KULT
A Rovatból

Vecsei H. Miklós: Ennek a filmnek nagyon komoly üzenete van a mai kor számára arról, mi a feladata a magyar társadalomnak és a döntéshozóknak

El lehet-e választani a filmbeli ént a magánembertől? Meg lehet-e ismerni a valódi Semmelweist? Mi Semmelweis igazsága a 21. században? Többek között ezekre a kérdésekre kerestem a választ Vecsei H. Miklóssal a Semmelweis című film sajtóbemutatója után.

Link másolása

Vecsei H. Miklós korosztálya egyik legismertebb színművésze, filmen mégis ritkábban láthatjuk. Ezért megragadtam a lehetőséget, hogy kifaggassam, mennyiben különbözik egy ilyen feladat, mint a színházi szerepek.

– Azt tudjuk, hogy egy film egészen más, mint a színház, hiszen itt nem történési sorrendben veszik fel a jeleneteket, az adott pillanatban kell megpróbálni elkapni, hol tart a karaktered a filmbeli ívében. Mennyire igényel más munkamódszert, hozzáállást a színésztől?

– Valóban, egy film nem lineárisan forog, általában helyszínfüggő. Az adott helyszínen játszódó jeleneteket együtt vesszük fel, azután megyünk a következő helyszínre.

Ennél a filmnél az a furcsa dolog történt, hogy az utolsó előtti jelenetet vettük fel legelőször, a tárgyalást.

A színházban az ember az elejétől a végéig éli meg a karakterét, ami az átélés szempontjából könnyebb.

A filmnél ez nem lehetséges, ezért úgy fogom fel a forgatást, mintha minden egyes jelenet egy külön kisfilm lenne, aminek van eleje, van benne fordulat, és van vége.

Ezeket a kisfilmeket kell pontosan, igazul eljátszani és akkor a nagy egész is kiadhat valami igazat.

Persze, valamennyire az embernek a fejében végig kell a forgatókönyv alapján járnia, hogy is néz ez ki. Például feldúltan bemegyek egy ajtón, és négy hét múlva vesszük fel azt, amikor a másik oldalon kijövök. Nekem össze kell raknom a fejemben, hogy ezek csatlakozzanak.

Technikailag talán ez a legnehezebb része, de már a forgatás megkezdése előtt kértem Koltai tanár úr segítségét ebben.

– Régi vita, hogy a színész mennyire csak kiszolgálója a rendezői elképzelésnek, és mennyire válhat alkotótárssá, különösen, ha olyan színészről van szó, mint Te, aki íróként is tevékenykedik.

– Szerintem minden alkotónak az a fontos, hogy elmondjon valamit, ami a lelkét nyomja. Vagy a saját hiányairól beszéljen, vagy a környezetében érzékelhető hiányokról. Nekem az a tapasztalatom, hogy a rendezők olyan emberekkel szeretnek dolgozni, akik közel állnak a nekik fontos témákhoz.

Koltai tanár úrnál ez abban látszott nagyon, hogy nála a castingok nem a filmben lévő jelenetekről szóltak, hanem beszélgetésekről. Egymásról, családról, barátságról, árulásról, helyzetekről, mesterekről. Elkezdtünk egymáshoz közeledni és megérteni, hogy a másiknak miért lehet fontos valami.

Én azt éreztem, hogy egymásra találtunk, és amikor elkezdtünk a filmről beszélni, és a film jeleneteit venni, akkor már sejtettük, hogy ez mit jelent a másiknak.

– Túl azon, hogy színészként eljátszottál egy karaktert, mi az, ami Te, mint Vecsei H. Miklós el tudtál mondani ezen a filmen keresztül?

– Ez összetett kérdés, sok oldalról lehet rá válaszolni.

Ott csatlakoztam be a folyamatba, hogy elkészült egy forgatókönyv, és volt egy szerep. Tehát utólag kellett megkeresnem, hogy nekem ma, Magyarországon mit jelent ez a karakter. Ez egy 170 évvel ezelőtti történet, a magyar és az egyetemes egészségügy egyik legfontosabb pillanatáról, ami a mai napig kihat a kórházakra és minden egyes ember élete neki is köszönhető. Ezt ki lehet mondani, nem nagyzolás. Felszáll az ember a buszra, és mindenki hordoz magából egy keveset Semmelweisből. És akkor vizsgáljuk meg, hogy ehhez képest ma, Magyarországon milyen egy szülő nő helyzete. Például anyagilag egész jó a helyzetben van egy nő, aki családot vállal. Viszont a szülés pillanatáig nem tudja, hogy ki lesz az orvosa és ki lesz a szülésznője.

Miközben a 170 évvel ezelőtti történetet bemutató filmben visszatérő pillanat, hogy 1847-ben bemegy egy bécsi nő a klinikára, és kiválasztja, hogy ki lesz az orvosa. Ugyanez ma, Magyarországon nem lehetséges.

Érzi az ember, hogy ez egy anomália. Ez segít az átélésben, mert a lelkem legmélyéig végig kell vigyem ezt az igazságot, hogy ha majd kész lesz a film, akkor ez az igazság visszahasson a jelenre. Sok ilyen pici dolgot tudnék mondani a filmmel kapcsolatban. Ennek a filmnek nagyon komoly üzenete van a mai kor számára arról, mi a feladata most a magyar társadalomnak, és főként a döntéshozóknak.

Visszatérve az eredeti kérdésedre, itt nem arról van szó, hogy az ember magából akar megmutatni dolgokat. Hanem az átélés nem hozható létre másból, csak saját magamból. Ezért paradox módon, a végén az ember mégis csak saját magát tudja megmutatni. Az ő szeme csillog a karaktere szemében. Az ő szíve roppan össze a karaktere szívében. Ő fut. Ő piszkolódik össze. Ehhez kell felnőni, hogy olyan mélyre ásson az ember a saját karakterében, ami igazzá teheti ezt a nála jóval nagyobb kaliberű embert.

Itt még arról lenne érdemes beszélni, hogy egy történelmi filmnél a stáb nagy része hajlamos arra gondolni, hogy itt most egy példaképet hozunk létre. Miközben példaképet nem lehet játszani. Semmilyen jó dolgot nem lehet megjátszani, vagy illusztrálni.

Pont attól lesz valaki példakép, hogy a hibáin, a botlásain, az útján keresztül meg tudjuk fogni a kezét.

Nagyon fontos volt, hogy ezt a példakép előérzetet minél hamarabb leromboljunk és ne egy szuperment mutassunk meg a kamerával, hanem egy nagyon komplex embert, akit a sors – vagy a Jóisten – pont akkor, pont ebben az időben, 1847-ben ezzel a feladattal bízott meg.

– A történelmi film sajátossága, hogy egyszerre valós és fiktív. Mennyire tudtad megismerni, hogy milyen lehetett ténylegesen Semmelweis? Egyáltalán cél volt ez, vagy csak a forgatókönyv univerzumában létező Semmelweist próbáltad ábrázolni?

–Én minden alkalommal, ha II. Richárdot, ha József Attilát, ha Cseh Tamást akarom megszemélyesíteni, akkor az adott személyről, témáról az antikváriumokban fellelhető összes könyvet megkeresem, és végiglapozom.

Általában sok-sok ezer oldal áll rendelkezésünkre, de nekem csak félmondatok kellenek. Mondjuk, egy pályatárs megírja, hogy nevetett Semmelweis egy viccen. Ez nagyon fontos, mert a forgatáson oda jutunk, hogy a karakterem nevet valamin, és akkor én már tudom, hogy mindig feltartott ujjal nevetett.

Ha az ember talál 5-6 ilyen apróságot, sokkal színesebbé válik a karakterábrázolása.

Az újhullámos művészfilmeknél nagyon szeretem ezeket a kicsi apróságokat. Egy két tárgy, néhány mozdulat, amiről értem, hogy a rendező vagy a forgatókönyvíró nagyon sokat kutatott és beszélgetett, hogy az a pici igazság ott megjelenhessen.

