hirdetés

KULT

Szinyei elveszettnek hitt festményét is megnéztük a Galéria új kiállításán

Nézd meg velünk a Szinyei Merse Pál művészetét és kultuszát bemutató nagyszabású kiállítás ritkaságait!
Orosz Emese cikke - szmo.hu
2021. december 04.


Link másolása

hirdetés

Ki ne ismerné a Majális, a Lila ruhás nő, vagy a Pacsirta festményeket? Szinyei Merse Pál kétségkívül a 19. századi magyar festészet egyik legnagyobb mestere. Az ő életművét mutatja be a Magyar Nemzeti Galéria új kiállítása.

A "Kép és kultusz. Szinyei Merse Pál (1845–1920) művészete" című tárlaton a leghíresebb alkotások mellett igazi ritkaságokat is láthatsz, sőt Szinyei egy elveszettnek hitt festményét is megcsodálhatod. Mi már láttuk a kiállítást, megmutatjuk, milyen festményekkel találkozhatsz!

A kiállítótérbe lépve először a Szinyeiről készült portrékon akadt meg a szemünk, amelyeket kortársai készítettek róla. Ezek közül kimondottan érdekes Wilhelm Leibl alkotása, aki Szinyeit dendi-művészként ábrázolja: elegáns hanyagsággal, cilinderrel, cigarettával a kezében. A képmás megfestése félbeszakadt, amikor Leibl Párizsba utazott, így a lendületesen festett arckép befejezetlen maradt.

Szinyei Merse Pál a 19. századi magyar képzőművészet úttörő alakja. Nagysága abban rejlik, hogy francia kortársaival, az impresszionistákkal egy időben, de tőlük teljesen függetlenül, önállóan fedezte fel a napfény formákat felbontó és színalakító szerepét. Ő volt az első magyar festő, aki következetesen, teljesen korszerű és újító módon festett, lépést tartva a legkorszerűbb európai áramlatokkal. Fő művei a legismertebb magyar festmények közé tartoznak.

A kiállítást eredetileg 2020-ban, a művész születésének 175. és halálának 100. évfordulója alkalmából rendezte volna meg a Magyar Nemzeti Galéria. A világjárvány miatt azonban a tárlat csak 2021 őszén valósulhatott meg. Idén viszont több olyan alkotást is kiállítottak, amit tavaly még nem tudtak volna bemutatni, s amit a múlt században is csak ritkán láthatott a közönség.

hirdetés

A kiállítás igazi ritkasága Szinyei Vitorlás a Starnbergi-tavon (1867) című festménye, amely korábban a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből a második világháború viszontagságai során tűnt el, de a közelmúltban felbukkant, és egy magyar származású New York-i műgyűjtő ajándékaként visszakerülhetett a múzeum gyűjteményébe.

Szinyei Fehér fa (1909) című, magántulajdonban lévő műve több mint száz év után látható ismét kiállításon.

A hazai és külföldi kölcsönöknek köszönhetően pedig olyan Szinyei-műveket is megcsodálhattunk, mint például az Anya és gyermekei I. és a Tündérek tánca.

Nagyon izgalmas volt találkozni ezekkel a ritkaságokkal, a legnagyobb hatással mégis az volt rám, amikor megpillantottam a Pacsirta hatalmas vásznát. E derűs akt, aminek legnagyobb része a bárányfelhős eget ábrázolja, fantasztikusan mutatott a Léghajó című festmény társaságában.

A tárlaton a másik kedvencem az volt, hogy egymás mellett állították ki Szinyei Szerelmespárját és Benczúr Gyula Olvasó nő című festményét. Ezt a két képet mindig is nagyon hasonlónak gondoltam, a piros és zöld harmóniája, a beállítás, és persze a kockás pokróc miatt. A kísérő szövegből ki is derült, hogy nem véletlen a hasonlóság. Szinyei nagy hatással volt Benczúrra, sőt

egy időben Benczúr műtermében dolgozott, és a kellékeken - így a kockás pokrócon - is osztoztak.

Szinyei pipacsos képein is a piros és a zöld dominál. E két, talán legerősebb komplementer szín természetbeli megfigyelése és ábrázolása izgatta Claude Monet-t is, akitől szintén láthattunk egy pipacsos festményt a tárlaton.

A kiállítás központi alkotása természetesen a magyar festészet egyik legismertebb műve, a Majális. Szinyei e képet a felvidéki kirándulásaira és a müncheni művésztársaság vidám piknikjeire emlékezve festette. Mint később önéletrajzában írta,

„magamat is ráfestettem a képre, hason fekve, falatozva, hátat fordítva. Bevallom, azon kritikusokra gondoltam, akiknek nem fog tetszeni képem.”

Sejtése beigazolódott: kortársai kinevették és csak fél emberöltővel később kezdték felismerni korszakos jelentőségét.

Véleményem szerint ahhoz képest, hogy a Majális a kiállítás fő látványossága, elég szerencsétlen helyet kapott. A tárlat vége felé, egy sötét, ferde falra, a sarokba került, és ezzel totálisan elvesztette átütő erejét az amúgy lenyűgöző mestermű.

Nagyon tetszett viszont az a különleges kisfilm, ami a Majális egyetemes művészetben betöltött helyét járja körül. A film összegyűjti az azonos témában született előzményeket, és olyan remekművekhez hasonlítja Szinyei festményét, mint Tiziano: Koncert a szabadban vagy Manet: Reggeli a szabadban.

A kiállítás másik érdekessége a színtannal foglalkozó egység, ami a színek és a színérzékelés tudományán keresztül segít értelmezni Szinyei színgazdag festményeit.

A kiállítás néhány termében a festményeket fehér falakon helyezték el, ami nagyon jól kiemeli Szinyei merész színhasználatát és üdeségét. Sajnos azonban a legtöbb szekcióban a sötétebb bordó, szürke és bézs falak dominálnak, amiken úgy tűnt, kevésbé érvényesülnek a színes kompozíciók.

A tárlat felsorakoztatja Szinyei elveszett festményeit is. Ötletes elgondolás, hiszen ki tudja, talán az egyik látogató pont emiatt ismeri fel, hogy egy régóta keresett Szinyei-festmény lóg véletlenül a nagymamája nappalijában.

A 120 művet felvonultató kiállításon nem csak Szinyei festményeiből láthatsz gazdag válogatást. Több mint 20 külföldi festmény, köztük Monet és Courbet remekművek is érkeztek a tárlatra. Illetve a mester kultusza is nagy hangsúlyt kapott, Ferenczy Károly, Rippl-Rónai József és kortársaink alkotásain keresztül is megfigyelheted Szinyei hatását.

2022. február 13-ig nézheted meg. Ne felejtsd el, hogy a Galériában is hordanod kell orrot és szájat eltakaró maszkot! Részletek a Magyar Nemzeti Galéria honlapján.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
Orális szex a #metoo korában? - nem csak emiatt emlékezetes A világ legrosszabb embere
„Régen láttam olyan mozit, amit egy férfi írt és rendezett, mégis úgy beszél a nőkről, ahogy mi beszélünk magunkról. Nem pedig úgy, ahogy egy férfi szerint beszélnünk kellene.”

Link másolása

hirdetés

Időről időre bekerülnek a mozik kínálatába olyan filmek, amik a könnyebb eladhatóság miatt a romantikus vígjáték műfaji kategóriájába kényszerülnek, miközben sokkal többről szólnak, mint amit egy átlagos romcomtól elvárna a néző. Valószínűleg A világ legrosszabb emberére is jegyet váltanak majd néhányan, akiket megtéveszt a besorolás, és egy ígéretes első randin vagy egy önfeledtnek induló csajos estén kényelmetlenül feszengenek majd a székben, amikor váratlan kérdésekkel kell szembesülniük.

Olyanokkal, mint hogy mi értelme az életnek, vállaljunk-e gyereket csak azért, mert mások azt teszik, vagy hogy hogyan befolyásolja a szüleinkkel való kapcsolatunk a későbbi párválasztásainkat. Szerencsére vagyunk elegen, akik éppen ezekért az élményekért szeretünk moziba járni.

A világ legrosszabb embere körülbelül amnyira romcom, mint az Annie Hall vagy a Fleabag, és nem véletlenül ezt a két darabot hozom fel példaként. Ahogy az sem véletlen, hogy a film igazi fesztiválkedvenc lett, hogy Norvégia leendő Oscar-díjasaként írnak róla sokan, és amit nem egy kritikus emleget a tavalyi év – innen csúszott át 2022-re – egyik legerősebbjeként. Az így emlegetett filmeknél persze mindig benne van a pakliban a csalódás lehetősége és az, hogy visszafelé sül el a hype, éppen ezért megpróbáltam úgy hozzáállni a koppenhágai születésű, de Norvégiában élő Joachim Trier (Oslo, augusztus, Hétköznapi titkaink, Thelma) legújabb rendezéséhez, hogy ne hasson rám előre a felhajtás. Nem mondom, hogy nem láttam az elmúlt egy-két évben olyan filmet, ami ne ütött volna legalább ekkorát, és azt sem, hogy nem voltak benne olyan dolgok, amik nem jöttek át teljesen.

Ugyanígy abban sem vagyok biztos, hogy A világ legrosszabb embere nem csak az önmagukat keresgélő bölcsészek körében lesz elsöprően népszerű, de nagyon drukkolok neki, hogy megtalálja a közönségét itthon is.

Mert tényleg messze kiemelkedik a műfaji mezőnyből, az az igazi többszörnézős, felváltva sírós és nevetős fajta, amiben nem egy emlékezetes jelenet van, hanem legalább három vagy négy. Ami úgy mesél valakiről, hogy közben rólunk és nekünk mesél, amit bármeddig tudnánk nézni, és amit nagyon sokáig viszünk majd magunkkal a vége főcím után.

A film főhőse Julie (Renate Reinsve, jegyezzük meg jól a színésznő nevét és tanuljuk meg helyesen ejteni még időben!), aki a történet kezdetén a húszas évei végén jár. Egy rövid, de annál ütősebb prológusból megtudjuk, milyen lépéseken és döntéseken keresztül jutott el oda, ahol most tart az életben. Először orvosnak készült, de csak azért, mert kitűnő tanuló volt a gimiben és ide nehéz volt bekerülni, aztán otthagyta az orvosit és elkezdett pszichológiát tanulni. Közben rájött, hogy talán inkább a fotózás érdekli, de amúgy írni is szeret, egyébként pedig egy könyvesboltban dolgozik eladóként, hogy eltartsa magát.

Minden irányváltással új frizura, új baráti kör és persze új pasi jár, így köt ki a lány Aksel (Anders Danielsen Lie, Trier kedvenc színésze és alkotói alteregója), a nála tizenpár évvel idősebb, menő képregényíró mellett. Innen indul valójában a cselekmény, de már a prológus megadja az alaphangot. Egyből megszeretjük Juliet – igaz, hogy később néha legszívesebben felpofoznánk –, és rögtön tudni akarjuk, mi fog történni vele.

hirdetés

A film már a felütésben jelzi, hogy tizenkét jelenetből áll majd, plusz a bevezető és a lezárás. A prológus után ennek megfelelően tizenkét epizódot látunk Julie életéből, amik nagyjából az Aksellel való párkapcsolat, a barátokkal és a szülőkkel való találkozások, egy új szerelem, a szakmai útkeresés és úgy összességében a boldogság hajkurászásának jelenetei.

Igazi bravúr Triertől, hogy egy teljesen hétköznapi lány teljesen hétköznapi problémáit sűríti bele tizenkét felvonásba. Méghozzá úgy, hogy abban lényegében ott az egész élet. Hogy úgy mutatja be a főszereplőjét, hogy benne mindannyian magunkra ismerhetünk, és hogy a legmélyebbre fúró témáknál is képes megtartani azt a könnyed, személyes hangvételt, amit a bevezetőben megszerettünk. Pedig azért jönnek rendesen a gyomrosok, pláne a film vége felé.

De nem csak emiatt emlékezetes A világ legrosszabb embere. Régen láttam olyan mozit, amit egy férfi írt és rendezett, mégis úgy beszél a nőkről, ahogy mi beszélünk magunkról, és nem úgy, ahogy egy férfi szerint beszélnünk kellene. Egy veszekedős jelenetben Julie erre céloz is, amikor Aksel fejéhez vágja, hogy nem feltétlenül akarja vagy tudja elmagyarázni, hogy miért érez úgy, ahogy, mert az érzésekre nem lehet elméleteket és kereteket erőltetni. Ugyanígy zseniális az is, ahogy Julie egy férfitársaságban felveti, hogy ha több nő lenne vezető pozícióban, mint férfi, akkor minden gond nélkül beszélhetnénk a menzeszről nyíltan.

Vagy az, hogy Julie cikket ír egy blogra Orális szex a #metoo korában címmel, ami hatalmas sikert arat. Mindezek ellenére nem lesz a filmből feminista kiáltvány, ahogy a vállaljunk-e harminc körül gyereket nőként, mert az úgy szokás témája is egészen újszerűen jelenik meg.

De ugyanígy nagyon erős, ahogy a film bemutatja Julie és az apja ellentmondásos kapcsolatát, ami egy begombázós tripben éri el a csúcspontját. Vagy ahogy a főszereplő elmeséli, hogy az ő korában hol tartott az anyja, a nagyanyja, a dédanyja és az ükanyja. Vagy amikor egy fontos döntése előtt Julie megállítja az időt és végigfut Osló pillanatba dermedt belvárosán, hogy visszatérve már egészen biztos legyen a döntésében.

Vagy amikor belóg egy esküvőre, ahol úgy kezd flörtölni az egyik vendéggel (Herbert Nordrum), hogy megegyeznek abban, ebből nem lehet semmi komoly, mert mindkettőjüknek van valakije, közben pedig forr köztük a levegő. Vagy amikor Aksel arról beszél, hogy neki, aki bakelit-lemezeken és képregényeken nőtt fel, milyen végtelenül lehangoló ebben a felpörgött, állandóan az újat hajszoló, telefonnyomkodós világban élnie.

Megannyi tematikus, verbális és vizuális sziporka, csupa ötlet, szenvedély és frissesség, közben pedig semmi öncélúság. Egy film, aminek a főszereplője néha a világ legrosszabb emberének tartja magát, pedig semmi rosszat nem tesz azon túl, hogy megpróbál önmaga lenni, még ha nem is tudja pontosan, milyen az, ha önmaga. Egy film, ami elkap, megcsavar és még sokáig fogja a kezed. Ami után azt érzed, hogy akárhogy is van, de törekedned kell a boldogságra, még akkor is, ha néha hibázol és megbántasz másokat, mert nincs más esélyed, csak ez az egy.

A világ legrosszabb embere

Norvég-francia-svéd-dán romantikus film, 2021, 127 perc

Rendezte: Joachim Trier

Főszereplők: Renate Reinsve, Anders Danielsen Lie, Herbert Nordrum

Hazai bemutató: 2022. január 20.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Magyarországon is HBO MAX-ként üzemel majd a korábbi HBO GO
Március 8-tól érkezhet a váltás.

Link másolása

hirdetés

A WarnerMedia Magyarországon és a régió többi országában, például Szlovákiában, Horvátországban, Csehországban és Lengyelországban, leváltja az HBO GO-t. A megszokott streamingszolgáltatás nálunk is HBO MAX néven lesz elérhető március 8-tól - írja a Media1.

Az HBO MAX oldalán megjelent egy erre vonatkozó üzenet az egyik felhasználónak. Ezt ő jelezte péntek reggel, majd a Google Cache segítségével le is tudta fotózni az oldal egy tárolt változatát, ahol már szerepelt egy angol felirat a március 8-i dátummal.

Pinczés-Pressing Ádám az HBO sajtókapcsolati munkatársa csak ennyit mondott a témáról:

„Érdemes lesz figyelni az HBO hivatalos kommunikációját, mert hamarosan több hírrel is érkezünk az HBO MAX kapcsán.”

Jelenleg már eltüntették a korábbi linket, nem látható a felirat sem.

Ezenkívül más váltásra is számítani lehet: idén érkezik meg Magyarországra a Skyshowtime nevű új streamingszolgáltatás, az NBCUniversal, a Sky és a ViacomCBS kínálatával. A Disney vezérigazgatójának nyilatkozata alapján pedig 2022 nyarára várható a Disney Plusz magyarországi bevezetése is.

hirdetés


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Rémálomszerű alakok és véres királydráma – Denzel Washington csodás a Macbeth tragédiájában
Joel Coen ezúttal a testvére, Ethan nélkül dolgozott. Az operatőr remekbe szabott, fényekkel kacérkodó, árnyékokkal táncoló képei biztosan beleégnek a retinánkba, egészen elképesztő atmoszférát kölcsönöznek Coen súlyos látomásához.

Link másolása

hirdetés

A Coen fivérek a kortárs amerikai mozi megkerülhetetlen mesterei, akik immár 37 éve tartó írói, rendezői és produceri karrierjük során számos felejthetetlen filmmel örvendeztettek meg bennünket. Egyedi, rá jellemző stílusukban mindig is jól megfért egymás mellett a humor, a dráma, a szatíra, a krimi és a thriller is, történeteik középpontjában pedig általában kisemberek állnak, akik extrém helyzetekbe sodródnak. Még az olyan komolyabb hangvételű munkáikban, mint a Véresen egyszerű (1984), A halál keresztútján (1990), a Fargo (1996), Az ember, aki ott se volt (2001), a Nem vénnek való vidék (2007) vagy A félszemű (2010) is minduntalan felütötte fejét a finom, odamondó humor vagy helyzetkomikum, ez kétségtelenül védjegyükké vált.

És bár Joel és Ethan minden eddigi filmjüket együtt készítették, egészen a 2004-es Betörő az albérlőmig az volt köztük a megállapodás, hogy Joel neve díszeleg a rendezői posztnál, Ethané a producerinél, a forgatókönyvet pedig közösen jegyzik. Az utóbbi 16 évben azonban már mindent megosztottak egymás közt, a Nem vénnek való vidékért kapott rendezői, forgatókönyvírói és produceri Oscar-díjaikat is együtt kapták. Az Apple TV+ streamingplatformon nemrég közzétett Macbeth tragédiája épp ezért rögvest kirí pályájuk bejegyzései közül, mivel Ethan első ízben nem vett részt semmilyen szinten a készítésben.

Joel minden fronton egymaga adaptálta Shakespeare klasszikus darabját, ez pedig meg is látszik az eredményen: a film elég élesen elkülönül a Coen-életmű eddigi darabjaitól.

William Shakespeare a Titus Andronicus mellett talán legsötétebb művéből természetesen számos filmes feldolgozás született az utóbbi több mint 100 évben, közülük a leghíresebbek közé tartozik Orson Welles 1948-as verziója, Akira Kuroszava 1957-es Véres trónja, Roman Polanski 1971-es látomása, legutóbb pedig Justin Kurzel álmodta kiválóan a tragédiát a vásznakra 2015-ben Michael Fassbender és Marion Cotillard segedelmével. Joel Coen tehát nagy fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, első, öccse nélküli projektjének a Macbeth újabb filmre vitelét választja. (Ezt egyébként felesége, a háromszoros Oscar-díjas Frances McDormand is szorgalmazta, aki Lady Macbeth szerepében tűnik fel, ő egyébként korábban már eljátszotta e karaktert színházban.)

A Macbeth tragédiáját mégsem lehet könnyedén elintézni azzal, hogy egy újabb okés Shakespeare-adaptáció.

hirdetés
Az persze rögtön kiemeli a többi változat közül, hogy a címszerepet ezúttal egy fekete színész, Denzel Washington alakítja, illetve az is, hogy az egész film fekete-fehérben forgott, ám arra az élményre biztosan nem vagyunk felkészülve, amit végül maga a mű nyújt.

Az egy dolog, hogy a Macbeth tragédiája Joel Coen eddigi legkomorabb filmje, amely hírből sem ismeri a humort, az alapanyagon való lazítás nem is szerepelt a célok közt. Az sem meglepő, hogy az író-rendező Shakespeare nyelvezetét használja, vagyis korabeli angolsággal zajlanak a szócsörték, dialógok és nagymonológok. Már ezen összetevők is egyértelművé teszik, hogy a színházért és Shakespeare-ért rajongók körében jobban betalál majd a film, hiszen türelem, frissesség és odafigyelés kell a szövegzápor értelmezéséhez, álmosan, fáradtan nem érdemes próbálkozni vele.

Nem beszéltünk még azonban egy nagyon fontos dologról: a kiállításról, a látványról, a vizualitásról. Ebben pedig a Macbeth tragédiája minden eddigi adaptáció fölé kerekedik. Coen és csapata ugyanis azt szerették volna, ha a nézők minél inkább elszakadnak a realitástól, ezért az egész filmet stúdióban, megépített díszletek között rögzítették, az utolsó jelenet egyik elemét leszámítva egyetlenegy külső felvétel sincs benne. Pedig a szereplők korántsem csak szobákban ármánykodnak, többször kimerészkednek a szabadba is. Az eredmény? Steril, színpadias, furcsa, nyomasztó, sokak számára bizonyosan elidegenítő hatás, Bruno Delbonnel operatőr (Amélie csodálatos élete, Hosszú jegyesség, Harry Potter és a félvér herceg, Llewyn Davis világa, A legsötétebb óra) remekbe szabott, fényekkel kacérkodó, árnyékokkal táncoló képei viszont biztosan beleégnek a retinánkba, egészen elképesztő atmoszférát kölcsönöznek Coen súlyos látomásához.

A színészek is természetesen tudásuk legjavát hozzák, közülük is kiemelkedik (nem meglepő módon) Denzel Washington (jöhet a kilencedik színészi Oscar-jelölés?), de Frances McDormand és a Ross szerepében látható Alex Hassell (többek között az élőszereplős Cowboy Bebop-sorozat főgonoszaként lehet ismerős) is kitesznek magukért,

a boszorkányokat és az öregembert alakító Kathryn Hunter pedig olyan jelenség, aki bizonyára sokakat késztet majd kényelmetlen fészkelődésre és rémálmokra. Az a hang, az a küllem, brrr, borzongató.

Részleteiben tehát valóban kivételes produkcióval van dolgunk, mégis azt kívánom, ne ez legyen Joel Coen számára a filmes ösvény, amin mostantól jár majd. Maradjon meg egy kakukktojásnak, egy érdekes művészi kísérletezésnek, egy régi vágy beteljesülésének! Mert bár értékelni temérdek fronton lehet a Macbeth tragédiáját, szeretni már sokkal nehezebb.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
Megnyílt a Magyar Zene Háza, vasárnaptól várják a látogatókat
Az egész családnak kínálnak szórakozást, koncertekkel, interaktív állandó kiállítással, zenepedagógiai foglalkozásokkal és számos egyéb programmal.

Link másolása

hirdetés

Tíz éves tartalmi és műszaki tervezés, majd építkezés után nyílt meg szombaton a Liget Budapest projekt keretében felépült Magyar Zene Háza. Az intézmény vasárnaptól a nagyközönséget is várja koncertekkel, interaktív állandó kiállítással, zenepedagógiai foglalkozásokkal és számos egyéb programmal.

Batta András, a Magyar Zene Háza ügyvezető igazgatója az épület ünnepélyes megnyitóján kiemelte, hogy Fudzsimoto Szú japán tervező remeke a természeti mellett zenei ihletettségű, ami a ház formavilágában is megmutatkozik.

Mint hozzátette, a Magyar Zene Házába érkező gyerekek biztosan kipróbálják majd a ház mellett felépült zenei játszóteret, de szép időben a szabadtéri színpad is várja a közönséget. A üveghomlokzaton benézve látni, az épületbe belépve pedig hallani is lehet majd a benti koncerteket, rácsodálkozva az üvegterem meglepően jó akusztikájára - mondta.

A térszint alatti Varázstérben együtt dobolhatnak a látogatók, a hangdómban drámai szerepet kapnak a hangok és zörejek, az interaktív állandó kiállításban pedig éppúgy lehet találkozni a régi magyar falvak népének zenéjével, mint a Notre Dame szerzeteseivel, a Styx folyónál könnyező Orfeusszal, a zongorázó Liszt Ferenccel, Bartók Kékszakállú hercegével és a popzene 20. századi sztárjaival is.

hirdetés

Mint kiemelte, a több mint 1000 m2-en megnyíló állandó zenetörténeti kiállítás a maga nemében egyedülállóan komplex lesz Magyarországon, de talán az egész világon is. Az interaktív tárlat több órányi látni-, hallgatni- és felfedeznivalón keresztül vezeti végig a látogatót a zene születésétől az európai és a magyar zene nagy áramlatain és mesterein keresztül egészen a máig.

Áprilisban nyílik meg az egyedülálló kreatív hangtér, amely egyfajta "zenei csodák palotájaként" ad különleges élményeket, majd ősszel mutatják be az első időszaki kiállítást, amely a rendszerváltás előtti évtizedek magyar könnyűzenéjének történetét idézi fel. Később lesznek nemzetközi témák is, tárgyalnak például egy Rolling Stones-kiállításról is - árulta el.

A koncerteken a legkülönfélébb műfajok képviselői egyaránt meghívást kapnak majd, így a Magyar Zene Háza nem egyszerűen egy zenei intézmény, hanem a Városliget egykori hangulatának örököse, valódi "zenepavilon" lesz a park közepén. A zenei kínálat nagyon sokszínű lesz, a klasszikus zenétől a jazzen, a világ- és a népzenén át a popig és az elektronikus zenéig szinte minden műfaj képviselteti magát a programban.

Kiemelte

Fudzsimoto Szú építészt, aki "egy minden ízében végiggondolt, természettel egybeolvadó, elbűvölően egyedi, extravagáns, ám mégis harmonikus és otthonos épületet álmodott meg".


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: