Likó Marcell: „Az új lemezünk olyan, mint a betonrepedésben kisarjadó virág”
A Vad Fruttik mára az ország egyik legnépszerűbb zenekarává vált: bárhová is mennek, mindenhol teltház fogadja őket, és a fesztiválokon is rendre a legjobb időpontokat kapják. Idén még a Sziget nagyszínpadára is felkerültek, amit nem sok hazai csapat mondhat el magáról.
Mindeközben néhány hete jelent meg hatodik nagylemezük, a Szabad.vagy, ennek apropóján beszélgettünk a szövegíró-frontemberrel, Likó Marcellal.
Miben tér el a Szabad.vagy az eddigi lemezeitektől?
Utólag az a benyomásom, mintha egy képet nézegetnék, amin egy betonrepedés látható egy áruház parkolójában, amiből kisarjad egy virág.
Körös-körül minden pusztul, de ez nem zavar, én egy kertet gondozok.
Talán nem az a fontos, ami körülöttünk történik bármi is legyen az. Lehet, hogy fontosabb, hogy ez alatt mi zajlik le bennünk, hogy mit élünk meg saját valóságunkként.
Milyenek a rajongói visszajelzések?
A rajongók mindig imádják. Mi is imádjuk őket. Elfogultak, mint egy szülő a gyerekével. Ami meglepett, hogy a Vége című dal bekerült YouTube-on a felkapottak közé, annak ellenére, hogy nincs hozzá videoklip és a rádiók sem játsszák.
A magyarok szerinted nem viselik jól az alternatív zenét?
A 90-es évek végén és a 2000-es évek elején még menő volt a fiatalok körében elmenni egy Kispál vagy Quimby koncertre, de ez a múlt. Felzárkóztunk a nagyvilághoz, ahol a könnyen emészthető, vidámabb dalok, pl. a Despacito amik igazán tarolnak. A mainstream bekerült a fesztiválokra, az alter pedig háttérbe szorult. Annak idején David Bowie volt a húzónév a Szigeten, most Rihanna. Valamennyire persze még most is menő ez a fajta zene, hiszen a lemezbemutatónkon a Budapest Parkban annyian voltak, mint eddig soha, de akkor sem mi döntjük a nézőcsúcsokat.
Akkor mégis miben rejlik a sikeretek?
Talán a nemzeti attitűdben. A magyar néplélekben ott a hajlam a szembenézésre. Annyira nem mennek mellé a szövegek, hiszen nem egy különálló zárványban élek, nem csak én érzem így magam. Elég sokan mondják azt, hogy ez így nagyon nincsen rendben. Talán ez egyfajta terápia is, mert ha kimondod, elindulsz a megoldás felé. A siker másik kulcsa a hitelesség. Nem kamuból éneklek, hogy „jaj, meghalt a kiskutyám”. Dolgoztam én szegénykonyhán, jártam drogrehabon, faterom alkoholista volt, mint sok más kortársamnak. Ezek megélt sztorik, és nemcsak én éltem meg őket, hanem több generáció.
Sokszor lehet olyan sztorikat hallani, hogy egy zenekar zenéje mentette meg az illetőt az öngyilkosságtól. Nektek is volt ilyenben részetek?
Igen, sokan szoktak írni. Ezekre, ha eljutnak hozzám válaszolok is, javasolom, hogy menjenek el pszichológushoz, beszélgessenek a szüleikkel, barátaikkal. Manapság az emberek több, mint 60 százaléka nem szervi, hanem lelki eredetű betegséggel keresi fel orvosát. Nehéz felvenni a tempót, belefáradunk és összeomlunk.
A lányod születésekor azt mondtad, hogy ő segített célt találni az életedben. A zenélés és a másokon való segítés sosem töltötte be ezt az űrt?
Nem. (nevet) Tény, hogyha az ember profi zenész, az nemcsak népszerűséggel jár, terhet is ró rá. A zenélés egyfajta alkalmazott művészet. Tartani kell a határidőket, még akkor is, amikor nagyon nincs hozzá kedvem. Ilyenkor születnek a szar számok. (nevet) Kell egy inkubációs időszak, amikor feltöltődöm, új impulzusok érnek, hiszen ha folyamatosan írnék, az összes szám ugyanolyan lenne. Mindeközben elvárják, hogy újra és újra elkápráztassam a közönséget, hiszen Michael Jackson is megtette.
Persze a magyar zenekarok nem úgy élnek, mint a nyugati sztárok. Ők tízezerszer több pénzből gazdálkodnak. Vegyük például Lana Del Rayt. Boldog vagyok, mert a Sziget nagyszínpadára kerültünk pont azon a napon, amikor ő is jön, szóval, ha nem lesz körülötte sok testőr, akkor odamegyünk a búgóhangú énekesnőhöz, hogy hadd készítsünk már egy közös fotót dear Lana, we love your voice. Szóval Lana megszólal, hogy „jaj, eszembe jutott valami, lepengetek 3 akkordot” és a stábja már kézen is fogja, hogy „gyere Lana, viszünk a stúdióba, te búgjál valamit, mi majd segítünk, itt van pár szövegíró” és akkor leülnek összerakni a dalt.
És más érzés repcsivel menni egy koncertre, mint egy Ford Tranzittal, amiben nincs légkondi, és 12 órát kell vele utazni Erdélyig. Ráadásul mikor odaérsz, azt mondják: „na, gyere mutasd meg a rock and rollt”, pedig én legszívesebben egy ágynak mutatnám meg hogyan kell belebújni.
De ott az ellenpélda is, Chester Bennington, vagy Chris Cornell. Lehet az embernek akármekkora stábja, akármennyi pénze, van az a feszültség, amit képtelenség feldolgozni.
Te nem érezted soha, hogy abba akarod hagyni a zenélést?
Folyton ezt érzem... (nevet) Magát a zenélést sosem gondoltam nehéznek, a dalírás nekem sokat segít.
Ha feszít valami, amit nem tudok megfogalmazni, akkor az írással elkezdem formálni, és amikor alakot ölt, akkor határtalanul jó érzés tölt el. Nem olyan, mint amikor megoldok egy problémát, hanem inkább ahhoz hasonlítanám, mikor rendet rak az ember.
Szóval ez nem lelkileg megterhelő, inkább fizikailag. Mi majd’ mindent meg szoktunk tervezni, évekre előre kész a koncert stratégiánk, nem vállalunk be minden lehetséges fellépést. Ha valamiért mégis túlhajszoljuk magunkat, akkor szólni szoktunk, hogy most már elég lesz, mert ebben a hónapban már volt 18 koncertünk - volt ilyen nyarunk. Amikor fiatalabbak voltunk, még jobban bírtuk, de most már nem varázsol el, hogy a rossz boroktól berúghatunk és ehetünk pár parizeres szendvicset. Ezek mellett elég nehéz eljátszani, hogy rocksztár vagy.
Szerinted elvárják az emberek, hogy rocksztár legyél?
Persze. A Parkban múltkor megkérdeztem:
„Figyelj közönség, hogy vagyunk mi, mert ez bennem mindig egy nagy kérdőjel. Haverok vagyunk, a szomszéd fiúk a panelból, vagy rocksztárok?"
Természetesen a rocksztárnál volt a nagy őrjöngés, ezért azóta hozom a színpadra a rocksztár énemet.
Sztárként mennyire kell megfelelned, példát mutatnod?
Nem kell példát mutatnom, csak saját magamat adni, de ez nem megy elsőre. Volt, amikor színpadra lépés előtt befeszültem, hogy most meg kell mutatni, mint tesiórán, amikor le kell futni a távot.
De nem az a lényeg, hogy rohadt jó legyél, hanem az, hogy jól legyél, élvezd azt, amit csinálsz,
hiszen amikor „flowban” vagy, az átragad a közönségre. Ez könnyűnek tűnik, igazából pedig elviselhetetlenül könnyű.