Ugyanakkor a színésznek nem egy történelmi tablót kell megjelenítenie. Nem is tud. Hanem a forgatókönyvírók által megrajzolt karakternek az igazságát kell végigvinnie a filmen. Ha szerencséje van, akkor a forgatókönyvíró által megírt Semmelweis az nagyon közel áll a történelmi Semmelweishez. De a színésznek egy idő után a forgatókönyvvel van dolga.

– Semmelweis egy nagyon emocionális személyiség a filmben. Mennyire lehet kilépni ebből, és visszatérni önmagadba, amikor vége a felvételnek?

– Nem visszatérsz önmagadba, a filmben is már te magad vagy. Csak sokszor pokoli érzéseket kell átélni. Tehát nem az van, hogy egy másik ember őrületéből kell visszajönni, hanem a saját őrületedből.

Mondjuk nehéz megélni, hogy elbúcsúzol reggel a családodtól, a párodtól, magad maradsz, és el kell kezdened leásni a lelkedbe az életed egy olyan pontjáig, amely esetleg őket nem érinti, vagy nem szeretnéd, hogy érintse. Ezt beviszed az öltözőbe, beviszed a sminkszobába és aztán beviszed a kamera elé.

Aztán vége a forgatási napnak, mindenki összepakol, elmegy, és neked ott bugyog tovább a szívedben a múltadnak egy olyan darabja, amit minden egészséges ember szeretne elengedni, szeretne kigyógyulni belőle, de te tudod, hogy neked az a hivatásod, hogy ezt hordozd.

Ha nem is részese az aktív életednek, de nyitnod kell neki a szívedben egy polcot, ahonnan bármikor elő tudod hozni, mert a karaktereid igazsága, mélysége ezen keresztül tud megszületni.

Erre különböző technikák és tapasztalati szintek vannak, hogy az ember ezt hogy ne vigye haza.

Vagy ha szerencséje van, mint nekem, akkor egy olyan párhoz viszi haza, aki ezt teljes mértékben megérti, és olyan békét sugároz magából, ami megnyugtat. De ha hónapokon keresztül tart egy forgatás, akkor az ember tényleg komoly idegállapotba tud kerülni. Ami fontos a film létrejötte kapcsán, de vigyázni is kell, hogy az ember ne úgy adja ki magából, hogy alkoholista lesz, vagy nem jól bánik a környezetével, mert ezek reális veszélyek.

– Mégis csak szét kell valahogy választani a filmbeli és filmen kívüli ént, hiszen a filmben olyan kapcsolatok alakulnak ki, amelyeket nyilván nem lehet folytatni a magánéletedben. A filmen kívül nem Nagy Katica a párod, és nincs konfliktusod Gálffi Lászlóval.

– De a filmben nem Nagy Katicával és Gálffi Lászlóval játszol. Hanem azokkal, akiket ők megszemélyesítenek a te életedben. Tehát én, ha a Katicára néztem, akkor a saját szerelmemet láttam. Vagy amikor elárul engem a filmben, akkor azt láttam, aki engem elárult, pedig nagyon szerettem. Természetesen fontos, hogy mit látsz a partner szemében, és kíváncsi vagy, hogy a partner mit ad. Az ő életéből mi tud behozni.

Például nagyon izgalmas volt, ahogy Gálffi tanár úr szerette volna megjeleníteni az általa játszott Klein professzor múltját, mert úgy érezte, akkor tud igazán Klein professzorrá válni, ha ez érződik a filmben.

Ezért vannak olyan jelenetek is a filmben, amik az ő teljessége miatt voltak ott.

Előre vártam, hogy amikor eljön az a jelenet, ahol bocsánatot kér tőlem, akkor mit fogok látni a szemében.

– Igazán széles spektrumot felölel a munkásságod. Talán nem mindenki tudja rólad, hogy te állsz az olvasást népszerűsítő POKET projekt mögött. Hogy áll ez a küldetés?

– Országszerte van 30 zsebkönyvautomatánk, amiből előállítási költségen árusítunk könyveket. Egy jó minőségű könyvsorozat, amivel elsősorban az okostelefonfüggőségre, és az okostelefonok kiválthatóságára próbáljuk felhívni a figyelmet.

Öt és fél éve működik, most jelent meg a 70. címünk, Lackfi János Keresgélők imakönyve című kortárs imasorozata. Jövő évben is folytatjuk, amíg bírjuk, és amíg van követőtáborunk. Nagyon szeretnénk eljutni határon túli magyarokhoz is, de sok bürokratikus akadályba ütközünk külföldön.

– Milyen új szerepekre, bemutatókra, projektekre készülsz?

– Cseh Tamás életéről készítettünk egy előadást Füst a szemében címen, január 5-én lesz belőle egy nagyszabású előadás a Budapesti Kongresszusi Központban, ahol Bereményi Gézával fogunk fellépni.

Emellett van egy QJÚB nevű kis társulásom, ahol szakrális színházi és zenei gyökereket kutatunk.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Ezt meg kell hallgatni! Zorán Apám hitte című dalát dolgozta fel egy afrikai rapper
A zene egy olyan gyűjteményben kapott helyet, amiben a művész a követőinek megmutatott különböző országokból származó dalokat, illetve meg is mixelte azokat.
F. P. Fotó: - szmo.hu
2024. február 27.


Link másolása

Az ismert nigériai hip-hop producer, Kolo Gana nagyot alakított magyar kötődésű feldolgozásával. Az afrikai rapper egy Instagramra feltöltött videóban dolgozta fel Zorán Apám hitte című dalát. A zene egy olyan gyűjteményben kapott helyet, amiben a művész a követőinek megmutatott különböző országokból származó dalokat, illetve meg is mixelte azokat – írja a Telex.

Íme, a végeredmény:

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Kolo Gana (@kolo.24) által megosztott bejegyzés


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Alföldi Róbert: „Az a gondolkodás, amit én képviselek, annak itt nincs létjogosultsága”
A színész-rendező egyre ritkábban szólal meg közéleti kérdésekben, nem szeretne „több energiát, érzelmet, idegrendszert beletenni”.

Link másolása

Hosszú interjút adott a Népszavának Alföldi Róbert, aki Arthur Miller Az ügynök halála című drámáját rendezi a Centrál Színházban, amelynek szombat este lesz a premierje.

A színész-rendező gyakran szólalt meg az elmúlt években közéleti témákban, most már azonban egyre ritkábban teszi ezt.

„Ha az ember azt érzi, hogy semmi értelme nincs annak amit csinál, akkor elmegy a kedve. A választások után azt éreztem, hogy semmi értelme nem volt annak, amit én előtte nyomtam.

Teljes mellszélességgel. El kell fogadni, hogy amit én gondolok arról, hogy milyen egy demokratikus ország, hogy az miként tudna működni, az egy kisebbségi gondolat. Én mindent megtettem azért, hogy ez ne maradjon kisebbségben. Nem sikerült, nagyon nem” - mondta Alföldi Róbert.

Azonban azt is hozzátette: nem feladásról van szó, de ő már nem szeretne „több energiát, érzelmet, idegrendszert beletenni”.

„Bebizonyosodott, hogy az a gondolkodás, amit én képviselek és a világról gondolok, annak itt nincs létjogosultsága. Mindenki a saját szövegét löki, miközben semmiféle átjárás nincs az eltérő álláspontok között”

- fejtette ki Alföldi.

A Nemzeti Színházban történt baleset kapcsán azt mondta, pletykákból nem tudja és nem is akarja összerakni, hogy Vidnyánszky hibázott-e és ha igen miben. Az azonban nem túl szimpatikus neki, hogy a balesetben hónapokkal ezelőtt megsérült két színész nem kapott semmilyen anyagi segítséget, hogy erről nem beszéltek.

