hirdetés

KULT

Találd ki, ki lép fel jövőre a Művészetek Völgyében!

Játékos videóval állt elő a fesztivál, a helyes megfejtők közül egyvalaki ötnapos páros bérletet nyerhet.

Link másolása

hirdetés

A Művészetek Völgye egy karácsonyi hangulatú, játékos videóval jelentette be 2022 első fellépőit, amelyben Lábas Viki, a Margaret Island énekesnője, Fekete Giorgio, a Carson Coma énekese, Palágyi Máté, a Bohemian Betyars hegedűs-énekese és Bodor Áron, az Esti Kornél frontembere activityznek. Az egyik feladvány megfejtése azonban a közönségre vár!

A fesztivál szervezői a Facebookon osztották meg karácsonyi videójukat, amelyben kreatív módon jelentik be jövő évi fellépőiket. A videóban a zenészek egymás zenekarának nevét húzzák ki Acitvityben: megtudhatjuk, hogyan néz ki a Margaret Island, az Esti Kornél, a Bohemian Betyars és a Carson Coma elmutogatva, lerajzolva vagy éppen körülírva.

Ők ugyanis már biztosan fellépnek 2022. július 22. és 31. között a Panoráma Színpadon. Az ötödik zenekar megfejtése azonban a közönségre vár, a helyes megfejtők közül egyvalaki ötnapos páros bérletet nyerhet.

A fesztivál karácsonyi akciójában most kedvezményesen szerezhetők be a jövő évi fesztiválbérletek is, amelyek mellé a zenekarok és a Völgy szuvenírjei közül lehet ajándékot választani a fa alá.

hirdetés



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Tovább bonyolódik a Vígszínház-ügy: Wunderlich József elnézést kért a posztjai miatt

A színész most már azt mondja, hibázott, amikor kritizálta a színházat és Rudolf Péter igazgatót.

Link másolása

hirdetés

Ahogyan mi is írtunk róla, Wunderlich József csütörtök hajnalban tett közzé egy Facebook-bejegyzést, ami hamar nagy port kavart. A színész ebben arról írt, hogy a társulat többi tagjával együtt kiszolgáltatottnak érzik magukat, félnek és hallgatnak, miközben a színház nem törődik – a koronavírus járvány miatt veszélybe került – egészségük miatt. Nincsenek tesztek, nem használnak védőmaszkot, eközben pedig ellenőrzés nélkül fogadják a külsős szereplőket.

A poszt még nagyobb feltűnést keltett, miután a szerzője törölte vagy nem nyilvánosra állította.

Ezután pedig még egy bejegyzést közzétett: ebben azt részletezte, hogy az egyik kolléganőjét hogyan alázta meg a rendező, miután az elutasította, hogy Csehov Sirályának kedvéért meztelenre vetkőzzön a színpadon. Ebben az írásban számonkérte a színház vezetését is, amiért nem léptek fel ez ellen. Nem sokkal később ez a poszt is eltűnt.

Idő közben a színház igazgatója, Rudolf Péter is reagált a posztokra. A Telexnek azt mondta, hogy döbbenten olvasta Wunderlich írását, amit ő puszta pánikkeltésnek gondol, hiszen a színházban betartják a járványügyi protokollt. Az igazgató a színésznő ügyében a HVG-nek nyilatkozott, és elmondta: „a próbafolyamat során világossá vált, hogy a rendezőnek olyan határozott víziója van erről a szerepről, amiben nem tudtak kompromisszumra jutni a művésznővel”.

Mindezek után elérkeztünk a pénteki naphoz, amikor Wunderlich újabb posztot tett közzé – szúrta ki a Telex.

Hibáztam, amikor a színházat kritizáló mondataimat megosztottam a facebook-on.

Sajnálom, hogy így történt.

hirdetés

Végtelenül kétségbe voltam esve.

Elnézést kérek a színháztól.

Elnézést kérek Rudolf Pétertől.

Elnézést kérek az egész társulattól.

Ne haragudjatok.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT

Sír, nevet, belehal – Andrew Garfieldnak már oda is adtuk az Oscart a Tick, Tick… Boom!-ért

A színész olyasmit művel a tragikusan fiatalon elhunyt zseni szerepében, amit csak a legnagyobbak tudnak. Kritika.

Link másolása

hirdetés

A Netflixen látható ez a remekmű, amit nem véletlenül hívok így, és őszintén remélem, hogy jobban megtalálja majd kultikus helyét, mint az életrajzi film főszereplője és művei a saját életében. Jonathan Larssonnak ugyanis nem sok idő adatott, erre utal a film címe is, mely egyik musicalének címe: magyarul anno Robbanás előtt címmel mutatták be itthon színházban. Vagyis a Tick, Tick… Boom! azt az időszakot mutatja be, mielőtt Larson karrierje hatalmasat villanva berobbant volna, egészen pontosan a halála előtti időszakot.

Most ironizálhatnánk Larson stílusához illően: pontosan melyik időszakot is? Hiszen az ember halála előtti időszaka az nem más, mint az élete. Ha ebből a roppantul pesszimistán egzisztencialista szemszögből nézzük. Tehát pontosítok:

azt az időszakot látjuk, amikor Larson épp hamarosan betölti a harmincat, azt gondolja, még semmit nem tett le az asztalra, ő egy senki és az óra csak ketyeg. Sajnos utóbbit jól érezte.

Lássuk, mi ebből az igazság: a számára legfontosabb musicalje, amit ezidőtájt 8 éve írt, épp még mindig nem készült el - de most ennek a csodás filmnek a score-ját, azaz filmzenéjét adja, és egyszerűen fantasztikus, semmi korábbihoz nem hasonlítható. De Larson hírnévre vágyott, sikerre, arra, hogy megmutathassa az embereknek, érti és látja őket.

Ilyen katartikus filmélményben ritkán van része az embernek, én is így éltem meg a Tick, Tick... Boom!-ot, ami nagyrészt köszönhető az egy ideje musicalfan berkekben már übernépszerű Lin-Manuel Miranda rendezőnek, akinek szintén ez az első filmje, ahhoz képest meg pláne le a kalappal előtte. És Andrew Garfield alakításának, akit ha kivennénk a filmből és egy középszerűen jó alakítást tennénk be helyette, egy remek kísérletként látnánk talán.

hirdetés
Mert nemcsak Miranda profi rendezése és egyedi univerzuma teszi nagyszerűvé a filmet, hanem, nekem, színészmániásnak különösen, Andrew Garfield játéka, aki maga Jonathan Larson.

Mindezt úgy éreztem, hogy korábban fogalmam sem volt róla, ki az a Jonathan Larson, csak rémlett, hogy volt egy menő musical, a Rent, de a nevét nem ismertem.

A The Social Network óta vártam, hogy Andrew Garfield kapjon egyszer egy olyan drámai szerepet, amiben minden színét és tehetségét meg tudja mutatni. Garfield egy olyan zsenit ábrázol teljesen lemeztelenedve, aki

szerethető és sajnálatra méltó egyszerre, és minden színészi pillanatával, a karakter művészi állomásainak és komoly alkotói válság-epizódjainak drámájával együtt szó szerint életre kel.

A többi szereplőre csaknem nem is maradt annyi muníció, mint Larsonéra, aki Garfield és a forgatókönyv által beránt minket egy géniusz világába, aki rohan, siet, mert mintha érezné, hogy közel a vég. Hidegrázás belegondolni, hogy a Rent első színpadra kerülésének estéjén jött el érte a halál.

Garfield táncol, énekel, sír, nevet, ahogy Larsson és ahogy a legnagyobb előadók teszik és tették, és megértjük általa és a film által, milyen az, amikor valakinek fontosabb az életénél az, hogy adjon, és hogy alkosson. Annyival fontosabb, és talán Larson utólag megbánta ezt, hogy miközben egyszerre ezerrel él, pillanatokra el is dobja magától az életet, a magánéletet, és olyankor csak ő van és a kotta, meg a zongora. Szó szerint meghal a művészetért (szerencsére ezt a film nem propagálja, nem érezzük, hogy ez menő lenne, csak a szenvedését). Ráadásul nem az öncélúért, hanem a nyolcvanas években, az AIDS tragikus fellobbanási korszakában alkotott és komoly ébresztő-harsonát fújt a társadalomnak. Remélem, magában mindenki megköszöni majd az alkotóknak a vége főcím alatt, hogy készítettek egy filmet erről a kivételes emberről és tehetségről, mert így posztumusz még jobban megismerheti a világ.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Így lesz vérszomjas démonná Lady Gaga Patrizia Reggianiként a Gucci-házban

Ridley Scott filmjének legnagyobb bravúrja a két színész alakítása, Adam Driver újra kaméleonként változik át Maurizio Guccivá.

Link másolása

hirdetés

Guccinénak először bejött az élet, aztán nagyon nem, jut az ember eszébe keserűen mosolyogva ezen a bizarr, valós események inspirálta drámán, miután felállt a székéből a moziban. Nem fogok spoilerezni arról, hogy egészen pontosan hogyan halt meg Maurizio Gucci (Adam Driver), de egyetlen kattintással felkutatható, miként lett a pénzéhség, a hatalomvágy, az egó és a családi ellenségeskedések áldozata viszonylag fiatalon ez az ember, aki még az utolsó tartópillére volt a Gucci-családból a Gucci márkának.

Hogy a Gucci miként vált a világ egyik legismertebb luxus-divatmárkájává és a brand története mögött milyen drámák húzódnak, eddig nem biztos, hogy tudtuk, Ridley Scott pedig ennek eredt utána, miközben egyértelműen az emberi természet visszásságait kutatta. És itt abból van elég bőven.

A két főszereplő, Patrizia Reggiani (Lady Gaga) és Maurizio Gucci, a neves és vagyonos Gucci-család sarjának találkozása igazi sikertörténetbe torkollt, csak épp nem a közös sikertörténetükébe. Pedig ígéretesen indult a kapcsolat: szenvedélyes szerelemként, melynek egyik résztvevője azonban naiv és introvertált (a férfi), a másik azonban a kezdetektől számító és sikeréhes volt.

Ebből rendszerint akkor alakul biztos kapcsolat, ha az egyik hajlandó alárendelni magát a másiknak - egy ideig így is alakult, Driver karakterének azonban voltak olyan emberi alapértékei, amik miatt egy idő után észrevette, hogy feleségéből hogyan válik kontrollmániás, a másikat birtokolni akaró pénzéhes démon, akinek soha nem elég semmi.

Az épp reneszánszát élő Ridley Scott rendező előző filmje intellektuálisan ugyan csavarosabb észjárású volt, mint ez, A Gucci-ház azonban pszichológiáját nézve pontos. Szépen, alaposan ábrázolja az emberek egymás melletti és egymáshoz képesti változását az évek, évtizedek során, és a személyiség torzulását is.

hirdetés
Gaga figurája van a fókuszban az utóbbi szempontból: nárcizmusa és etikai korlátainak megrendülése úgy lesz egyre erősebb az idővel, ahogy egyre inkább az lesz a rögeszméje, ha összefognak a férfival, együtt mindent elérhetnek.

Csakhogy ez a férfi nemcsak az anyagi világ iránt vonzódott, így egyiküknek egyszer csak sok lett az egyik, míg másikuknak kevés a másik, ahogy az lenni szokott. Ennek a lélektani folyamatnak a precíz bemutatásában - melyben nemcsak a rendező és az író, hanem a remek színészek is benne vannak erősen - komoly teljesítmény A Gucci-ház.

Bár kicsit hosszú, épp a két óránál éreztem, hogy már mocorognék a székben, mégis lebilincselő a történet. A film másik aspektusa ugyanis az, hogy a Gucci-ház családjának története olyan, mint egy szappanoperába oltott színmű. Van benne ármány, szerelem, őrület - Gaga fantasztikusan hozza a valóságtól egyre eltávolodó, monomániás asszonyt -, apa-fiú krízis, másik országba menekülés.

De a legjobb mégis a két színész: Adam Driver már megint teljesen "megfeledkezett" önmagáról, és egy olyan, ügyefogyottból nagy formátumú személyiséggé váló nemesi vérű figurát hoz, amit még soha, úgy, hogy az elején meg sem találjuk benne magát Drivert.

Ezt a fajta kaméleonságot nagyon kevés színész tudja, akárcsak Jared Leto, akit majd csak keresni kell, ha nem figyelünk, nem találjuk a filmben. Jeremy Irons és Al Pacino pedig szépen simulnak az öregek szerepébe, akárcsak Salma Hayek a megkérdőjelezhető értékrendű médiuméba, akinek kiemelt szerep jut a végső tragédiában (amúgy érdekes hasonlóság sejlik fel a Versace-gyilkosság és a Gucci-merénylet között). Ridley Scott ezúttal arról mesélt nagyon szórakoztatóan és elemzően, mi lesz, ha elkap a gépszíj, ha gazdag vagy, nincs megállás, és megáll az ész. Hát ez.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Végre nekünk is van menő karácsonyi filmünk

A Nagykarácsony nem a magyar Igazából szerelem, és nem is kell, hogy az legyen. Kritika.

Link másolása

hirdetés

Tavaly ilyenkor a fene se gondolta, hogy idén is maszkban rohangálunk majd fenyőfáért és karácsonyi ajándékért, már ha rohangálhatunk egyáltalán. Hogy az előző évi szomorkás, adventi vásárok és ünnepi összejövetelek nélküli szürke karácsony után itt állunk majd megint nyakig a parában, slusszpoénként pedig kettészakad az ország, oltottakra és oltatlanokra. Nem kérdés, hogy ebben a helyzetben nagyon kellett nekünk végre egy vicces és szerethető karácsonyi film, ami úgy a miénk, hogy egy pillanatra sem ciki, sőt.

Arnold (Ötvös András) tűzoltó. A csapat legjobbja, egy igazi szuperhős, aki számára nincs lehetetlen. Egy rosszul időzített lánykéréssel viszont váratlan fordulatot vesz az élete, és minden összeomlik körülötte, amit addig biztosnak hitt. A barátnőjét, a tévériporterként dolgozó Zsófit (Rujder Vivien) rajtakapja Szabó Kimmel Tamással (Szabó Kimmel Tamás), a Csak egyszer égsz című, B-kategóriás akciófilm sztárjával, ráadásul a trauma hatására tériszonyos lesz.

Ez egy tűzoltónál nem túl szerencsés, ezért a kapitányság vezetője (Csuja Imre) úgy dönt, hogy nem engedi bevetésre, amíg rendbe nem jön. Addig pedig egyetlen testhezálló feladatot tud rábízni: ő lesz a kötelezően kivezényelt tűzoltó a Várkert Bazár karácsonyi vásárán.

Arnold utálja az egészet. Torkig van a karácsonnyal, idegesíti a fényárban úszó város, a boldog dalocskák, a korcsolyázó szerelmesek, vagyis minden, ami Zsófira emlékezteti. És idegesíti őt Eszter (Zsigmond Emőke) is, az adventi vásár színpadán egy csapat kisiskolással Betlehemes előadást próbáló, szuperlelkes tanítónéni is, aki pedig mindent megtesz azért, hogy átragassza az ünnepi mámort a morcos tűzoltóra. De ahogy közeledik a Szenteste, és kisebb-nagyobb buktatókkal ugyan, de finishbe ér a színdarab, lassan Arnoldnak is kezd leesni, hogy talán mégsem ért véget Zsófival az élet, hanem éppen ellenkezőleg. Talán most kezdődik igazán.

Tele a padlás emlékezetes karácsonyi romantikus filmekkel. Ott van a Holiday, a Bridget Jones naplója, a Kisasszonyok, az Édesek és mostohák és persze a műfaj non plus ultrája, a mindenki kedvence Igazából szerelem, amit évről évre rongyosra vetítenek a tévék az ünnepek idején. A karácsony egyfelől hálás téma, mert hajlamosak vagyunk egy csomó mindent elnézni neki, ami egyébként zavarna minket. Másfelől viszont nem is olyan könnyű úgy megmutatni a girlandos eufóriát és a csillámporos szeretetmámort, hogy ne forduljon giccsbe és ne váljon önmaga paródiájává az egész.

Talán ezért nem mert eddig senki karácsonyi filmmel előjönni itthon, mert hát ugye ennek a híresen pesszimista, a magyar műfaji filmekben már sokszor csalódott népségnek amúgy is elég nehéz őszinte mosolyt csalni az arcára.

Tiszeker Dániel, a #Sohavégetnemérős című zenés film rendezője viszont vállalta a kockázatot, és dacolva a klasszikussá kövült hollywoodi és brit karácsonyi sikerfilmek által magasra tett nézői elvárásokkal, na meg a magyar romantikus filmek minőségét övező általános nézői kétellyel, megcsinálta az első magyar karácsonyi mozifilmet, amire igazán nem lehet panaszunk.
hirdetés

Már az alapötlet is nagyon jó, és az is dicséretes, hogy a karácsony nem színes díszletként van beleerőszakolva a cselekménybe, hanem szerves része annak, a közeledő ünnep a kiindulópontja és fontos alakítója is az eseményeknek. További pluszpont jár a tűzoltók történetbe helyezéséért, mindig örömteli, ha egy nagy érdeklődésre számot tartó közönségfilm arra vállalkozik, hogy felhívja a figyelmet egy fontos, de méltánytalanul alulreprezentált hivatásra.

A Nagykarácsony ráadásul úgy varázsol ünnepi hangulatot a vászonra, hogy nem csal. Már a nyitóképen olyannak mutatja be Budapestet, amilyen valójában, és ehhez végig tartja is magát. Nincs trükközés a műhóval, nem hófödte parkokat és hófehér tereket látunk, hanem ködös, esőáztatta és latyakos utcákat, mert nálunk már régóta ilyen a december, ne is áltassuk magunkat.

Ugyanez a hitelesség jellemző a belsőkre is, egy fővárosi tűzoltóságot pont ilyen málló vakolatú falakkal, vonalas telefonnal és kínai boltos karácsonyi dekorral képzelek el. A lakások is igazi emberek igazi lakásai, a szereplők nem Ikea-katalógus alapján rögtönzött, steril terekben feszengenek, és pont ilyen egy adventi vásár is, pont ilyen emberekkel.

És ha már itt tartunk, nem mehetünk el szó nélkül a Nagykarácsony szereplőgárdája mellett sem. Jó Ötvös Andrást megint főszerepben látni, neki pedig tök jó ellenpontja (és egyben a film egyik visszatérő humorforrása) a (szinte) önmagát játszó Szabó Kimmel Tamás. Zsigmond Emőke tanítónénije telitalálat, nagy a veszélye annak, hogy mostantól mindenki őt akarja majd a filmjébe cukilánynak. A mellékszereplők is egytől egyig nagyon jól el lettek találva, vagy filmen még kevéssé ismert, remek színészek, vagy olyan színészlegendák, akiket öröm újra nagyvásznon látni.

És direkt a végére hagytam a gyerekszínészeket. A magyar filmek rákfenéje szokott lenni a gyerekek szerepeltetése, sokszor ez az a pont, amikor az addig egészen vállalható mozi elbukik. Mert a gyerekszínészek vagy túlságosan gyermeteg szövegeket kapnak a szájukba, vagy felnőtteknek való okosságokat próbálnak eldarálni úgy, mintha a kerületi szavalóversenyen lennének.

Nem tudom, hogy a Nagykarácsony esetében a castingnak, a forgatókönyvnek vagy a megfelelő rendezői instrukcióknak köszönhető-e, esetleg így együtt a háromnak, de a filmben szereplő 9-10 évesek játéka nem hogy nem kínos, hanem kifejezetten szórakoztató. Külön-külön és csoportosan is jól működnek, együtt lélegeznek a filmmel. És ami a legfontosabb, pont olyanok, amilyennek lenniük kell, olyanokat mondanak és úgy, ami egy ennyi idős gyerekre jellemző.

Bár a jó alapsztori, a remek színészek és a sok lehetőséget kínáló két fő helyszín, az adventi vásár és a tűzoltóság még önmagukban nem garantálták volna, hogy a Nagykarácsony ne csak egy legyen a sok közepes romantikus vígjáték közül. De köszönhetően a legapróbb részletekig kidolgozott, többdimenziós karaktereknek – nemcsak a főszereplők, hanem a mellékszereplők is élnek, egy-egy mondatukban, mozdulatukban ott az egész múltjuk – és a nagyon jól átgondolt, sok finomságot és ártatlan poént rejtő forgatókönyvnek, a Nagykarácsony olyan film, amiben magunkra ismerhetünk. Amit nézve jót röhöghetünk a saját hülyeségeinken és ami felnyitja a szemünket arra, hogy a legjobb dolgokat sokszor észre sem vesszük, pedig ott vannak az orrunk előtt.

Pokorny Lia: „A csoda nem feltétlenül a tökéletességben rejlik”

Nagykarácsony

Magyar romantikus vígjáték, 109 perc, 2021.

Rendezte: Tiszeker Dániel

Forgatókönyv: Horváth András Dezső, Fehér Gáspár, Fehér Boldizsár

Szereplők: Ötvös András, Zsigmond Emőke, Pokorny Lia, Scherer Péter, Szabó Kimmel Tamás, Rujder Vivien, Csuja Imre

Bemutató: november 25.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: