hirdetés

KULT

„Egy iskola, amelyik tanul” – új, vizuális központú középiskolát indítanának Jancsó Miklós szellemében

Horn Gábor és tanártársai mozgóképművészeti gimnáziumot álmodtak meg, amely a tervek szerint 2022 szeptemberében indul.

Link másolása

hirdetés

Aki valaha is tanított, a kisiskolásoktól az egyetemistákig, tudja, hogy nincs nagyobb öröm annál, amikor tanár és tanítvány egy hullámhosszra kerülnek és tanulnak egymástól. Ez az élmény az egyik oka annak, hogy Horn Gábor újra iskolában gondolkodik, méghozzá egy olyan nyitott, élhető, gyermekbarát iskolában, amelyben mindenki tanul, tanárok, diákok, szülők egyaránt, és így válaszolnak korunk szellemi-kulturális kihívásaira.

Horn Gábor jelentős múltra tekinthet vissza az elmúlt 30 év alapítványi és magánoktatási intézmények terén. A rendszerváltás idején részt vett a Közgazdasági Politechnikum alapításában és tíz éven át volt a pedagógiai vezetője, bábáskodott az eredetileg baráti körük gyermekeinek szánt Rogers magániskola és az Aternatív Közgazdasági Gimnázium létrehozásánál, továbbá benne volt a Lauder zsidó közösségi iskola első kuratóriumában. Szeptember 27-én, Jancsó Miklós születésének 100. évfordulóján jelentette be a Mesterről elnevezett Mozgóképművészeti Gimnázium megalapítását.

– Hogyan született meg ennek az iskolának az ötlete?

– Évek óta foglalkoztat egy új alternatív középiskola gondolata. Egyrészt látom, hogy mekkora nyomás van a gyermek-központú iskolákon a 10-15-szörös túljelentkezéssel, miközben – és erről kevés szó esik – az elmúlt 10 évben lecsökkentették a gimnáziumi férőhelyeket a közoktatásban és a szakközépiskoláknak lényegében megtiltották a gimnáziumi tagozatok indítását. Éppen ott szűkítették a bemeneti pontot, ahol a legnagyobb igény lenne rá, miközben a szülők többsége általános tantervű iskolákban gondolkodik. Tehát növelni kell a kínálatot.

Másfelől pedig nekem nagyon régi problémám, hogy a gyerekeket még mindig egy 19. századi verbális kultúrával próbáljuk megkínálni, miközben ők a vizuális kultúra felől közelítenek a világhoz. Az iskola éppen azt nem tanítja meg nekik, amit használnak, a látás képességét, akár a mozgóképről, a digitális kultúráról vagy csak egyszerűen a vizuális szépségről van szó.

Soha nem beszélünk például az építészetről, a belső építészetről, hogy egy gyerek ki tudja találni a saját szobáját. Legyen más a kiindulási pontunk: az ókori görög történelmet ne azzal kezdjük, hogy mi történt Trójában, hanem nézzük meg közösen a Trója című filmet, egy tanár és egy filmesztéta segítsen abban, hogy mire figyeljenek, majd megbeszéljük a látottakat, és akkor már a gyerekeknek lesz egy képük a görög harcosokról, a trójai falóról...Egy Odüsszeiát vagy egy görög tragédiát elolvastatni 15 éves gyerekekkel képtelenség, de meg tudják nézni, aztán néhány év múlva esetleg el is olvassák.

hirdetés

– És ehhez jött Jancsó Miklós személye és életműve.

– Az élet nagy ajándéka, hogy Jancsó Miklós atyai jóbarátom volt. Gyermekeink, az én Ádám fiam és az ő vele egyidős Dávidja révén jöttünk össze egy nyaraláson, és innentől kezdve nagyon működött közöttünk a kémia. Számomra minden szempontból minta: ahogyan élt, ahogyan a zsenialitását viselni tudta, ahogyan közöttünk volt. Tudtunk együtt énekelni, üvöltözni, súlyos politikai vitákat folytatni, miközben egyetértettünk... Fontosnak tartottam, hogy valahogy őrizzük meg Miklós örökségét. Most a 100. születésnap kapcsán volt sok megemlékezés, még a Magyar Postának is eszébe jutott és bélyeget adtak ki róla.

A filmjei persze itt maradnak, de jó lenne csinálni egy olyan sulit, amilyen Jancsó Miklós volt, akiben a liberalizmus nem politikai-filozófiai, hanem életszemléletben teljesedett ki: a nyitottságában, a befogadásában, a másság elfogadásában, az „idegen szép” gondolatiságában – az egész élete erről szólt.

Erdélyből érkező, sérelem nélküli, Trianont ugyan értő, de nem búsongó módon feldolgozó, a diktatúrákkal valamit kezdeni tudó és akaró ember, aki mindezt vidáman, szerethetően, de mindig nagyon felelősen élte meg. Ez a másfajta megközelítés és a jancsói örökség vezette idáig négy év alatt immár tizenegynéhány fős csapatunkat.

– A Jancsó Miklós Gimnázium a tervek szerint 2022 szeptemberében indul. Hol tartanak jelenleg?

– Van egy épület, amit kiszemeltünk Zuglóban, amelyet jelenleg még a Metropolitan Egyetem használ, de kiköltöznek és mi pályázat útján szeretnénk tartósan bérelni. Elindult a közel 1000 oldalas tantervünk engedélyeztetési eljárása, és máris van érdeklődés a leendő diákok részéről.

– Mi volt az Ön első Jancsó-filmélménye?

– Talán a Fényes szeleket láttam először, a 70-es évek elején, gimnazistaként. Lehet, hogy iskolai vetítés volt. Úgy emlékszem, hogy ezek a vetítések általában elég gyengék voltak, beültettek bennünket mindenféle szovjet filmekre – bár utólag elismerem, azok között is volt jó – de a Fényes szelek valami egészen más volt. Ez egy „könnyebb” Jancsó-alkotás, és jobb volt ezzel elindulni, mint mondjuk egy Szegénylegényekkel, vagy egy Oldás és kötéssel. Aztán a Közgazdasági Egyetemen nagy filmklubélet volt, végignéztük a „magyar újhullámot” is, és az egyes vetítések után mindig szerveztek beszélgetéseket. Akkor szerettem bele a filmes világba. Mire a Mesterrel találkoztam, felnőtt tanáremberként, már nagy tisztelője voltam, egyetemes zseninek tartottam. Imádtam az utolsó korszakát is, halálra röhögtem minden filmjét, több forgatáson is részt vehettem. Átélhettem hihetetlen öniróniáját, döbbenetes volt, ahogy a saját halálával tudott játszani. Emlékszem arra a jelenetre, amikor valami hip-hop számra együtt tol fiatalokkal egy ócska orosz dzsipet, elképesztően jól néz ki lobogó ősz hajával a gyerekek között. De említhetném a Kerepesi úti temetői jelenetet Hernádi Gyulával. Tehát számomra maga Jancsó is egy életre szóló meghatározó élmény.

– Valójában a 20. század és napjaink történelmét, irodalmát, sőt még a mindennapjait sem lehet megérteni a vizuális kultúra hagyatéka nélkül. Nemcsak a dokumentum-, híradó és játékfilmekre gondolok, hanem azokra az ikonikus fotókra is, amelyeket Robert Capa, André Kertész, Annie Leibovitz vagy Steve McCurry készítettek.

– Még a természetismeretet sem! Alapvetően humán beállítottságú vagyok, a természettudományokkal sosem kerültem közeli kapcsolatba. Aztán a 80-as évek végén Washingtonban jártam egy három hetes tanulmányúton, és akkor, egy imax-vetítésen láttam egy 30 perces filmet arról, hogy a mikrovilág ugyanúgy működik, mint a világegyetem. Nincs az a fizikatanár, aki ezt el tudja magyarázni, nincs az a zseniális könyv, ezt látnom kellett, úgy éreztem magam, mintha én is benne lettem volna a filmben. Ha nem láttam volna, valószínűleg ma sem érteném ezeket a dolgokat. Elképzeléseink szerint a Jancsóban nem tantárgyak, hanem műveltségi területek lesznek: művészet, természetismeret, társadalomismeret – komplex módon próbáljuk megközelíteni a világot.

Hogy egy történelmi példát mondjak: az őskor csak annyiban érdekel, amennyiben vannak benne a mára vonatkozó következtetések. Ha például meg akarom érteni a mai migrációt, azt kell megvizsgálom, hogy az emberiség bölcsőjéből, Afrikából, hogyan jut egyre nyugatabbra, rosszabb éghajlati körülmények közé és találja meg ott a boldogulását.

Miért van az, hogy az ókori társadalmak a meleg égövi, déli területeken, a kapitalista rendszerek pedig a hideg északon, nyugaton fejlődnek ki, és hogyan függ ez össze a népvándorlásokkal, akár a magyar népvándorlással? Egy 14 éves kisdiákot csak akkor érdekli az ősember, ha van valami kötődése hozzá.

– Milyen struktúrában gondolkodnak?

– A Jancsó elképzeléseink szerint egy 6+1 osztályos gimnázium lesz, a +1 nyelvi év.

A magyar iskolarendszer legnagyobb csapdája az időhiány. Végigrohanunk az első négy éven, aztán 5. osztálytól mindent ismét végig veszünk, majd 14 éves kortól újrakezdjük az egészet. Ezért tartom jobbnak a hatosztályos gimnáziumot, inkább legyen több idő az első hat évben. Hagyjunk időt mindenkinek, a lassabban haladóknak is, és utána legyen egy egységes hat év. Egy 14 éves nem fog tudni Ady szerelmi költészetével megküzdeni, 19 évesen viszont már ő akarja elmondani ezeket a szép verseket szerelmének. Ha tudunk időt nyerni, nagyon sok mindent nyerünk.

A program szerint a 6+1 év alatt minden diák a közösen kiválasztott csapattal csinál egy filmet is. A filmes szakmából, akivel eddig beszéltem, mindenki nagyon lelkes volt. Persze mi nem szakiskolát akarunk, nem rendezőket, operatőröket, gyártásvezetőket képezünk, de ha valaki később a film közelébe kerül, több fogalma lesz róla, mint aki egy általános gimnáziumban végzett.

– „Egy iskola, amelyik tanul” – olvastam egy bemutatkozó írásban.

– Akarunk egyrészt adni a gyerekeknek egy lakható, reményeink szerint szerethető teret. Ennek speciális megközelítése a vizuális, a mozgókép-kultúra. Szeretnénk azt a többletet bevinni, hogy az iskola maga is egy „tanuló szervezet”, amelyben diákok, tanárok, családok egyaránt tanulnak. Az az elképzelésünk, hogy a Jancsó legyen egy igazi értelemben vett szolgáltató iskola, ahol folyamatosan kielégítjük az igényeket.

A magyar iskolarendszerben még a legjobb iskolákkal is előfordul, hogy elvesztik a fejlődés igényét. Pedig minden gyerek más, minden korosztály más, és mindig mások az igények is. Azoknak, akik ma 15 évesen bekerülnek valamilyen „szakképzésbe”, lehet, hogy mire eljutnak a munkaerőpiacra, már egészen mást kell tanulniuk.

Ezért kell a diáknak inkább magát a tanulást kell megtanulni, miközben a tanár, a szülő, az egész szervezet tanul. Én mindig is sokat tanultam a diákjaimtól. Ha az ember nem egyirányú csatornának képzeli a tanítást, rengeteg hatás halmozódhat fel a tanítványoktól. Mindig van bennem egy rossz érzés, hogy 20 év után otthagytam a szakmát – 1979-től 2000-ig iskolákban „éltem”. Bizonyos értelemben nagyon izgalmas volt a politika, részt venni a rendszerváltásban, de annál izgalmasabb, minthogy bejön hozzád egy 14 éves kisdiák, és kimegy egy 19 éves felnőtt, és közben egy kicsit olyan lesz, mint amilyennek te szeretnéd, és te is egy kicsit olyan leszel, mint amilyen ő volt... A tanári szakma, még ha nem is olyan, mint a filmkészítés, művészet...

Október 12-én a Gödör Underground klubban megtartották „Új iskola a láthatáron” mottóval a leendő gimnázium első műhelybeszélgetését, ahol először Török Ferenc filmrendező méltatta a jancsói örökség és „spirituális szellem” továbbvitelét. A mozit a magyar identitás egyik legfontosabb elemének nevezte, felidézve a Hollywood alapításában és fejlődésében vitt kiemelkedő szerepünket, A rendező emlékeztetett arra is, hogy napjainkban, a magyar film nemzetközi elismerése mellett, elsők vagyunk a filmes bérmunkákban, ami egyúttal számos munkalehetőséget is hoz hazánknak. Horn Gábor bevezetője után a „Jancsó” tantervi elképzeléseiről esett szó. Galambos Attila a média és a 21.századi hasznos kompetenciák fejlesztésének fontosságáról beszélt. Vesztergombi Krisztina egy 2000 éves, Horatiusnak tulajdonított idézettel világított rá a vizuális élmény fontosságára:

„Csak hallott dolgok nem rázzák meg úgy a lelkünk, mint az, amit biztos szemmel meglátva a néző önmaga érzékel”.

A mozgókép-kultúrával és a médiaismerettel, a digitális műveltség megszerzésével értékrendet teremthetünk, egyben a Neumann-galaxis tudatos használatához juthatunk el, és mindez még verbális kifejezőkészségünket is erősítheti – mondta. Prievara Tibor Albert Einsteinhez fordult iránytűért:

"Nem oldhatunk meg problémákat olyan gondolkodással, amellyel létrehoztuk azokat”.

Az ő területe a digitális lét és annak korlátai, annak csapdái és mindezekben való eligazodás, ami talán az elmúlt évek hihetetlenül felgyorsult tempója mellett a legnehezebb. Ugyanakkor beszélt arról is, hogy a film lehetőséget nyújt mindenki számára az azonosulásra, kíváncsisága felkeltésére, és valójában minden közismereti tárgyat lehet mozgókép segítségével tanítani. Két óra után teljesen feltöltődve indultam haza a Gödörből, úgy érzem, közel 50 évi médiamunkásság és 12 év médiaegyetemi tanítás után lehet még dolgom a Jancsóban is.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT

Beránt a szexmániás cárnő történetének folytatása

Megnéztük a „Nagy Katalin – A kezdetek” második évadát, és máris várjuk a harmadikat. Kritika.

Link másolása

hirdetés

Minden oroszok cárnője, Nagy Katalin uralkodásának első időszaka az apropója Tony McNamara szatirikus hangvételű, a történelmi hűségre hangsúlyosan fittyet hányó sorozatának. Míg az első évad tétje a hatalom megszerzése volt, a másodiké annak megszilárdítása lesz. Az elsőben Katalinnak teherbe kellett esnie a cártól, a másodikban pedig meg kell szülnie a trónörököst, és ha már így alakult, nem ártana rendezni is a viszonyt apuval. A sorozat a folytatásban sikerrel elkerüli, hogy belefulladjon a saját zsenialitásába, és nemhogy nem laposodik el, és válik önmaga paródiájává, hanem képes teljesen megújulni, sőt, rendesen emeli is a tétet. Részünkről már jöhet is a harmadik szezon.

Akik csak most kezdenének bele a Nagy Katalin – A kezdetek (The Great) című sorozatba, azok nem árt, ha tudják, hogy az alkotók meglehetősen lazán kezelték a történelmi tényeket a széria cselekményének kidolgozásakor. A híres orosz cárnő személye, hatalomra kerülése, a férjével és az országgal való kapcsolata mindössze kiindulópontja az udvari intrikákkal körbeszőtt szerelmi sokszögtörténetnek, aminek az alcíme is jelzi, hogy csak egy hellyel-közzel igaz történetet látunk. Szóval ha valaki szeretné megtudni, hogy valójában hogyan orozta el a trónt az Isten által felkent, kettyós férjétől egy ambiciózus porosz hercegnő a férfiközpontú Oroszországban az 1700-as évek közepén, és csinált felvilágosult, európai nagyhatalmat egy döglődő birodalomból, annak ott a wikipédia meg egy csomó másik sorozat.

Mindenki másnak viszont erősen ajánlott A kedvenccel befutott Tony McNamara szatirikus hangvételű, az abszurd és szürreális megoldásoktól nyelvileg és vizualitásában sem idegenkedő, szórakoztatóan szókimondó, mesteri dialógusokkal dolgozó és nem utolsó sorban elképesztő színészi teljesítményeket felmutató sorozata.

Az első évadban megismertük a helyszínt, az alaphelyzetet és a szereplőket. Fény derült az események láncolatát beindító konfliktusra, vagyis arra, hogy Katalin (Elle Fanning) számára hamar nyilvánvalóvá vált férje uralkodói alkalmatlansága, és megszületett benne az elhatározás, hogy letaszítja Pétert (Nicholas Hoult) a trónról. És miután megszerettük a sorozat egyedi hangvételét és humorát, megismertük sajátos törvényszerűségek szerint működő világát és történetkezelésének sajátosságait, a második évadra nincs más dolgunk, mint hátradőlni és izgatottan várni, hogy most milyen fordulatokkal lepnek meg minket és élvezni a történetben és a szerepükben lubickoló színészek játékát.

A második évad nem sokkal azután folytatódik, ahol az elsőt lezárták. Négy hónap telt el azóta, hogy Katalin Orlov és Velementov támogatásával megpuccsolta Péter cárt. A már jócskán várandós cárnét maga alá temeti a férje által megöletett Leó miatti gyász és fűti a Péter iránti gyűlölet. A palotában rettenetes állapotok uralkodnak, a gyerekek emberi fejekkel fociznak, teljes a bizonytalanság és a káosz, egyre sürgetőbb, hogy végre eldőljön, kié lesz a korona. Ehhez viszont a nemeseknek és az egyháznak is van egy-két szava. Hogy a nép mit szeretne, az nem derül ki és tulajdonképpen nem is lényeges, mert bár Katalin folyamatosan a nagy orosz népről papol, még nem igen tette ki a lábát a palotából, és az udvarban lebzselő arisztokratákon és szolgákon kívül eddig nem is találkozott orosz emberrel.

De ahogy a történelmi hűséget, úgy a társadalmi felelősségvállalást sem kérhetjük számon McNamara sorozatán. Mert az évadban felmerül ugyan néhány komolyabb téma, olyanok, mint a jobbágyfelszabadítás, az egyház hatalmának visszaszorítása vagy a nők emancipációja, mindegyik geg marad csupán.

Hogy mégsem válik öncélúvá és unalmassá a sorozat, az nagyrészt a két főszereplő, Elle Fanning és Nicholas Hoult kettősének köszönhető. A Pétert játszó Hoult a sorozat fő humorforrása volt már az első évadban, minden mozdulata, arckifejezése és mondata parádés. A második évadra pedig még csavarnak is egy nagyot a kegyetlen, szexmániás uralkodó személyiségén, és ezzel még zseniálisabbá válik a karaktere. És persze megmaradnak bőven a szürreális elemek is, ezúttal például egy krokodil formájában, ami minden bizonnyal Istennek Katalin trónrakerülésére adott válasza, legalábbis az udvar szerint.

hirdetés
És hasonlóan abszurd az évad egyik fontos epizódszereplőjének, Katalin anyjának a megjelenése is, őt Gillian Anderson játssza egészen zseniálisan. És ott vannak az udvari intrikák is, ami McNamarának jól ismert terep, egyébként pedig ez az, ami minden abszurditásával együtt pont ilyen gáz lehetett a valóságban is.

Nagy kérdés, hogy mennyi potenciál maradt még a sorozatban egy lehetséges harmadik évadra, és hogy merre lehet innen továbbterelni a cselekményt úgy, hogy izgalmas és szórakoztató maradjon. Mert fennáll a veszélye annak, hogy az udvari cicaharcok és szerelmi csatározások egy idő után unalomba fordulnak, ha nem találnak ki valami üdítően új témát, de az biztos, hogy Fanning és Hoult kettősét még elnézném egy ideig, szóval részemről jöhet a következő szezon.

Nagy Katalin – A kezdetek (2. évad)

Ausztrál-angol életrajzi dráma, történelmi sorozat, 60 perc, 2021

Kreátor és író: Tony McNamara

Szereplők: Elle Fanning, Nicholas Hoult, Phoebe Fox, Sacha Dhawan, Gillian Anderson

HBO GO


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Nyugdíjas farmer a drogkartell ellen – Megnéztük az új Liam Neeson-filmet

Az oltalmazó a sztár legújabb akciófilmje, ami ezúttal egy kicsit drámaibbra és realistábbra vette az irányt.
Szöllőskei Gábor - szmo.hu
2021. december 04.


Link másolása

hirdetés

Az oltalmazó egy mostanában több mint tipikusnak mondható Liam Neeson-film. Az időskorára akciósztárrá vált ír színész filmográfiájában talán mégis egy kicsit fontosabb bejegyzés lehet Robert Lorenz rendezéséből. Hogy miért? Nos, a filmet hivatalosan 2021. január 15-én mutatták be az amerikai mozik - vagyis az a kevés, amelyik nyitva volt. A legnagyobb láncok ugyanis akkor még a Covid-járvány miatti lezárások alatt rájuk kényszerített téli álmukat aludták.

A független színekben induló Az oltalmazó alkotói azonban voltak annyira bátrak, hogy a kézenfekvő streaminges premier helyett ilyen körülmények között is számos országban felpattintották a nagyvásznakra Neeson új akciózását. Aztán 2021 márciusában szélesre tárták a nagy moziláncok kapuit az Egyesült Államokban, és bizony Az oltalmazó volt az egyik film, amire azonnal be lehetett ülni, mondhatni, olyan volt a moziknak, mint a széncinege, avagy a nyitnikék éneke a tavasszal nyíló természetnek. Nagy sikert persze az akkori félelemittas közhangulatban még nem tudott aratni, de legalább egy várva várt, a normális kerékvágásba valamennyire visszatérő korszak közeledtét jelezhette. Az oltalmazó nálunk elég későn, december 2-án került a mozik műsorára, öt hónappal Neeson következő filmje, a Jeges pokol után, ám fontos tudni, hogy e (fizikai és átvitt értelemben is) poros kaland készült el előbb.

De hogy végre magáról a filmről is regéljünk: Neeson ezúttal Jim Hansont alakítja, az özvegy és alkoholista farmert, aki az arizonai-mexikói határon járőrözget, és jelenti a hatóságoknak az illegális határátlépőket. Egy nap azonban egy anyát és kisfiát sodorja elé a sors, akiket egy drogkartell vérszomjas tagjai üldöznek. Az előbbi nem éli túl a találkozást, így hősünkre marad, hogy megvédje a srácot a gyilkosoktól, és leszállítsa őt a Chicagóban élő rokonaihoz.

A hatvanas évei végét taposó Jim természetesen hiteltelen lenne egy akciófilm főszerepében, ha nem egy volt tengerészgyalogosról és egyben vietnámi veteránról beszélnénk, ezért természetesen mindkettő igaz rá,

s így Neesontól is elvárható sokadjára (csak néhány cím: Elrabolva 1-2-3, A szupercsapat, Ismeretlen férfi, Fehér pokol, Non-stop, Sírok között, Éjszakai hajsza, The Commuter – Nincs kiszállás, Dermesztő hajsza, Becsületes tolvaj, Jeges pokol), hogy egymaga lekapjon a tíz körméről nála sokkal fiatalabb és erősebb (bár az kétségtelen, hogy alacsonyabb) marcona legényeket is.

Ez most sincs másként, noha Az oltalmazó talán annyiban különbözik eddigi akciófilmjeitől, hogy próbál kissé drámaibb és reálisabb lenni. Az író-rendező Robert Lorenzről ugyanis azt kell tudni, hogy az 1995-ös A szív hídjaitól kezdve egészen a 2014-es Amerikai mesterlövészig együtt dolgozott Clint Eastwooddal, ráadásul minden egyes filmjén. Eleinte rendezőasszisztensként, majd a 2003-as Titokzatos folyótól kezdve már producerként is. Volt hát mit ellesnie a mestertől. Első saját filmjét 2012-ben rendezte meg, természetesen Eastwooddal a főszerepben, ez volt Az utolsó csavar. Az oltalmazó pedig a második direktori projektje, és le sem tagadhatná inspirációit, hatásait. Elég csupán megemlítenünk a legújabb, idei Eastwood-filmet, a Cry Macho – A hazautat, amelyben a 90 éves kivénhedt cowboy Clint azt a feladatot kapja, hogy szállítson le egy fiatal mexikói srácot az Egyesült Államokba az apjának…

hirdetés

Az oltalmazó persze a dinamikusabb oldaláról közelíti meg a sztorit, kevesebb időt szán a vén mogorva róka és a jóravaló és bátor, de konok kissrác összecsiszolódására és többet az üldözős road movie-ba oltott akciós-thrilleres atmoszféra kialakítására.

Nem mellékesen pedig a sablonokra is. Kétségtelen, hogy akadnak benne izgalmas szcénák is (például a rendőrjárőrös, a moteles vagy a finálébeli szénatárolós jelenetek említhetők), ám összességében Lorenz csupán jól bejáratott paneleket használ. Nemcsak az az érzés foghatja el könnyedén a nézőt, hogy ez vagy az ismerős lehet valamilyen filmből, hanem hogy konkrétan egy Liam Neeson-filmben is láthattuk már.

Az oltalmazó mindemellett azonban megpróbál több lenni egy átlagos, kisebb költségvetésű akciófilmnél (nem is pörög nonstop): időnként elmélázik a kies délvidéki pusztaságon, a naplementéken, az utazás során erősen gyarapodó fák lombkoronáján és persze Liam Neeson távolba révedő tekintetén. A cowboyosan hunyorgó (a.k.a. menő) nagy nézésekben pedig jó társa a Miguelt alakító Jacob Perez, aki kétségkívül sokkal tehetségesebb a Cry Macho Eduardo Minettjénél. A kartell által kiküldött csapat vezéreként pedig Juan Pablo Raba bizonyítja, hogy egy minden ízében gyűlölnivaló hidegvérű gyilkos is megsajnálható (de csak egy icipicit), ha elcsípünk egy-két fontos információfoszlányt a múltjából, és ezáltal tovatűnik egysíkú papírmasé gonoszsága.

Az oltalmazó tehát nem reménytelen próbálkozás, ám az is biztos, hogy nem ez a film jelent majd üdítő kivételt Neeson egy kaptafára készülő akcióözönében. Arra inkább ott a Fehér pokol, a Sírok között vagy a Dermesztő hajsza.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk

hirdetés
KULT

Váray László: Ismeretlenül rám írnak, hogy „basszus, ez én vagyok, engem írtál meg!”

A gyerekzenekarával és szólóban egyaránt aktív dalszerző-énekessel többrétegű szövegeiről és külföldi turnéélményeiről is beszélgettünk.

Link másolása

hirdetés

Hirtelen felindulásból, egy családi születésnapra írta az első gyerekdalát, ami akkora siker lett, hogy zenekart szervezett köré. A Belvárosi Betyárokkal azóta alig győzik teljesíteni a felkéréseket, Amerikában is többször turnéztak már. Szólóelőadóként pedig elgondolkodtató és társadalomkritikus szövegekkel szeretné letenni a névjegyét.

– Nagyjából 10 évig voltál a Colombre Band frontembere, a zenekart felfüggesztve ezután kezdtél szólókarrierbe. Miért?

– Ennek a tíz évnek a végébe már belelógott a Belvárosi Betyárok megalakulása, ez az új formáció pedig szimbolikusan és szó szerint is repülőrajtot lett, miközben sok meghívást kaptam szólóban is. Volt egy logikus pillanat, amikor örömmel engedtem el átmenetileg a Colombre Bandet és a zenekaros hangszerelést – itt nyilván jelentősége van mindkét szónak: örömmel és átmenetileg.

– Nem vesz el a koncertélményből, ha nincs körülötted hagyományos zenekari felállás?

– Kötetlenül, de kompromisszummentesen szerkesztem a színpadi hangzást, mindig olyan atmoszférát teremtve, amivel teljességet érünk el. Nyilván más egy dobszerkóval megdörrenni már az első dalban, várom én is a páros lábbal torzítóra ugrást. De tudni kell egy szál gitárral, vagy akusztikus trióban is beteljesült koncertélmény adni a közönségnek, mi adunk is.

hirdetés

– A szövegeidnek kimondottan mély, többrétegű mondanivalója van. Milyen témák ihletnek meg?

– Ahhoz értek, hogy megzenésítsem a körülöttünk lévő világot, ezért a szövegeim is épp olyanok. Mélyek és többrétegűek, vagy épp kíméletlenül őszinték, sok humorral. Már életem legelső előadott dalszövegénél láttam, hogy ez mennyire működik, azóta is ugyanúgy inspirál és izgalmat ad. A dalaim tökéletesen varrt kabátok, amiket eleve meghatároz a stílus és méret, és ha ezek jók is, attól még lehet, hogy nem tetszenek.

De amikor látom, milyen sokan magukra veszi a szövegeimet, mennyire működnek a sorok és a poénok, az minden egyes koncerten gól. Buli után beszélgetnek velem, vagy ismeretlenül rám írnak, hogy „basszus, ez én vagyok, engem írtál meg!”

Tavaly kerültem be először országos rádió rotációjába a Csak erre voltunk jók című dalommal, ezzel kapcsolatban is kiderült, hogy értékelik az őszinte és szókimondó hangvételt. A pandémia közepén íródott Tölts újra ember! még jobban betalált, sok adón azóta is játsszák. Rettentő érdekes, hogy egy ilyen erősen közéleti témájú szám sikeresebb lett, mint például a pár évvel korábbi Kicsi madár, ami egy biztonságos és rádióbarátabbnak mondható dal.

– Milyen lehetőségeid vannak Győrben élő zenészként? Nehezebb építkezni onnan, mintha budapesti lennél?

– Magyarország még mindig fejnehéz, tehát elvileg hátrányból indulna, aki nem Budapesten él. Rám mégsem igaz ez az állítás, már csak azért se, mert a kapcsolatrendszerem fókusza és a szakmai bázisom nagy része most is a fővárosban van. Nem méricskélem, mennyivel több lehetőségem adódna, ha az állandó lakcímem is ott lenne – Győrben írtam meg 6 nagylemez dalait, innen szerveztem a turnéinkat, amelyek 12 országba vittek eddig. Tudom, mit ad az otthonom ahhoz, hogy ez létrejöhetett.

– Miért kezdtél el gyerekdalokat írni?

– Az unokaöcsém negyedik születésnapja miatt történt az egész. Családi körben ünnepeltünk, én pedig ajándékként előre megírtam és megénekeltem a helyzetet. Beleírtam a szüleimet (akik itt ugyebár nagyszülők), ahogy a valóságban is létező helyszínekre viszik az öcsit: vonatokat néznek a hídról, aranyhalakat számolnak a parkban.

Nagyon szórakoztatott, hogy más perspektívából írhatok szöveget, de nem számítottam rá, hogy a dal átlépi a családi esemény kereteit. Unokaöcsém viszont megtanulta és annyit énekelte az oviban, hogy ott rákérdeztek, mi ez. Amikor kiderült, hogy a zenész nagybácsi műve, meghívtak fellépni egy közelgő adventi műsorra.

Elvállaltam, és ahelyett, hogy „vendégdalokat” kerestem volna, elkezdtem még több sajátot írni, így született meg az első koncertprogram. Az intézmények ezután egymásnak ajánlottak bennünket, egész koncertkörút kerekedett a meghívásokból. Pár hónap múlva már nagyobb rendezvényeken találtuk magunkat zenésztársammal, ennek kapcsán beszéltünk róla, hogy ha ez ennyire kapós, vegyük a szervezést is komolyan. Barátunknak, Gryllus Dánielnek küldtem egy demót, aki hamar jelezte, hogy szívesen gondozná a dalokat, és kiadóként a projekt mögé állt.

Fotó: Hajnik Zoltán

– Elég nagy a merítés gyerekzenekarokból. Mivel tudtok kitűnni a tömegből?

– Visszanézve erre a történetre és látva az azóta már valóban elképesztő nagyságú merítést, a legfontosabb, hogy nem érdekek mentén, céllal született a Belvárosi Betyárok, hanem szórakozásból és szeretetből. Ezek a dolgok pedig kiderülnek és látszik rajtuk, hogy szívből jönnek: a koncerteken is süt rólunk, mennyire szeretjük csinálni. Egy rádióinterjúban a szerkesztőt is sikerült ezzel kizökkentenem, amikor a koncertjeinkről és a turnékról beszéltem. Félbeszakított és szinte számonkérően mondta, hogy „hé, de hiszen te ezt élvezed!”. Beszédes reakció volt.

A dalainkban az összes történet és szereplő valóságos, minden szöveg megtörtént eset alapján születik. Az okos humorral tanító, könnyed dalok és a komolyabbak is, amelyeknek a témájához Magyarországon nemcsak gyerekzenekar nem nyúlt eddig. Ugyanez igaz a zenénkre is: nem gyerekzenét szerzünk, nincs a gyerekekre szabott zenei akcentusunk.

Az Öt perc múlva hat perc című új lemezre is rengeteg autentikus bluegrasst írtunk, a szólók is ennek megfelelően alakulnak és nem félünk attól, hogy nem hallgatják végig őket. A blues és a bluegrass közvetítésével küldetéstudatunk van, amiből kiderül, hogy nem tudunk, nem akarunk gügyögni a hangszereken. A mottónk nem változott: dalainkkal szeretnénk erősíteni a gyerekek zenei és intellektuális immunrendszerét.

– Nyugat-Európában, Erdélyben és Észak-Amerikában is turnéztatok már. Milyen volt a fogadtatás?

– Százötven százalékos. A vállalásunk, hogy minél több határon túli magyar közösséghez juttassuk el a dalokat és azok üzenetét, elképesztően hálás feladat – rengeteg örömöt, kalandot és élményt ad, minden felmerülő nehézségével együtt. Minél távolabb kerülünk a határtól, annál „éhesebbek” a színpadról érkező magyar szóra és az igényes magyar nyelvű produkciókra.

Észak-Amerikában például ez különösen nem mindennapi, ezért is nagy öröm, hogy 2017-től a pandémia kitöréséig minden évben vissza tudtunk térni. A járvány természetesen ezen a téren is mindent újraírt, de bízunk benne, hogy a jövő tavaszra halasztott USA körutunkkal újraindul ez a része az életünknek.

Fotó: Nagy Balázs

– Szólóban mik a céljaid?

– 2022 elképesztő év lesz, a Szuperhősök című dalban már írtam is erről, van mondanivalóm róla bőven. És persze szeretném kihasználni, tovább emelni a rádiók, illetve a közönség figyelmét. Esetemben ez a pandémia hozadéka volt: a levesbe ment rengeteg turné és koncert helyett egy ideig csak az alkotás és a stúdiózás volt a szakmai életem egyetlen formája. Én megzenésítettem és megírtam, amit láttam és átéltünk – ezt teszem ezután is.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Sopronba jön a Muse és a The Killers is – igazi stadionsztárokkal tér vissza a VOLT

A pop-rock-alternatív zenei irányzat legnagyobb neveiből többen adják egymásnak a mikrofont a jövő nyári fesztiválon.
Fotó: Rockstar - szmo.hu
2021. december 02.


Link másolása

hirdetés

Stadionsztárok, aktuális nevek és állandó fesztiválkedvencek érkeztek az első körben a Telekom Volt Fesztivál 2022-es fellépőinek listájára, köztük a Muse, a The Killers, a Sum41, a Bring Me The Horizon vagy Yungblud. Mindez jövőre, június 21. és 25. között, Sopronban.

Itt lesz tehát a világ egyik legjobb koncertbandája, a Muse, idén augusztusban kiadott friss lemezanyagával a The Killers, a kanadai pop-punk egyik legütősebb csapata, a SUM41 és a brit metalcore alakulat, a Bring Me The Horizon. Jön továbbá a multiinstrumentalista brit énekes-dalszerző, Yungblud, a világ egyik legismertebb és legsikeresebb keresztény rockbandája, a Skillet. 2020-ra várt, de elmaradt koncertjét pótolja a VOLT-on Passenger, érkezik “az aktuális rapszíntér egyik legizgalmasabb alakja”, Scarlxrd, valamint az EDM-huligán, DJ és producer, a nemzetközi dubstep hálózat ismert alakja, Borgore. Szintén Sopronba várjuk a dubstep és drum and bass producer/DJ-t, FuntCase-t és a német DJ-t és elektronikus zenei producert, Virtual Riot-ot.

"Vannak fesztiválok, és van a VOLT - így szól a 2022-es Telekom VOLT Fesztivál szlogenje, amely jól kifejezi a szándékunkat akár a programkínálat, akár a VOLT-ot érintő legfontosabb törekvéseink terén"

- mondta el Lobenwein Norbert, a fesztivál egyik alapítója.

"A célunk az, hogy az élő zene megkülönböztetett ünnepeként készüljenek Sopronba akár a vendégeink, akár a fellépők, legyen szó a színpadi programról, a kísérő eseményekről, vagy éppen a Sopront érintő történésekről. A kétéves kihagyás utáni visszatéréssel nagyon magasra tesszük a lécet. A kezdetek óta jellemző a VOLTra a kifejezetten erős élő zenei vonal, a hazai- és nemzetközi sztárokat felvonultató line-up. A 2022-es Telekom VOLT programja ehhez képest is egy komoly szintlépés, amely bárhol a világon megállná a helyét. Olyan állócsillagnak számító stadionsztárok szerepelnek benne, mint a MUSE vagy a The Killers, a legaktuálisabb nevek és az állandó fesztiválkedvencek között Yungblud, a SUM41 vagy éppen a Bring Me The Horizon" – tette hozzá a főszervező.

További nevek hamarosan, jegyek pedig már kaphatók. Bővebb info a www.volt.hu oldalon.

hirdetés


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: