Szerelmi vallomás a Beatleshez: Yesterday
A Yesterday főhőse, Jack Malik (Himesh Patel remekül hozza a középszerű, bárgyú everymant) egy szerencsétlen, és egyáltalán nem vonzó egyszál-gitáros zenész, aki régi barátjával-menedzserével, Ellie-vel (Lily James) próbál utat fúrni magának a közönség és a zeneipar felé, évtizedek óta nulla sikerrel.
Imagine a world where nobody remembers The Beatles...except you. #YesterdayMovie in theaters June 28.
5,450 Likes, 108 Comments - Yesterday (@yesterdaymovie) on Instagram: "Imagine a world where nobody remembers The Beatles...except you. #YesterdayMovie in theaters June 28."
A sztori szerint Jack közepes zenész és abszolút tehetségtelen dalszerző. Egy napon azonban az történik, hogy hirtelen áramszünet lesz az egész világon, Jack pedig épp ebben a pillanatban biciklis balesetet szenved, és elveszíti az eszméletét. Ami ezután következik, csak a filmekben történhet meg: Jack felébred a kórházban, és amellett, hogy hiányzik két foga, és olyan szörnyen néz ki, hogy még a barátai is kiröhögik, kénytelen azt a megállapítást tenni, hogy a világon rajta kívül senki sem tudja, mi az a Yesterday, a The Beatles és kicsoda John, Paul, George és Ringo.
A sztori dramaturgiai törvényszerűségeinek megfelelően Jack ezerrel játszani kezdi a Beatles-dalokat, egyre többen el vannak tőle ájulva,
sikeres lesz, majd még sikeresebb, aztán egyszer csak már Ed Sheerennel ciderezik apjáék konyhájában
(ez egy tök vicces jelenet amúgy). Aztán nem sokkal később már új menedzsere lesz, akit Kate McKinnon játszik egész jól, mert bicskanyitogatóan irritáló, mint pénzéhes amcsi üzletasszony - és eltávolodik Ellie-től, aki egyébként titokban az őskortól fogva szerelmes belé. Persze ez is kiderül, így kerül a sztoriba a szerelmi szál, mert innentől kezdve Jacknek döntenie kell, harcol-e a szerelemért, és azt is ki kell találnia, hogy meddig hazudja a világnak, ő szerezte Hey Jude-ot - elnézést, a filmben Hey, Dude-nak énekli -, a Let It Be-t és a többi örök slágert.
Érdekes, hogy van egy kettősség ennek a filmnek a befogadói oldalán, legalábbis én így éltem meg, de gyanítom, nem vagyok egyedül vele. Ha ugyanis a Yesterdayben megidézett zene nem a The Beatlesé lenne, csak egy kevésbé örök, kevésbé fantasztikus zene, amit amúgy még mindig sokan ismernek - akkor talán nem lett volna hiányérzetem. Moziban a zenéről filmet nézni: szuper élmény, ezért volt sikeres a Bohém rapszódia is, és az hiányzott a Yesterdayből, ami a legjobb pillanataiban ugyan megvolt, de nem elégszer: megidézni egy zenekar zsenijét, ez esetben akár új hangszereléssel, hogy a nézőnek leesen: van az úgynevezett univerzális művészet, ami mindig és akárhogy működik és hatást gyakorol. Ilyen a Beatles zenéje. Ilyen pillanatból kevés volt, ami Danny Boyle szerint annak is köszönhető, hogy iszonyú drágák a dalok jogdíjai, így összesen 17 track került a filmbe. Mondjuk pont az Eleanor Rigby kiemelt helyet kapott, amiért le a kalappal az alkotók előtt.
Ugyanakkor voltak vicces momentumok, jó poénok - szerintem Richard Curtis sem hozta a legjobb formáját, de azért felismerhető volt a stílusa - és egyben volt a mozi. Utóbbi Danny Boyle érdeme is, bár az ő egyéniségét is nagyban hiányoltam - , csak kár, hogy fele akkorát nem ütött, mint a The Beatles zenéje anno és bármikor, ha ma meghallgatjuk. És csak azt remélem, hogy hátha ugyanaz történik a Yesterday nézőjével, mint a Bohém rapszódiáéval: hazamegy és pár napig-hétig Beatles-nótákat hallgat. És akkor talán betöltötte a szórakoztatáson túli szerepét a film is, és segített abban, hogy továbbéljen a zene. De ebben persze nem vagyok biztos.
Mert egyvalamiről biztosan elgondolkodtat a Yesterday. Nemcsak a Beatles tűnik el ugyanis benne, hanem sok más jó dolog: a cigi, a Coca Cola, a Harry Potter, az Oasis. Egy Beatles nélküli világ sokkal rosszabb világ, mondja az egyik szereplője. Jól mondja: egy művészet nélküli világ egy sokkal rosszabb világ lenne.