„Én máshogy gondolom a vezetői emberséget” - tette hozzá.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Mucsi Zoltán: Lévai Balázst le kellett volna fejelni, amikor megkeresett az ötlettel
Legalábbis ezt gondolta az első előadáson, közvetlenül azelőtt, hogy bement színpadra... December óta fut Mucsi Zoltán standup estje a Momkultban, ami egészen új kihívások elé állította a népszerű színészt.

Link másolása

Lévai Balázs rendező-producer álmodta meg az Egy életem standup sorozatot, amelyben Kapa az életéről vall a tőle megszokott humorral és nyers őszinteséggel.

– Az Egy életem című életrajzi standup sorozat egyik szereplője vagy Szinetár Dóra és Grecsó Krisztián mellett. Hogy csöppentél bele ebbe a projektbe?

– Lévai Balázzsal már nagyon régóta ismerjük egymást, és időnként felbukkanunk egymás életében. Egyszer felhívott, hogy üljünk le egy kávéra. Fogalmam nem volt, miről akar beszélgetni, de gyanútlanul elmentem, és akkor állt elő ezzel az ötlettel. Hogy hozzunk össze egy standup estet az életemről.

Először azt hittem, hogy tréfál. Amikor látszott, hogy komolyan gondolja, az jutott eszembe,

Balázs biztos úgy látja, túl jó passzban vagyok, rendben vagyok, ezért ki kell rángatnia engem ebből a komfortzónából, hogy ne érezzem magam olyan jól.

De csak birizgált a dolog, ezért azt feleltem, próbáljuk meg. Úgyhogy nekiálltunk hárman dolgozni rajta, Balázs, Gyulay Eszter dramaturg és jómagam. Voltak vitáink rendesen, mert ilyet még egyáltalán nem csináltam, és ez egészen más, mint egy színdarab. Itt mégis csak az életemről kell dumálnom.

Meg kellett nézni, mi az, ami elmondható, de azért érdekes is, ráadásul mindez humorral párosuljon. De csak eljutottunk a végéig, és december óta telt házakkal játsszuk.

– Vannak színészek, akik alig várják, hogy beszélhessenek magukról, de én úgy vettem észre, te nem tartozol közéjük, az interjúkon kimondottan visszafogott vagy. Mennyire esett nehezedre így kitárulkozni?

– Jól látod, civilben nem én vagyok a leghangosabb egy asztaltársaságban. Sokkal jobban szeretem, ha mások beszélnek rólam, vagy az előadásomról, és lehetőleg jót mondanak. Nyilván kellett húzni határokat a kitárulkozásban.

De itt inkább az volt a kérdés, hogy mi az, ami érdekes lehet a nézőknek, amit nem tudnak még rólam. Hogy lehet elmondani az életem legfontosabb és legjobb sztorijait úgy, hogy a másfél óra alatt végig fenntartsuk a nézők érdeklődését. Ezért is használunk sok filmbejátszást és fotót az előadás során. Ezek is mindig új impulzust adnak.

– Hogy áll hozzá egy színész ehhez a feladathoz? Bemegyek kvázi civilként, mint Mucsi Zoltán, vagy el kell játszanom Mucsi Zoltánt, mint egy szerepet?

– Nyilván azért ez elsősorban nem szerep, hanem egy vallomás az életem bizonyos periódusairól, fordulópontjairól. Ugyanakkor, ha az ember kiáll valaki vagy valakik elé, akkor szerepel. Ha egy társaságban elmond egy sztorit, az is szereplés. Emberek nézik, ahogy sztorizik. Itt is ez történik. A saját életemről sztorizok, szóval, amit és ahogy elmesélek, az már egy előadás része.

– A standuphoz hozzátartozik sokszor, hogy a közönség sokkal közvetlenebbül reagál, mint egy színdarab esetén. Nálad alakult ki bármiféle interakció a nézőkkel?

– Eddig mindig volt valami esemény, amit lereagáltam. Például a legutóbbi előadáson volt egy hölgy, ráadásul az első sor közepén, aki mindig jóval hosszabban nevetett, mint a többiek. Tehát amikor a többiek már elhallgattak, ő egyedül még mindig nevetett. Vele folyamatosan beszélgettem, milyen jó, hogy itt van, jöhetne többször is, és ha majd intek, akkor is nevessen.

De az is előfordult, hogy késett valaki és lereagáltam, hogy ne zavartassák magukat, én is késni szoktam az ilyen gyenge előadásokról.

– Grecsó Krisztián estjén egy sorban ültünk veled. Udvariasságból megnézted a kollégát, vagy próbáltál ötleteket is meríteni a saját estedhez?

– Egyrészt meg akartam nézni, milyen ez, mert egész más az életben beszélni valamiről, és más a színpadon. De Grecsóval ismerjük egymás, úgyhogy kíváncsi is voltam, és kaptam is olyat, amit még nem tudtam róla. És nagyon-nagyon tetszett.

Most már látom, hogy ebben az Egy életem sorozatban minden előadás más, hiszen nagyon különböznek az életek, amiket elmesélünk. És minden főszereplő stílusához igazítják Balázsék a dramaturgiát és az est hangulatát. Grecsó elődása nyilván kicsit irodalmibb, éppen ezért nagyon felemelő. Az enyémben is vannak lírai pillanatok, de mi erősebben fókuszáltunk a humorra.

Végeredményben mindketten arról mesélünk, hogy lettünk az az ember, aki most ott áll a nézők előtt.

– Az mennyire ijesztő színészként, hogy itt nincs egy szerep, ami mögé elbújhatsz?

– Az első előadáson, közvetlenül azelőtt, hogy bementem a színpadra, arra gondoltam, hogy amikor a Balázs megkeresett, akkor le kellett volna fejelni, és megszakítani vele minden kapcsolatot. Borzasztó nehéz egyszerre őszintének és érdekesnek lenni, és lehetőleg minél több humort is beleszőni, mert a nézők elsősorban ezt várják egy ilyen esttől. Ráadásul ezt a másfél órát egyedül kell kitöltenem.

De szerintem a végeredmény vicces lett és már én is otthonosabban mozgok ebben a szerepkörben. Többen azt mondták az előadások után, hogy sokkal jobban megismertek engem. Úgy érzik, mintha a haverjuk lennék.

Remélem, sok új havert szerzek ezzel az esttel a jövőben.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Ez lesz az új Lost? – A Constellation egy egészen új állatfaj, tele WTF-pillanatokkal
Egy sci-fi, amiben azt sem hiszed el, amit a főszereplő lát! Annyi kérdést vetett fel az első három rész alatt, hogy nem tudom lesz-e elég idő ebben az évadban, hogy mindre választ kapjunk. Akik szeretik a lassabb stílusú rejtélyeket, azoknak irány az almás cég oldala!

Link másolása

Aki nem hallott még az AppleTV+ legújabb sorozatáról, az nincs egyedül, én se tudtam róla semmit, mielőtt megnéztem volna az első három részt.

Mondjuk, miután túlestem rajta, sem lettem sokkal okosabb.

Egy misztikus elemekkel építkező sci-fi dráma, tele WTF-pillanatokkal.

Peter Harness az új sorozat alkotója, ő írta a forgatókönyvet is, így elmondhatjuk, hogy az ő gyermeke a Constellation. Harness egy ismeretlenebb alkotó, bár sok mindenben benne volt a keze. A legismertebb projektje talán a Ki, vagy Doki?, amelyben íróként tevékenykedett.

Így bátran kijelenthetjük, hogy a Constellation a legnagyobb vállalkozása eddig.

Főszereplőnek sikerült megnyernie a sci-fi szerelmeseinek nem ismeretlen Noomi Rapace-t és a veterán brit színészt James D'Arcyt. Lányukat, hogy még összezavaróbb legyen a történet, egy ikerpár alakítja, Rosie Coleman és Davina Coleman, valamint van itt még ismerős a Breaking Badből és Better Call Saulból: Jonathan Banks.

A történet egy cold opennel kezd. Ez egy gyakori forgatókönyvírói húzás, amikor csak úgy beledobnak minket az eseményekbe, mindennemű felvezetés nélkül. Jo Ericsson (Noomi Rapace) egy autóban utazik lányával és egy tárggyal együtt. Az rögtön világos, hogy menekülnek valami elől, és azt a tárgyat valaki keresni fogja. Majd visszaugrunk az időben és a Nemzetközi Űrállomáson találjuk magunkat (angolul ISS a rövidítse). Itt tudjuk meg, hogy Jo asztronauta, és éppen lányával videochatel. Éppen egy kísérletet végeznek, ahol a földi irányítást Henry Caldera (Jonathan Banks) végzi, de a dolgok balul sülnek el, és az űrállomás ütközik valamivel.

Már itt érezni a baljós előjeleket, Jo hall és lát olyanokat, amiket a többiek nem.

Kiderül, hogy egy szovjet kozmonauta mumifikálódott holtteste ütközött össze az ISS-szel, és ez jelentős károkat okoz, ezért el kell hagyni az űrállomást, de kevés a mentőkabin. Így Jo fent marad, és megpróbál túlélni. Ezzel párhuzamosan látjuk a földi eseményeket, amikor Jo már visszatért a kísérlet tárgyával, és menekül a hóban. Na de! Nem feltétlenül tudjuk, mi igaz, és mi nem. Nagyon finoman jelzik, hogy itt nem minden kerek. Jo nem mindenre úgy emlékszik, mint a többiek, valami történt vele a kísérlet alatt, de hogy pontosan micsoda, az három rész alatt nem derült ki. Egyre gyanúsabb, hogy változás történt a tér-időben, amit bizonyos szereplők apró jelek kapcsán vesznek észre.

Kezdjük a jóval: a produkciós dizájn megint csak elsőrangú, igazi Apple-minőség. A kamerakezelés, a jelmezek, a díszletek, szinte semmire sem lehet panasz. A zene elsőrangú, tovább épít a sorozat misztikumán, még hangulatosabbá teszi az atmoszférát. Illetve, akik szeretik a lassú történetvezetést és a családi drámákat, azok imádni fogják a Constellationt. Nekem túl lassú. Akkor el is érkeztünk a feketeleveshez. Szerintem túlságosan ragaszkodnak az űrkísérlet macguffinjéhez. Ez egy filmes kifejezés egy olyan tárgyra, aminek igazából nincs önálló funkciója, csak az, hogy előre vigye a történetet.

Szerintem egy nagyon idejétmúlt és klasszikus értelemben vett már-már klisés forgatókönyvi húzás.

A cold open is hasonlóan klisés, de jobban tud működni egy misztikumra épített sorozat esetében. Itt azonban nagyon vontatottan halad előre a rejtély megfejtése, nem derül ki semmi, hogy pontosan mi is történik, és ez annyira megöli a tempót, hogy unalmassá teszi az amúgy remek első részt. Az első epizód tényleg működik. Már-már Alfonso Cuarónos Gravitáció utánérzésem volt, amikor megtörténik a katasztrófa, egy igazán precíz, feszült indítás. Még az effektek is működnek, néha egészen hatásos, amit a képernyőn látunk, bár jelen van a gyengécske CGI, de egy nyolcrészes sorozat költségvetésénél erre számítani lehet.

A tempótól eltekintve a legnagyobb baj a kissé „bullshit” szagú tudományos háttér az egész mögött, illetve az arcunkba tolt érzelmi szál. A cselekmény több vonalon fut, nem tudni igazán, melyik a valóság, az űrben vagy a hideg északi időben játszódó rész, illetve kinek van igaza. Az ellenszenves szovjet kapcsolattartónak, esetleg a főszereplő svéd tudósnak?

Az első rész korrekt bevezető munka, de három rész elteltével még mindig nem világos, hogy még mit akarnak kihozni belőle.

Ez a misztikum lehet, hogy valakinek működni fog, nekem annyira nem jött át, mert túl lassú, pszichedelikus élmény volt. Aki az ilyeneket kedveli, az bátran tegyen próbát a Constellationnel. A sorozat megtekinthető az AppleTV+ streamingszolgáltató kínálatában.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk