Szórakoztató és látványos lett a legújabb King Kong-film
King Kongot senkinek nem kell bemutatni. A világhírű óriásmajom majd’ egy tucatnyi alkalommal tűnt már fel a vásznon és a tévéképernyőkön, az Empire State Building tetején repülőgépekkel hadakozó Kong képét pedig még azok is ismerik, akik egyetlen óriásmajmos filmet nem láttak még életükben.
Mondhatni, Kong márkanév, a Warner pedig elérkezettnek látta az időt, hogy Peter Jackson könnyes remake-je után 12 évvel ismét leporolja a történetet.
A legújabb film persze radikálisan új köntösbe öltözteti Kongot.
Először is, az óriásgorilla egyetlen filmben sem volt még ilyen hatalmas. Persze, a hollywoodi kreatívok soha nem ismerik a határt – mondhatnánk, de valójában sokkal prózaibb oka van annak, hogy Kong ezúttal akkora, mint egy hegy. A legújabb film ugyanis egy újabb franchise, a Warner „szörnyuniverzumának” a része, 2020-ban pedig Godzillával, a japán óriásgyíkkal kell majd megküzdenie, ez pedig csak úgy lesz fair küzdelem, ha Kong is akkora lesz, mint egy felhőkarcoló.
Egyébként nincs új a nap alatt, a titánok harcát a japánok már fél évszázaddal ezelőtt letudták:
Az alkotók ezúttal – korunk igényeinek megfelelve – a melodrámából is visszavettek.
Nyoma sincs már a szépség és a szörny szerelmének, ez a Kong nem fog párás tekintettel korcsolyázni a Central Park tavának befagyott jegén,
mint ahogyan azt Peter Jackson majomrománcában tette. A Kong: Koponya-sziget faltól falig tartó akcióorgiát kínál, amelyben a csetepaték mellett nemhogy a jellemfejlődésnek, de még egy épkézláb történetnek sem jutott hely. Nem árultak zsákbamacskát az előzetesekkel:
ez a film ostoba, röhejes, ugyanakkor kifejezetten szórakoztató.
A történet szerint a Csendes-óceán egy távoli, feltérképezetlen szigetére különös kutatócsoport érkezik. A csapatban kutatók, természettudósok, üzletemberek és katonák is vannak, azért jöttek, hogy felderítsék a háborítatlan paradicsomot. Persze a látszat csal, hamarosan elszabadul a pokol, a kezdeti ámulatot pedig rettenet váltja fel. Vagyis jön Kong, meg egy féltucatnyi szörnyeteg, akik szétcsapnak a betolakodók között, a túlélőknek pedig 3 napja van arra, hogy eljussanak a sziget északi partjára, ahol reményeik szerint várni fogja őket a felmentősereg.
Hátterünk ezúttal az 1930-as évek helyett a vietnámi háború, a film az amerikai történelem egyik legvitatottabb fegyveres konfliktusa felett nosztalgiázik. Vietnámi nosztalgia? Úgy látszik már ilyen is van.
Amikor az alkotók nem az Apokalipszis mostot idézik, akkor a Creedence Clearwater Revivalt nyomják tökig.
Dübörög a közhelyretró, ami tagadhatatlanul működik, a Spotify-generáció például biztos unalomig fogja pörgetni a filmzenét, miután lement a stáblista.
A máz egyébként tökéletesen működőképes, hangulatteremtésben pedig egyenesen kiválóan teljesít a film. A szedett-vedett csapat verbuválása és a szigetre érkezés pillanatai stílusosak és feszültek, a következő jelenet, amelyben Kong puszta kézzel vadássza le a helikoptereket, és kiirtja a fél csapatot, fenomenális.
Kár, hogy a jelenetet már unalomig ismertük az előzetesekből, illetve az sem szerencsés, hogy a film rögtön az elején felfedi előttünk a szörnyet. Ennél izgalmasabb jelenetet ugyanis nem tartogattak számunkra az alkotók. A látványos romboldát másfél órányi céltalan bóklászás követi a Koponya-szigeten, 10 percenként egy kötelező, helyenként tagadhatatlanul élvezetes akciójelenettel.
A szereplők többsége azért van a filmben, hogy a szigeten élő rémségek felfalhassák őket, a főszereplők, Tom Hiddleston és az Oscar-díjas Brie Larson feladata az, hogy jól nézzenek ki, de vannak olyanok is, akiknek még ennyi funkció sem jutott. Két szereplő emelkedik ki a gárdából, a mókamester John C. Reilly és a Kong fejére pályázó Samuel Jackson. Utóbbi egy vietnámi háborúban megkattant alezredest alakít, aki szent esküt tesz, hogy le fogja vadászni az óriásmajmot. Kong és az alezredes egymásra vágott közelijei egyébként elképesztően komikus hatást keltenek, mintha csak egy spagettiwestern paródiáját néznénk.
A filmnek végül aztán éppen a befejezése a leginkább csalódást keltő. Kong és a „főgonosz” óriásszörny csatája finoman szólva is erőtlenre sikeredett, a ragasztószalaggal odabiggyesztett majomromantika pedig kifejezetten kínos. De még ezzel együtt sem mondhatnám, hogy ne szórakoztam volna jól az új King Kongon,
az pedig kifejezetten a film mellett szól, hogy egyetlen pillanatra sem veszi komolyan magát.
Képek: Intercom
