Tájképek és transzparenciák szerelme – Soós Nóra és Győri Márton műtermében jártunk
Itt él és alkot a festőművész-házaspár, Soós Nóra és Győri Márton, akik a Nyitott Műtermek Délutánja program keretében megnyitották az érdeklődők előtt otthonukat.
Tágas, világos szoba fogad minket, a háttérben Philip Glass összetéveszthetetlen zongoramuzsikája szól. Alkotáshoz ideális. Műterem és privát galéria egyszerre, ahol Nóra és Marci megosztoznak a falakon. Aki nem ismeri munkásságukat, és most találkozik velük először, azt hihetné, hogy a nyugodtabb, megfontoltabb benyomást keltő Nóra tájképek, különleges színkompozíciók alkotásai, és a folyamatosan vibráló Marci festi a többrétegű, összetett képi világú és gondolatiságú képeket. Pedig éppen fordítva van.
Lehet, hogy ez is a titka a köztük lévő harmóniának, amely immár húsz éve tart.
A Képzőművészeti Egyetem felvételijén találkoztak először: Marci először egy pasztell tájképet látott Nórától, ami nem tetszett neki, Nóra pedig egy absztrakt alkotást Marcitól, amit a „csatatér” házifeladatként kellett megfestenie. Első randijuk sem sikerült: Marci négy és fél órán át várta a Műcsarnok előtt Nórát, aki viszont úgy emlékezett, hogy az Ernst Múzeumnál beszélték meg a találkát. Mindez nem rontotta el bimbózó szerelmüket, amelynek két gyümölcse Brunó és Sára - túl a folyamatos, kölcsönös ihleten. Nem könnyű összeegyeztetni a művészetet a családi élettel – például a gyermekaltatás annak a feladata, akinek éppen nincsen ecset a kezében...
Rendszeresen megbeszélik éppen készülő műveiket, de Nóra szerint már megtanulták, hogy a menet közbeni kritika nem jó és megpróbálnak nem belebeszélni egymás alkotói folyamatába, beleavatkozni a másik világába. Ha viszont közös munkán dolgoznak, mindketten beleviszik a maguk egyéniségét. Bár nem vetik el a galériákkal való kapcsolatokat, inkább a független utat választják
Marci forrásai között szívesen emleget írókat, köztük Hamvas Bélát, Mészöly Miklóst, Albert Camus-t – tőle főleg a Sysiphus mítoszát (meggyőződése szerint a magyar Sysiphusok hungarocell-sziklákat görgetnek), s áradó mesélőkedvét tekintve Bohumil Hrabal sem állhat messze tőle. Gyakran merít a zsidó kultúrkörből is. Inspirálta őt Shakespeare Vihar című drámája, meg is festette Prospero érkezését szigetére, mert úgy érzi, hogy Nórával ők maguk is kiépítették e műteremotthonnal a maguk szigetét, ahol szabadon élhetik saját kreatív életüket.
„Műveljük kertjeinket, de, mint gondolkodó emberek, látjuk a világot, érezzük a környezetünket, és őszintén megmondom, amit tapasztalunk, nem a szánk íze szerint való.”
Merőben más Marci és Nóra munkamódszere. Marcinál gyorsan készülnek el a képek, Nóránál viszont, mivel ő a többrétegű „transzparencia” módszerével dolgozik, egy-egy mű hosszabb folyamat, de mindig kéznél tart több vásznat, hogy addig se kelljen állnia, amíg a másik kép szárad. „A mai napig csodálom Marciban, hogy folyamatosan meg tud újulni, néha egyik napról a másikra” – mondja Nóra. Férje mindig is elutasította az éppen divatos trendeket. „Az ember gondolkodik, történnek vele dolgok, azokat átszűri magán, és jó esetben képeket fest. És ha éppen virágokat támad kedve festeni, miért ne tehetné?” – mondja Marci.
„A transzparens festészetben nemcsak vizuális, hanem időbeli és különböző eseményekre utaló rétegek is vannak – magyarázza Nóra képeinek stílusát – amit én csinálok, az folyamatos reflektálás az életre, arra a viszonyrendszerre, amiben mi itt Magyarországon vagy Kelet-Európában létezünk. Festőként úgy működöm, mint egy kamera objektíve. Van, amikor mikrofókusszal dolgozom, amikor a saját környezetem megjelenik a vásznon, máskor meg erős külső robaj tör be a képekbe.”
Így kerültek be a képekbe a Matrjoska-babák, vagy Mikrobi, de megjelenik nála a MeToo-mozgalom és robotok világa is. Az egyik festményen egy tálib katona és Donald kacsa találkozik.
Készített sorozatot hurrikánokról, és e többrétegűség a viharoknak adott női nevekben jelentkezett nála, mint például Vilma a Flintstone-ból, vagy Ophelia a Hamletből. Az Orwellre utaló Kettősgondol című képének alakjai egyszerre gyermekek és öregek.
Nórát mindig érdekelte, hogy meddig lehet egy képet „sűríteni”. ”Innentől kezdve már a ti sztoritok, hogy ezzel a mindenséggel kezdtek-e valamit. Nem elég, hogy a sok film, ami megy az agyamban, bennem összeáll, lehet, hogy nektek teljesen mást jelent.”
Marci bevallja, hogy ő olyan képeket szeret festeni, amilyeneket nézni is szeret.
„Amikor festek egy képet, mindig fontosnak tartom, hogy belülről kifelé világítson. Szeretem, ha szó szerint ragyog a kép, és az embereknek az az érzése, hogy belülről kifelé áramlik a festészet fénye”
- mondja, büszkén mutatva legújabb alkotását, amelyhez már UV-festéket is használt. Elárulja azonban, hogy képein „minden egyes kis pötty ki van számolva. Azt szoktam mondani, hogy mondatokat festek, amelyeknek pont van a végükön – ami a beszédemre nem jellemző” – teszi hozzá némi öniróniával.
Mint mondja, képeihez eleve hozzá képzel egy környezetet, ahová majd elkerül tőle, egy könyvespolc, egy növény mellé és azzal átalakul a festmény funkciója. Egyik mostani kedvencének Vajda János: Az üstökös című verse által sugallt képét tartja, ami számára azt jelképezi, hogy rengetegszer ott van mellettünk az, amire vágyunk, csak nem vesszük észre. Azért a humornak sincsen híján, mert megfestette magát dél-amerikai lámának, sőt, korábban még „Rock and roll kacsának” is.
Kissé szédelegve távozom Soós Nóra és Győri Márton műhelyházából. A másfél órás szín- és szó-kavalkádnak le kellene ülepednie bennem. Lehet, hogy néhány nap múlva újra előveszem a náluk készült képeket, hogy magánszféra kabátját magamra öltve belesétáljak a nekem szóló legkedvesebb festményekbe.
