És ilyenkor mindig kirukkol valami újdonsággal. „Gyugyó” találkozónkra egy friss CD-vel érkezett, amelynek címe: Álomkoncert.

-Az utóbbi években több olyan felvételt kaptam, amiket koncertjeimen készítettek – keverőpultról, innen-onnan magnóval. Elhatároztam, hogy e kettős jubileumra összegezzünk egy ilyen lemez kiadásával. Ez a koncert természetesen sosem volt, de összeraktam 1973 napfordulóját, 1977 idusát, 1993 nyarát, különböző felállású zenekarokkal. Ezek a felvételek a magyar rock-zene aranykorát mutatják be. Akkoriban ezeket nem adták volna ki lemezen, mert túlságosan elvontak, hosszú zenekari részek, improvizációk vannak bennük. Most megjeleníthetjük velük fiatalságunkat. A kortársak kevésbé ismerték fel ezeknek az értékeit. Ugyanakkor nemrégiben egy 1980-ban született olasz zeneesztéta készített velem interjút, aki már több könyvet írt a progresszív rockról és a Minit e műfajban minden idők legjobbjai közé sorolta.

-A Mini 50 éves jubileumi koncertje nem is lehetne máshol, mint a Budavári Művelődési Házban, azaz a „Bem-rockparton”, hiszen ott kezdtetek játszani éppen fél évszázada. Emlékszel még az első Bem-rockparti koncertetekre?

-Az első Bem-rockparti koncertünket valójában 1969. szeptember 14-én, vasárnap tartottuk. Előzőleg óriási sikerünk volt a Budai Ifjúsági Parkban, és a művelődési ház igazgatónője, Kuhajda Istvánné, a nagyszerű Margó néni beírt bennünket a programfüzetbe, Radics Béla Tűzkerék együttese után következtünk. Mivel akkori szokás szerint kettesével kellett sorban állni, a sor a háztól egészen az Alagútig tartott. Legalább 800-an akartak bejutni, de csak 300-an fértek be. Az első bulin Jimi Hendrix- és Cream-számokat játszottunk. A 27-i koncertre már egy darab jegy sincsen! Januárban még tartunk egy dupla évfordulós koncertet itt, aztán nyártól megszűnik a Bem-rockpart. 2019. július 1-től az Andrássy-múzeum működik a helyén. De a tervek szerint augusztus 6-án csinálunk egy 50 éves Ifipark-bulit is.

-Hetven évedet újabb könyv is köszönti. Nem sokan mondhatják el magukról a magyar rock nagyjai közül, hogy három könyvet is írtak róluk, ráadásul rajongók.

-Igen, az új könyv egy rajongó hölgy műve, olvastam korábban írásait egy rock-zenei portálon. Egész életemet feldolgozta, a könyv végén pedig kedvenceimet szedjük lajstromba, minden lista 11 névből áll - mint egy futballcsapat.

-A foci számodra mindig is fontos volt, annak idején a Vasas ifiben játszottál, később rendszeresen feltűntél kispályás meccseken.

-Ma még nagyobb fociőrült vagyok, mint régen! Amióta létezik a kábeltévé, ugyanúgy otthon vagyok a világ futballjában, mint gyerekkoromban. Emlékszem, annak idején minden spórolt pénzemet azokra a francia sportlapokra költöttem, amelyeket kapni lehetett nálunk, mert a Francia Kommunista Párt adta ki őket. Franciául ugyan egy szót sem tudtam, de az összeállításokat betéve megtanultam. 1991-ben véletlenül a Batthyány téren találkoztam egy rajongómmal, akiről kiderült, hogy ő csinálja a kábeltévé-hálózatot. Mikor megmondtam neki, hogy a Vár oldalában, a Szabó Ilonka utcában lakom, képes volt egy kábelt felvezetni nekem a Moszkva-térről! Az első meccs, amit így láttam, a Maradona-féle Napoli volt. A nápolyi közönség szinte bent állt a pályán és úgy őrjöngött… Most már akár naphosszat kapcsolgathatok…

-Ez a történet is jellemző a Bem-rockparti Mini-közösségre, amely szintén egyedülálló a maga nemében.

-Tulajdonképpen véletlenül kerültünk oda, de valahogy éreztem, hogy ott kell maradnunk és be is jött. Ez a klub egy legenda. Kialakult egy törzsközönség, ami vitte tovább a hangulatot, az életérzést, a Minit. Még Kaliforniában és Kanadában is találkoztam olyan magyarokkal, akik a Bem-rockparti bulikat emlegették.

- E hosszú idő alatt mindig úgy tudtál megújulni, hogy közben önmagad maradtál.

-Mindig próbáltam valami újat kitalálni az általam kitalált stíluson belül. Mögöttem van legalább 100-120 saját szerzeményem, vagy olyan, amelynek legalább a szövegét én írtam. És érdekes módon ezek a fiataloknak is tetszenek. Itt van most például Kézdy Luca, aki világszínvonalú hegedűs. Többször hallottam őt rólam nyilatkozni, és a közös munkánkat pályája kiemelkedő eseményének nevezte. Boldog vagyok, hogy tudtam valami olyasmit csinálni, ami nemcsak a közönségnek, hanem más zenészeknek is örömet szerzett, és ezt ma már a szakma is elismeri.

-Olyan vagy a magad műfajában, mint John Mayall volt a brit blues-ban: több nemzedék nőtt fel a szárnyaid alatt.

-Mindig rengeteget jártam más zenekarok koncertjeire, és rendszeresen találtam olyan tehetséges fiatalokat, akiket be tudtam illeszteni a Mini szerkezetébe. Lucát például Pakson hallottam először. Aztán amikor Papp Gyuszkóval úgy döntöttük, hogy végre felvesszük a Bartók-darabokat, miután lejártak a jogok, őt hívtuk meg, hogy csinálja meg hozzá a vonósnégyest és óriási sikert arattunk. És nemrégiben találtam rá a kis gitárosra, a 12 éves Fehér Ádámra, aki hihetetlenül jól nyomja a bluest – valami ősi ösztön lehet benne.

-Milyen kritériumok tehettek valakit Mini-taggá?

-Fontos volt, hogy az a zenei közeg sugározzon belőle, amit én is szeretek, tudjon beilleszkedni a fúziós zenébe. Sosem követeltem senkitől hűséget, vagy azt, hogy engem imádjanak. Nem is szerettem sosem basáskodni senki felett. Azt azonban ma már nem tudom biztosítani, hogy zenészeim a Miniből éljenek meg. Ez körülbelül 2008-ig működött, azokban az években még évi 120-140 fellépést is le tudtam kötni.

-Kezdettől fogva bohém híred volt. Hogyan tudtad ezt összeegyeztetni a Mini vezetésével, összetartásával?

-Nehezen. Ma már tudom, hogy az első időkben sokkal többet kellett volna foglalkozni a zenekarral, a Papp Gyuszkó, Nagy Pista, Nemecsek (Németh Tamás) formációval. Ehelyett ipari méretekben fogyasztottam a nőket. Gyönyörű, csodálatos hölgyek vettek körül nap, mint nap. Voltak egyéb gondok is, piázás, miegymás. Aztán a 70-es évek vége felé elkezdtem komolyan venni a szakmát, a menedzselést is, akkor viszont egy idő után elfogyott körülöttem a levegő. 1983-ra ez a zene teljesen háttérbe szorult – nemcsak nálunk, a szinti-pop, az új hullám, a punk elásta a progresszív rockot. A 90-es évek elején viszont jött az új blues-boom, ehhez megtaláltam a régi haverokat, Závodi Janót, Köves Pinyót, Muck Ferit, létrejött a „Rabbocska” (R.A.B.B. – Rhythm and Blues Band), elkezdtünk Ausztriába, Svájcba járni. Ez 1997-ig működött. 1998-ban csináltunk egy Mini-nosztalgiabulit, és ekkor jött a progresszív rock feltámadása, amivel ismét sikerült tíz évvel meghosszabbítani az életünket – immár Török Ádám és a Mini néven, hogy elválasszuk a korábbi korszaktól. Azóta 2-3 évente csinálok újabb formációkat, különösen sikeres a Mini Acoustic World, amellyel az idén 16 koncertünk volt. A Bartók On Rock albumunk, a Moirasnál CD-n, a GrundRecordsnál dupla LP-n jelent meg. Ez utóbbi, 500 számozott példánya, amely Angliában készült, úgy tudom, már el is fogyott. Ezek kis sikerek, de a mai világban meg kell becsülni őket.

-Melyek azok a dolgok, amelyekre a legbüszkébb vagy pályádról?

-Most erre a Bartók-programra vagyok nagyon büszke. Gyuszkó élete formájában játszik orgonán és zongorán, az Allegro Barbarót ugyanabban a tempóban játssza, mint maga Bartók Béla. Volt egy rövid időszak, 1990 körül, amit ma már nagyon kevesen ismernek, György Ákos billentyűssel csináltunk néhány ragyogó számot. Ott vannak a kis- és nagylemezek. A Discdogs kiadta a 70-es, 80-as évekbeli LP-ket, és Fruit Pebbles címmel megjelentek 1972-es felvételek is. Ami a koncerteket illeti, jelenleg 9000 körül tartok, ebből csak a Bem-rockparton közel ezret adtam, ki lehetne közülük emelni legalább 50-et, amit fantasztikusan sikerült. A Tabánt mi találtuk ki… Jártam Amerikában, a Függetlenség Napján játszottam 400 ezer ember előtt. Remek bulijaink voltak Svájcban, Olaszországban, világsztárok előtt vagy után léptünk fel. És amire különösen büszke vagyok: van egy telefonos applikáció, az All About Flute (Mindent a fuvoláról) címmel, és a híres fuvolások rock-szekciójában ott vagyok a legjobb 12 között, Ian Anderson, Ray Thomas, John Hackett, Thijs van Leer társaságában. Azért nem kis elégtétel az embernek 70 éves korára, hogy bebizonyosodott: nem bóvlit csinált.

-A Te korosztályod világszerte ma is nyomja fáradhatatlanul a zenét. Miből jön ez a fantasztikus nemzedéki erő?

-Mi voltunk az első nagy rock-generáció, és sok mindent kitaláltunk, ami a mai napig érvényes. Itthon ennek van egy szomorú vetülete: az, hogy nincsenek tartalékaink. A zene tart életben bennünket, de ez is az életünk. Míg élünk, csináljuk.

Május 12-15. közötti 6228 néző váltott jegyet a Katinka című életrajzi dokumentumfilmre – írja a Forbes a forgalmazó Intercom közlése alapján.

A lap hozzáteszi, hogy ez messze elmarad a szintén állami támogatásból készült hazai sikerfilmek eredményeitől: a Pesti balhét 6760-an, a Toxikomát 15.067-en, a Nagykarácsonyt pedig 20.118-an látták a nyitóhétvégén.

A dokumentumfilmek között a Katinka igen magas támogatást kapott. A 24.hu 2020-ban azt írta: „kilenc év alatt összesen nem adtak annyi támogatást dokumentumfilmekre, mint a Katinkának egyedül”.

Forrás: RTL.hu

Lemondta a Margitszigeti Színház egy ukrán zongoraművésznő fellépését - közölték egy közleményben.

Mint írják, a Margitszigeti Színház vezetése Ljubov Nepop magyarországi ukrán nagykövetasszony tájékoztató leveléből értesült Valentina Lisitsa ukrán zongoraművésznő megdöbbentő megnyilvánulásáról, miszerint a művésznő az orosz agresszorok által megszállt Mariupolban 2022. május 9-én koncertet adott.

- vélik.

Közölték, hogy a Margitszigeti Színház Nonprofit Kft. határozottan elutasítja a zongoraművésznő álláspontját, egyet értve Magyarország és a nemzetközi közösség hivatalos álláspontjával, mely minden tekintetben elítéli Oroszország - rengeteg civil áldozattal járó - Ukrajna elleni háborús agresszióját.

Ezért a színház Valentina Lisitsa 2022. június 3-i margitszigeti koncertfellépését lemondta és a managementjével kötött szerződéstől eláll.

A közleményben azt is írták, hogy a Margitszigeti Színház mély együttérzését fejezi ki az Ukrajnát sújtó háború borzalmai miatt.

Az ukrán származású amerikai zongorista sok éve támogatja Putyin rendszerét, nemrég a moszkvai ukrán nagykövetség előtt zongorázva tüntetett az „ukrán nácizmus” ellen - jegyzi meg a 444.hu.

Meghalt Vangélisz Papathanaszíu, ismertebb nevén Vangelis.

Legismertebb művei közé tartoznak a Tűzszekerek, a Szárnyas fejvadász, az 1492 – A Paradicsom meghódítása és a Nagy Sándor, a hódító című filmekhez komponált zenéi.

Több mint ötven lemez fűződik a nevéhez, az elektronikus zene történelmének egyik legmeghatározóbb alakja volt.

Az Oscar-díjas görög zeneszerző 79 éves volt.

Szentgyörgyi Bálint és az HBO új magyar szériájának első, nyolc epizódból álló évadát alapvetően három síkon is lehet értelmezni, elemezni, befogadni, élvezni. Az első legyen a történelmi megközelítés, egy adott korszak (jelen esetben a nyolcvanas évek közepe), a benne élő emberek, a politika, a mindennapi élet, a ruhák, az utcák, a kocsik, a használati tárgyak, a szleng stb. históriahű megjelenítése, egyben isteni retróbeöntés és emlékeztető az egykor benne élőknek, valamint ismertető az akkor még meg nem születetteknek.

Vagyis a hétköznapok taposómalmából kiemelő, szórakoztatásra szánt perceket egy konkrét történelmi háttérrel és persze szigorúan a „művészi szabadság” feliratú transzparens lobogtatásával.

A harmadik pedig a metaforikus él, amelyben a sorozatban prezentált rendszer, helyzetek vagy konkrét személyek megfeleltethetők a mű készítésének időszakával, illetve annak aktualitásaival, ezek persze ugyanúgy lehetnek egyértelműnek tűnő utalások, mint belemagyarázások.

A történelmi szempont: amennyiben ezen a síkon közelítjük meg A besúgót, lehet, hogy csalódni fogunk. Sokan sok helyütt leírták már az HBO Maxon április 1-jén startolt sorozat pontatlanságait, nem éppen korhű szegmenseit. Bár az alkotóknak az elvitatathatlan érdeme, hogy próbálták kifogástalanul visszaadni a nyolcvanas évek atmoszféráját, és minden bizonnyal végigjárták Magyarország összes bolhapiacát régi használati tárgyak, ereklyék után kutatva. Láthatólag sikerrel is jártak, és erre büszkék is voltak, hiszen gondosan ráirányították a kamerákat minden akkori apróságra, a játékoktól és az alámondásos VHS- kazettáktól kezdve a centrumos bevásárlószatyrokon és a korabeli telefonfülkéken át a kvarcórákig és a pornómagazinokig.

Ugyanakkor nem lehet elmenni amellett sem, hogy a szereplők időnként hiteltelenek. Egyrészt a castingosok az általuk játszott karaktereknél (fiatal főiskolások) jóval idősebb színészeket szerződtettek, s ez főként a sorozat első néhány epizódja közben többször kibillentheti a nézőt az átélésből, másrészt nem éppen korhű sok, a szájukba adott szöveg és párbeszéd sem (többek között ’85-ben nem beszéltek volna ennyire nyíltan a rendszerváltás utáni jobb világról). Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy a szereplők 1985-ben moziban nézik az először 1986. október 2-án bemutatott Macskafogót. Ilyen és ehhez hasonló ferdítések miatt érheti hát vád a készítőket, amennyiben teljesen figyelmen kívül hagynánk a második megközelítést.

A filmes szempont: ha, mint szórakoztató, a filmkészítési szabályok szerint készült mozgóképes termékként vizsgáljuk A besúgót, egy veszettül szórakoztató sorozatot kaphatunk. Egyrészt a már fent említett alkotói szabadság a művészet elengedhetetlen eszköze, amellyel élve akár simán nézhetik a ’86-os Macskafogót ’85-ben, és bármi elhagyhatja a karakterek száját. Hiszen szó szerint minden, de minden a sztori epizódról epizódra való továbbgördítésének, a karakterdinamikának és a suspense-nek van alárendelve. Hogy a végeredmény odaszegezzen a képernyők elé. A besúgót pedig e tekintetben okosan építették fel Szengyörgyiék.

Az pedig kifejezetten üdítő, hogy friss arcokat kapunk: Váradi Gergely (Demeter Geri), Patkós Márton (Száva Zsolt), Szász Júlia (Katka), Borbély Richárd (Karcsi), Varga Ádám (Máté), Lengyel Benjámin (Barna), Szőke Abigél (Judit), Hermányi Mariann (Adél) és a többiek tehetségesek, filmre termettek, karakteresek, s ha nem is passzolnak feltétlenül korban a karaktereikhez, e 8 epizód után bizton megmaradnak emlékezetünkben.

Az egyes epizódokat is általában a megfelelő helyen vágták el az alkotók, és nagyjából sikerült az is, amivel sok sorozatkészítő küzd: hogy az esetleges folytatást szem előtt tartva túlságosan nyitott finálét kanyarítanak a rengeteg felvázolt szituációnak.

Vagyis azért van a lezárásnak egyfajta, a tévésorozatos büdzsé lehetőségeihez mérhető grandiózussága, amellyel egy időre jóllakhatunk.

A metaforikus szempont: természetesen e perspektívából is a boncolgathatjuk a sorozatot, az pedig már más kérdés, hogy mennyire légből kapott elméletekkel rukkolunk elő, amelyek a készítők fejében tán meg sem fordultak soha. Az mindenesetre több mint gyanús, hogy miért közvetlenül a 2022-es országgyűlési választások előtt indult két epizóddal a széria, és miért hangoznak el benne olyan mondatok, mint például: „Nem szeretném, hogy egyetlen leválthatatlan ember legyen az ország élén.”, vagy esetleg: „A vezetőink fiatal forradalmárokból lett öreg zsarnokok.”, netán: „Van valami a magyar néplélekben, ami akkor nyugodt, ha valaki azt mondja, hogy gyertek utánam, megvédelek titeket.” Erősen áthallásosnak tűnő mondatok egy ma élő értelmiségi fiataltól, aki a 2010-es választások idején töltötte be a 18-at, vagyis egész eddigi felnőttkora óta ugyanaz a kormány van hatalmon.

Ám akármit is látunk A besúgó sorai mögött, akármennyi hiba is tűnhet fel benne, a történetszövése, a sodrása, a színészei és az alkotók szinte tapintható lelkesedése mindvégig kitart, s így együtt azt követelik: folytatást, folytatást!