Szimpatikus lennél magadnak, ha összefutnátok az utcán?
Moszkva-tér. Hétköz. Napsütés./ Dreherrel kever snapszot és /sütőrumot a virradat/ egy McDonald’s-boltív alatt. – Závada Péter így idézi meg a Pesti sampon című versében a húsz fölött még mindenkinek egész biztos Moszkvaként emlegetett teret. Orrunkban a metrószag, lábunk alól a kifutó, időről időre elromló mozgólépcső: időtlen kellékei a sokáig építészeti horrorként számon tartott Moszkvának, ahol most műfajokon átívelő egy percnyi köztéri szemlélődésre hív a Tünet Együttes.
Ardai Petra rendező és a Tünet Együttes Közhely című zenés-táncos, élet-diszkó produkciója már több vidéki helyszínen vendégszerepelt,
ezúttal az eredeti helyszínhez közel, a Marczibányi Téri Művelődési Központban húzták fel a Moszkvát.
Kőpadkát, fornettist, piros tűzcsapot. A helyszínen pedig kódolva mindannyiunkban a mozdulat, ahogy a metró mozgólépcsője kiköp, majd erőltetett menetben lökdössünk magunkat a célunk felé, miközben századmagunkkal keresztezzük utunkat.
A Közhely az ezerszer ismétlődő, azonos mozdulatok ritmikájára épít, az idegtépően ismerős arcok dinamikájára. Szinte egymás lábán tapos a Moszkva népe: terítőt áruló erdélyi néni, beszélgető hajléktalanok, megállókban türelmetlenül toporgók. BKV-ellenőrök... A hiperrealista kortabló archetípusai, amikből sosem volt hiány a Moszkván. De nem csak a szereplők, az összes elnyűtt, szükségszerű kellék, a Harcosok klubjából ismerős, ahogy szó szerint megelevenítik a színészek: "Lüktető, összetört szív vagyok, összegyűrt szórólap vagyok." Betűkkel berendezett színpad.
Nem csak a tárgyakat és a szereplőket "teszik ki a kirakatba" a színész-táncosok, hanem egymást egyfajta tükörként használva mondják el saját történeteiket, egymást instruálják, rendezik. Banális mondatokba oltott gyerekkori frusztrációk, traumák szabadulnak el, amiket egy-két központi táncbetét old fel: Valencia James karibi rituálé tánca, és Cuhorka Emese-Szász Dániel harcművészeti bemutatónak is mondható szerelmi jelenete.
Nekem közlekedéskor egy-egy gesztusról ismerős arcok, random történettöredékek ugranak be, ezúttal a színpadon is utat törnek a táncosok által megjelenített egypercesek: szorongós torna óráink örökre agyunkba vésődött konfliktusai, szüleinkkel való első nagy beszélgetek nagy hallgatásai, az első szerelemi tapasztalat élménye (helló 80-as évek: Prince Purple Rain zenéjére).
Mindezt feszesen néhány mondatos kommentárral, amik gyermeki őszinteséggel adagolják a humort és az öniróniát.
A klip-szerűre vágott jelenetek megkövetelik a figyelmet, mintha valaki türelmetlenül váltogatná a tévén a csatornákat. A színészek kopogós párbeszédbe sűrítik a szövegkönyvet.
Szabó Réka és társulata rávilágít, hogy néha döbbenetesen egyformák vagyunk, de ez talán arra is jó, hogy kicsit inkább ismerősek legyünk, mint idegenek egymásnak. És ez még sokszor jól jöhet. Az sms-szerű párbeszédekben pedig tömören, de mellbevágóan ott a társadalomkritika, a ki- és beszólás a bénító közönyünknek, puritán őszintén, mintha nem is színházban lennénk.
Persze, mert a Moszkván vagyunk.
Fotók: Mészáros Csaba
Ha tetszett a kritika, kattints a megosztásra!