Terence Hill beszéde Bud Spencer temetésén
Bud mindig azt mondogatta: barátom, mi sosem veszekedtünk. De amikor ezt mondta, mindig egymás után háromszor mondta. Először csak úgy, tényként: mi sosem veszekedtünk. Másodjára csodálkozással a hangjában, mintha ez valami nagyon különleges dolog volna: mi SOHA nem veszekedtünk. Harmadjára pedig mintegy nyomatékosítva: mi EGYÁLTALÁN SOHA sem veszekedtünk. Voltam náluk spagettizni. Világhírű volt a paradicsomos tésztája. Bud isteni paradicsomos szószt készített mindig. Maria főzte a spagettit. Azok voltak a jó időszakok és Bud akkor is mindig nekikezdett erről beszélni. Néha már kínos volt. Néhány közös vacsora után már az egész családja forgatta a szemét és nézett az égre: ezt a szöveget mintha mi már hallottuk volna!
De az igazság az, hogy mi tiszteljük és szeretjük egymást.
Talán érdekel benneteket, hogyan találkoztunk először. Nekem legalábbis az elmúlt pár napban lett egyértelmű, hogy ez nem lehetett véletlen. Még akkor sem, ha úgy tűnik. Carlo épp filmet forgatott Spanyolországban, Almeríában. A rendező az a Giuseppe Colizzi volt, aki egy roppant művelt férfi, regényei is jelentek meg. Ő volt az első olyan olasz filmrendező, aki mert olyan filmet forgatni, amelyben a fő stílusirány az irónia volt. Ez a film volt az "Isten megbocsát, én nem!" (A film eredeti címe: A kutya, a macska és a róka volt). Ebben természetesen Bud játszotta a kutyát, én a macskát, meg aztán volt egy rókát alakító színész is. De nem én voltam eredetileg a macska szerepére kiválasztva. A korábbi színész lába megsérült a forgatás alatt, és a forgatást szüneteltetni kellett. A rendező, Colizzi ekkor Rómába sietett és pár próbafelvételt követően kiválasztott és felkért engem.
Azonnal mennünk kellett Almeríába, de ez akkoriban még nem volt valami gyors út. Először elrepültünk ugyanis Madridba, majd 24 órás autóút következett Almeríába. Amint leértünk Almeríába, elkezdődött a forgatás. Úgy indítottak, hogy azt mondta a rendező: "Vetkőzz le!". Akkoriban nem voltak ilyen lakókocsik a színészeknek. Jött egy öltöztetőnő, kifeszített elém egy törölközőt, és elkezdtem vetkőzni: a nadrágot, a felsőmet, mindent. "Azt a nadrágot húzd fel, azt az inget, a pisztolyt vedd magadhoz, aztán gyere és ismerkedj meg Carlóval! Ez itt Carlo Pedersoli!" Örvendek – mondtam és kezet ráztunk.
Természetesen egy bunyós jelenet következett. Ugye Bud volt a kutya, én a macska, de Colizzi valami nagyon különleges verekedős jelenetet akart, ami más, mint a megszokottak voltak. Nekem macskaként csizmában és sarkantyúban kellett úgy ügyeskednem, hogy kitérjek a pofonok elől. Egész jól sikerült: Bud egyszer sem tudott megütni engem, én viszont őt szinte mindenütt: a hasán, a mellkasán. A végére már oltári ideges volt, sziszegett, forgott, hogy "Hol vagy? Hol vagy?".
Egy fa tetején ültem. Volt ott egy fa a közelben. Onnan ugrottam le, egyenesen a sarkantyús csizmával az arcába. Az utolsó mozzanatban neki kellett engem megütnie úgy igazából. De ez egy kritikus pont lett: nem tudtuk eldönteni, hogyan üssön meg. Giuseppe Colizzi nem akarta, hogy hagyományos pofon legyen, hisz minden filmben ugyanaz ment. De akkor milyen ütés legyen? Veszítettünk sok időt a forgatásból emiatt a kérdés miatt, de bár lakókocsink nem volt, időnk rengeteg. Végül Bud azt mondta:
- Tudjátok, mit? Rácsapok a vállára egyet, összecsuklik és ezzel el van intézve. Én úgy gondoltam: ez azért nem egy rendes ütés.
Tudod, párszor előfordult már, hogy láttam, amikor lelőnek galambokat. Volt egy tér, a Piazza Muse, ahol láttam ilyet. Megfigyeltem, hogy amikor lelőnek egy galambot, az maga alá kapja a lábát és utána zuhan le. Úgy gondoltam, én is úgy teszek majd, mint a galambok: felugrok és utána esem a földre. Ez az ütés lett Bud legeredetibb találmánya. Ezt ő találta ki. Hát igen, csak vicces történetet tudok róla mesélni.
Ezt az ütést-esést aztán az Ördög jobb és bal keze című filmben is bemutattuk. Mennyi pofont adott abban a filmben Bud! És a fickók mindig ugyanígy estek el. Jó móka volt, megkapta valaki az utolsó ütést, repült és zuhant egy gödörbe, amibe előzőleg egy matracot tettünk.
Ahogy mondtam már nektek: mi szeretjük és tiszteljük egymást. Ezt a történetet is azért meséltem el nektek itt, mert amikor Giuseppe (Bud Spencer fia) felhívott és elmondta, hogy Bud meghalt, én épp Almeríában voltam. Ott, ahol először találkoztunk. A kezdet és a vég...
A bánat, a zavarodottság, a fájdalom szállt meg, de pillanatokon belül egyfajta nyugalmat éreztem. Nem tudom elmagyarázni nektek. Az öröm érzése volt. Mert akkor rájöttem: semmi sem történik véletlenül. Hogy Bud akkor már az örök élet és az öröklét örömének birtokában volt. Egészen biztos vagyok abban, hogy ha majd ismét találkozunk, jön szembe velem, nyereggel a vállán és azt mondja majd: "Mi soha nem veszekedtünk..."
VIDEÓ: így búcsúzott Terence Hill a legjobb barátjától
Ha tetszett a beszéd, kattints a megosztásra!
