Traumás, bántalmazott kisfiúból vallásalapító bálvány – 50 éves az első rockopera, a Tommy
1969. május 23-án jelent meg a mű először dupla stúdióalbumon, a borítón az „opera” megjelöléssel. A dolog már csak azért is meglepő volt, hogy éppen a Who, az egyik „legvadabbnak” tartott banda jött elő vele. Nem csupán azzal vívták ki maguknak e hírnevet, hogy rendszeresen szétverték a színpadjukat és hangszereiket, hanem azzal is, hogy övék volt a rock-történet talán legőrültebb ritmusszekciója a dobos Keith Moonnal és a basszusgitáros John Entwhistle-lel (aki amúgy The Ox, az Ökör becenévre hallgatott és kürtön is kiválóan játszott), gitárosuk, Pete Townshend pedig azzal bolondította meg a közönséget, hogy végigszaltózta páros lábbal és terpeszben a pódiumot, miközben úgy nyúzta gitárját, mintha jobb karja malomkerék lenne. Azt azonban mindenki elismerte, hogy nagyszerű zenészek, fantáziadús a dallam, és ritmusviláguk, és volt egy káprázatos hangú, dögös megjelenésű énekesük is Roger Daltrey személyében.
A Tommy története napjaink leleplezéseinek fényében különösen aktuális.
Az opera hőse ugyanis egy sokszorosan bántalmazott kisfiú.
Tommy Walker apja eltűnik a háborúban, mielőtt még fia megszületne. Anyja összeáll egy másik férfival, ám néhány év múlva az apa előkerül. Az asszony és a szerető azonban inkább megölik, ráadásul a gyerek szeme láttára, és valósággal beleszuggerálják, hogy „nem láttál, nem hallottál semmit, nem mondasz semmit”. A gyerek ezt szó szerint veszi, onnantól kezdve vak lesz, néma és süket, és éveken át bármit tesznek a szülei, nem jön ki ebből az állapotból.
Tommy mindenkinek a játékszere lesz, a gyerekek megverik, kiközösítik, unokabátyja rajta éli ki szadista hajlamait, nagybátyja megerőszakolja. Végül egy orvosnak sikerül rábírnia, hogy kinyíljon, és egy tükör összetörésével megnyílik Tommy előtt a szabadság útja. Addigra azonban már híres ember lesz, mert még bezárkózott állapotában rájön, hogy a flipper-játékban verhetetlen. Gyógyulása után vallási szekták alapít erre a tudására, özönlenek hozzá a hívek, tábort szervez nekik, de egy idő után rájönnek, hogy ugyanolyan szemfényvesztő, mint a többi hittérítő.
A zeneszerző-szövegíró Pete Townshend, mint évtizedekkel később elárulta, saját gyerekkori traumáit is beleírta a darabba: szülei pokoli házasságban éltek, ezért nagyanyjához adták, aki, ha lehet, még rosszabb volt, mint ők, és ő maga is átélte Tommy bántalmazásait.
Ugyanakkor benne volt az a csalódottság is, hogy az „ellenkultúra” lassan beleolvadt abba a rendszerbe, amely ellen fellépett, és része lett egy megabiznisznek.
A Tommy persze csak nyomokban hordozza magában egy hagyományos opera jegyeit: van egy rövid nyitánya, vannak visszatérő motívumok benne, de az első változatban csak ők négyen játszották és énekelték. Az első részben Townshend viszi a prímet az énekben, Daltrey úgy kap egyre több szerepet, ahogy Tommy feleszmél. Ők ketten kezdettől fogva rivalizáltak, egyesek rosszmájúak szerint Daltrey frontemberségét főleg remek kiállásának köszönhette, de tény, hogy a gitáros-énekesi képességei sem voltak lebecsülendőek... A dalok közül több is, mindenekelőtt a főtéma, a See Me, Feel Me, valamint a Pinball Wizard és az I’m Free hamar önálló slágerré vált. A zenében megjelent a Who zenéjének összes erénye: a szép melódiák és a vad rockos részek elegye, a váratlan hangulat- és ritmusváltások, a szólóének mellett jól időzített vokálok, és egy-egy tématöredék végsőkig való kiaknázása. Zenei gazdasága igazán sokszori hallgatás után jön ki.
Az együttes kezdettől fogva estés színpadi előadásban gondolkodott, és három héttel a lemez megjelenése előtt bemutatták a Tommy-t a londoni nagy hírű Ronnie Scott’s klubban. Bár a kritika vegyesen fogadta, a rádiók pedig, például a BBC és több amerikai rádió, egyesen ellenségesen álltak hozzá, a Who új műve az LP-listák 2. helyére kúszott fel, és a koncertek meghódították a közönséget.