hirdetés

KULT

Tom Hiddleston lubickol a szerepben – elindult a Loki: Egy szép új világ

A WandaVison és a Falcon and the Winter Soldier után a Disney+ -on bemutatták a harmadik Marvel univerzumban játszódó sorozatot is.

Link másolása

hirdetés

Megpróbálok spoilermentesen véleményt írni a sorozatnyitányról, de nem tudom garantálni. Nos, kezdjük az elején: Az első epizód ott kezdődik, ahol Loki története a Végjátékban véget ért. A Bosszúállók világmegmentésre szolgáló időutazása miatt, a 2012-es idősíkban lévő főhősünk megszökik egy portálon keresztül (rá jellemző módon) a Tesseractal együtt – így megváltoztatja az éppen aktuális idősíkot. Egy kietlen bolygón találja magát, ahol

foglyul ejti őt az Idővariációs Hatóság (Time Variance Authority, röviden TVA) és elviszik a központjukba,

ahol a „Szent Idősík” megsértése végett el akarják ítélni. Azzal, hogy Loki megszökött a sorsa elől, egy új, a TVA által nem elfogadott idősíkot hozott létre, így vissza kell juttatni a múlt megfelelő pillanatába Lokinkat. Ám ekkor kerül képbe Owen Wilson által megformált Mobius, aki megpróbálja jó útra téríteni főhősünket, mivel a csínytevés istenének segítségére van szüksége. Legalábbis helyesebb irányba terelni, mint amin jelenleg van; hisz jól ismerjük, Loki tipikus antihős, és egyértelműen a Thor filmek legjobb karaktere volt, szerencsére ez marad is így.

Ennyit árulok csak el a történetről, hogy van benne minden, ami egy klasszikus Marvel filmbe kell, csavar, humoros beszólások, jó karakterek, szép látványvilág.

Főhősünk egyébként nem az a Loki, aki a Végtelen háborúban meghalt, ő a New York-i csatában súlyos vereséget szenvedett, arrogáns, pökhendi Loki.

Tom Hiddleston lubickol a szerepben, érezni, hogy nagyon kedveli a karaktert, vicces és kellően szarkasztikus. Owen Wilson jól hozza a csavarosan gondolkodó, ámde munkájából adódóan kissé belefáradt ügynököt, akit azért nem kell félteni, mert ha kell, van olyan pimasz és intelligens, mint címszereplőnk.

Nagyon jó a kémia a színészek között,

a mellékszereplők is kiválóak. Kiemelném Gugu Mbatha-Raw-t és Wunmi Mosakut – kisebb szerepük van, de úgy érzem a későbbiekben még fogunk velük találkozni.

hirdetés

Ami mellett nem lehet elmenni, hogy mennyire jól néz ki a sorozat. A látványvilág, a fényképezés, a díszletek, a design, minden különleges. Érezni a megkopott ’60-as évek atmoszférája mellett egy kis Terry Gilliam-hatást,

kissé abszurd, szürrealista környezetet.

Nagyon eltér attól, amit eddig Marvel-világnak neveztünk, de ez nagyon jól áll a sorozatnak. Az operatőr pedig (Autumn Durald) zseniális munkát végzett, sok beállítás mozivászonért kiált, nagyon szépen képekkel. Ahogyan az előzetesekből is láthattuk, több idősíkban/világban zajlik a cselekmény, így lesz még lehetősége elkápráztatni minket.

Ámde itt az első negatívum, amit néhányan fel fognak róni a sorozatnak: nem igazán akciódús. Aki látta a Falcon and the Winter Soldier-t, az tudja, hogy egy Marvel akciósorozat is tud lassabb lenni.

Nos, a Loki első része nagyon koncentrál a címszereplő pszichéjére.

Miért csinálja, amit csinál, mit szeretne elérni, mik a céljai? Az epizód közepén konkrétan olyan érzést kelt, mintha Loki a pszichológusával beszélgetne.

Persze azt írtam, hogy sokaknak, akik akciósorozatot vártak, ez negatívum lesz, de én úgy gondolom, ez inkább egy személyes történet, megváltás főhősünknek, ami működik.

Nem éreztem az 50 perces játékidőt.

Zeneileg nem volt semmi különleges a sorozat első epizódjában, biztos a későbbiekben lesz valami maradandó téma, hiszen a többi Marvel-sorozatban is volt egy-egy dúdolható dallam, de jelenleg az első epizód alapján a zene csak kiszolgálja a cselekményt, semmi kiemelkedő.

Én nem ismertem a TVA képregénybeli történetét, de még így is lekötött, nem volt túl bonyolult.

Tiszta szívvel tudom ajánlani minden Marvel rajongónak,

akik pedig eddig nem követték ezeket a filmeket, azoknak ez egy remek időpont beszállni, hiszen valami teljesen új ösvényre tévedt a történet. Látszik, hogy ez egy új idősík akar lenni a Marvel univerzumában. Az első résznek természetesen cliffhangerrel van vége, ami felvezet egy nagyobb rejtélyt, melyet majd főszereplőinknek kell megoldani és egy macska-egér játék látszik körvonalazódni a jövőben. Vagy a múltban? Ki tudja…


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT

Az orosz Csernobil-filmnek jót tenne néhány CIA-ügynök - Csernobil 1986 kritika

Hosszú, vontatott, és még a KGB-be beépülő amerikai titkosügynökök sincsenek benne.

Link másolása

hirdetés

Már az elején érdemes leszögezni: ez az orosz Csernobil nem AZ az orosz Csernobil, amelyben a CIA robbantja rá szegény szovjetekre az atomerőműt. Az HBO sikersorozata jótékonyan hatott az oroszok produktivitására, mert hirtelen mindenki az emberiség legnagyobb atomkatasztrófájáról akarta elmondani a sajátját. A kevésbé radikális, a Csernobil 1986 most került fel a Netflix kínálatába.

Az HBO-n 2019-ben debütált az ötrészes minisorozat, amely amellett, hogy szinte azonnal minden idők legjobb sorozata lett az Imdb-n (azóta az ötödik helyre csúszott), olyan elemi erővel és alapossággal beszélt a tragédiáról, mint előtte soha egy mozgókép sem. Erre válaszul az orosz állami média - mintha csak direkt bizonyítani akarná, hogy még mindig pontosan úgy mennek a dolgok Oroszországban, mint 1986-ban, az összes médiafelületen keresztül ócsárolni kezdte a sorozatot, listákba szedve, miért nem stimmel a modern nyílászáróktól kezdve az utolsó rozsdás szögig semmi sem a képernyőn.

Ezzel a lendülettel bejelentették, hogy megcsinálják a saját Csernobil-sorozatukat, nehogymár a dekadens Nyugat mondja meg, mi is történt 1986 áprilisában.

A propagandatévéként működő NTV egyébként már korábban, az amerikai produkcióval egyidejűleg kezdett dolgozni a saját sorozatukon, az HBO sikerét követően azonban felpörögtek a dolgok: megjelent a szinopszis a tizenkét részes sorozatról, majd egy előzetes is, ami finoman szólva is más szemszögből mutatta be a katasztrófát:

a CIA felelős Csernobilért, a hős KGB pedig versenyt fut az idővel, hogy a beszivárgott amerikai ügynök terrortámadását megállítsa.

A kiszivárgott trailer csak tovább csavarta a maximum felé az abszurditásfaktort, ám azóta, immár két éve semmi hír az orosz állami Csernobil-sorozatról. 2019 májusában egy Facebook-poszt árulkodott arról, hogy befejezték a forgatást, és a rendező, Alekszej Muradov is adott interjút, méghozzá az ország legolvasottabb ellenzéki hírportáljának, a Meduzának.

A beszélgetésben elmondta, hogy ugyan fikciós drámát készített, igenis van alapja az amerikai szálnak. Azóta viszont se híre, se hamva a sorozatnak. Az Imdb-n ugyan szerepel, ám évszám nincsen mellette, és az interneten sem lehet a nyomára bukkanni. Csupán elvétve található a témában néhány komment – van, aki azt írja, hogy idén mutatják be, valaki szerint már le is adta az orosz tévé.

hirdetés

Az HBO-sorozat azonban nemcsak az állami médiát tüzelte fel, hanem Alexander Rodnyanszki producert is, aki a CBS-nek nyilatkozva mondta el, hogy nem sokkal az HBO-siker után ő is dolgozni kezdett egy Csernobil-sorozaton, ám nem épp az orosz állami narratívát követve.

„Mind tudjuk, mi történt 1986-ban. Minden egyes szovjet állampolgár tudta, hogy a katasztrófa oka a szovjet rendszer volt.”

Filmjében azonban az egyszerű, földi halandók küzdelmét akarta bemutatni egy földöntúli problémával. A filmmel kapcsolatban többen megszólaltak: többek közt az a Nikolaj Tarakanov is, aki tábornokként irányította mentést - az HBO sorozatában Ralph Ineson alakította a katonát. Ő azt mondta a filmről, hogy semmit sem tanít a nézőknek, és abból a traumából sem ad át semmit, amelyet ő éjjelente álmaiban újraél Csernobil falai közt. Rodnyanszki szerint azonban több túlélő is megkereste a bemutatót követően, és igazi időgépként értékelték a filmet, amely hitelesen repít vissza a vészterhes időkbe. Rendezőnek Oroszország egyik legfoglalkoztatottabb férfi színészét, Danila Kozlovszkit tette meg, akinek ez volt a második rendezése, és aki nagyvonalúan a főszerepet is saját magára osztotta.

De milyen is a film?

A Netflixen debütáló, magyarul Csernobil 1986 címet viselő film valóban az egyént állítja a középpontjába, sőt, egyből olyan nyitánnyal indít, hogy egyből lecsekkolja az ember, tuti a Csernobilt nézi-e, nem valami orosz romkomot.

Alekszej nem épp a világ legszerencsésebb embere: bár összefut korábbi nagy szerelmével, nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretné. Ráadásul felmond tűzoltóként, és pusztítóan másnapos, erre még az atomreaktor is felrobban, őt meg úgy állítják be dolgozni, hogy már nem is kéne ott lennie. Hamar kiderül, hogy sokkal nagyobb a baj, mint egy másnapos pluszmunkanap, hamarosan azok között a tűzoltók között találja magát, akiket leküldenek az atomerőmű vízzel elárasztott folyosóira, hogy megmentsék Európát a világvégétől.

A film első félórája mintha csak egy könnyed, keserédes romantikus film lenne: a csupa boldog ember olyan életigenléssel nyalja a fagyit Pripjaty napsütésben szikrázó terein hangulatos zenére, hogy az embernek már majdnem kedve szottyanna ott lenni, csupán néhány távoli képen sejlik fel ketyegő bombaként az atomerőmű kéménye. A robbanás követően aztán fejest ugrunk a szereplőkkel együtt a vérrel, korommal és jelentős mennyiségű hányással nyakonöntött káoszba, a rángó kézikamerát követve veszünk el mi is a felrobbant atomreaktor körüli pokolban, amely jobb pillanataiban a Ryan közlegény megmentése kezdőjelenetét is felidézheti, az biztos, hogy vizuálisan meglepően erős alkotásról van szó.

Nagyjából ennyit a pozitívumokról, a Csernobil ugyanis egy elnyújtott – majdnem 140 perces – katasztrófamozi, amelybe teljesen feleslegesen erőltetnek bele egy nem működő szerelmi szálat is. A karaterekkel is nehéz azonosulni, pedig nyilván a hősies Alekszejjel kéne, aki a kelleténél többször hagyja ott a barátnőjét, hogy elrohanjon életet menteni, majd az életmentést, hogy elrohanjon barátnőjéhez. A lány, Olja, még ennél is semmilyenebb szerepet kap, leginkább kisfiáért aggódik, illetve a szakítást sem tudja túl jól levezényelni.

A nagy kérdés sem várat sokáig magára:

nem, ez a film nem keni rá sem a CIA-re, sem a gyíkemberekre a robbantást, sőt, kicsit esetlen párbeszédekben ugyan, de néha azért előadja nagy bátran valamelyik orosz, hogy igenis a rendszer a hibás a katasztrófa katasztrofális kezelésében.

Bár a film rögtön azzal a felütéssel kezdődik, hogy a film hősei fiktív karakterek, a főszereplő Alexejt igencsak valós emberről mintázták. Nikolaj Csebusev, az atomerőmű folyosóit jól ismerő tűzoltó volt, akit leküldtek a katasztrófát követően megnyitni az egyik szelepet. Mivel ennyiben ki is merül az egyezés a főhős és közte, nem nagy spoiler elárulni, hogy Csebusev ugyan sugárbetegséget kapott, a mai napig él, jelenleg 71 éves, és a Csernobiltól nagyjából 1000 kilométerre fekvő Kurcsatovban él – ott, ahol egyébként a filmet is forgatták a helyi atomerőműben. Olyannyira él, hogy a filmhez is felkérték tanácsadónak, ám azzal az indoklással utasította vissza, hogy a film nem adja vissza valósághűen a likvidátorok munkáját. Sőt, a magánvetítést követően azt nyilatkozta a CBS Newsnek, hogy az egyik jelenet kapcsán nevetnie kellett. Az ominózus cselekménysorban az egyik hős tűzoltót egy svájci klinikára akarja küldeni a szovjet vezetőség a gyógyulása érdekében. Úgy értékelte a filmet,

mint egy fantasy, ami lekicsinyíti a szovjet hatóságok hazugságait, amellyel leplezni próbálták a katasztrófa valódi mértékét.

Az orosz Csernobil tehát nem igazán fenyegeti trónfosztással az HBO sorozatot, de legalább nem is beszél bődületes baromságokat a tragédiáról. Persze könnyű elhasalni az amerikai Csernobillal szemben, és az összehasonlítgatás is túlságosan triviális elemzési keretet ad, ám pont itt érhető tetten az orosz változat hibája: míg az HBO sorozat felesleges romantikus nagyjelenetek és patetikus hegedűszámok nélkül éri el, hogy zsigerekig hatoljon, addig itt hiába a túltolt romantika, a heroizmus, a lassítások és a drámai zene. Valahogy megmarad egy kicsit túlnyújtott katasztrófamozinak, amely néha szerelmes filmnek képzeli magát - titokban kicsit már drukkolunk is neki, hogy tűnjön fel az a bizonyos beépített CIA-ügynök.

A Csernobil 1986 július 21-től elérhető Netflix kínálatában.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT

Nem épült meg a kisszínpad, sörpadokon állva csináltak óriási hangulatot a fellépők a Bajai Alterfeszten

Gimpel Tomi és Zselenszky Tamás hangosítás nélkül voltak kénytelenek játszani, de a közönség annyira lelkesen vette a lapot, hogy végül az egyik legjobb koncertélményük lett belőle.

Link másolása

hirdetés

Nem mindennapi jeleneteknek lehettek tanúi a Bajai Alterfeszt látogatói pénteken. Az első alkalommal megrendezett fesztiválon olyan előadók léptek fel, mint a Kaukázus, a Lóci Játszik, a Müller Péter Sziámi AndFriends vagy A Kutya Vacsorája. A programban szerepelt emellett egy kisszínpad is, ahol a tervek szerint aznap két egy szál gitáros előadó, Gimpel Tomi és Török-Zselenszky Tamás játszott volna.

A Duna áradása azonban érintette az eredeti helyszínt, a szervezők viszont nem lemondták, hanem a nyilvánvaló problémák ellenére is beleálltak. Megpróbáltak megoldásokat találni, például a helyszín is változott három nappal a start előtt.

A fesztivál mindezeken túl egybeesett a Művészetek Völgye nyitányával és a Campus fesztivállal, valamint egy helyi ingyenes zenei rendezvényt is tartottak aznap, szóval nem volt igazán nagy tömeg sem.

Innen szép nyerni, mondhatnánk erre, és végül tényleg valami hasonló történt.

Az eseményekre Gimpel Tomi így emlékszik vissza:

"Kezdés előtt 10 perccel még nem volt felépítve a színpad, korábban úgy tudtuk, épül, és csúszás lesz. Végül fél óra csúszással azt a tájékoztatást/kérést kaptuk, hogy nem lesz színpad, a Sziámi és a Kaukázus beállása alatt, a sörpadok közt kellene játszanunk erősítés nélkül.

hirdetés

Az igazi történet szerintem innen indul. Felálltunk a sörpadokra, közepesen kiabálva elmondtam az embereknek, hogy mi lesz itt, és miért… És elképesztően jól vette ki magát a helyzet.

A közönség végig csendben (vagy ütemet tapsolva) hallgatta az előadást, mindenki partner volt. A dalok közt, és a „második blokk” előtt (mikor a Sziámi le, a Kaukázus pedig felpakolt) ütemes kisszínpad-kiszínpad skandálással vonult a padokhoz, hogy folytassuk.

Számomra elképesztő élmény volt ez a partnerség részükről, a két nagyszínpados zenekar a színpadról bíztatott miket, a beállásnál is figyeltek, hogy ne nagyon zavarjanak minket, a hangtechnikussal végig poénkodtuk a műsort (néha kértem magamból a kontrollba, ő meg bemondta, hogy adjak a gitárra, mert nem jön jel), szóval hihetetlen volt.

Nekem és Zselenszky Tominak is hihetetlen élmény volt ez az összefogás, és azt hiszem, még sosem éreztem ennyire a rákendrollt, mint amikor eldöntöttük, hogy akkor iszunk egy sört, és így is megcsináljuk. Aztán felálltam a sörpadra, és elkiáltottam magam: „Helló, Gimpel Tomi vagyok, és ez itt a Kisszínpad.”

FRISSITÉS: A cikk megjelenése után az alábbi helyreigazítási kérést kaptuk

A cikkben említett „helyi ingyenes zenei rendezvény”, mellyel egyidőbe esett az Alterfeszt, nem létezik. Helyette létezik egy 5. éve létrehozott, nem pusztán helyi, hanem országos szinten jegyzett, több ezer embert vonzó fesztivál, mely egyrészt nem ingyenes, másrészt nem zenei. A fő témája a kisüzemi sör és a streetfood gasztronómia, melyet hazai blues zenekarok előadásai színesítenek. A rendezvény neve: BeerBQ – Kisüzemi Sör- és Streetfood Fesztivál.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

A leglazább sztár, aki bárhol megjelenhet – a Bill Murray-mítosz

Másnapos vagy és azt hiszed, hogy tegnap Bill Murray-vel buliztál? Lehet, hogy nem képzelődtél.

Link másolása

hirdetés

Hollywood leglazább színésze - a másodikról, Woody Harrelsonról nemrég írtunk - igazi legenda. Történetek születnek róla, hogy ki mikor és hogyan találkozott vele. Bevallása szerint úgy kezeli a celebséget, hogy szeret beolvadni a tömegbe, mert csak így bír normális maradni. Világsztár, aki civilekkel bulizik, aki imádja, ha megnevettethet másokat, akiről mitikus történetek születnek. Nem veti meg az alkoholt, bárhová lazán besétál, imád haverkodni és százával gyűlnek a sztorik róla. Bemutatunk párat.

Bill Murray váratlan karaoke-ja

Murrayt már láthattuk az Elveszett jelentés című filmben karaokézni, de vannak olyan igazán szerencsés emberek, akik élőben is megcsodálhatták tehetségét, és látták igazi karaoke-esten szerepelni a sztárt. Egy éjszaka egy New York-i bárba bekopogtatott egy kisebb társaság, köztük volt Murray is.

Aki kinyitotta az ajtót, alig hitt a szemének. Már alig volt hely, de ahogy az illető meglátta Murrayt, természetesen megoldotta, hogy szorítsanak bent helyet nekik.

Murray ezen az estén állítólag több francia dalt is elénekelt, és Elvistől a „Marie's the Name” című számot is. Erről sajnos videófelvétel nem készült, csak fotók. Szerencsére egy másik eset is felkerült a YouTube-ra egy hónapja, ahol Bill Murray egy hasonló eseményen vesz részt.

hirdetés

Murray és az eljegyzési fotózás

Egy pár épp egy eljegyzési fotózáson vett részt Charlestonvárosában, ahol keresték a jó fotókhoz a helyszíneket. Már találtak is remek helyet, amikor a fotós nem értette, hogy a pár miért viselkedik furcsán - elmondása szerint azt látta rajtuk, hogy zavarban vannak. Majd megfordult, és Bill Murrayt látta maga mögött, ahogy próbálja megnevettetni a fiatal párt. A fotós azonnal reagált és hívta Murrayt, hogy csatlakozzon egy kép erejéig, aki azonnal beleegyezett a mókába. Érdemes tudni, hogy Murray ebben a városban tölti legtöbb idejét, és jól ismerik az itteniek, igazi élő urban legenda.

Lazán besétáló Murray - sportos változat

Bill Murray egy alkalommal, amikor azért utazott Waschingtonba, hogy átvegye Obamától a Mark Twain-díjat, besétált egy sajtótájékoztatóra Chicago Cubs rajongói mezben, majd tartott egy rövid beszélgetést a csapat esélyeiről. Mondanunk sem kell, hogy milyen örömteli reakciókat váltott ki a jelenléte.

Lazán besétáló Murray - legénybúcsús változat

Szintén a Dél-Karolinai Charlestonban történt, hogy Bill Murray valahogy belekeveredett egy legénybúcsúba egy étteremben, ahol egy kis beszédet is rögtönzött a fiatal férfi társaságnak, és életbölcsességeit osztotta meg velük, mint például azt, hogy a temetés sem a halottnak szól, hanem az élőknek, így a legénybúcsú sem a vőlegénynek szól, hanem az elkötelezetleneknek. "Nagyon érdekesek a legénybúcsúk. Gondoljunk bele - mondta később egy interjúban - ennek a fiatalembernek másnap levágják a fejét. Teljesen új élet kezdődik a számára."

Szülinapi Murray, szülinapos Murray

Bill Murray egy alkalommal feltűnt egy szülinapi bulin is, félig véletlenül, de teljesen váratlanul. Ugyanis a házigazda Marvin Larry Reynolds, a dél-karolinai Jedburgból aznap ünnepelte a születésnapját, és a felesége poénból meghívta Murrayt, hogy ünnepelje náluk a saját 64. szülinapját, ami másnap volt esedékes. Bill Murray meg is jelent, és barátjával, Brett McKee séffel még vendégül is látták az embereket, valamint hatalmasat bulizott velük. Ahogy a felvételen is látszik: a sztár önfeledten együtt táncolt a baráti társasággal a nappaliban.

A Bill Murray-mítosz

A legenda mellett a dokumentumfilmesek sem mehettek el, így 2018-ban film készült The Bill Murray Stories címmel a színész számtalan feltűnéséről és vicces civil megjelenéséről. Nyilatkozni nem volt hajlandó a filmben. "Egy dokumentumfilm, rólam? Inkább a halálom után" - ennyit mondott róla nevetve.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Időpocsékolás M. Night Shyamalan legújabb rendezése

A rendező/író/színész/producer legújabb őrült filmötlete, az Idő egy képregényen alapszik, amit lehet, hogy nem kellett volna adaptálni. Kritika.

Link másolása

hirdetés

A történet felvetése ötletes, a probléma vele, hogy a főszereplőknek nagyjából a 30. percben esik le, amit mi nézők már a plakát alapján tudunk.

Itt bizony mindenki öregedni fog. Mégpedig nagyon gyorsan.

Ennyi a felvezetés, egy titokzatos part egy paradicsomi szigeten, ahol az idő másképp működik, mint azt megszoktuk. Nem megyek bele a részletekbe, mert ezt a szögegyszerű alapötletet sikerült igazán Shyamalan-osan elszúrni.

Ebben a filmben minden béna: mind a készítők, mind a színészek, nem igazán stimmel a helyszín mitológiája, több sebből is vérzik, ha belegondolunk, egyszerűen nem működik a film. Pedig a főszereplők között olyan nevek vannak, mint Gael García Bernal, Rufus Sewell vagy Alex Wolff és mégis

amatőrszínházas az egész.

Lehet az egyhelyszínes kamaradráma stílus miatt, de valahogy erőtlen minden.

Shyamalan próbál játszani a kamerával, a hangokkal, de a film 1 óra 40 perce egy két és fél órás szenvedésnek tűnik.

hirdetés
Unalmasan indít, a folytatás kecsegtető, de a végére minden összeomlik.

Tele van felesleges jelenetekkel, magyarázatokkal, amiknek nem kellene a filmben lenniük, a párbeszédek pedig kritikán aluliak. Ha a misztikumra építették volna az egészet, mint például a meglehetősen hasonló stílusú A romok című horrorban, sokkal élvezetesebb és rövidebb filmet kaphattunk volna. Ehelyett követünk unalmas embereket, hétköznapi problémákkal egy különleges helyen.

A film vége felé volt egy pont, amikor úgy éreztem egy vígjátékot nézek, olyan röhejes volt, mint a rendező egy korábbi munkája A látogatás. Az egy szórakoztató már-már vígjátékba oltott horrorfilm volt. Itt úgy érzem, ezeket a részeket a készítők véresen komolyan gondolták és mégis

az egész moziterem nevetett egy-egy röhejes jeleneten,

és így még a sokkolónak szánt részek is rettenetesen bénán hatottak.

A végére a néző csak úgy érzi, hogy az egész egy időpocsékolás volt, egy gyengén megírt forgatókönyvvel, alapjában véve kreatív ötletből.

Sajnálom Shyamalan-t mert az utóbbi időben egészen jó filmek kerültek ki a kezei közül,

nekem a Széttörve is és A látogatás is tetszett. Ezzel az alkotással pedig inkább A falu és Az esemény szintjére kezdett el csökkenni a minőség.

Ki kell emelni a gyerekszínészeket: alapszabály Hollywood-ban, hogy gyerekekkel és álatokkal ne forgass, mert csak a baj van velük.

Az Időben a casting jól sikerült, mindenki a filmnek megfelelően esetlen volt,

a gyerekszínészek gyengék, a felnőttek ripacskodnak, vagy teljesen felejthetőek, egyetlen kivétel talán Thomasin McKenzie, akit már a Jojo Nyusziban is csak szeretni lehetett, itt Ő talán az egyetlen, akin látszik, hogy akar valamit kezdeni a szereppel. Nagyon várom legújabb filmjét az Utolsó éjszaka a Sohóban-t, aminek az előzetesét láthattuk a film előtt és a legjobb dolog volt a vetítés folyamán.

Direkt nem mentem bele nagyon a történetbe, mert sok nincs, ami van az is pocsék, kitalálható, és a megszokott Shyamalan-os csavar is megvan.

A forgatókönyvet talán nem M. Night-nak kellett volna írnia

sosem volt erőssége a jó szövegkönyv, de az Időben szinte kritikán aluliak a párbeszédek. Egy-egy párbeszéld alkalmával nekem volt szekunder szégyenérzetem: az emberek nem így beszélnek, a gyerkek meg pláne nem így viselkednek.

A forgatási helyszín egyébként gyönyörű volt, remélem azért a stábtagok egy jót nyaralhattak, ha már ebben a filmen kellett dolgozniuk.

Ezt a paradicsomi helyszínt az egyébként zseniális operatőr Mike Gioulakis szörnyen unalmasan mutatta be.

Még itt se sikerült maradandót alkotni, hogy legalább arra emlékezzen a néző, hogy látványos volt, amit nézett. Ha össze kellene foglalnom az Időt: felesleges, unalmas középszer, időrabló és semmitmondó alkotás. Azon is csodálkoznék, ha a nézők egy nap múlva még emlékeznének a filmre – pedig az nem sok Idő.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: