„Te baldachinos memóriahabbal kitöltött, kígyóbőr retikül” – az idei Textúra legemlékezetesebb pillanatai

Nehéz szuperlatívuszok nélkül beszélni A Királyról, de ha akarnám is kritizálni, akárhogy gondolkozom, maximum szőrszálhasogató megjegyzéseket tudok tenni a sorozatra. Mint például, hogy a szkript írói talán elengedhették volna a Zámbó Jimmy külsejét kritizáló megjegyzéseket már csak azért is, mert elég ellentmondásos a csúnya jelzőt használni Olasz Renátó és Nagy Ervin kapcsán, bármennyire is előnytelen a parókájuk.

A 80-as és a 90-es évek Magyarországa legalább annyira főszereplője a történetnek, mint Jimmy, hiszen az előbbi közege termelte ki utóbbit. A bizakodás járja át az első öt részt, amit aztán fokozatosan felvált a csalódottság érzése, ahogy haladunk a kétezres évek felé, de a Kánaán valahogy mégsem látszik eljönni. Jimmy ebben a változásokkal és bizonytalanságokkal teli korban ragadott meg valamit, olyan üzenetekekel, amikkel sokan tudtak azonosulni.

A Király sikerében nagy szerepe van Péter Šrámeknek is, illetve a zenei producereknek, akik abszolút fogyasztható formában hangszerelték át Jimmy dalait, és az új számok is működnek. Az első rész elején elhangzó Jöjj velem erős nyitány, abszolút megalapozza a sorozat hangulatát, a mindent záró Búcsúdal pedig a kezdeti lelkesedés tökéletes ellentétét, a kiábrándultságot hozza.

Az egészre a koronát az utolsó rész tette fel. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akinek az agyába jó időre beleégett a Blikk címlapján lévő "ízléses" fotó a mentőautóban fekvő és alig élő Zámbó Jimmyről. A kép mondjuk sok év után A Király első része kapcsán ugrott be. Illetve az akkori közhangulat és értetlenség érzése is visszajött így több mint 20 év távlatából.

Nagyon alaposan, lépésről lépésre építi az utolsó napok történetét a záró epizód, a feszültség szinte elviselhetetlen, hiába ismert szinte minden részlet. És ez bizony nagy szó.

Valóság és fikció bizarr keverékét látjuk, hiszen a sorozatot tényleg Jimmy házában forgatták (a felesége és az egyik fia ráadásul a mai napig ott él), így kicsit olyan érzése van az embernek, mintha bepillantást nyerne a kulisszák mögé, de közben nagyon nem örül annak, amit ott lát.

Egyébként durva lehetett a levegő Csepelen a 90-es években, mert külsőre csak Jimmy és Edit asszony öregedett 20 évet úgy két év alatt, a többieken nem fogott az idő: mindenki mást végig ugyanaz a színész játszik. Ez olykor zavaró, de azért nagyrészt nem feltűnő. Amíg Renátó egy esendő emberi figurát alakított, addig Ervinnek hirtelen váltással jó sokáig inkább csak egy rajzfilmfigura jutott. Egy darabig úgy tűnt, hogy semmi szerethető nem maradt a sorozatbeli királyban, inkább tűnt egy karikatúrának. 

Ezen szerencsére az utolsó részben azért javítottak az alkotók, láthatóan a főhős is tisztában lett azzal, hogy egy végtelenül szánalmas és önmagával békétlen valaki lett belőle. A korábbi részek többsége viszont nem is annyira a címszereplőről, hanem a körülötte lévő emberekről szól, és arról, hogy milyen hatással volt rájuk Jimmy.

Nehéz is kiemelni egyet a sok epizód közül, talán a legerősebb a testőr (Szalay Bence), a rajongó lány (Döbrösi Laura), és végül Edit (Schell Judit) epizódja (fontos, hogy a családon belüli erőszakkal kapcsolatban sem szépítenek semmit). De nem lehet elmenni szó nélkül Háfra Mari (Bíró Panna Dominika), Krisztián (Georgita Máté Dezső) és Hulé Éva (a zseniális Csákányi Eszter) karaktere mellett sem. Ezek a szereplők tükröt tartanak Jimmynek, akinek fájdalmasan későn esik le, hogy a körülötte lévők nyomorúságában bizony ő a közös pont.

Nyilván nem voltam ott, nem tudhatom biztosra, de gyanítom, hogy a sorozatbeli sztori ebben közel áll a valósághoz (főleg, hogy az özvegye erre a verzióra áldását adta).

De ha nem is ilyen ember volt, őszintén szólva nem érdekel, ha egyszer ennyire izgalmas 10 órát kerekítettek ebből az elsőre nem túl érdekesnek tűnő sztoriból. Hiszen csak az elmúlt években hányszor láttuk már a "nagy tehetség, aki nem tudja feldolgozni a sikert"-történetet, de ez a sorozat a hiteles korrajzzal, a kiváló castinggal, az okos forgatókönyvvel és a "magyaros" elemekkel (lásd az utolsó jelenet) profi munka.

„- Mit akarsz te tőlem?

- Csak azt, hogy én is itt vagyok, és én csak mondom, hogy én itt is voltam, és itt is leszek. Nekem is fáj, de én megemelem a kalapomat az Ede bácsi előtt.

- Kár. Milyen kár.

- Mi kár?

- Az, hogy tehetségtelen vagy, Kövesi.”

A Régi idők focijának ez a szép jelenete járt az eszemben, amikor Kern Andráshoz igyekeztem. A végtelenül lelkes, de kétballábas örök tartalék megformálójának elhisszük, hogy ő III.Richárd, Yossarian bombázótiszt, az emlékezetét vesztő Apa, de azt is, hogy ő Sopánka, Kardos doktor, hogy elhozza nekünk Salamon Béla szellemét. Hangja elválaszthatatlan Woody Allentől és Pepin sógortól. És ő énekel a Lövölde térről is, ahol mindig hideg van. Ez a dal is felcsendül január 28-án a Vígszínházban azon a koncerten, amellyel Kern András 75. születésnapját köszöntik.

A színész, aki megtisztel azzal, hogy otthonában fogad, meglepetésemre azzal nyit, hogy ő rendkívül lusta ember, miközben színházi szünnapján éppen egy hangoskönyv felvételéről érkezett. Beszélgetésünket a zenei élőéletével kezdjük, ami nem is volt olyan felhőtlen, mint gondolnánk.

– Nyolcéves koromban elvittek az Operába a Bohéméletre, de egyáltalán nem érdekelt. Apámnak viszont kedvence volt Beethoven D-dúr hegedűversenye. Megvolt lemezen, Schubert Befejezetlen szimfóniájával együtt, de lemezjátszónk nem volt, így a szomszédba jártunk át, szinte havonta meghallgatni. A Beethoven-hegedűversenyt szinte kívülről tudtam, valahogy átöröklődött a szeretete. Amikor bejött a beat-korszak, engem inkább a filmek, a színjátszás, az irodalom érdekelt. Aztán főiskolás lettem, és ott énekelni kellett musicalekből, bár azt mondták, hogy én nem tudok énekelni, de muszáj volt. A táncórákról Verebes Pistával mindig kidobtak bennünket a folyosóra, hogy ne „destruáljuk” a többieket.

Aztán bekerültem a Vígszínházba, ahol hamarosan megjelent Presser Gábor, a Popfesztivál, majd a Harmincéves vagyok, amelybe írtam is ilyen-olyan prózai részeket és énekeltem Hegedűs D. Gézával…

– Ezután kezdtem úgy igazán ismerkedni a zenével. Évekkel később a hanglemezgyárból Boros Lajos keresett meg egy zeneanyaggal, hogy azt énekeljem fel, de az nem fogott meg. Arra gondoltam: mi lenne, ha csinálnék egy lemezt, amire én írnék szövegeket, amiket különböző zeneszerzők megzenésítenének? Így született meg 1985-ben az első, és nagy sikere lett…

– Lövölde tér, Látlak, Amerika, Mikor leszek szemüveges…

– Utána szerettem volna, ha Presser ír nekem egy dalt, de ő „csak” egy egész lemezt vállalt az LGT-tagokkal, Dusánnal, Zoránnal. Ezután következett a Leonard Cohen-lemez, Fábry Péter szövegeivel, majd Heilig Gábor, aki az első lemez zenei rendezője volt, szintén rávett egy újabbra. Így végül eljutottam hatig. A Vígszínházban bíztattak, hogy koncertezzek, de attól féltem, mint a tűztől: megy egy zene, és  be kell folyton lépni. Aztán 2012-ben mégis megcsináltuk, bejártuk aztán valami hasonlóval országot. A születésnapi koncertet először a Kongresszusi Központba terveztük, de nem volt jó az időpont, így került újra a Vígszínházba.

– Ezekkel a dalokkal kialakítottál egy saját stílust, a kuplé, a sanzon, a rock, a blues…

– Amikor én elkezdtem az éneklést, a színészlemezek többnyire sanzonok voltak. Én egy kicsit modernebbet akartam.

– Fábry Péterrel megteremtettétek a „pesti” Cohent: Dal utca 7, a Most először Pestet, Gellért szálló…

– Cohen számomra ugyanolyan idol, mint Cseh Tamás. Ezek közérzeti, hangulati dalok. Remélem, hogy általuk bekerülhetek ebbe a brancsba, mint „krónikás”, akik arról mesélnek, hogyan vagyunk, mi van velünk. Persze, hogy pestiesek, mert ezt a világot ismerjük.

– A koncert egyik vendége Hernádi Judit, akivel közös lemezetek is született, és gyakran voltatok, vagytok a színpadon is partnerek.

– Vele jószerével többet találkozom, mint a feleségemmel. Márciusban kezdünk próbálni egy újabb kétszemélyes darabot a Belvárosi Színházban, a Kalamazoot. Kicsit szerelmes, kicsit veszekedős, egy pár öregkori összejövése. Sebestyén Aba fogja rendezni, aki másfajta dolgokkal lett ismert, de szerintem ez jót fog tenni nekünk.

– Kik voltak a pályádon a legemlékezetesebb találkozások?

– Ilyen „rendcsinálásban” nagyon rossz vagyok, kicsit szándékosan is „rendetlen” vagyok, inkább azt szeretem, ha sodornak a dolgok. Amikor Sándor Palival forgattunk, mindig Garas Dezsővel voltunk együtt. Sokat dolgoztam Kútvölgyi Zsikével is. Tizenöt éve mutattuk be és még mindig játsszuk és nagyon szeretjük a Vígszínház Házi Színpadán Az élet, mint olyan című izraeli darabot, amit Parti Nagy Lajos „magyarított” a rá jellemző dumákkal. Annak idén Szinetár Miklós a Szent Johanna címszerepét Zsikére bízta és én lettem a Dauphin. Jurij Ljubimov megnézte ezt az előadást, és azt akarta, hogy Szent Johanna legyen Szonja, a Dauphin pedig Raszkolnyikov a Bűn és bűnhődésben.

– Hűséges ember vagy a magánéletben és a színészként is. Amikor te 1970-ben bekerültél a Vígszínházba, egy fantasztikus fiatal generáció indult és meg is kaptátok a lehetőséget a kibontakozásra.

– A Vígszínházban én már főiskolás korom előtt is játszottam egy kamasz szerepet Arthur Miller Közjáték Vichy-ben című darabjában. Várkonyi Zoltán ismert engem a Ki mit tud?-ból, zsűritag volt ott. Tetszett neki a paródia, amit csináltunk, és azt mondta: „Maga mutassa meg magát néha”. Tizennégy éves voltam akkor. Aztán néhány év múlva felhívtak a Vígszínházból, hogy jelentkezzem a rendező Horvai Istvánnál. Pont egy ilyen korú fiatalember kellett, a főiskolások már túl „öregek” voltak hozzá, a gyerekszínészek pedig még kicsik. 1965-ben volt a bemutató. A francia kollaboráns Pétain-kormány alatt játszódó történet színhelye egy rendőrségi fogda, a díszlet egy fal volt és egy pad, amelyen a következők ültek: Várkonyi Zoltán, Latinovits Zoltán, Benkő Gyula, Darvas Iván, Tomanek Nándor, Pethes Sándor, Szakács Miklós, Molnár Tibor, Bitskey Tibor, Harkányi Bandi. Óriási élmény volt nézni, hogyan hoznak létre egy előadást…

– Azért filmes, rádiós tapasztalatod már volt…

– Úgy kezdődött, hogy tízéves koromban kiválasztottak egy napközis táborból egy kisfilmre. Olyanra, mint amiket a mozikban a híradó és a nagyfilm között vetítettek. Innentől kezdve többször hívtak. Akkor kezdtem el szinkronizálni, rádióban szerepelni és így megismertem szinte az egész színésztársadalmat, mert mindenkivel találkoztam valahol. A maiakat már kevésbé ismerem. Akiket ismertem, azoknak a harmada meghalt. Ha nagyon sokáig élek, senki nem marad. Igaz, addigra a már legfiatalabbak középkorúak lesznek és mindenkit ismerni fogok.

– Szerencsés vagy, hogy soha nem kellett félned a beskatulyázástól.

– Azért egy időben kellett, amikor a rádióban, tv-ben sok-sok kabaréjelenet után kialakult az a szemlélet a rendezőkben, színházigazgatókban, hogy akinek humora van, játsszon humorosat. Sok nagyon jó színész van, akinek nincs igazán humora, vagy valahol benne van, mégsem mernek rábízni ilyen szerepeket. Rólam meg azt mondták, hogy én tudok ilyent, játsszam el. Egy idő után azt vettem észre, hogy állandóan humorosat játszom, és milyen kevés drámai szerepet. Garas panaszkodott egyszer, hogy mindig sötét drámákban játszik, ahol üldözik, leszúrják, zsidózzák, és annyira szeretne olyan kabarét játszani, hogy a fal adja a másikat, én meg mondtam neki, neked jó, mert Magyarországon ennek van rangja, mert a kabarésokat, a humoristákat egy kicsit mindig lenézik, egyfajta sznobériából. Emlékszem a Macskajátékra Mácsai Pál rendezésében Tábori Nóra főszereplésével. Jól ismerem a darabot, mert az első Pesti Színházi előadásnak, amelyben Sulyok Mária játszotta Orbánnét, én voltam Székely Gábor rendező asszisztense. Nóra is remek volt, mert istenien tudta poentírozni azokat a finomságokat, amelyek humorra adnak lehetőséget, egyáltalán nem „ócska kabaré szinten”. De a sok „ócska kabaré” nyomán, amiről őt Horvai Pista mindig le akarta beszélni, ösztönösen meg lehet tanulni, hogy min nevetnek az emberek. Egy időben ugyanez volt a reklámmal, mert úgy vélték, hogy a színész „eladja magát”. Ma meg azt mondják, menjél csak, mert nem a színháznak kell több pénzt adnia, és még az arcod is ismert lesz és ez vonzza az embereket a nézőtérre is. Sok minden változik. Aminek nem változik az ember emberhez való viszonya, az pont olyan, mint 3000 évvel ezelőtt.

– Ez így van, ha előveszek egy ókori szerzőt, úgy érzem, mintha napjainkban írták volna.

– Pedig valamikor gimnazista koromban nagyon untam ezeket a régiségeket. Aztán a 70-es években Karinthy Marci kitalálta, hogy a gorsiumi szabadtéri színpadon Koltai Robival játsszuk el Arisztophanész Plutosz című vígjátékát. Én egy hülye öregasszonyt játszottam, ő meg egy tébolyult öregembert, és nagyon szerettük. A próbákon úgy röhögtünk, hogy beestünk a kukoricásba, ott játszottunk ugyanis. Ezért is lehet elővenni a klasszikusokat, mert az ember ma is ugyanolyan. No meg azért is, mert ma kevés jó darab születik. Amikor a pályámat kezdtem, óriási rangja volt a drámaírásnak. Akkoriban Gyurkovics Tibor, Örkény István, Szakonyi Károly, Csurka István, de Sütő András és Szabó Magda is írták a színdarabokat. Ha ma azt kérnék egy színigazgatótól, hogy jövőre mutasson be egy mai magyar darabot, nagy bajban lenne, mert nem írnak olyant, ami elég izgalmas ahhoz, hogy Molnár Ferenc-i módon megtöltse a színházat. Utoljára talán Csurka tudott ilyent a Házmestersiratóval.

– Molnár Ferenc nemcsak nagyon értett a színházhoz, hanem gondolatai elképesztően a máról is szólnak.

– Volt egy előadásunk Monokli címmel. Fesztbaum Béla összegyűjtött Molnár-jeleneteket, színdarab-részleteket, monológot, novellát, és mi is rácsodálkoztunk, hogy amit mondunk, milyen aktuális. Éppen most olvastam fel hangoskönyvnek A Pál utcai fiúkat. Meg kell halni, olyan gyönyörű! Az én gyerekkoromat is meghatározta. Apám, akit mindig érdekelt ez a pálya, szeretett volna színész, rendező lenni, végül kicsit író lett – az én gyerekkoromról szól a Csata a hóban című regénye – nyolcéves koromban arra kért, hogy olvassam fel A Pál utcai fiúkból az 5. fejezetet.

– A fűvészkerti jelenet, amikor megfürdetik Nemecseket…

– Felolvastam, de azt akarta, hogy legyen izgalmas, amikor a hídon átmennek az őrök, Áts Feri legyen felnőttesebb, Nemecsek pedig igazi gyerek – vagyis „rendezett” engem. Aztán kaptam két jegyet az unokatestvéremtől, aki 1956-ban elment Amerikába, az Ifjúsági Színházban statisztált, vörösingest játszott. Amikor kiválasztottak az első filmhez, kiderült, hogy a címe az lesz: Nemecsek visszatér, mert emlékeztetek arra a szőke fiúcskára, és a főhősnek A Pál utcai fiúk a kedvenc olvasmánya.

– Nem mondhatnád Magadnak Pepin sógorként, hogy „Unatkozik? Vásároljon mosómedvét”.  

– Pedig most nem is csinálok olyan sok mindent. Jelenleg a Vígszínházban, a Belvárosiban és a Játékszínben összesen 10 darabban lépek fel. Film jelenleg nincs, és a televíziózás is kiment a divatból. Fiatal korunkban folyton tv-játékokban játszottunk, helyette vannak ma a napi sorozatok, amiket hát… Egyszer hívtak az egyikhez egy nagyobb szerepre, jó sok pénzt is ajánlottak, de valahogy nem szeretnék ezekben játszani. Tehát a tv-ben szinte csak ismétlésekben látszom. Éppen most történt meg, hogy hazafelé jövet bementem egy boltba, találtam magamnak egy télikabátot, és kértem, hogy tegyék el másnapig, hogy megmutathassam a feleségemnek. A fiatal eladó hölgy megígérte, hogy elteszi és megkérdezte: milyen névre. Mondom: Kern. És visszakérdezett. Ez nem jó. Amikor 14 évesen a Ki Mit Tud?-ban szerepeltem, másnap én voltam „az ország Andriskája”. Innentől kezdve sosem volt gondom, hogy felismernek-e.

– A Semmi baj című dalod, ami az egyik kedvencem, azokról a dolgokról, szól, amelyek valóban fontosak egy ember életében. És sajnos sokat mondó az a sora, hogy „Míg a híreken elalszunk, nincsen baj.” Milyen ma Kern András szerint a világ?

– Most éppen borzalmas. Nem tudom, mindig ilyen volt-e, mert sokáig „szakbarbár” módon filmekkel, színházzal, olvasással, no és persze csajozással foglalkoztam, egyáltalán nem érdekelt a politika. Fiatalon tudtam ugyan, hogy egy elnyomott, megszállt országban élünk, de szinte észre sem vettem. A Heti Hetes idején aztán egy kicsit rákényszerültem, hogy valamit értsek a politikából. Most itt van ez a háború, meg a Covid, amiről először félni kellett, aztán azt mondták, hogy semmiség, én meg tavaly karácsony előtt kaptam el, és még mindig ólmos fáradtság van rajtam.

Hogy milyen a világ? Szar… mindenütt azt hallani, hogy mindenhol csak a baj van, a jobboldali televízió azt mondja, hogy mi vagyunk a legjobbak, a baloldali meg azt mondja, hogy az elsők vagyunk a leghülyébbek között. Az az érzésem, mintha az egész világ megőrült volna, de lehet, hogy mindig is így volt. Emlékszem, már a szocializmus idején is azt mondták, hogy a Nyugat hanyatlik. Most is mondják. Én azért szakbarbár módjára teszem a dolgom…

„Éles eszével azonnal átlátta a dolgok állását” – szoktuk idézni a „nagyokosokra”. „Így adta bizonyságát ékesszólási tehetségének: „Bort” – jellemezzük a kis szókincsű bunkót. Bagarja uramat, a béke barátját emlegetjük, ha egy örök megalkuvóval találkozunk. És a kedvenc: „Mert én kendet utálom, mint a kukorica-gölödint”. Azt ugyan nem tudom pontosan, mi az a gölödin, én valószínűleg behelyettesíteném rántott párizsis paradicsomos káposztával (ez volt az egyetemi menza legfőbb perverziója), de az nem hangzik olyan jól.

Ezek és egyéb sorok váltak közkinccsé A helység kalapácsából, amelyben Petőfi Sándor, akinek nemcsak lánglelke, hanem fergeteges humora is volt, hősi eposzi magaslatokba emelt egy féltékenység szülte falusi kocsmai bunyót, egyben kifigurázta kora romantikusainak „fentebb stíljét”.

Nagyot lendített - a maga idejében némi értetlenséggel fogadott - költemény népszerűségén Zsurzs Éva 1965-ben bemutatott tv-film változata, nem utolsósorban a parádés szereposztásnak köszönhetően: Bessenyei Ferenc volt az őserejű kovács, Major Tamás az ördögi Harangláb, a „fondor lelkületű egyházfi”, Garas Dezső alakította a terrorizált szerelmes „lágy szívű kántort”, feleségét, az Amazontermészetű Mártát nem is játszhatta volna más, mint Gobbi Hilda, míg a bort és a pálinkát Mészáros Ági mérte Szemérmetes Erzsók, „55 éves bájaival”. A költőt Gábor Miklós keltette életre elegáns iróniával. Ezt a verziót azóta számtalanszor elővették, többnyire január 1-én délután, és mit tagadjuk, a maga korában kacagtató tv-játék egy kissé megporosodott, a verekedési jeleneteken túlságosan látszott, hogy csak mímelték.

Bár a Magyar Kultúra Napjának köztévés tálalása mind tartalmában, mind jóízlés tekintetében hagyott kívánni valót maga után, elhatároztuk, hogy előítélet nélkül ülünk le A helység kalapácsa új változatához. És nem kellett csalódnunk, remekül szórakoztunk Dombrovszky Linda adaptációján. Egy olyan többszörös stílusparódiát alkotott, ami valószínűleg magának Petőfinek sem lenne ellenére.

Szervét Tibor keménykalapos Haranglábjának a szeme sem áll jól, Cserna Antal (Kántor) már puszta megjelenésével egy rakás szerencsétlenség, de emlékezetes pillanatokat teremt a fehér galambpár feletti ábrándozásával és botcsinálta bárzongoristaként, amint „A virágnak megtiltani nem lehet” című verset dalolja-klimpírozza.

Györgyi Anna Szemérmetes Erzsókként jelentőségteljesen pillog, és harmadosztályú dizőzként még dalra is fakad, miként a vadnyugati pisztolyhősként színre lépő Vitéz Csepü Palkó (Ember Márk) is, egyaránt Petőfi-bordalokkal, Ferenczi György szellemes megzenésítésében. A joviális Bagarja uram (Nagy Viktor) is megéri a pénzét, amikor a szép csaplárosné elájul, karjaiba véve őt rögtön anatómiai vizsgálatot végez rajta.

A kevés szavú bíró (Hunyadkürti István) egy jacuzziban dagonyázik, forrónadrágos lányokkal körülvéve, amikor a béke barátja riasztja, és ha az Amazontermészetű Márta (Gubás Gabi) úgy villantaná rám ezüst protézisét, mint teszi azt a szerencsétlen Kántorral, egy fillér sem maradna a zsebemben. Talán még Zayron Zsolt halványabb a mesélő szerepében, ő viszont két filmklasszikust is eszünkbe juttat: ahogy a nyitóképben fújja szájharmonikáját, és ahogyan felpattan – sarkantyús csizmában – a Harley Davidsonra és ráfordul a végtelenbe tűnő útra…

Amikor „az úri közönség verekszik”, viszontláthatunk néhány piedonés/Ötvös Csöpis motívumot, de gyerekkorunk „kicsi a rakás nagyobbat kíván” játékát is.

A befejezésben a kaloda helyett a rendőrautóhoz bilincselt Fejenagyot Erzsók asszony vigasztalja, tehát meglesz a költő által megénekelt happy end, hacsak…

Bagarja uram is a falu „végromlásától” félve rohan a bíróhoz. Csakhogy itt baljósabb dolgok történnek. Már amikor Fejenagy stoppol. látjuk, hogy elvörösödik a táj, és a messzeségben négy lovas tűnik fel. És amikor már a kocsmában „a szörnyű dolgok véget érnek”, mint egy sci-fi-ben, minden vörösre vált, megérkeznek az arc nélküli lovasok (lásd még a Jelenések Könyvét), és az utolsó képek egy napkitörésre utalnak. Egy kicsit olyan az egész, mint Milos Forman 1967-es Tűz van, babám! című ikonikus filmje, amelyben miközben a botrányos tűzoltóbál során mindenki ellop mindent, senki nem veszi észre, hogy a szomszéd ház porig ég. A csehszlovák cenzorok értették a viccet, ám nem szerették, be is tiltották a filmet, de a valóságos prágai „tüzet” ők sem tudták megakadályozni…

Széki Atti, azaz Curtis legutóbb a hiphop közeg népszerű stílusából merített, ami cenzúrázatlanul állított görbe tükröt a magukról hamis hedonista képet mutató, újhullámos rappereknek. Ekkor dolgozott először a többszörös arany- és platinalemezes ikon a műfajban verhetetlen producerrel, Kovács Norberttel, azaz SMiTHMUSiX-szal. A „Pezsgő Kaviár K*rvák” pedig már átlépte a kétmilliós streamet Spotify-on és megjelenés után fél évvel még mindig fent van a streaming platform TOP100-as hazai listáján.

„A „Topon vagyok” igazából a „Pezsgő Kaviár K*rvák” folytatása, mivel a stílus és a mondanivaló is hasonló. Az az irányzat, amit Norbi képvisel a zenében, nagyon megfogott, és az első közös együttműködésünk is nagy siker volt. Itt az ideje, hogy ezt megismételjük és komolyan felnyissuk a szemét a sok képmutatónak” – osztotta meg Curtis, aki nem hibázta el a címválasztást sem, tényleg a csúcson van jelenleg.

Büszke vagyok, hogy elindul a Curtis Live, amit mind elismert zenész alkot régi munkatársam és barátom, Vígh Arnold producerként és basszusgitárosként csatlakozik, szintén régre visszanyúló kapcsolat fűz Széles Izához, aki vokalistaként van jelen Hasenfracz Bernadett és Harót Balázs mellett, billentyűsként Demkó Mátyás, gitárosként Géczy Viktor, dobosként Glatz Gabi szállt be a projektbe.”

Ami pedig a „Topon vagyok” videóklipjét illeti, a nemzetközi hírnevű rendező, Jimy J. Hollywood ismét műalkotást hozott létre egyedi módon megmutatott, olykor sokkoló képi világával.

VIDEÓ: Curtis - Topon vagyok