MÚLT
A Rovatból

Vasfüggöny ereszkedett le a kontinensre - 75 éve hangzott el Winston Churchill fultoni beszéde

A volt brit miniszterelnök 1946. március 5-én a Missouri állambeli Fulton egyetemi kollégiumában mondott egy beszédet, amellyel ismét beírta magát a történelembe: megadta a hangot a hidegháború nyitányához.
Szöveg: Göbölyös N. László - fotó: Flickr - Levan Ramishvili - szmo.hu
2021. március 05.


Link másolása

Vasfüggöny, sőt, időnként csak „a Függöny”: ezt a kifejezés használták a nyugati politikai szónoklatokban és médiában több mint 40 éven keresztül a II.világháború után a szovjet érdekszférába került országokra. Mindenki tudta a „szabad világban”, melyek a „függönyön túli” államok, de még az 1980-as években is előfordult, hogy amikor már néhány világhírű rock-sztár – John Mayalltól az Iron Maidenig – eljutott Magyarországra, Csehszlovákiába, vagy Lengyelországba, az itt készült felvételeket rendszerint „Behind the Iron Curtain” címmel adták ki. Lehet, hogy már e koncertek fiatal nézői sem tudták, hogy a kifejezés atyja a 20. század egyik legnagyobb formátumú politikusa, Sir Winston Churchill volt.

Nagy-Britannia legendás miniszterelnöke, akit 1953-ban memoárjaiért irodalmi Nobel-díjjal tüntettek ki, már 1940-ben, amikor a Hitlerrel kötött szégyenletes müncheni alku kovácsát, Neville Chamberlaint felváltotta a londoni Downing street 10-ben, adott egy híres mondatot az utókornak: a nácik elleni háborúban nem kínált mást Őfelsége VI.György alattvalóinak, mint „vért, szenvedést, verítéket és könnyeket”. („blood, toil, sweat and tears”). Köztudott volt Churchillről, hogy meggyőződéses antikommunista, aki 1919-ben hadügyminiszterként, bár nem támogatta brit katonák bevetését a Szovjet-Oroszország elleni intervencióban, a polgárháború befejezésekor „egészségügyi kordont” javasolt a bolsevik állam ellen.

A II.világháború kezdetekor azonban Churchill felmérte, hogy a nácizmusnál nincsen nagyobb ellensége a világnak, és már 1940-ben figyelmeztette Joszif Sztálint egy készülő német támadásra, a generalisszimusz azonban, ahogyan senkinek, neki sem hitt.

A Szovjetunió elleni invázió napján, 1941. június 22-én aztán a brit miniszterelnök felajánlotta Nagy-Britannia segítségét. „Ez nem osztályháború, nem olyan háború, amelyben az egész Brit Birodalom és a Nemzetközösség elkötelezett faji, vallási és pártkülönbségre való tekintet nélkül” – írta Churchill Sztálinnak. 

Innen vezetett az út a tényleges katonai szövetséghez, az angolszász csapatok 1943-as szicíliai, majd 1944-es normandiai partraszállásához, miközben a három nagy diplomáciai csúcstalálkozón, Teheránban (1943. november), Jaltában (1945. február) Churchill, Franklin D. Roosevelt amerikai elnök és Sztálin a háború utáni világ jövőjéről és nem utolsósorban geopolitikai felosztásáról tárgyaltak. Az utolsó hármas csúcson, Potsdamban (1945. július) az elhunyt Roosevelt helyett már Harry S. Truman képviselte az Egyesült Államokat, míg Churchillt, aki a konferencia idején elvesztette az otthoni választásokat, Clement Attlee váltotta fel. Készült még olyan fotó, amelyen Sztálin, Truman és Churchill vidáman szorongatják egymás kezét, a szövetségesi barátság azonban már csak a látszat volt.

Churchill már 1945 májusában, az éppen beiktatott Truman elnöknek aggodalmának adott hangot Sztálinnal kapcsolatban. Úgy vélte, hogy a szovjet diktátor kettős játékot játszik. Akkor azonban még a Távol-Keleten dúlt a háború, megállapodás volt a Szovjetunió hadba lépéséről Japán ellen, ez azonban végül csak a hadüzenetig jutott el augusztus 8-án, két nappal Hirosima után, egy nappal Nagaszaki előtt. A mai napig folyik a vita a világ történészei között, hogy a két atomtámadás stratégiailag jelentéktelen városokra szükséges volt-e a háború befejezése, Japán kapitulációja szempontjából, vagy csupán a még szövetséges, de potenciális ellenség Szovjetuniónak szóló erőfitogtató figyelmeztetés. Mindenesetre sem Washington, sem London nem vállalta akkor még a konkrét szembenállást.

Közben azonban Churchillt „hálátlan” honfitársai megbuktatták, és így immár csak „Őfelsége ellenzéke vezetőjeként” utazhatott Truman meghívására 1946 tavaszán. Március 5-én a Missouri állambeli Fulton egyetemi kollégiumában mondott egy beszédet, amellyel ismét beírta magát a történelembe: megadta a hangot a hidegháború nyitányához.

A veterán politikus ugyan közölte, hogy „magánemberként” beszél, de hogy ez mennyire nem így volt, jelzi, hogy a beszéd szövegét előzőleg eljuttatta Truman elnökhöz.

Churchill először a tartós brit-amerikai katonai szövetség jövőképét lebegtette meg.

„Nem lesz lehetséges megakadályozni a háborút és biztosítani a világ működésének folyamatos sikerét, ha az angol nyelvű népek nem alakítanak egy testvéri szövetséget” – mondta a volt brit kormányfő, kifejtve, hogy ezen nem csupán a két azonos társadalmi rendű ország együttműködését érti, hanem a két hadseregét is a közös katonai stratégiától a fegyverzeteken át a kiképzésekig. Sőt, azt is javasolta, hogy a két ország kölcsönösen használhassa egymás katonai repülőtereit és hadi kikötőit a világ bármely pontján. Hamarosan rátért arra is, hogy miért tartja ennyire fontosnak e közös biztonsági rendszert.

„Árnyak vetülnek a szövetséges győzelem által nemrég még fénylő térre. Senki nem tudja, hogy Szovjet-Oroszország és nemzetközi kommunista szervezete mit szándékozik tenni a közeljövőben, hol lesznek a határai – ha lesznek egyáltalán – a terjeszkedésre, a hittérítésre való hajlamaiknak” – mondta Churchill, aki hangsúlyozta: nagy csodálója a hős szovjet népnek és harcostársának, "Sztálin marsallnak” és azt is megérti, hogy Oroszország védeni akarja nyugati határait egy újabb német agresszióval szemben, és örömmel adnak neki helyet a világ nagyhatalmai között.

„De fel kell fednem bizonyos tényeket önök előtt. Szczecintől Triesztig vasfüggöny ereszkedett le a kontinensre: Varsó, Berlin, Prága, Bécs, Budapest, Belgrád, Bukarest és Szófia – és más híres városok a szovjet érdekszféra lakói, és így vagy úgy, nemcsak a szovjet befolyásnak vannak alávetve, hanem szigorú és egyre erősebb Moszkva által diktált ellenőrzésnek is”

- tette hozzá, „rendőrkormányoknak” nevezve az érintett államokat, amelyek közül egyikben sem uralkodik valódi demokrácia. „Ezek súlyos dolgok, és rosszul tesszük, ha nem vesszük őket figyelembe, amíg még nem késő” – figyelmeztetett Winston Churchill.

A volt kormányfő elutasította azt a nézetet, mely szerint elkerülhetetlen egy újabb háború – holott egészen az 1960-as évek elejéig ez volt a hidegháború egyik fő propagandaérve – meggyőződése volt, hogy a Szovjetunió nem akar háborút, csupán a háborús győzelmének gyümölcseit akarja learatni „hatalmának és doktrináinak végtelen kiterjesztésével.”

„A háború alatt látottak meggyőztek arról, hogy orosz barátaink semmit sem csodálnak jobban, mint az erőt és semmit sem vetnek meg jobban, mint a katonai gyengeséget” – tette hozzá Churchill. Éppen ezért kell a nyugati demokráciáknak egységesnek maradniuk, a megosztottság katasztrófához vezet. Egyúttal azt javasolta, hogy még abban az évben minden kérdésben állapodjanak meg a Szovjetunióval az ENSZ keretein belül.

A beszédet kezdetben komoly fenntartásokkal fogadta az amerikai kongresszusi képviselők többsége, mert úgy vélték: a brit-amerikai katonai szövetség gyanakvást váltana ki a Szovjetunióból, és túlságosan szorosan kapcsolná az Egyesült Államokat London külpolitikájához. Ne feledjük, hogy Washington az első, majd a II. világháború idején is a végsőkig húzta a „be nem avatkozás” politikáját, az első esetben 1917-ben a német tengeralattjáró-háború, a másodikban Pearl Harbor kellett a belépéshez. És azt se, hogy a beszéd elhangzása idején még szinte érintetlenül állt a hatalmas brit gyarmatbirodalom, amely csak egy évvel később, India és Pakisztán függetlenné válásával indult el az összeomlás felé. Az amerikai sajtó viszont általában „hasznos figyelmeztetésnek” nevezte Churchill szavait. A brit lapok, bár leközölték a beszédet teljes terjedelmében, óvakodtak a kommentároktól. Csupán a konzervatív Daily Telegraph emlékeztetett vezércikkében, hogy „Churchill mindig is híve volt az Egyesült Államokkal való szoros szövetségnek, és mindig ellene volt a kommunizmusnak.”

Nem sokat késett Sztálin válasza, aki a moszkvai rádiónak adott interjúban kijelentette: a beszéd veszélyes, mert képes ellentéteket szítani a szövetséges hatalmak között. Churchillt pedig egy angolszász rasszizmus apostolának nevezte, „aki, mivel meg van győződve az angol nyelvű nemzetek felsőbbrendűségéről, rájuk bízza a világuralom küldetését.”

Churchill csupán annyit reagált néhány nappal később a New York-i Waldorf Astoriában rendezett banketten, hogy beszédén egy szót sem kíván megváltoztatni.

Persze nem Sir Winston volt az, aki elindította a szovjet és a nyugati érdekszférák megmerevedését. Miközben az Elbától keletre valóban Moszkva diktált, és a polgári erőket legkésőbb 1947-48-ig mindenütt kiszorították a közéletből, nem történt ez másképp számos nyugat-európai országban, csak éppen ott az antifasiszta ellenállásban kiemelkedő szerepet vivő kommunisták jártak ugyanígy. Franciaországban, Olaszországban békés úton távolították el őket, Görögországban viszont 1947-ben éppen a Truman-doktrina alapján avatkozott be az Egyesült Államok a jobboldali erők oldalán a polgárháborúba. A doktrina ugyanis kimondta: az Egyesült Államok nem tűri el a második világháború után kialakult status quo erőszakos megváltoztatását, és gazdasági, illetve katonai segítségnyújtással beavatkozik azon országokban, ahol a kommunizmus térhódítása fenyeget.

Arra azonban a felek minden hisztériakeltés és egyre fokozódó fegyverkezési hajsza mellett több mint négy évtizeden át gondosan vigyáztak, hogy soha ne kerüljenek egymással közvetlen konfliktusba.

Három évvel a fultoni beszéd után megvalósult Churchill álma: 1949. április 4-én megalakult az Észak-Atlanti Szerződés Szervezete, a NATO. Egy hónappal később Németország nyugati megszállási zónáiból létrejött a Német Szövetségi Köztársaság, majd október 7-én a szovjet zónában hozták létre a Német Demokratikus Köztársaságot, egyoldalúan fővárosának kikiáltva Berlin keleti övezetét. Ezt a folyamatot tetőzte be 1961 augusztusában a Berlini Fal felhúzása.

A hidegháborúnak voltak olyan pillanatai, amikor a világ valóban „a háborús szakadék szélén táncolt”, például a kubai rakétaválság (1962) vagy a Szovjetunió felett lelőtt dél-koreai utasszállító és az amerikai csillagháborús tervek (1983) miatt. Máskor enyhült a légkör, főleg az 1970-es években a szovjet-amerikai hadászati rakéta-megállapodásokkal és az 1975. augusztus 1-én Helsinkiben megkötött Európai Biztonsági és Együttműködési Egyezménnyel, amelynek az Egyesült Államok és Kanada is aláírója volt. A két világrendszer szembenállásának azonban végérvényesen a Berlini Fal 1989-es leomlása és a Szovjetunió két évvel későbbi felbomlása vetett véget.

Sir Winston Churchill még egyszer visszatért a miniszterelnöki bársonyszékbe: 1951-től 1955-ig állt újra brit kormány élén. 1955-ben, 81 évesen vonult vissza a politikától, de egészen 1964-ig a parlament tagja maradt. 1965. január 24-én halt meg, 91 éves korában.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
Így nézne ki Petőfi Sándor ma a mesterséges intelligencia szerint
Az 1848-as forradalom hős költőjéről csak egy hitelesnek mondott kép maradt fenn, annak alapján készültek el a mai, modern Petőfi-portrék.

Link másolása

Milyen lenne Petőfi Sándor, ha ma sétálna Budapesten? Az Énbudapestem a mesterséges intelligencia segítségével rekonstruálta az 1848-as forradalom hősének portréját.

A képek alapja az egyetlen hitelesnek tartott dagerrotípia volt.

A lap még hozzáteszi, hogy Sass Imre orvos 1879-ben azt írta a költőről: "alig is fogunk hozzá teljesen hasonló arczképet leírni, mert — akik mint jól ismertük őt — kedélyének végtelenszerű csapongásai szerint a naponkénti találkozás, összejövetel s kedélyes mulatságaink közben is akárhányszor más alakba szedődtek vonásai".

Egressy Gábor(?): Petőfi Sándor portréja (dagerrotípia, 1844 vagy 1845) Escher Károly fotográfus kémiai úton regenerált és az eredeti dagerrotípiához képest oldalfordított (vélhetően a valós helyzetbe került) reprodukciója - Forrás: Wikipédia
Képek: Midjourney/Énbudapestem


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
Csak egy pillanatra engedte el kétéves kisfia kezét a bevásárlóközpontban, soha többé nem látta élve
Bár az eset 31 éve történt, máig az egyik legnagyobb közfelháborodást kiváltó ügy marad Nagy-Britanniában. Az elkövető két tízéves fiú volt, akik brutális kegyetlenséggel gyilkoltak – máig nem tudni, miért.

Link másolása

1993. február 12-én a kétéves James Bulger eltűnt édesanyja mellől egy népes bevásárlóközpontban, a nagy-britanniai Bootle-ban. Pár nappal később vonatsíneken bukkantak kettévágott holttestére, de az világos volt, hogy a halálát nem gázolás okozta.

Pokolban köttetett barátság

Robert Thompson és Jon Venerables 1993-ban mindössze tíz évesek voltak. Ugyanabba a liverpooli iskolába jártak, és hasonlítottak abban, hogy nem volt példamutató a magatartásuk, de kisebb bolti lopásoknál nem merészkedtek messzebb. Csak a balhé kedvéért loptak, mert az elemelt tárgyakat gyakran még az üzletben behajították a liftaknába.

Egyiküknek sem volt otthon szerető családja: Thompsont és hat testvérét az anyjuk egyedül nevelte, aki depressziós volt, és gyakran nyúlt az üveg után. Venables-t is elhagyta az apja, az anyja pedig durván bánt a fiával, és számtalan férfi fordult meg náluk.

Thompson és Venables a gyilkosság napján – mint annyiszor máskor – az iskolakerülés mellett döntött. Szokás szerint a bootle-i bevásárlóközpontban ütötték el az időt, ám ezúttal valami újat terveztek.

Mint utólag kiderült, nem a későbbi áldozatuk volt az első, akit aznap megpróbáltak elcsábítani és magukkal vinni. Egy anyuka felfigyelt rá, hogy két fiú megpróbálja felhívni magára a gyerekei figyelmét. Pár pillanattal később hároméves kislányának és kétéves kisfiának nyoma veszett. Az anyuka gyorsan megtalálta az egyiket, aki azt mondta, hogy az öccse kiment egy fiúval. Az anya kiszaladt, és meg is találta őt Thompson és Venables társaságában, akik gyorsan eltűntek a színről.

Aztán addig lődörögtek tovább, amíg meg nem látták James Bulgert. Bár az anyukája fogta a kezét, csak egy pillanatra, amíg fizetett, elengedte. Mire ismét lenézett, a fiának már hűlt helye volt. Később azt mondta:

„Nem kellett volna elengednem a kezét. Ez volt a legnagyobb hiba, amit valaha elkövettem.”

A biztonsági kamerák rögzítették, amint a három gyerek 3 óra 42 perckor elhagyja a bevásárlóközpontot. Akkorra már az édesanya értesítette a biztonsági szolgálatot, és számtalanszor bemondták a hangosbemondón, hogy eltűnt egy gyerek. 4 óra 15-re világossá vált, hogy értesíteni kell a rendőrséget.

Festéket öntöttek a szemébe

Eközben Thompson és Venables messzire vitték prédájukat, egy másik város felé. Akik látták őket az utcán, azt hitték róluk, hogy testvérek, de volt, akinek feltűnt a két idősebb agresszív viselkedése.

Utólag jelentkeztek a hatóságoknál szemtanúk, akik szerint Thompson és Venables durván bántak a gyerekkel, rángatták és ütötték. Néhányan meg is állították és kérdőre vonták őket, de aztán abban a hiszemben engedték őket tovább, hogy a kicsit hazaviszik, de volt, akinek azt mondták, hogy a rendőrségre. A járókelők közül később sokan mélységesen bánták, hogy nem avatkoztak közbe.

Thompson és Venables Waltonba, egy vasúti sín közelébe terelte az áldozatát.

Kék festéket öntöttek a szemébe, hogy megvakítsák. Téglákkal és kövekkel ütötték, rugdosták, a szájába elemeket tömtek. Végül egy tízkilós vasrúddal fejbe vágták.

Csak ettől az ütéstől tíz helyen repedt meg a koponyája. James Bulger összességében 42 súlyos sérülést szenvedett. Utolsó szavaival az anyukáját hívta.

A gyilkosság után a kisfiú testét a vonatsínre fektették, mert azt hitték, hogy ezzel balesetnek álcázzák. Egy vonat valóban kettévágta az apró holttestet, de világos volt, hogy nem ez okozta a halálát. Két nap múltán talált rá egy csapat környéken játszó tinédzser.

Névtelen telefonáló és utóélet

A biztonsági kamera felvétele alapján a rendőrök eleinte 13-14 éves elkövetőket kerestek, de elkezdtek utánajárni annak is, hogy aznap ki hiányzott a közeli iskolákból. Végül egy névtelen bejelentőnek köszönhetően bukkantak nyomra. A telefonáló megnevezte Thompsont és Venables-t, akinek ugyanaz a kék festék maradt a kabátján, amit Bulger kínzásához használtak. A nyomozók nemcsak a lopott kék festéket találták meg, hanem Thompson cipőjén vérnyomokra is felfigyeltek.

A két fiút február 18-án vették őrizetbe. Thompson eleinte mindent tagadott, de Venables rövid idő elteltével vallomást tett. „Én öltem meg. Megmondanák az anyukájának, hogy sajnálom?” – kérdezte. A kihallgatást végző nyomozó, Phil Roberts utólag azt mondta: „azon a napon magával az ördöggel néztem szembe, a barátságuk a pokolban köttetett”.

A szakértők a tárgyaláson úgy nyilatkoztak, hogy mindkét gyerek különbséget tudott tenni jó és rossz között, és egyikük sem szociopata. A pszichiáterek azonban a motivációjukat nem tudták megnevezni, és

a mai napig nem derült ki, mi vitte rá a fiúkat arra, hogy gyilkoljanak.

Thompson és Venables lett a legfiatalabb gyilkosságért elítélt elkövető a modern brit történelemben. Javítóintézetbe kerültek, az elzárást 18 éves korukban lehetett felülvizsgálni.

2001-ben ki is szabadultak, és az országos felháborodás miatt, amely az ügyüket övezte, új személyazonossággal kezdhettek új életet. Bár mindig is Thompsont sejtették a gyilkosság értelmi szerzőjének, neki többé nem volt dolga a törvénnyel. Venables azonban ma is rács mögött ül. Többször is pedofil képek és gyermekbántalmazásról készült felvételek birtoklásáért ítélték el. Utoljára tavaly decemberben vizsgálták felül kegyelmi kérvényét, és elutasították azt.

(Forrás: ATII, Guardian)


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Ferdinand Porsche egy magyartól lopta a bogárhátú terveit
Barényi Bélának, a magyar-osztrák mérnöknek bő 2500 találmánya volt, többek között az autós fejtámla és a biztonsági kormánykerék, illetve ő vezette be az első töréstesztet a Mercedesnél.

Link másolása

Uraim, Önök mindent rosszul csinálnak!” – ezzel a mondattal kezdte állásinterjúját a Mercedes-Benznél a magyar származású Barényi Béla, de utána olyan jól érvelt, hogy mégis felvették. Ez az autógyártó cég talán legjobb döntésének bizonyult később, de hogy jutott el egyáltalán a Mercedesig? Az osztrák Hirtenbergben született 1907-ben, és a közeli Bécsi Műszaki Főiskolán végzett gépészmérnökként dicsérettel, és már a tanulmányai alatt elkezdett dolgozni vízióján, a Volkswagenen, azaz az olcsó „népautón”. Diplomája után publikálta a központi csöves alvázú, az utasok biztonsága érdekében az első tengely mögé helyezett kormányművű autót, de mivel nem kavart nagy port a szakmában, nem is szabadalmaztatta az ötletét.

Több autógyárnak is dolgozott, Ferdinand Porsche azonban nem vette fel. Az ötletét azonban elvette, ugyanis mint kiderült, nem csupán lemásolták a Porsche-gyárban az öt évvel korábban publikált találmányát, hanem el is kezdték nagy sikerrel a Bogár sorozatgyártását, csakhogy kihagyták belőle többek közt a kéttengelyes pedálokat, amelyeket direkt azért tervezett úgy, hogy védjék az utasok lábait. Sokkal később állt csak neki pereskedni, miután két könyvben is hazudtak vele kapcsolatban, de szerencsére a pert végül meg is nyerte, és a Volkswagen fizetett – jelképesen egy márkát, amennyit az ötletgazda kért.

A 30’-as évek végén Barényi egy olyan „cellajárművet” tervezett, amelynél az utastér erősebb anyagból készül, mint az autó többi része, ezzel feltalálta a gyűrődési zónát. Ennek ellenére először nem vette fel a Mercedes-Benz, de amikor egy volt kollégája ajánlólevelével érkezett, mégis meghallgatták. Ekkor bár két percet kapott a vezérigazgatótól, huszonkét percen keresztül kritizálta a jelenlegi rendszert, méghozzá olyan alapossággal, hogy adtak neki egy esélyt – valamint saját műhelyt, szabad kezet, és forrást is a kísérleteihez. Bele is vetette magát a tervekbe, és a második világháború után olyan fontos ötleteket valósított meg a gyakorlatban, mint a frontális és oldalirányú ütközésnél is összecsukódó kormányoszlop, vagy a nyugalmi állapotban rejtett, biztonságosabb és kedvezőbb légellenállású ablaktörlő.

Az első legyártott biztonsági megoldása az oldalütközések ellen is védő alváz volt az 1953-es Ponton Mercedesben (W120), az első olyan autó pedig, amit biztonságos jelzővel illettek, az 1959-ben debütáló W110 lett, amely az S osztály elődjének számít. Ennek az volt a lényege, hogy ütközés esetén a jármű első és hátsó részénél a kocsi deformálódása irányított, és a karosszéria elvezeti az ütközési energiát, miközben az utasok egy stabil és biztonságos utascellában érezhették magukat. Sőt, ebben volt először biztonsági kormánykerék is, amely később minden Mercedesben megjelent.

Ekkoriban szinte kaszkadőri munkának is számított a töréstesztelés, mivel nem voltak tesztbábuk: a mérnökök védőruhában próbálgatták a különféle szituációkat. A gőzrakétákkal kilőtt autókat hol egymásnak, hol a falnak, hol a levegőbe navigálták, vagy éppen több tonnát tettek az autó tetejére, hogy mit bír el. Úgyhogy lényegében a Mercedes Bélának köszönheti, hogy a márkát a biztonsággal azonosították.

Barényi Béla élete végéig nekik dolgozott: hosszú évtizedekig volt főosztályvezető, de nyugdíjba vonulása után is tanácsadóként alkalmazták. Ezalatt bő 2500 szabadalmat tulajdonítottak neki, például a puha műszerfalat süllyesztett és rugalmas gombokkal, a könnyen letörő visszapillantókat, a fejtámlákat, a gyalogosok védelme érdekében elhajló Mercedes-csillagot, a megerősített üléseket, és az erős, kiesést megakadályozó biztonsági zárat az ajtókon. A W 113-as SL-ek kupéváltozatainak pagoda alakú teteje is a nevéhez köthető, amelyről a sorozat a becenevét kapta.

A passzív biztonság atyja 90 évet élt, és még életében bekerült az autózás meghatározó ikonjait felsorakoztató, genfi European Automotive Hall of Fame tagjai közé. Megkapta a szakmájában legtekintélyesebb elismerést, a Rudolf Diesel aranyérmet, valamint az aacheni Nemzetközi Károly-díjat, és több országban utcát is elneveztek róla – jó kérdés, hogy Magyarországon miért nem övezi általános ismertség. Utolsó interjújában arra a kérdésre, hogy hogyan volt képes ennyi minden feltalálni, Barényi így reagált: „Egész életemben csak racionálisan próbáltam gondolkozni!

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Még egy ebédszünet is belefért a forradalomba 1848 március 15-én - hogyan is zajlott a valóságban ez a nap?
A hős forradalmárok a Nemzeti Múzeumnál sem tudtak egyből a lépcsőkre jutni, mert marhavásár volt a környező területen. Így aztán előbb teheneket tereltek. A többi érdekes részlet is kiderül a videóból.

Link másolása

Még egy ebédszünet is belefért a forradalomba 1848 március 15-én - hogyan is zajlott a valóságban ez a nap? A Szeretlek Magyarország Tik-Tok videójában ennek járt utána.

Az 1848-as forradalom a legbékésebb forradalom volt Európában, hiszen nem folyt vér. A magyarok leginkább egy kicsit szabadabb életet szerettek volna, nem a függetlenségre törekedtek. Az elején még a jelszavuk is ezt tükrözte. Hogy mi volt ez? Kiderül a videóból.

Ahogy az is, hogy Petőfi Sándor a leírt versét otthon felejtette, ezért soronként kellett lediktálnia. A hosszas folyamat miatt az utcán várakozó több ezer embert emiatt Jókai hazaküldte ebédszünetre.

A hős forradalmárok a Nemzeti Múzeumnál sem tudtak egyből a lépcsőkre jutni, mert marhavásár volt a környező területen. Így aztán előbb teheneket tereltek. Petőfi itt nem szavalta el a versét, hanem beszédet mondott, a verset pedig egy ifjú színész szavalta el.

A videóból az is kiderül, hogyan jutottak fegyverhez, és mi történt Táncsics Mihállyal a kiszabadítása után.

VIDEÓ: Hogy zajlott március 15.?

@szeretlekmagyarorszag.hu Te ismerted ezeket a történéseket a forradalmunkról? Az 1848-as március 15-i események nem teljesen úgy zajlottak, ahogy az a köztudatban is benne van. #forradalom #március15 #szeretlekmagyarorszag #petőfi #nekedbe #magyartiktok ♬ eredeti hang – Szeretlek Magyarország.hu - Szeretlek Magyarország.hu

Link másolása
KÖVESS MINKET: