány hónappal/évvel később ez a szerkezet már nem tér vissza a felszínre.

A film kronológiája egy ponton visszaugrik a cég alapításáig, és innen követhetjük végig Stockton Rush ambícióit, amelyek egyfajta „tengeralatti Jeff Bezos” víziójába torkolltak. Az elképzelés, hogy hírességekkel, turistákkal merüljön a Titanic roncsaihoz, eleinte úttörő ötletnek tűnt, később azonban kiderül, hogy a megfelelő biztonsági háttér és szakmai kontroll teljes hiánya súlyos következményekkel járhat.

Hiszen már mi tudjuk, hogy a tengeralattjáró valójában már pillanatokkal a kommunikáció megszakadása után összeroppant a mélytengeri nyomás alatt. Ez fokozza a drámaiságot, bár olykor kissé túljátszott, de összességében hatásos, nem zavaró a túldramatizált amerikai pátosz.

a fedélzeten elhunyt öt személy közül csak P.H. Nargeolet-ról, a híres francia felfedezőről kapun mélyebb ismertetőt, az ő lánya is megszólal. A többi utas – köztük egy üzletember apa és fia, valamint egy milliárdos vállalkozó – szinte teljesen háttérbe szorulnak, valószínűleg jogi megfontolásokból. Ez azonban azt eredményezi, hogy a néző kevésbé tud azonosulni az áldozatokkal, és a film szinte kizárólag a cégre, illetve annak bukott vezérigazgatójára koncentrál. Míg technikailag kiváló az alkotás, az emberi történetek hiánya csökkenti az érzelmi hatást.

A dokumentumfilm erősségei közé tartozik, hogy bemutatja a nemzetközi vizsgálat eredményeit, és választ ad a legfontosabb kérdésre is: miért történt a katasztrófa? Emellett egy, az utóbbi időben egyre több kritikával illetett nagyvállalat, a Boeing is előkerül. Ugyanis a mostanság inkább hírhedt cég segített a tengeralattjáró terveiben. A cég nem biztos, hogy örül annak, hogy egy történetbe került a tengeralattjáró katasztrófával. A Boeing is most súlyos minőségellenőrzési hibák miatt került reflektorfénybe, ami nem tesz jót a cég amúgy is megtépázott reputációjának.

A nézőben azonban hiányérzet marad, főként az áldozatok emberi oldalának elhanyagolása miatt. A film így inkább egy vállalati bukástörténet, mintsem egy emberi dráma, de abban, amit vállal, kiválóan teljesít. Egy „őrült” milliomos híres akart lenni, ez sikerült neki, mely megtekinthető a Netflix kínálatában.

Az Esti Kornél meghatározó alakja a hazai zenei szcénának, akik nagylemezek tekintetében általában nem játszanak döntetlenre. A világ súlya végtelen külön aspektusban jelenik meg, illetve egyre többször találkozunk közéleti, politikai kitekintéssel is.

Az új album elkészüléséről így meséltek: „Ez a lemez egy elképesztően sűrű alkotói időszak eredménye. Annyira friss még az élmény, hogy hirtelen nem is tudom, mit emeljek ki a sok dolog közül, ami eszembe jut. Nagyon komoly csapatmunka volt az elejétől a végéig, soha nem próbáltunk ennyit, nem foglalkoztunk ennyire intenzíven a szövegekkel. Nagyon szerettük csinálni, nem könnyű elengedni. Az elmúlt két-három hónapban szó szerint minden nap ezzel keltünk és feküdtünk.

Ebben az értelemben rohadtul elegünk van a dolgokból. Másrészt pedig nagyon szerencsések is vagyunk. Azt csinálhatjuk, amit a legjobban szeretünk, a saját életkörülményeinkre sem lehet panaszunk. Ez pedig nyilván elégedettséggel, szeretettel tölt el bennünket. Van mit vesztenünk. Ilyen értelemben is gondolunk az Elég-re. Ez a lemez most az Esti Kornél tagjainak közös valósága, amit együtt teremtettünk a semmiből” – mondta a lemezről Lázár Domokos, az Esti Kornél egyik frontembere, aki nem mellesleg a lemez produceri, felvételi, keverési és mastering feladatait is ellátta.

Az Esti Kornél a fesztiválszezon során a legtöbb nagy fesztiválon elcsíphető, az önálló Budapest Parkos koncertjükre pedig Július 31-én kerül sor.